XIX. Asszonyok kicserélése

Csajághy visszadugta a hüvelyébe a kardját, s azzal egyenesen megállt Ocskay előtt, katonai tisztelgésre eresztve le a két kezét.

– Ezredes úr: pardon, grácia, amiért kardot mertem rántani kegyelmed ellen. Tévedés volt az okozója. Nem tudám vala, hogy ezen úrhölgy itten voltaképpen túsz légyen.

– Meg van bocsátva, ahhoz tartsa kegyelmed magát.

– Köszönöm a gráciát! – Azzal ismét Ozmondához fordult. – Mármost tehát, méltóságos grófnő, tekintse magát úrnőnek, amíg táborunkban fog lenni. Egészen akképp fogunk kegyelmeddel bánni itten, mint ahogy bánnak a kegyelmetek részén Ocskay László uram feleségével.

Ozmonda féktelenül felkacagott erre a szóra. Az igaz, hogy Csajághynak sehogy sem állt a képéhez és alakjához ez a rögtönzött udvariaskodás.

– Nagyon jól van, vitézlő főstrázsamester uram! Elfogadom a szíves ajánlatot. És mindenekelőtt arra kérem kegyelmedet, hogy beszéljen velem németül; mert engem ez a kultiválatlan nyelv zseníroz: nem tudom magamat jól kifejezni rajta.

– Gehorsamer Diener.

– Tehát mindenekelőtt arra kérem önt, szolgálatkész lovag uram, hogy siessen ön nekem egy szabómestert felhajhászni, aztán meg egy susztermestert, egy csipke- és fehérneműáruló marchand des modes-ot, meg egy coiffeurt. Azt átláthatja kegyelmed, hogy ebben a piros frizeurköpenyben az utcára ki nem mehetek, se útra nem kelhetek. No, hát csak siessen! Kapni ezt mind Beckó városában. Itt gazdag uraságok laknak. A ruhához való kelmének a választását kegyelmedre bízom: azt is kap a görög kereskedőnél nagy választékban; most érkezett meg Bécsből. Apropó! A selyemkelme kiválasztásánál el ne felejtse kegyelmed, hogy az én hajam igazában szőke – azért is kérem kegyelmedet, hogy küldjön nekem a patikából egy üveg spiritus vinit, hogy ezt a barnára festő diófaolajat kimossam vele a hajamból. Aztán ugyanott a patikában ragasztasson kegyelmed az arcára annyi angol flastromot, amennyi szükséges, mert ilyen vérző sebekkel látni kegyelmedet rám nézve nagyon kellemetlen.

Csajághy nyugodtan hallgatta mindezt a hosszú komissiót végig, s azt mondta rá, hogy: „Igenis, grófnő, meglesz minden.” Ami pedig a spiritus vinit illeti, az már ott volt kéznél. Azt kulaccsal hordta Csajághy, s rögtön szolgálhatott vele a grófnőnek; aki azt köszönettel fogadta, s mindjárt hozzá is kezdett látnia vizesdézsánál a hajkimosási műtéthez. Csajághy friss vizet akart neki hozatni, de Ozmonda megnyugtatá: „Csak hagyja kegyelmed! Úgyis kellene tojásfehére hozzá, s a friss vér még jobb.”

Csajághy örült rajta, hogy ily magas célra áldozhatott nemesi vérével.

– Addig majd őrködik fölöttem az ezredes úr, míg ön odajár – nem azért, hogy meg ne szökjem, hanem hogy ne unatkozzam. Nemde, ezredes úr?

Csajághy megcsóválta a fejét; de hát mit tehetett? Ha megtette magát az úrhölgy cavalier servant-jának, engedelmeskedés volt a dolga, nem más.

– Teljesítem parancsait, grófnő – mondá, s eltávozott.

Ozmonda pedig végig kigombolta a veres soutane ujjait, s azokat a válláig felgyűrve hozzáfogott, hogy a sűrű, omló haját a szivaccsal kimossa, míg az az alkoholtól ismét olyan szőke lesz, mint valósággal szokott lenni.

Ocskay nézhette a műtétet, nem törődtek a jelenlétével.

Hiszen mindez igen szép lett volna, csak odakinn ne folyt volna a háború. De most már, hogy biztos helyen érezte magát Scharodi uram, elkezdett a bolondóci vár fokáról a kurucok által elfoglalt városra leágyúztatni. Bombái ott csapkodtak le mind a városháza körül, ahol a kurucok főhadiszállását lehetett sejteni a várbelieknek.

Mikor egy bomba éppen a városház udvarán durrant szét nagy pukkanással, Ocskay megszólítá Ozmondát.

– Grófnő, ez itt nagyon veszedelmes hely lesz.

– Hogyan? Ön megszólalt? Azt hittem, hogy meg van némulva.

– Az ellenfél gránátjai mind erre a házra hullanak.

– Az az ön dolga, kedvesem. Ha egyéb mondanivalója nincs: ehhez nekem semmi közöm.

Pedig minden idege reszketett belül, mikor egy lövést hallott. Az arcának tudott közönyt parancsolni.

És Ocskay nem hagyhatta őt magára, hogy vezéri teendői után lásson. Féltve őrzött kincs volt rá nézve ez asszony. Túsz az ő Ilonkája helyett.

Ozmonda hajfürtei visszanyerték eredeti színüket, s akkor odaült a terjedelmes, fehérre meszelt banyakemence padkájára a haját szárítani, elterítve szélesen maga körül az aranyt csillogó selyemhullámokat, végig a kemence odalán.

– Tudja ön, min kacagtam az elébb olyan nagyon? – szólt Ocskayhoz kisvártatva.

– Nem gyanítom.

– Mikor az ön alvezére azt mondá, hogy éppen úgy fognak bánni énvelem itten, mint ahogy az ön hitvesével bánnak odafenn Bécsben. No, azt én szépen megköszönném.

– Hát mit tettek a nőmmel? – kérdé Ocskay, felgerjedését el nem titkolhatva.

– Nonono! Hiszen nem ették meg. Régen volt az már, mikor a Ruyszel-korcsmáros a fogoly úrnőket megetette a vendégeivel Bécsben. Most már nem esik bennük kár. Au contraire.

Most már Ocskayn volt a sor, hogy nevessen.

– Aha, grófnő; ön most énbennem fel akarja kelteni azt a sárga szemű szörnyeteget, akit Shakespeare leír.

– S ha ezt akarnám? Talán bűnöm volna? Mikor még az esküdt uram élt, s elvitt magával a temesvári táborba: magának és másoknak vesztére, akkor ön nem tartá bűnnek olyan mélyen nézni a más asszonya szemébe, ahol annak a lelkét is lehet látni. Csaknem gyermek voltam még. Ki tanított meg arra a nyelvre, mit a szív beszél? Ha ön szenvedett miatta, nem szenvedtem-e én százszorta többet? Az egyik tudott felejteni: a másik nem; ez a különbség. Most már özvegy vagyok, ön pedig házas. Ki veszi el tőlem azt a jogot, hogy összetépjem, amit összekötve látok? Hiszen én Belial leánya vagyok. Én vagyok az ördög, az a másik az angyal. – Kinek hogyan tetszik! A négernek az angyala fekete, az ördöge fehér. – Mit tett önnel az angyal? Lázadóvá tette a koronás királya ellen. A nevét fölíratta vérrel, lánggal, korommal egy elpusztított ország romjaira; átokkiáltássá tette ezt a nevet, s az angyal el fogja önt még vinni a száműzetés pokolországába: el fogja vinni még a vérpadra is! Igen: ez az angyal. És mit tesz az ördög? Eljön békíteni, haragos szíveknek mérgét lohasztani; hordja a kiengesztelő szót a trón és a lázadás tűzhelye között, jár az olajággal egyik táborból a másikba; kér, könyörög: ne pusztítsák kölcsönösen ezt a szegény országot: nyújtsák üdvös munkára a véres kezeiket. Ezt teszi az ördög. Hanem a négernek az angyala fekete, s az ördöge fehér.

Ocskay az ajkait harapta. Föltette magában, hogy nem fog neki ellentmondani.

A hölgy homlokara csapta a két kezét.

– Hat esztendő után viszontlátjuk egymást. Minő viszontlátás! Durva, ittas pórhad, szégyentől megalázva, közcsúfságra levetkőztetve idehajt eléje, aki hajdan fél éjszakán át elleste, hogy egy ablakon kinyújtott kezemet meglássa, és esküdött, hogy boldog lett tőle, s most, mikor az, aki előtt térden állt valaha, ily irtóztatón meggyalázva jelen meg előtte, úgy áll ott, mint egy jéghegy, mint a magas Kriván. – Azt mondták neki: az ellenség kéme vagyok. – S ő azt elhiszi szépen. – Nem kérdi magában: ugyan mi szörnyű indok lehet az, ami egy gyönge nőt, egy kényesen nevelt, minden veszélytől rettegő asszonyt rábírhatott arra, hogy fergeteges télvihar idején elhagyja kényelmes palotáját, álruhában, férfinak öltözve, gyalogolva, éhezve, fázva, rettegve bujkáljon erdőkön, pusztákon keresztül, futva kóbor martalócok, éhes farkascsordák elől; belopózva két ellenséges tábor harcvonalaiba, kockára téve életét, női szemérmét? Van-e elég aranya a császárnak, elég áldása a római pápának, ami erre őt rávehesse? – Hátha valami más oka volt rá? Valami szenvedély, ami határos az őrültséggel, rokon a mártírság vágyával. – Egy percig azt hittem, hogy ön kitalálta ezt a rejtélyt.

Amidőn azt mondták: „Add ide ez asszonyt, hadd kínozzuk halálra!”, ön azt felelte: „Nem engedem!” „Mit akarsz hát vele tenni?” – „Szabadon bocsátom.” Ah, akkor azt hittem egy percig, hogy megértett; hogy megtért. Mellém áll, és megrontói ellen fordul arccal. – És akkor azt mondja: „Kicserélem őt a feleségemmel.”

A hölgy a két kezével a szétszórt hajába markolt.

– Inkább dobott volna oda kínzóimnak: inkább engedett volna agyonlövetni; csak azt ne mondta volna: „Elcserélem őt a feleségemért!” Cserébe dob engem, mint egy darab arany-, ezüstmarhát, mint egy ékszert, egy kösöntyűt, váltságdíjul a fogoly asszonyáért! Mert hiszen én vagyok az ördög, az pedig az angyal. Én vagyok az ördög, aki nem rettegve vészt, nyomort, kínhalált, eljövök hozzá, hogy őt újra lássam; míg az angyal odafenn Bécsben vígan mulat, s jól éli világát.

Ocskay erre csak azt mondá hidegen:

– Az én feleségem betegápolóapáca-klastromba van bezárva.

– Hahhaha! – kacagott fel Ozmonda gúnyosan. – Ezt Ritschán mondta, ugye? Az, aki ocskói kastélyában elfogta.

– S akit én legyőztem, s sebesülten elfogtam.

– Már nincs fogva. Heisterék elfoglalták Kosztolán várát, s Ritschánt Bécsbe vitték, most ott ápolják a jótékony apácák. – De hát mit gondol ön, uram: ha még Ritschán fel nem talált épülni, s az ön angyala azt izeni vissza, hogy „még nem jöhet el a cserére”?

Mintha éles nyíl szegezte volna át egyszerre Ocskay szívét! Ez odatalált egészen.

Arcának nagyon el kellett árulni indulatját, mert a hölgy élveteg kárörömmel tekinte reá. El akarta azt titkolni jobban.

– Nem fájt semmi, asszonyom. Én nőmet szeretem – és tisztelem. Ő el fog jönni, amint az izenet megérkezik hozzá, s én önt át fogom adni érte cserébe.

– És én gratulálni fogok önnek a nyereséghez! – viszonzá rá Ozmonda, talpra ugorva, s szétrázva maga körül termetén aláomló haját.

Ocskay nem bánta volna, ha Scharodi bombái közül egy oda ütött volna be inkább a szobába.

Mint a fölmentő érkezése, olyan jólesett a lelkének, mikor Csajághy visszajött.

– Maradj itt, kérlek – mondá neki. – Én megyek az ágyúkhoz.

Nagyot lélegzett, mikor a szobából kiment.

De a beckói ostromnak mégiscsak ő volt a legnehezebb sebesültje.

Csajághy azonban hozta magával, ami csak szabó, varga és boltos volt Beckó városában; selymet, csipkét, patyolatot halommal, lehetett válogatni benne.

A szabók atyamestere becsületes, jó német ember volt, aki sokkal jobb szerette a tubákot, mint a puskaport. Ozmondának rettenetes jó mulatsága volt vele; amíg a meister mértéket vett a ruhához, úgy reszketett, mint a kocsonya, a jámbor. Nem is volt az bolondság; mértéket venni, aztán kiszabni a kelmét, mikor egyre durrognak a gránátok az ablak alatt, csörömpölnek az üvegkarikák az ólomfoglalásban. Valahányat durran, atyamester uram kezében mindig félreszalad az olló, s valamennyi legény mind az ujjába szúr a tűvel.

Pedig a munka sietős: estig el kell ruhának, cípőnek, fehér gúnyának készülni; mert estére már megérkezik a császári tábornok, Viard az egész dandárával, s azt nem szándékozik a kuruc had bevárni. Ők elvégezték a maguk munkáját, Beckóban megsemmisítették a császári sereg számára felhalmozott, egész télre való élelmiszereket, a külső erődöket szétrombolták, az őrhadat lekaszabolták: a sziklafészek odafenn Bolondócon maradhat már magának, az senkinek sem árt.

Addig pedig nem lehet innen tovább menni, míg a fogoly úrnő számára a fűződerék, szalup, vertugadén, pufándli mind el nem készül; míg a haja szép tornyosan fel nincs frizírozva; mert rangbeli hölgynek másképpen az utcán megjelenni lehetetlen. De hisz igyekeznek is rajta. Hat szabólegény kezében csak úgy pattog a cérna: csak a gránát ne pattogna a fejük felett. Azonban nemsokára ezen is segít Ocskay László. A Veres-hegyre húzat fel ágyúkat, s jól célzott lövéseivel elhallgattatja a bolondóci bombavető mozsarakat. Ezentúl onnan már csak tüzes golyókat röpítenek a városba a szakállas ágyúkból, hanem azokat a kurucok nyers marhabőrökkel lefülelik, nem tehetnek nagy kárt.

Így azután a teljes öltözet ruha, legújabb párizsi divat szerint, estig el is készül, s Ozmonda grófnő, kísérője, a lovagias Csajághy Márton karján, a legelegánsabb dámának öltözve, hagyhatja el azt a termet, ahová reggel oly gênant helyzetben került be, s legyezőjével üdvözölheti az őrt álló hajdút, aki puskájával tiszteleg előtte, s aki meglehet, hogy ma reggel annak a puskának az agyával taszítá előre. Lenn az utcán vár reá az üveges hintó, melybe Csajághy fölsegíti lépni: ő maga lóháton kíséri a hintót, s magyarázza német nyelven az úrhölgynek, hogy amit ott nyugot felé villogni lát, az a császári csapatok sisaktaraja, akik Trencsén felől közelednek. Nem kell tőle tartani, hogy utolérjék a hintót. Ott van Ocskay a lovasaival, majd visszaveri őket. – Mikor a hegyoldalra följutnak a hintóval, már meg is kezdődik a csetepaté. A Trencsén felőli síkon a sisakos dragonyosok s a piros csákós kurucok előre-hátra kergetőznek. A hajdúság a sövény mellől sortüzet ád, a felgyújtott kazlak megvilágítják a tájat, a bolondóci várból meg a Veres-hegyről a tűzgolyók ide-oda repülnek, tűzkaréjokat rajzolva az égre.

– Das ist herrlich! Das ist gottvoll! – mondja rá a hintóban ülő úrhölgy: lornyettjén át gyönyörködve a mulatságban.

*

A beckói vakmerő megrohanásra nem következett semmi visszatorlás. Ocskay visszahúzódott Bánba a hegyek közé; ellenfele, Viard pedig nem hogy utánament volna, hanem ellenkező irányban visszahátrált egész a Csallóközig. Egy kis ideig tartó békességet parancsolt az ég. Azazhogy nem az ég, hanem a föld. A múlt évben nem termett ezen a vidéken se széna, se szalma. Amint Ocskay a Beckóban összegyűjtött takarmányt fölégeté, ezzel arra a télre véget vetett a háborúnak. Hanem aztán futhatott maga is. Az ő lovának sem volt mit enni. A kurucok is a házak zsúpfödeleivel delektáltatták a paripáikat. Milyen próza ez a hőskölteményben! „Nincsen széna, nincsen abrak, Kedves lovam, agyoncsaplak!” Talán akkor keletkezett ez a nóta.

Ocskaynak volt módja a pihenésben.

Ő maga ott maradt Bán városában; szép foglyát, lovagias porkolábjával együtt, elküldé Zayugrócba, ahol azok a Zay grófok kies fekvésű őskastélyában a szokott vendégszeretettel lettek fogadva.

Maga Ocskay nem ment oda soha. Félt Ozmondától. Valóban félt tőle. Minden szava egy tövis volt, s ahol az a lelkébe beletörött, ott kelevény támadt.

Gyanakodóvá tette mindazok iránt, akiknek eltántorodását lehetőnek mondta. Még a fejedelmet is beleártotta! Hogy annak is inkább tetszenék a lengyel királyság, mint saját hazájának felemelkedése. – De minden gyanú között legnyugtalanítóbb hálótárs volt az, amit Ilonka felől költött ez az asszony. Hátha igaz lehetne az! Azóta, hogy nejét elragadták, tenger idő múlt el, s az asszony csak egy rövid levelkét sem tudott férjének fogságából írni; csak egy sort legalább: „Élek és szeretlek!” Lehetetlen az, hogy módját ne ejthette volna. De még csak Tiszáné nagyasszonyomtól sem kapott levelet ez idő óta. Hát az miért nem írhat? Ő talán tudhatna valamit a leánya felől. „Ingadozik, hajladozik, ha a szellő megéri!” – azt fújja a nóta. Az „asszonyt” érti a „csalfa nád” alatt. Szerette volna azt a gyanút kitépni a szívéből; de olyan volt az, mint a gyepűbodza, benne szakad a gyökere, s még erősebben sarjazik utána. – És aztán mindezt a titkot úgy őrizte, nehogy az ajkán egy szó kijöjjön belőle. Még Csajághynak sem szólt felőle semmit.

Hosszú idő is telik abba, amíg a kuruc főhadiszállásról átizennek a labanchoz, hogy itt van egy nagyon értékes fogoly asszonyság, akit cserére ajánl fel az elfogó vezér a saját, foglyul tartott felesége helyett; amíg ezt az ajánlatot Bécsbe felexpediálják, amíg ezt a főhaditanácsban meg az udvari kancelláriában meghányják-vetik, végre helybenhagyják, az időt és helyet megállapítják, ahol a kicserélésnek végbe lehet menni: az egy örökkévalóság.

– Hallja kegyelmed, édes barátom – monda egy napon Ozmonda Csajághynak, ki őt úgy kísérte mindenüvé, mint az árnyék. – Én a kegyelmed hűséges szolgálatait körülöttem ugyan nem tudom eléggé nagyrabecsülni; de azért nekem mégis nagyon hosszú kezd már lenni ez a kényszerített mulatság.

– Azt biz elhiszem. Zayugrócon nincs se Favorita, se Práter, se Paradicsom. Egyhangú az élet. Táncolni is nagyon keveset szoktak itt.

– Keveset, de jól. Az itteni élet ellen nem volna kifogásom. Csakhogy itt én egy fölösleges ember vagyok, míg otthon meglehet, hogy hiányomat érzik.

– Az valószínű.

– Aztán az a szegény Ocskay is olyan türelmetlenül várja már haza a feleségét: az is örülne már, ha ki volnánk cserélve egymással.

– Hát még én! (Ezt csak magában akarta mondani Csajághy, de biz az kiszaladt a száján.)

Ozmonda nagyot kacagott a legyezője mögött ez elszólásra.

– Nagyon szeretem, ha valakit találok, aki igazat mond a szemembe. Hiszen azt is hallottam már, hogy Beliál leánya vagyok. Azóta sokat tartok magamra.

– Akkor háború volt köztünk.

– Most pedig fegyverszünet van; mint a régi időkben a „treuga Dei”, amikor minden hadakozó félnek abba kellett hagyni a verekedést. Éppen erről akartam önnek beszélni. Kegyelmed bizonyosan tudja azt, hogy itt a közelben van egy kis helyecske, ahol kölcsönös megegyezés szerint örökössé van téve a treuga Dei: örök fegyverszünet uralkodik.

– Hallottam róla. A pöstyéni fürdő, a Vágon túl.

– Igen: az. Egy csodatevő fürdő, ahol sánták, bénák meggyógyulnak, sebesültek kiépülnek. Ide küldözi kuruc, labanc egyformán a maga lábadozó harcosait, akik nagy sebeket hevertek ki. Ide nem szabad senki harcos csapatjainak betörni: az egykori ellenségek békében ápolhatják megszenvedt tagjaikat; ez egy neutrális sziget a csatatéren. Ez olyan szép gondolat, hogy még Beliál leányának is tetszik. – De különösen az tetszik benne ezúttal leginkább énnekem, hogy itt ebben a béke szigetében van nekem egy jó ismerősöm: mondjuk, hogy „barátom”, akit kegyelmetek a szomolyáni ütközetben kegyetlenül helybehagytak, s ki most ott valószínűleg annyira lábadozófélben van már, hogy egy jó szóért meg egy jótett elkövetéseért már lóra is ülhet. Bizonyosan ismeri ön, Ritschán tábornok az.

– Ismerem, én vágtam le a két ujját a jobb kezéről.

– Tehát kedves emlék! Ha én ennek egy levelet írnék innen, amelyben körülbelül az volna mondva: „Uram, én itt ülök, elfogva mint túsz, és szeretnék hazajutni; cserében odaadnak Ocskay László ezredes uramnak a feleségeért. Ezt a nőt kegyelmed ragadta el ocskói kastélyából. A kegyelmes lovagias kötelessége, hogy visszahozza a férjének, amidőn az olyan cserét ajánl, ami fölér vele. Kérem, járjon el ez ügyben minél nagyobb sietséggel.” – Hát mit gondol, lovag uram, erre a levélre nem tartaná-e kötelességének Ritschán eldobni rögtön a mankóját, nyeregbe ülni, felvágtatni Bécsbe, eljárni a legfelsőbb helyeket, ahol ez a dolog késik, s tíz nap alatt itt volna Ocskay László uram angyalával, cserébe – az ördögért? Mit szól kegyelmed ehhez? Nem Beliál leányához illő gondolat-e ez?

Csajághy megszégyenülve sütötte le a fejét. Tehát mégis csalatkozott ebben az asszonyban. Hisz ez angyali gondolat! Valóban, ha Ritschán most Pöstyénben van, s értesül erről az ajánlott cseréről, az vágtatva fog sietni fel Bécsbe, s lovagember módjára visszahozza azt az asszonyt, akit parancsszóra foglyul kellett elvinnie, s akiért most ily visszautasíthatlan cserét ajanlanak. Ez a nő mégsem olyan gonosz, mint amilyennek ő eddig ismerte.

Hogy rá hagyta magát szedetni a szegény jámbor kálvinista kuruc. Ezzel az angyali jóságú ötlettel akarta éppen Ozmonda Ocskay szívére a skorpiócsípéshez a méregcseppet is hozzáejteni. Csajághy nem tudott semmit abból, amit Ozmonda Ocskaynak Ritschánról besúgott.

Csajághy egész gyanútalan szívvel járt el Ozmonda megbízásában. Legbiztosabb embere által küldte Pöstyénbe a Ritschánnak szóló levelet, s attól vissza is hozta a választ. Ritschán Ozmondán kívül még Csajághynak is írt, tudatva vele, hogy már kiépült a sebeiből, s legnagyobb készséggel fog eljárni a rábízott ügyben.

Nem telt bele nyolc nap, hogy Viard tábornoktól staféta érkezett Ocskayhoz. A felesége útban van már, salvus conductussal. Jöjjön eléje kíséretével, magával hozván a túszul tartott hölgyet. A találkozás napja hamvazószerda, s a hely a motesici úri kastély előtti tér, ahová, ha reggel korán indulnak, az egyik fél Bánból, a másik Trencsénből, csaknem egyszerre érkezhetnek meg. Az előbb jövő megvárja a később érkezőt.

A mondott napon Ocskay maga mellé véve kétszáz jó lovasát, azoknak az élén Csajághy (az öccse Érsekújvár táján táborozott), megindult az egyenes úton Motesic felé a zárt hintóval, amiben Ozmonda ült. Hamarabb odaért a motesici kastély elé; neki kellett amazokra várni. Ozmonda azalatt kiszállt a hintóból.

Kevés vártatva megvillantak a császári lovasok sisaktarajai is a Hévíz felől alákanyarodó úton, mely a magas hegyhátról vezet alá: azok sem voltak többen kétszáznál.

Mind a két lovascsapat, a kuruc is, labanc is, kívül maradt a helységen, hadirendben felállítva, csak a hintók jöttek előre, s az azok mellett léptető vezérlovagok a hintó két oldalán.

A Trencsén felől jövő hintó mellett jobbról egy délceg, daliás alak lovagolt, messziről üdvözölve a várakozókat nyájas mosolygással.

– Ritschán! – hördült fel Ocskay László ez alak láttára; s arca egyszerre sápadt lett, ijedtség, harag, lélekháborító rossz indulatok torzították el vonásait egyszerre. Kezével a torkához kapott, mintha meg akarna fulladni.

Ozmonda diadalmas kárörömmel nézte ezt a kínvonaglást az arcán: a sárga szemű szörnyeteg ébren van már.

Csajághy pedig figyelemmel nézett hol az egyikre, hol a másikra, s egy perc alatt kitalálta, minő harc foly itt most közöttük. Az a hang, amivel Ocskay e nevet kimondá: „Ritschán”, elárulta a benn dúló szenvedélyt.

– Igen. Ritschán ment föl érte a múlt napokban – mondá nyugodtan Ocskaynak –, itt volt Pöstyénen, felépülés végett. Szunyoghy Ozmonda grófnő szólítá föl levélben, hogy menjen fel, és siettesse a cserét. Én küldtem el a levelét ma kilenc napja.

Ez csak olyan krónikai szárazsággal volt elmondva; hanem azért Ocskay mégis megérthette belőle, hogy Ritschán nem ment kiszabadíttatása után Bécsbe, hanem ott gyógyult meg Pöstyénben: tehát Ozmonda nem mondott igazat. Ozmonda szólítá fel, hogy menjen Bécsbe, sürgetni Ilonka kiadatását, s hozza le sietve, tehát az, hogy Ilonkát Ritschán kíséri idáig, az ő cselszövénye volt. – Megkönnyebbült a lelke, amint ezt megtudta.

Most már ő is eléje lovagolt Ritschánnak, s kezet szorított vele.

– Elhoztad nőmet?

– Rend és szokás szerint. Te is a grófnőt?

– Ott áll.

– Rendben minden.

Azzal mind a ketten leszálltak lovaikról, s a császári színű hintóhoz indultak. Annak az ajtaja kulcsra járt, s a kulcsa Ritschánnál volt. Neki előre kellett menni. Ekkor lehetett látni, hogy Ritschán még biccent a kapott sebek miatt.

A hintó nagy, kényelmes, bőrrel fedett, zsalugádoros ablakú bárka volt; Ritschán felnyitá az ajtót, s kezét nyújtá a bennülőnek.

Ocskay – Tiszáné nagyasszonyt látta leszállni a hintóból.

– Anyám! Kegyelmed itt? – szólt elbámulva Ocskay.

– Hát te azt nem tudtad? Hiszen magad írtad Léváról nekem, hogy fogjam pártul elhagyott feleségedet. Azóta mindig vele vagyok. Együtt fogtak el bennünket az ocskói kastélyban. Te ezt nem tudtad?

Ocskay sietett kezet csókolni az anyósának. Hová tűnt el a sárga szemű szörny egyszerre! Hisz vele volt a nővel az anya! És milyen anya!

– De már a többieket magad vedd le a hintóból – mondá Ritschán.

– Többieket? Kiket?

Odarohant. Kettő volt egy helyett. Egy nő meg egy kisfiú.

Egy kis piros pofás angyalka, göndör arany hajjal, akit az anyja, szemérmesen diadalmas arccal nyújt két kezével előre.

Lehet már másfél éves: tud beszélni is. „Be-be” azt teszi, hogy „csúnya”. – „Cse-cse” azt teszi, hogy „szép”.

Két idegen úr áll előtte.

– Nos? Hát melyik az apa? – szólt a gyermekhez Ritschán.

Így csak becsületes ember tréfálhat.

S elébb ő nyúl a gyermek felé.

A kis angyalka haragos képet csinál; két kezével lefelé csapkod. „Be! Be!”

Aztán Ocskay nyújtja felé a kezét. Akkor az angyalka nevetni kezd, s repesve borul a nyakába, s azt mondja: „Ba, Ba!” Ez pedig nagy szó. Ez a superlativusa mindennek, ami kedves.

A másik pillanatban aztán már Ilonka is ott van az ölelő karok között. Milyen baj, hogy egyszerre csak az egyiket lehet csókolni. Végtől végig elhalmozni csókokkal, megöntözni könnyekkel. Azokat a kis kezeket egészen a szájába venni, s dicsekedő nevetéssel biztatni, mikor a bajuszát tépik!

Látja ezt Ozmonda? Segít-e az rajta, ha hátat fordít e jelenetnek? Nem hallja azért a csókok csattanását, s azt az artikulátlan kitörését az örömnek, mikor két egymástól eltépett, összetartozó lélek ismét egybetalálkozik?

Ott állt Csajághy is, s még az ő vas arcát is megaranyozta valami belső melegség erre a látványra. Mikor nehány percre szünetet tartottak, azt mondá Ocskaynak:

– Látod, hogy van eset, amikor Istennek érzi az ember magát? Lehet a nőt is boldogítani, meg a hazáért is küzdeni egyszerre.

– Úgy hiszem, belenyugodhatnak kegyelmetek a cserébe – mondá Ritschán. – Mi hármat adunk vissza egy helyett.

Hát az az egy? Néz felé valaki? Vesznek még tudomást róla, hogy van a világon? Azt sem mondják neki: istenhozzád! Úgy hagyják ott.

Ocskay László siet a maga hintajába emelni hölgyeit. A fiút?

Óh, azt nem adja oda. Az lovaskatona lesz; neki már ott a helye. Beburkolja őt a kacagányába; úgy lovagol vele ki a harcosai közé, akik százszoros viváttal fogadják a kis ezredesüket. Ocskay odaülteti őt maga elé a nyeregbe. Másfél éves a kis kuruc, hogyne tudna már lovagolni. Még ő mondja: „Hott, hott!”

A két hintó a kicserélt hölgyekkel indul visszafelé keletnek, nyugatnak.