XX. Az Isten békéje

Ocskay ezúttal a zayugróci kastélyba vitte kedveseit, a hűséges Zay grófok vendégszerető házához.

Mennyi elmondanivalójuk lehetett egymásnak! A nőnek, az anyának, a férjnek; de különösen annak a negyediknek, aki most tanul beszélni.

Ocskay csakugyan majd odaégette a feleségét akkor, annál az első berohanásnál (csupa hitvesi szeretetből) az ostromolt kolostorba. Annak a rimánkodó kezei nyúltak ki feléje az ablakrácsokon. – Milyen nagyon nevetni való volt ez mostan!

Onnan azután Ilonkát, hogy a gyermeke megszületett, más fogságba vitték; Tiszáné nagyasszony azt is híven megosztá vele, még a böjtös eledelt is megette. – Milyen nagyon nevetni való volt ez!

És most már ismét egymáséi lehetnek! Soha többet el nem válnak. „Nem is volna, hova hagyjalak el? – mondá Ocskay. – Kastélyom szét van rombolva, földeim vetetlenek: vándorolnod kell velem faluról falura, s ott aludnod a sátorban, mint a cigánynak.”

– Mint a Cinka Pannának! – mondá Ilona.

– Hát már ezt is tudod rólam? – kérdé Ocskay csodálkozva.

– Mindent! – szólt Ilona neheztelést mímelve.

– Féltékeny vagy érte?

– Hát hogyne!

– De hát kitől tudtad ezt meg?

Ilona nem tudta tovább vinni a szerepét: nevetésre gömbölyült az arca.

– Bohó te! Hiszen magad küldted oda hozzám izenettel Cinka Pannát.

Ezen aztán nevettek mind a hárman. – Nem is hárman, de négyen – sőt az ötödik is. A vas ember is ott állt, mint csendes tanúja örömeiknek, gyönyörűségeiknek. Ocskay még az úton elmondta Ilonkának, mennyit köszönhetnek ők Csajághynak. Ez a példányképe a jó barátoknak.

Rá is elragadt a nevetés.

Ocskay megszorítá a jó barát kezét.

– Mennyivel vagyok én teneked adósod?

– A többi semmiség volt – dörmögé Csajághy. – Hanem ezt az utolsót soha el nem felejtem. Ez keserves munka volt.

– Az asszonyőrzés?

– Igenis az. Inkább egy csörgőkígyót adtál volna ide őriznem, inkább egy pestis-lazarétumot bíztál volna rám, mint ezt a némbert.

– Vége van. Felejtsük el!

– Mindent elfelejtenék neki; de azt soha, hogy téged féltékennyé akart tenni a nőd ellen. A boszorkány!

Ilona komoly lett e szóra.

– Hiszen velem volt az anyám.

Tiszáné tréfára fogta a dolgot.

– Igaz biz az, fiam uram, hogy én mindig vele voltam, s vigyáztam a kegyelmed feleségére, de nem ám azért, hogy el ne csábítsák kegyelmedtől, hanem hogy pápistává ne tegyék.

Ismét nagy ok a nevetésre.

– Mert héj, bizony azok az apácák nagy mesterek abban! folytatá Tiszáné. – Kegyelmed már elvetette a drága virágmagot Bellarminiussal, s az könnyen csírát hajt. Én csak jótállok a magam leányáról, de hát kegyelmedről ki kezeskedik, hogy nem lett pápistává?¹

– No, arról meg én felelek! – mondá Csajághy, s nagyon komoly arcot csinált hozzá. Még akkor is, mikor valamennyien mind nevettek rajta.

Hiszen, aki a viszontlátás órájában féltékeny tud lenni, az bolond!

Ezek pedig nagyon okosak voltak! Csókolódtak, úgy haragudtak.

– Isten ne vegye tőlem bűnömül – monda Ocskay –, ha azt mondom, hogy nem kívánom a mai napért cserébe az üdvösséget! Mert ennek a boldogságnak lehetetlen, hogy fokozása legyen!

– Pedig hát, látod, van fokozása – szólt Csajághy, s odahajolva Ocskayhoz, valamit súgott a fülébe, amire Ocskay nagy szemeket meresztett, s bámulva mondá:

– Hát miért nem hívod őt ide?

Csajághy oly gyöngéd, fájdalmas szemrehányással tekinte e szónál Ocskayra, aminőre ezt a kemény arcot alig hihette valaki képesnek, s Ocskay elérté, ami e tekintetben mondva volt: „Lehetnél-e hozzá olyan kegyetlen?”

Ocskay rögtön fölkelt a neje mellől, s a nyakába csimpajkozó gyermeket visszatette az anyja ölébe: „Mindjárt visszatérek!” mondá, és Csajághyval együtt kiment a szobából.

A gyermek álmos volt, azt elvitte az öreganyja aludni. Ilonka egyedül maradt ott.

Elkezdte a fejét törni ezen a talányon.

Mi lehet az, hogy valaki idejön, aki még fokozni képes az ő boldogságukat, s akinek mégis nem lehet idejönni, a férjnek kell kimenni hozzá?

A kíváncsiság nagyon jogosult volt: s a talány nehéz.

Az idő pedig telt: a nagy remekművű álló órán már kétszer huhukolt a bagoly, két óranegyed múlt, az egész óra betelt, a két ércember a kalapáccsal elverte az órát a harangon; s a férj mégsem jött vissza.

Ilona odaállt az ablakba, s kibámult az udvarra.

Ott a tornác előtt állt egy csatlós két felnyergelt lóval, amik közül az egyik, a nemes telivér paripa, nyugtalanul kapálózott.

Nemsokára jött egy másik csatlós, s az is két paripát vezetett kantárszáron.

Egyszer aztán megnyílt a tornácajtó, s kilépett rajta Ocskay, útnak öltözve. A nehéz, combig érő saruk, a farkasbőr bunda a vállán, a kulacs az oldalán, mind azt jelenték, hogy útra megy.

Utána jött Csajághy; de az már nem volt olyan nagyon felbundázva, ő csak a párduckacagányt vette a nyakába.

De ami az útiöltözetnél is jobban meglepte Ilonát, az a sajátszerű búskomorság volt Ocskay arcán, aminek nem bírta az okát kitalálni. Sohasem látta őt még ilyennek. Mikor Csajághytól elvált, valami szelíd keserűség vonult át az arcán: mintha mosoly akart volna lenni; de az ajkai nem nyíltak szóra.

Felveté magát a nyeregbe, s onnan szorított Csajághyval kezet.

„Isten hozzád, Ocskay!”

És Ocskay kirobogott a kapun, anélkül hogy Ilonától búcsút vett volna… Még csak fel sem tekintett az ablakba, ahol tudhatta, hogy Ilona áll minden bizonnyal.

Hát ez a fokozása a boldogságnak: annak az üdvösséggel határosnak?

Ilona várta, hogy majd feljön Csajághy, s kulcsát adja ennek a talánynak. Még inkább elbámult aztán, mikor azt látta, hogy ez is lóra kap, s a kapun kirobogva, Ocskayval ellenkező irányban elvágtat, csak a csatlósától kísérve.

Hát már mit jelent ez?

Ilonka csak ott állt, és bámult ki az ablakon át a távolba, összekulcsolt kezekkel. Bámult a tovarobogó férj után; és várta, hogy talán az egyszer mégiscsak majd visszanéz, s úgy elszorult a szíve, mikor azt látta, hogy a távozó alakot mindjobban elfedi az esti köd, és mégsem fordul egyszer is vissza. Oh, milyen nagy lélekfájás azt így elnézni!

Ekkor egyszerre átkarolja a vállait valaki, egy nesztelenül háta mögé lopózott alak, s megcsókolja az arcát.

Ilona nagyot sikoltva fordul vissza, s ott találja magát a férje karjai között.

Ocskay László úgy olvas ez arcban, mint a nyitott könyvben.

– Te most azt hitted, ugye, hogy „én” vagyok az, aki ott tovavágtat?

– Hát ki az ott?

– Az öcsém, Sándor.

– Hát mért nem jött fel hozzánk?

– S te azt nem tudnád?

– Mi őt nagyon szerettük – kivált az anyám. Talán azért?

– Mert szerettük?

– Az anyád inkább, mint te. De ő még jobban szeret mind a hármunkat, mint mi őt együtt mind a hárman. Jer anyánkhoz, hadd mondjam el egyszerre mindkettőtöknek, hogy mit hozott nekünk a mi Sándorunk.

– Az még boldogabbá fog bennünket tenni? – kérdé Ilonka.

– Egészen boldoggá.

Ilonka ismét megtalálta a kedvét, mint elzajlott zivatar után az énekesmadár: olyan nevetve tudta elmondani az anyjának, hogyan elnézte ő a Sándort a Lászlónak, s hogy duzzogott érte, hogy az még csak fel sem néz hozzá egyszer is az ablakba; még csak vissza sem fordul egy búcsútekintetre.

Nem is sejtette, hogy minő szomorú titka van ennek.

– No hát, mi jót hozott a Sándor nekünk? – kérdé a nagyasszony.

– Jobbnál jobbakat – szólt Ocskay László. – A fejedelem őfelsége küldte őt hozzám kegyelmes iratokkal. Az egyik levélben őfelsége kinevez engem brigadérosának; egy ranggal a mostaninál feljebb. Innen csak egy lépés már a generális.

Ilonka úgy örült annak, hogy ő mármost hát brigadérosné lesz, mintha neki volna abból legtöbb dicsősége.

– A második irata a fejedelemnek egy donationalis levél, melyben nekem adományozza a sztropkói uradalmat ősi kastélyával együtt. Nem vagyok hát többé hajléktalan földönfutó, van, ahová vigyem a feleségemet, fiacskámat: szebb is, jobb is az eddigi birtokomnál; dicsőségesen szerezve.

Ilonka csak a fejét ingatta, s odatapadva férje keblére, mondá:

– De énnekem ez nem nagyobb boldogság; mert én el nem maradok tőled semmiféle fényes palotájáért a fejedelemnek többé; hanem ott akarok lenni, ahol te vagy; ha gunyhóban, ha sátor alatt; sehol engem el nem hagysz magadtól!

– Nem is hagylak el, édes mennyországom! – rebegé Ocskay, erőteljes két karral odaszorítva magához visszavívott kincsét. Dehogy hagylak még el valaha magamtól. Halld meg, hogyan lesz tökéletessé a boldogságunk! A harmadik levélben arról tudósít a fejedelem, hogy alá lett írva a fegyverszünet hat hónapra a császárral, külső hatalmasságok, Anglia és Holland közbevetik magukat, bíráskodni fognak Magyarország és Ausztria között, s ha lehet, megszerzik a békét. Erre az időre hazaoszolhat a felkelő sereg, ki-ki a maga családi tűzhelyéhez; a vezérek is a maguk váraikba: csak az őrségek maradnak a zászlók mellett. Hat hónapig Isten békéje van az egész országban, s talán végképp meg is marad. Most már nincsen egyéb hivatalom, mint – a bölcsőt ringatni. Áldassék az Isten!

E szóknál Ocskay László térdre bocsátkozék, s a két nő is odatérdelt mellé (pedig pápisták sem voltak), s egymást átölelve, áldoztak – az egyetlen drágasággal, amit Isten az oltárról felvesz magához – az érzés könnyeivel.

Oh, te Isten szent békéje, de nagy kincs vagy te a földön! „Együtt leszünk hát, és együtt örülünk egymásnak! – Ott találunk mindent, ami volt, elveszett, újra megkerült. – Lármás gazdaság: tehenkék szarv nélkül, bő tejelők – a kalkuttai kakasok. – A mókus a kalickában. – Dehogy az! A gyermek a bölcsőben – nem, nem! A kis paripa hátán. – Anyánk is velünk lesz! – S ez így fog tartani, míg a világ világ lesz!”

Mindenkinek volt valami egy örökkévalóság számára készített terve; mert hiszen olyan nagy idő az a – hat hónap, amíg tart a „Treuga Dei”.

Tehát ugye hogy van fokozása még ennek a boldogságnak is?

És ezt a potenciára emelést a testvér hozta meg!

Az a Sándor, aki valaha olyan szívesen látott vendég volt a Tisza-háznál. Aki mindig ott felejtett valamit, mikor eltávozott, hogy visszatérhessen érte. S aki most, mikor mind a ketten embernyi emberekké lettek, olyan nagyon hasonlít a bátyjához, hogy a távolban még az ángya is elnézte az urának.

Erről azután eszébe jut Lászlónak az, mikor ő maga is bámulva látta saját magát második alakban megjelenni, amidőn az egyik alakját olyan keserves kelepcébe szorították bele a gonosz labancok.

A kandallótűz mellett ülve, elbeszéli ezt az esetet Ocskay az egész házi nép előtt. Anyósa és felesége oly szívdobogva hallgatják ezt a regét. Ilonka nagyokat borzad. Tiszáné nagyasszony a könnyeit törli.

Végig elbeszéli azt Ocskay László, hogyan szabadította meg őt csúf halálveszélyből a testvére, Sándor, hogyan vitézkedett ott. Hogy ismertek egymásra hosszú távollétük után.

Hanem egyet mégsem mondott el Ocskay László a feleségének. Azt a rövidke szóváltást, ami e hőstett után közte és Csajághy között megtörtént. Azt a végszót: „Ha még egy percig késtetek volna, milyen jól jártunk volna mind a hárman!” – Most már azt tartotta, hogy „mégiscsak jobban jártunk mi ketten”!

Másnap utaztak a sztropkói új uradalmukba – statutióra. Az pedig akkori időkben tíznapi járóföld volt attól a csatatértől, amelyen Ocskay a babérait tépte. Tehát nagyon jó pihenő lehetett.

Tréfált is efelett Bercsényi eleget; azt mondta, hogy „No, ha Ocskay László Rákóczi villáma volt, akkor a fejedelem ugyan hüvelybe dugta a villámát!” – Nevetett azon Ocskay László, mikor a fülébe ment. – Csak soha ennél gonoszabbul ne bántsák!