XXI. A „Repülj, fecském”

Ocskay László most már átengedte a Cinka Pannát a fejedelemnek. Annak van szüksége búfelejtőre, nem neki. Elég muzsika már őneki, mikor a Gábor gyerek elkezd sivalkodni. (Gábornak kereszteltette az elsőszülöttét Ilonka, a megholt bátyja nevére.)

Egy zivataros május délután, mikor minden tavaszi mezei munkának szünetelni kellett, csak betoppan Cinka Panna a sztropkói várba. Éppen együtt volt az egész család.

Gyalog jött a cigányleány, s odakinn havas fergeteg volt a hegyek között, hanem azért ő mégsem volt átázva. A cigányleány, mikor utoléri a zivatar, felkapja a ruháit a fejére, a csizmáit eldugja alájuk, csak az alsógúnyája ázik, meg a bőre; mikor hajlékba jut, leereszti a viganóját, felhúzza a piros csizmáit, s olyan, mintha skatulyából vették volna ki – leszámítva azt, hogy egy kicsit rongyos; de hát annak úgy kell lenni.

Tiszáné nagyasszony ugyan ki nem állhatta az egész fáraóivadékot, s nem volt az ínyére, hogy ezt a cigányleányt a szobába beeresztik; de Ilonka jól ismerte már, mint férje izenethozóját, s Ocskay meg éppen nagyra volt vele.

– Hát te, Cinka Panna, már megszöktél a fejedelemtől? – kérdezé Ocskay.

– Nagyon uras állapot az ott nekem. – Klázliból kell inni, tollas ágyba hálni: nem állom én azt ki. Aztán rosszul élnek ottan, még csak avas szalonnát se adnak az embernek hétszámra.

– Hát most itt maradsz nálunk?

– Majd meglátom. Hajó idő lesz, itt maradok; ha zegernye idő lesz, tovább megyek. Akkor jó utazni a cigánynak.

– Csak vinnéd magaddal ezt a csúfidőt! – mondá neki Tiszáné nagyasszony. – Nem is hiszem, hogy nem te hoztad magaddal ördögök bordájában szövöttje!

– Hát persze hogy én hoztam! Hiszen tudni való, hogy mikor én a hegedűmet előveszem, megríkatom én még az egeket is.

– Kevély kutya! Még az egeket is! Tüzet a nyelvedre. Engem sem ríkatsz meg. No, vedd elő azt a hegedűt, hadd látom, micsoda nóta ríkat meg engem! – feleselt Tiszáné nagyasszony.

– Hát bizony megteszi a „fecském” óta, akit a felséges fejedelem szerzett a szegény fogoly feleségéhez; én meg csak a nótát csináltam hozzá.

– Mekkorákat hazudik a cigány!

A cigányleány nem bizonyozott az állítása mellett, hanem a hegedűjét kereste elő a háti batyujából, s aztán elkezdte azt a nótát húzni: a versét meg énekelte hozzá.

Ez az a nóta, amin egykor (de még most is) annyit keseregtek idebenn a hazában, amit Reményi Ede nyirettyűje a fél világon körülhordott; százezer ember közül egy tudja talán csak, hogy ez Rákóczi Ferenc dala volt az elfogott feleségéhez: nem is gondolhatott ki ilyen szépeket más, csak egy fejedelem.

Repülj, fecském, ablakára!
Kérjed, nyissa meg szavadra.
Mondd: ezüstös lapot vevék,
Rá arannyal írtam nevét.

– Képét gyémántlapra festem,
Rubinkő ládába rejtem,
S azon volnék, hogy nevének
Nagy ünnepet szentelnének.

A szövege fejedelmi szívből, a dallama tündérvilágból jött, s magyarul szól mind a kettő.

Cinka Panna énekelt is, muzsikált is. Mikor énekelt (szép, hullámcsengésű mély hangja volt) – elfelejtette az ember az arcának, hogy olyan rút: kordovánbarna pofája tündöklött az érzéstől, elefántcsontfehér fogsorai ragyogtak az ének közben, s kancsal szeme úgy mondta együtt a szájával a nótát; a hegedű hangja meg keresztül-kasul járt az ember szívén.

Bizony úgy sírt ezen a nótán Tiszáné nagyasszony, mint a záporeső.

– Hagyjad el már, boszorkány, hagyd el; hisz az ember egészen bolonddá lesz tőle.

A Cinka Pannának pedig még nagyon sokszor el kellett húzni azt a nótát, hogy Ocskay és Ilonka is megtanulhassák. Tiszáné nagyasszony azon vette észre magát, hogy maga is együtt dúdolja a vége felé a „repülj, fecskémet”!

Szegény fejedelem!

A nagyasszony utoljára annyira ment, hogy tányért, kést, villát rakott az asztalra a Cinka Panna számára, úgy akarta megtraktálni.

A cigányleány nagyot nevetett azon.

– Sohase ettem én még asztalról, villával. A kanál meg egyébre se való, csak ellopni való.

Szalmát kért alomnak és érett túrót fehér cipóval; hadd lakjék jól egyszer kedvére, s hadd aludjék egész kényelemmel.

A háznál minden ember ezzel a nótával aludt el: még a dajka is azzal altatta el a kis Gáborkát.

Reggelre szépen kitisztult az idő; gyönyörűen kisütött a nap. Cinka Panna még ki sem rázta a szalmát a hajából, már elkezdte a batyuját összekötözni.

A béresek, a jobbágyok gyülekeztek az udvaron, villákkal, gereblyékkel: ugyan sürgős munka volt, a széna ott ázott a rendén, azt meg kell forgatni nagy sietve, míg kedvez az idő, hogy megszáradjon.

Cinka Panna bement az urasághoz búcsút venni; hátán volt már a batyu.

– No hát, Cinka Panna, mi a tatár? – szólt neki Tiszáné nagyasszony. – Hát már itthagysz bennünket? Nálunk csak nem megy nagyon urasan az állapot?

– Nem ám, hanem nagyon parasztosan. Minden ember dologhoz készül itt. Még majd az én markomba is nyomnak egy gereblyenyelet, attól pedig az én tenyerem feltörik. Nem való nekem az ilyen hely.

Hiába marasztották, nem maradt. Még csak látni sem jó azt, hogyan dolgozik más! Az ember meg találná kívánni, s az baj lenne. Nem kért ő egyebet, csak egy kis avas szalonnát, meg valami viselt köntöst.

– No, de addig csak mégsem megyek el, amíg egy kis szerencsét nem mondok az én drágalátos, aranyos fővezér uramnak.

A cigánytudománynak ez a kiegészítő része.

– No, énnekem nem kell semmi hazudozás! – zsémbelt rá Tiszáné nagyasszony. – Bolond hisz a babonában. Ha szerencsét tudnál mondani, mondanál bizony magadnak.

– Hát hiszen nem is kegyelmednek mondom én a szerencsét; hanem ennek a pápistának itt ni: erre ráfér – szólt Cinka Panna, s kikeresve a szoknyája öblös zsebéből a megviselt kártyákat, leült a gyékényszőnyegre Ocskay és Ilonka elé, törökösen, s elkezdte a kártyákat kirakni.

– No, ihol van, látod. Neked „áll” ez a nagy záros, abban van egy fölséges szép asszony. Te abba a városba bemégy nagy diadallal. Ez a zöld fa itt a diadal. Ki is jössz: nem bánt az ellenség. Hol van messze a farkas? Ez az ellenség. Ez a gyászos asszony a fejedelemasszony. Ez a hintó azt mondja, hogy elhozod onnan. Hanem ettől a macskától itten, aki melletted áll, őrizkedjél, mert az csalfaságot jelent. Ez a zöld hetes meg ez a „nap” azt jelenti, hogy hét nap alatt beteljesedik, amit mondtam.

Jót nevettek rajta.

Felvilágosodott embereknek tartották magukat, akiknek szégyen babonákban hinni.

Cinka Panna összepakolta a kártyáit a földről, s aztán térdeltében megcsókolgatta a kis Gáborka lábacskáit, aki szörnyen bújt előle féltében az anyja ölébe, s nem engedte a kezeit megcsókolni.

– No hát, Cinka Panna – szólt Ocskay László –, mikor látogatsz meg ismét, úgy hogy meg is maradj?

– Majd ha egyszer megint zavaros lesz az idő ott kinn a sátorban, s aztán nem lesz más, aki a füledbe muzsikájon.

Cinka Panna ment a maga útjára.

A jövendőmondásával senki sem törődött, hisz azt könnyű volt kitalálni, hogy Ocskaynak bizony jár a fejében olyasmi, hogy miután a saját feleségét kivívta a fogságból, a fejedelem foglyul tartott nejét is elhozza Bécsből. Sokszor volt az már tervezve, s egypárszor közel állt hozzá, hogy sikerüljön. Ezt tehát Cinka Panna is tudhatta.

Csak az volt a bolondság a jóslatában, hogy a hét nap alatti sikerülést hozzátette, mert hiszen a fegyverszünet még két hónapig fog tartani, s azalatt senkinek semmiféle betörést Bécs városába tervezni nem szabad. És így bizonyára hiába jött össze úgy az a kártya, nem lehet abból semmi.

Ezután igen derült, meleg napok következtek, igazi jó szénagyűjtő idő. Fel is használta az egész háznép a jó időjárást, s reggeltől estig kinn volt apraja-nagyja a mezőn, boglyákat rakatni, szekereket megterhelni, rendet felgyűjteni. Ocskay maga is nekivetkőzve dolgozott, s sietteté a jobbágyságot. A nagyasszony pedig Ilonkával együtt a pagony árnyékában rögtönzött tűzhelyen főzte saját maga az ebédet a rotyogó bográcsban, amialatt a kis Gáborka a parasztgyerekekkel vígan hentergőzött az illatos szénában, s tanulta tőlük a gyereknótát, amivel a csigát elő éneklik a házából: „Csigabiga, gyűjj ki! Szántsunk, vessünk, neked is arassunk!”

Egyszer csak egy váratlan vendég lepi meg őket a nagy munka közben, aki gyalog jött ide a kastélyból, ahol a lovát hátrahagyta.

Úgy érkezett meg, hogy csak akkor vették észre, mikor azt kérdezte az asszonyoktól, hogy: „Mi lesz ma ebédre, van-e szükség vendégre?”

Csajághy Márton volt a vendég.

Ilonka örömteljes felsikoltásában volt valami kis ijedség is, s azt Csajághy észrevette.

– De megijedt tőlem, kedves komámasszony!

(Ilonka Csajághyt íratta be a fia keresztapjául.)

– Hogyne, édes komámuram; mikor mindig azt gondolom, mikor kegyelmed hozzánk jön, hogy már viszi az uramat a háborúba.

– No, ezúttal nem viszem háborúba a kedvesét, komámasszony; csak azt jöttem megnézni, hogy mit csinál a kis keresztfiam.

– Hamis kegyelmednek a zúzája! Csak nem akar megkeseríteni: elhallgatja előlem.

– Igazán mondom, nem viszem semmi háborúba az urát.

– Ki meri mondani az Isten nevét?

– Bizony Isten, nem.

Ez akkoriban nagy szó volt.

– No, hát akkor szívesen látjuk kegyelmedet. Lesz jó pörkölt tokány csipedettel meg érmelléki bakator hozzá.

– Az az én kedves eledelem. Hát a kis aranyos poronty hol van?

– Ott csintalankodik a parasztgyerekekkel a szénában; válogassa ki kegyelmed.

Csajághy odament a gyermeksokaság közé; biz a Gáborkát nehéz volt kikeresni a többiek közül, mert az is egy ingre volt vetkőzve, s olyan maszatos a képe a most szedett szamócától, mint a többié. Hanem aztán arra a szóra, hogy: „Kinek kell ez a szép tilinkó?”, csak előugrott, hogy az az övé.

Akkor aztán a keresztapjának csak le kellett mellé heveredni a szénába és megmutatni neki, hogy hogyan kell azt a tilinkót billegetni; azt pedig ő maga sem tudta. A kisfiú egy cseppet sem félt a marcona hadfi hegyesre kifent bajuszától, még meg is tépázta, ha nem jól fútta a tilinkót. Csajághynak egész mulatsága volt vele. Utoljára neki is énekelni kellett a csigabigájához azt a csalogató nótát. Azt is szívesen megtette.

Ocskay felől még nem kérdezősködött.

Gazduram bizony csak akkor került elő a szénagyűjtők közül, amikor délre harangoztak, akkorra őt is meghozta a drága jó pörkölthúsillat az erdei konyhába.

Milyen nagy volt az öröme, mikor Csajághyt megpillantá, aki a kisfiút hozta, nyakába ültetve, eléje. Összecsókolóztak.

Az asszonyok aztán elébb a cselédek számára adták ki az ebédet; csak akkor következett a sor a méltóságos uraságra.

Brigadéros uram megfogá a bográcsot, s leemelte a katlanról a földre. Azt azután körülülték, csak amúgy a gyepre letelepedve.

Vendég uram magával hordta a csizmaszára mellé dugva ezüsttokban kését, villáját, kanalát: nem kellett nagy kínálkozás, hozzáláttak az egyféléhez; s azt mondták, mikor megtörülték a szájukat a lakomától, hogy: „A császár sem eszik ilyen jót Bécsben!” (Ami igaz is.)

Azután nagyot ittak; az asszonyok aranypohárkából: ott csergedezett a patak a közelben; a férfiak pedig a csobolyóból.

Nem is beszéltek addig másról, csak a tréfás adomákról.

Az ember föl sem tenné a vas emberről, hogy még tréfálni is tud. S olyan jól illik neki, éppen azért, mert szokatlan. Közbe-közbe Ocskay a gazdaságáról beszélt: eldicsekedett a teheneivel, göbölyeivel, hány mázsa gyapjút nyíretett az idén, milyen sajtot készíttet a bálisával, hogy telelt ki a rozs, milyen jól kelt az árpa; a gyümölcsfák is jól kötöttek; a méhek meg most rajznak. – Szó se volt magas politikáról. (Veszett volna a Veres tengerbe fáraóval együtt!)

Mikor aztán vége volt a lakomának, a Gáborka is elaludt az anyja ölében; akkor Csajághy egyszerre elkomorította az arcát, s szigorúra fogva a hangja tenorát, ezt mondá:

– No mármost, édes híveim, jól ebédeltünk. „Aki enni-inni adott, annak neve legyen áldott! Ámen.” Nem akartam elrontani az ebédeteket – de mármost csak elmondom, hogy miért vagyok ide küldve.

– Tudtam én azt – sóhajta Ilonka, szemrehányó tekintettel. – Nem jön kegyelmed ide csak a keresztfiát lovagoltatni.

– Hát bizony, mi tűrés-tagadás, egyéb is hozott ide. Ocskay Lászlónak be kell törni Pozsonyba. Ez a parancsolat.

Ocskaynak egyszerre kevélyen emelkedett ég felé az arca. Pozsonyba betörni, az még szebb a szénakaszálásnál is: Pozsony az ország fővárosa; a császári hadvezérek fő hadihelye; hatalmas erősség, megerősített vár. Ide betörni még nem adatott alkalom se Károlyinak, se Vak Bottyánnak, se Bercsényinek.

– A fejedelem egyenesen Ocskay László uramat akarja megbízni ezzel a feladattal.

– Elfogadom! – Elfogadom…

– És pedig azután a fejedelemasszonyt kell elhoznod magaddal a császáriaktól a fejedelemhez.

Erre a szóra mind a hárman egyszerre ezt a nevet ejték ki:

– Cinka Panna!

– No, mi baj a Cinka Pannával?

– Megjövendölte ezt, ezelőtt három nappal – mondá Ocskay. Csajághynak a jobbik bajusza olyanforma rándulást tett, mint mikor valaki visszatartóztatja a nevetést, ami csiklandja belül. Folytatta nagy komolysággal.

– És pedig ennek a végrehajtására azonnal és rögtön útra kell indulnod.

Most már Ilonkából kitört az indulat.

– Én nem bánom! De ha az uram elmegy, én is vele megyek. Nem bánom, már megmondtam, hogy el nem maradok tőle, megyek vele minden háborúba, de én el nem hagyom többet.

– Igenis – folytatá Csajághy mogorván. – Kegyelmed is vele fog menni, brigadérosné asszonyom, és kegyelmed fog legelöl berontani Pozsony városa kapuján.

– Azt is megteszem! – szólt a nő durcásan. – Nekimegyek az ágyútűznek, ha az én uram utánam következik. De elég nem szép volt kegyelmedtől, hogy kimondta az Isten nevét, mikor én azt kérdeztem, hogy nem akarja-e az én uramat háborúba vinni.

– No, hát mondtam én, hogy háborúba viszem?

Hát ugyan hová?

De már tovább nem bírta Csajághy a komédiajátszást: elkezdett kacagni, s kacaj közt mondá el:

– Hát értsük meg a dolgot, komámasszony. Úgy van az, hogy a császáriak kiadják a fejedelemasszonyt egy találkozásra a fegyverszünet alatt, azért küldi a fejedelem Ocskayt eléje Pozsonyba. Kegyelmed is vele megy Ocskayval, komámasszony, a fejedelemnőt fogadni. Lesz ágyúzás, de csak puskaporral. Hahaha!

Ilonka sírva fakadt a nagy visszatért örömtől, a nagyasszony pedig hátba ütögeté Csajághyt, amiért így megijesztgette az egész famíliát. Ki tenné fel róla! Ilyen komoly seriozus ember, s még micsoda tréfát fundál ki magában?

Csak Ocskay komolyodott el egyszerre. Valami villámlott át a lelkén. Egy jóslat. – Nem a Cinka Pannáé, az szemfényvesztés. Hallhatta a cigányleány a fejedelem udvaránál, hogy erről beszéltek, s megelőzte a hivatalos küldöttet idejöttével. – Ocskaynak Ozmonda fatális jóslata jutott az eszébe. – Azok között, akik a veres zászlót le fogják tenni, legutól említé e nő magát a fejedelmet. – Már hozzákezdtek a kísérlethez. – Odaküldik a feleségét hozzá…

Senki sem vette észre az arcán e rövid borulatot. Egy pillanat múlva már ő is örült az örvendezőkkel.