XXIII. Árnyék a fény közt

A viszontlátás első boldog napjai a fényes Nyitra várában nem tarthattak soká. A szövetséges rendek, s a békéltető külföldi hatalmak követei Érsekújváron vártak a fejedelemre. Ott kellett a békekötés nagy munkájához hozzákezdeni.

Érsekújvár nem az volt akkor, ami most.

Most is elég nevezetes város. A vasúton járókelőket itt várja a Bécs és Budapest közt legjobb étkezőhely, s a kiszállásnál múlhatlanul fogadja a vidék permanens cigánybandája, valcert húz, ha osztrák egyenruhák szállnak ki a vagonból, nemzeti nótát, ha magyar celebritásokat sejt meg az utasok közt. – Akkoriban Érsekújvár a leghíresebb erősségek egyike volt Magyarországon. – Akkor volt még csak erős stácio azoknak, akik Bécsből Budára, vagy megfordítva utaztak.

Ma már nyoma sincsen a várnak.

A hatágú várcsillag minden ága egy nő nevét viselte; az egyik volt a „császárnő”, a másik „zrínyinő”, harmadik „bécsinő”, negyedik „csehnő”, ötödik „forgácsnő”, hatodik „frigyesnő”. E földi csillaghoz jöttek oda eltemetkezni a világ minden nemzeteinek vitézei; ott feküsznek szépen: kunok, örmények és tatárok, Abesszínia és Arábia lakói; dánok és spanyolok, frankok, és németek, rácok és lengyelek; együtt a magyarokkal: – most valamennyi fölött a szántó ekéje húzza a barázdákat.

Húsz évvel Rákóczi támadása előtt hosszú ostrom után foglalta el azt a római császár a török császártól, most sokkal könnyebben jutott hozzá (a várbeli magyarok segítségével) a magyar fejedelem. Itt volt a fejedelmi udvar. Itt gyűltek össze a fejedelemnő megérkezésekor a külhatalmak követei s a bécsi udvar megbízottai.

Alig fértek el valamennyien a városban: a kis földszinti házacskákban kellett magukat meghúzniok. Azoknak, akik Versailles, London, Amszterdam, Moszkva pompájával voltak elkényeztetve, nehéz volt magukkal elhitetni, hogy Érsekújvár is rezidencia.

Pedig az volt. Amit nem bizonyítottak a falak, bizonyították az emberek, mégpedig nemcsak azok, akik a falakat lakják, hanem akik a sátorok alatt tanyáznak. – Az egyszerű kis franciskánus kolostorban, mely a fejedelmi várlakot helyettesíté, a „két” magyar haza főrendei voltak összegyűlve; künn a ponyvák alatt tizenhétezernyi válogatott harcos tanyázott, azonkívül Ocskay dandára. Hadsereg volt az akkor.

Másnap reggel, a fejedelemnő megérkezése után, bemutatta Rákóczi Ferenc Eleonórának a maga pompáját: hadseregét. Eleonórának mutatta, de az idegen uraknak volt szánva a látvány.

Egy egész hadi nép csatarendben felállítva. Szép egyenruhás hajdú sorezredek, farkasbőr kacagányos lovasság, a palotások piros és sárga dolmányokban, a francia granátos zászlóalj medvebőrös süvegeivel, a svéd zsoldoscsapat, tászlis dókájában, háromszögletű kalapjával, a török szarácsik, makk alakú bojtos süvegeikkel, hosszú dárdákkal, kiváltképpen pedig az erdélyi nemesi gárda, minden gavallér más-más színű, szabású ős magyar viseletben, s mindezek mellett egész sorai a rézágyúknak! Valójában, akinek ilyen kíséret áll a háta mögött, az nevezheti magát fejedelemnek! Egytül egyig harcedzett vitézek. S vezéreik is megannyi csatában kipróbált haderők. Vak Bottyán, a török háborúk hőse, Eszterházy, Forgách, Andrássy, az osztrák hadseregnél kitanult tábornokok; Bercsényi, a nagy organizátor, Károlyi, a mindig győztes, Ocskay, a Rákóczi mennyköve; azonkívül a francia főtisztek a táborkarnál. S mindenekfelett maga Rákóczi Ferenc, akiben a nagy hadvezér, a hazáját szerető nemes szív, az eszes politikus és a bátor férfi nagy tulajdonságai voltak egyesülve, hogy őt arra a polcra emeljék, ahonnan szemközt állva ifjú ellenfelével, azt kívánhatja tőle, hogy az őt nevezze úgy, ahogy fejedelmek szokták egymást nevezni: „testvér”-nek.

Ezt volt a legnehezebb megadni: erről volt lehetetlen lemondani. – Mindenki óhajtotta pedig, hogy béke legyen!

Olyan közelre szálltak le a csillagok az égből; az ember azt hitte, hogy csak a kezét kell kinyújtani, hogy leszedje onnan: a béke, a jólét, a nemzeti nagyság, a szabadság, a mívelődés, a hatalom, a dicsőség, megannyi csillag! Csak egy szó, és mind itt vannak az ember forró kezében – csak egy szó, s mind visszarepültek az elérhetlen hideg magasba.

Az új császár, József, személyes ifjúkori jó barátja volt Rakóczinak; mondják, hogy börtönből megszabadításában is része volt neki, a magyarokat szerette; meg volt koronázva királynak. Pozsonyban, a történelmi hanton megtette a négy vágást szent István pallosával a világ négy sarka felé; Rákóczi nem követelte tőle ezt a koronát (még most nem), csak az erdélyi fejedelmi süveget, amit Erdély rendei tettek az ő fejére. Hű szövetséges akart maradni. A magyar nemzet szabadságát követelte vissza. Erdély fejedelemválasztási jogát – nem a maga személyének: az országnak. Kész volt a fejedelmi süveget átadni akárkinek, de nem eldobni.

Azt mondják: a fejedelmek kezei hosszúk – miért hogy mégis olyan nehezen érnek egymással össze, a béke kézszorítására? A katonai parádé legnagyobb dicsérettel ment végbe. Ocskay brigadéros dandára különösen felmagasztaltatott mind a külföldi képviselők, mind az osztrák főurak által. Meg is volt Ocskay magával elégedve.

A katonai pompát követte egy pompás lakoma, melyben a magyar szakácsművészet ismét híresen kitett magáért. Ittak ott áldomásokat magyar, német, francia, svéd, angol, hollandi, lengyel és orosz nyelven; elnevezték a tósztmondók Rákóczit csillagnak, napnak, tündérnek, oroszlánnak, félistennek, – csak csak éppen e szót: „fejedelem” nem szalasztották ki az ajkaikon, míg végre Bercsényi maga fel nem kapta a poharat, s latinul, hogy mindenki megértse, fel nem köszönté Rákóczit, mint „princeps Transsilvaniaet”. Erre aztán a magyarok természetesen nagy vivátot kiáltanak, Wratislaw a poharára tette a tenyerét, s igazi cseh őszinteséggel kimondá, hogy őneki előbb Bécsből kell utasítást vennie, mielőtt ily áldomásra poharat ürítene; az angol úgy tett, mintha egyszerre megsüketült volna, a muszka rosszul lett, s el kellett egy időre hagynia az asztalt, a francia ellenben felszökött a helyéből, s körüljárt sorba koccintani minden nevezetességgel, s akkor vette észre, mikor a helyére visszakerült, hogy a poharában nincsen bor.

Rákóczi meg volt hatva Bercsényi hűségétől.

– Ugyan, te Bercsényi – mondá neki –, volna-e a világnak olyan kincse, amiért te engem el tudnál árulni?

Amire Bercsényi ezt mondá:

– Bizony mondom neked, én fejedelmem, hogy nincs a világnak olyan kincse, sem olyan veszedelem a földön, sem olyan fényes hatalom, ami engem arra vegyen, hogy téged elhagyjalak valaha – hanem egy kis neheztelésért, nem mondom, hogy el nem hagyhatnálak.

Lakoma után a fejedelem a magas vendégek mulattatására egy eredeti színművet adatott elő, aminek a címe volt a Garabonciás diák: diákok által szerzett, diákok által előadott tréfa, amiben a nőszerepeket is mind a múzsafiak játszották. Általános tetszésben részesült a címszerep játszója, aki négyféle alakban is megjelen, majd mint öreg koldusasszony, majd mint prédikáló, facipős barát, aztán megint mint muzsikus cigány, utoljára mint kuruzsoló olajkáros: s mindannyiszor meglepően el tudta változtatni az alakját, arcát, hangját, s a különböző alakokat beszédmódjukban is híven utánozá.

Ocskay ráismert ez alakra, még a színpadon. Ez az ő pataki diákja volt, akivel Léván mulatása közben, az Ilonka gyönyörűségére, Racine-féle darabokat adatott elő. Jávorkának hívták. Az előadás után bemutatta a fejedelem a fiatal Rosciust az idegen uraknak, a maga igazi mivoltjában, amidőn a katonás magatartású, büszke fejhordozású vitézi alakról senki sem mondta volna, hogy ez az imént meggörnyedt komédiás. Jávorka a fejedelem egyik belső íródiákja volt, s a legbátrabb viaskodó; úgyhogy sokkal többet forgatta a kezében a csákányt, mint a pennát.

Ocskay nagyon megörült, mikor Jávorkára ráismert. Mindig tetszett neki ez a fiatalember, aki még csaknem gyermek volt, amikor a zászlója alá állt, s azóta sem nőtt ki a bajusza (nagy bosszúságára). Az ilyen emberek, akiknek nem akar bajuszuk nőni, rendesen keserűek, szatirikus humorúak a többi, bajusszal megáldott szerencsés emberek iránt, s csípős észrevételekkel igyekeznek a kigúnyolt hiányért maguknak elégtételt venni. Ez tetszett Ocskaynak Jávorkában leginkább, hogy ez mindenkinek ismeri a gyönge oldalát, s ha teheti, megszólja.

A színielőadás után a fejedelemnő a hölgyekkel visszavonult teázni a belső szobáiba, az urak pedig a kártyázóasztalokhoz ültek. Ocskayt is hítták, mégpedig Bercsényi asztalához, de kimentette magát, hogy később majd helyt áll: elébb Jávorkával van valami beszélnivalója. – Félrevonultak a tornácba.

– Mit szeret kegyelmed inkább a kártyában: veszteni vagy nyerni? – kérdezé Jávorka Ocskaytól.

– Ugyan furcsa kérdés.

– No, mert az bizonyos, hogy veszteni baj, de minálunk még nagyobb baj – nyerni.

– Nem értem egészen.

– Hát még kegyelmed nem hallotta hírét Bercsényi pénzeszsákjának?

– Nemigen nagy híre van arról generális uramnak, hogy zsákkal állna nála a pénz.

– Pénze válogatja. – Nemrégiben együtt kártyázának éjfél után kakaskukorításig vezér uraimék. Bercsényi roppant pénzt elveszített, Szirmay nyerte el. Az összeg nem volt készen Bercsényinél, azt mondta, reggelig megküldi Szirmaynak; azzal hazamentek a szobáikba aludni. Hát amint reggel Szirmay ki akar jönni az ajtaján, majd ott nyomta a pénzes zsák, ami az ajtajának volt támasztva. Olyan nagy zsák volt az, aminőkben a gyapjút szokták szállítani. Tele volt rézlibertással. S a zsák oldalára oda volt ragasztva a miskolci nagy tanácsgyűlés határozata, miszerint a rézlibertást minden ember tartozik elfogadni adósság fejében, s aki azt el nem fogadja, notába vétetik. Ezt a határozatot Szirmay pártolta éppen legjobban. Szegénynek úgy kellett a palotások után kiabálni, hogy emeljék félre a pénzes zsákot, különben ki nem jöhet az ajtaján.

Hiába haragudott érte, mert kinevették. Nem tehetett okosabbat, minthogy következő este meg ő vesztett el nagy összeget Forgách ellen. Forgách nem tudta még a dolgot, s reggelre az ő szobájába vándorolt a zsák. S azóta folyvást vándorol, ha egy új embert kaphatnak; ha veszt, az is jó, ha nyer, nyerni hagyják bolondul, hadd örüljön neki: másnap aztán ő emelheti a pénzes zsákot.

– Hát a fejedelem nem haragszik érte, hogy az ő pénzét így kicsúfolják?

– Nem tudja a dolgot, én pedig meg nem mondom neki. Mert ha megtudja, beváltja a rezes zsákot arannyal; pedig most sincs pénze.

– Nincs? – kérdé Ocskay elbámulva. – Hisz énvelem Pozsonyban ezüstöt szóratott az utcán a nép közé.

– Bár inkább miközénk szórta volna kegyelmed. Mi úgy élünk, mint az ördög árván maradt hét fia.

– Hát azok hogy éltek?

– Úgy, hogy ha egy jóllakott, hat koplalt; s ha egy nap mind a hat jóllakott, akkor hat nap mind a hét koplalt. – Erről persze kegyelmednek még csak sajdítása sincsen; mert kegyelmednek ha elfogy a költsége, átugrik Ausztriába, beszerzi a télirevalót, felruházza az ezredét a morva posztóból; de mi idebenn, akik a nagy háborút csináljuk Magyarországon, csak a pénzverésből élünk. A körmöci, selmeci aranyat-ezüstöt kiküldjük Sziléziába posztóért, ágyúkért, fegyverekért, idebenn a kongóval fizetünk. Zúgolódik is az atyafiság a sok „szabadság”-ért; s azt suttogják kalap alatt, hogy a fejedelem meg Bercsényi a maguk számára rakják félre az aranyat-ezüstöt.

– Hát a francia segélypénz?

– Nem látta kegyelmed, hogy koccintott a követ úr az asztalnál az üres pohárral? Ígér sokat, keveset ád.

– Igaza van; adjon maga a nemzet. Aki szabad akar lenni, feszítse meg a maga erejét; ne várja az égből a mannát. Contribuáljunk.

– Csakhogy ezt nem lehet lefordítani magyarra. Contribuálni. Ilyen szó nincs a magyar dictionáriumban. Hiszen a német ellen is azért támadtunk fel, hogy contribuáltatni akart; s azért fogtunk fegyvert, hogy ami ilyen kegyetlen, cudar szó van a világon, mint „dica”, „portio” – „subsidium” –, „contributio”, azt mind lekaszaboljuk.

– Hát a nemesi rendek? A főurak?

– A főurak? Akiket kegyelmed itt lát, az mind hű szolgálatainak jutalmát sürgetni van itten, s ez a sok cifra erdélyi mágnás, aki mind úgy néz le ránk, mintha csak kölcsönadta volna nekünk a fejedelmet, otthon minden darab boglárjával adós egy szásznak meg egy örménynek, s a zöld szattyánsarujának minden csikorgása a brassói varga pénzét siratja. – „Miseria cum sale.”

– Apró bajok – vigasztalá (magát) Ocskay. – Minden szabadságharcban így van. A financiális oldala a dicsőségnek fekete. Azt csak nem tagadod, fiam, hogy hadseregünk hatalmas?

– „Miseria cum aceto!” – mondá erre Jávorka. – Azt meg már éppen jobb nem látni közelről. Isten csodája, hogy a fejedelem rég oda nem dobta a kormánybotot közéjük, s úgy nem tett velük, mint Szent Pál az oláhokkal. Ahány vezér, az mind majd felfalja egymást. Amit Bercsényi fundál, azt Forgách tőből kiforgatja, emellett úgy ügyelnek egymásra, mint két udvari dáma. Jaj annak, aki az etikettet megsérti. Valódi hipochondrái a becsületérzésnek. Ott is fáj nekik, ahol senki sem bántotta. Keresve keresik, hogy mivel sérthesse meg egyik a másikat. Egy szóban, egy tekintetben, egy elmulasztott üdvözlésben. – Hallja meg kegyelmed és nevessen, mi történt a mai hadiszemle alatt! Országos nagy eset. Forgách kommandérozta a felállított hadakat, midőn a fejedelem végiglovagolt a hadsor előtt. Mikor aztán a hadsorok háta mögé került, a fejedelem tisztességből hüvelyébe dugatta a kardot a tábornokkal, úgy lovagoltatta az oldalán. A másodszori szemlénél Bercsényi járta körül a hadi lineát. Ez meg elfelejté Forgáchcsal hüvelybe dugatni a kardot, mikor visszakerültek. Forgách most efölött dühös, a fogait csikorgatja Bercsényire. Ő ezt szántszándékos megsértésnek veszi. Mint két udvari dáma! Mint két pedáns katonatiszt! Ez most képes egy ütközetet elveszteni azért, hogy a kevély fővezér meg legyen verve. Egy ilyen gyermekség miatt! – A fejedelem ide célzott az asztal fölött azzal a meglepő kérdésével Bercsényihez, amire még meglepőbb volt a felelet. Higgye el kegyelmed, hogy a háborúban csak a verekedés maga a tiszta munka, a többi előtte-utána – csupa kócrágás, kiskutya-fésülés, ispitályflastrom, enyves kéz, koldustarisznya, miseria cum sale et aceto.

Ocskay jót nevetett a bohó fiú expectoratióin. Hitte, hogy lehet bennük valami igaz, de hogy a való mennyire meghaladja a leírást, azt csak másnap tapasztalá.

Takarodóverés előtt ugyanis a vezérek mind felgyűltek a fejedelem elfogadótermébe a tábori jelszó megtudása végett; a brigadérosok künn maradtak, a két tábornok, Bercsényi és Forgách bementek a fejedelemhez a jelszót átvenni.

Kevésvártatva, anélkül hogy a fejedelem belső szobájából valami hangosabb szóváltás hallatszott volna ki, hirtelen feltárul az ajtó, s kilép rajta Forgách, nagy felindulással, minden tiszteletet mellőző módon becsapva maga után az ajtószárnyat: az arca sápadt volt, az ajkai szederjesek, a szemei fehérét elfutotta a sárgaság, a kezei reszkettek, a megsértett kevélység szellete jött előtte három lépésnyire.

Ocskayt éppen útjában találta, de úgy tett, mintha nem látná meg, elnézett a feje fölött.

– Mi a tábori jelszó? – kérdé tőle a brigadéros.

Erre Forgách felcsapta a fejére a kócsagos kalapját, s azt mondá: „Eb ura a fakó!” – S azzal rengő léptekkel mérte végig a termet, s úgy ment ki onnan, hogy kicsapta az ajtót, s be sem tette maga után.

Az alvezérek utánabámultak, s aztán dörmögve kérdezék egymástól: ez lesz a jelszó: „Eb ura a fakó!”

Hiszen nagyon nevezetes szó volt az; régi is nagyon. Pár év múlva egy híres-neves országgyűlés határozatának bevezető mondata lett, de az értelmét ma is nehéz megmagyarázni. Olyankor hangzik ez el a magyar ajkáról, mikor valakinek fel akarja mondani az engedelmességet, amikor egy nálánál hatalmasabbal szembeszáll; amikor törni akar valamit, ami nem hajol. – Hanem az lehetetlen, hogy ez tábori jelszónak volt most kiadva.

Amint ezen tanakodtak, ismét felnyílt a fejedelem szobájának ajtaja; nem nyílt, de szakadt, s kirohant rajta Bercsényi, mint egy vad oroszlán. Arca tűzláng, minden vonása ideges rángatózástul eltorzulva; tajtékzó ajkán érthetlen szótagokra szakadozik az öntudatlan beszéd. Nem lát meg senkit, a két előrenyújtott tenyerével taszít minden embert félre, akit útjában talál; eközben a kardja a lába elé akad, majd elbukik benne: akkor azt fogcsikorgatva tépi le az övéről, s tokostul együtt a sarka alá gázolva, ketté akarja törni, az érc kardtok elgörbül, de nem törik; a kardot sem lehet kihúzni belőle; arra dühösen az asztal alá vágja a kardot tokostul együtt, s rohan ki a teremből, majd magával viszi a szárnyajtó másik felét is; s mikor a tornácba kiér, elkezd fuldokolva kiabálni: „Vizet! Vizet! – Nem! Mérget! – Tenger sem mossa le! – Mérget! Hadd ölöm meg magam! – Kutya! Rabszolga! Én vagyok az! – Orvost! Láncot rám! – Lőjetek agyon! – Ne jöjjön elém, aki szeret! – Nem kell semmi! – Megőrülök! – Vér van körülöttem! – Belefulladok!”

Erre a lármára összefutott az egész udvari nép, az asszonyemberek nagy jajveszékelést csaptak Bercsényi fölött, senki sem tudta, mi baja lehetett. Egyik azt vélte, halszálka akadt a torkán, másik, hogy vitriolt ivott tévedésből. Odafutott a felesége is, aki különben mindig tudott vele bánni: most arra sem ismert rá: a ruháit tépte magárul, a nyakravalóját bontotta, mint egy őrült, s cibálta a saját üstökét; utoljára összerogyott, görcsös rángatózások közt, úgy fogták fel és vitték a szobájába, ahova doktor Wolffius az egész orvosi apparátusával együtt nyomban követte. A tudós doktor Bercsényitől a fejedelemhez sietett, s az előteremben csak annyit mondott a diagnózisból a tudakozó uraságoknak, hogy Bercsényin kiütött a Szent Vida tánca.

Mindenki azt hitte, hogy itt valami megrendítő katasztrófának kellett végbemenni. A fejedelem szobájában pedig folyvást nagy csendesség volt.

Nemsokára előjött a szobából Jávorka, hidegvérét jól megőrzött arcán könnyű gúnymosoly fintorgott.

– Hová oly sietve, fiam? – kérdezé tőle Ocskay.

– Viszem a fővezérnek a fejedelemasszony repülősós üvegcséjét.

– Mi történt odabenn? – kérdezék egyre Jávorkától a többi urak.

Az íródiák vállat vont:

– „Multi rixantur de lana saepe caprina.” (Sokan össze tudnak kocódni még a kecskeszőr fölött is.)

– De hát a tábori jelszó? – sürgölé Ocskay.

– Úgy? Hát a generálisok nem mondták meg az uraknak?

– Az egyik azt mondta, hogy „eb ura a fakó!”, a másik meg azt, hogy „coki tenger!”. De melyik az igazi?

Jávorka elnevette magát – ugyan szomorú nevetés volt! Aztán fülbe súgva mondá meg Ocskaynak a mai parolát.

– „Magad uram, ha szolgád nincs.”

Ocskay továbbadta a jelszót súgva, az alvezérek aztán vették a kalapjaikat, s nagy fejlógatva odébbálltak. Csak Ocskay László maradt ott, megvárva, míg Jávorka visszatér.

Az nagyon hamar megtörtént.

– Mi veszedelem volt odabenn? – kérdezé Jávorkától.

– Semmi veszedelem. Mulatságos dolog. Egy népdalt adtak elő duettben. „Vagyok olyan legény, mint te!” Szép nóta az, kivált ha két generális énekli, s hangjánál van mind a kettő.

– Összekaptak egymással?

– De meg egy kicsit a harmadikkal is.

– A fejedelemmel?

– Nem is mással. Amint a fejedelem Bercsényinek megsúgta a tábori jelszót, Bercsényi Forgáchoz lépett, hogy majd közli vele. Erre Forgách konokul hátralépett, s azt mondta, hogy Bercsényitől nem fogadja el a parolát, mert nem ismeri el főhadvezérnek, s azzal megfordult a sarkán és kiment. Bercsényit emiatt elfutotta a méreg. A fejedelem igazságot akart tenni, s békítő hangon jegyzé meg, hogy hiszen igaz, hogy a szövetséges rendek nem tették meg Bercsényi uramat főhadvezérnek. Erre aztán „eltörött a mécsescserép”, Bercsényi is el-kirohant, s most a vitustáncot járja herkulesi dühében: mintha csak a Nessus-ing ragadt volna a testéhez. Ilyen semmiségeken fordul meg a világ sorja, patrónus uram.

– De éppen most, mikor a külföldi követek köztünk vannak, mikor az összetartó erőt, az egyetértést kellene nyilvánítanunk. Ennek rossz befolyása lesz az alkudozásokra.

– Azt a bécsi udvari dámát láttam suttogni ma reggel Forgáchcsal. Aligha benne nincs a keze ebben a komédiában.

Ocskay is Ozmondára gondolt. Az ilyen jelenetek nagyon jók arra, hogy a fejedelmet megpuhítsák.

Maga a helyszűke is segített növelni a bajt. Valami nagy rezidenciában könnyű eltitkolni az udvari környezetnek az ilyen összezördülést a fejedelem és tanácsosai közt; de Érsekújváron nem lehet azt a jégre eltenni. A különben is kicsiny és ostromoktul elrombolt városban ami lakható magánház van, azt mind elfoglalták a külföldi uraságok; az egyetlen nagy épületbe, a franciskánusok kolostorában összeszorul a fejedelem az udvarával és a fővezéreivel. Az emeleten lakik maga Rákóczi, az egyik szárnyon saját udvari személyzete, a másikon Eleonóra és udvarhölgyei; a földszinten tanyáznak Bercsényi és Ocskay, a feleségükkel és cselédségökkel. Itt minden heves jelenetet egyszerre megtud az egész ház, s aztán az egész világ.

Doktor Wolffius lépcsőn fel és alá száguldoz, repülő parókával, aztán végig valamennyi szobán, papírszalagos fiolákat, pilulásdobozokat hordva mind a két kezében, a hóna alatt meg azt a bizonyos veszedelmes lövőszerszámot; úgy vágtat, mintha ő maga is a vitustáncot járná, de már galoppban; minduntalan a fejedelemhez fut be, mintha azzal tartana konzíliumot.

– Nos, doktor! – kérdi Ocskay. – Nincs talán elég gyógyszer a patikában a páciens számára?

– Dehogy nincs – szól a doktor, kihúzgálva egy csoport üveget a zsebéből. – Ez itt az aqua vitae, ez a vincetoxicum, ez a salmagundi, ez a moschus, ez a nostoc Paracelsi, ez a salamandra theriacalis. – Itt van, készen van, csak fel kell ragasztani, az emplastrum diacodion, de mit használ mind, ha a páciens nem ereszti az embert közel magához? Rúg, kapál, öklel, ha közel viszem hozzá az orvosságot, s ha ezt a lövőszerszámot felé fordítom, pisztollyal fenyeget, hogy visszalő.

– Hát nincs ott Bercsényiné asszonyom?

– Baj, hogy ott van. Nemhogy segítene valamit, hanem még ő is convulsio ridenst kapott ijedtében, mikor a férjét ilyen állapotban meglátta; azt is le kellett fektetni, most az egyik szobában az úr ejulál, a másikban az asszony cacchinnál: a sok cseléd egyik ágytól a másikhoz szaladgál, s szaporítja a confusiót, éppen azért voltam a fejedelemnél, hogy engedje meg, hadd kötöztessem le az ágyhoz Bercsényi uramat; mert különben rá nem tudom ragasztani az emplastrum terbenedictumot a szívgödrére. De őfelsége nem engedé meg.

Erre még egy új alak csatlakozék a konzíliumot tartó csoporthoz. Ocskay Lászlóné asszonyom. A fejedelemnő szobáiból jött elő, s a férjét kereste.

– Ugyan, édes jó uram – monda Ocskaynak, szépen körülcirógatva az orcáját –, engedj meg nekem valamit – a fejedelemnő már beleegyezett.

– Mire adjam én még a placetumomat, ha a fejedelemnő beleegyezett, drága kincsem?

– Azt hírlik, hogy Bercsényi uramat valami nehéz kór bántja: a cselédnép nem tud mit tenni vele, s Bercsényiné maga is elájult. Goromba kancsérolókra nem lehet őt bízni. Én sokáig voltam Bécsben az apácáknál, akik ilyenféle betegeket gyógyítottak, hozzászoktam, beletanultam: engedd meg, hadd menjek oda a beteghez, talán én tudom majd ápolni.

– Te! Te akarsz odamenni? – kiálta fel Ocskay. Eszébe jutott az a sok keserű megbántás, amivel Bercsényi az ő feleségét illette, azokat ő mind el is panaszolta Ilonának bizalmas órákban. S ez az asszony azt mind el tudta felejteni. Nem jut eszébe az, hogy őt a fővezér megbántotta, csak az, hogy ez most beteg, s ő segíthet rajta. – Eredj, bálványom, eredj! – monda neki, és magához ölelé.

Jávorka is értette a dolgot. Neki is sokszor volt alkalma Bercsényi szarkastikus diffamációit hallani Ilonka felől. Nem állhatta meg, hogy kezet ne csókoljon neki. S azután bohókás tréfával térdelt le előtte; de a tréfa mélyén komoly érzelem volt rejtve.

– Óh, édes szent asszonyom; nem osztana kegyelmed énnekem is bűnbocsánatot az eddig elkövetett és még ezután elkövetendő bűneimért?

– Ha ellenem követte el vagy szándékozik elkövetni azokat kegyelmed, úgy bizony megbocsátom.

Jávorka sohasem feledhette el ezt a szót!

Doktor Wolffius aztán elkezdte Ilonkának magyarázni, hogy melyik orvosságot milyen rendben adja be a betegnek, ha rá tudja azt bírni, hogy bevegye. A neveiket el ne felejtse.

– Várjon csak kegyelmed – súgá Jávorka Ocskaynénak. – Majd hozok én kegyelmednek receptet is, orvosságot is, amiben igazán benne lesz az aqua vitae. Bercsényi baját legjobban meggyógyítaná egy jó szó, amit a fejedelem papirosra írna.

– De ki merné ezt a fejedelemtől kérni, mostani felindulásában?

– A tanácsosok bizonyára nem, hanem az udvari bolond talán. Én megkísértem.

Jávorka bement a fejedelemhez, s nemsokára visszatért. Kezében volt az összehajtott papír.

– Itt van az „aqua vitae”.

A fejedelem ezt a néhány sort írta a lapra.

„Édes jó hívem.

Megengedj, ha nagyon szigorú voltam hozzád. Tudod jól, hogy mindenekfelett szeretlek és becsüllek. Térj magadhoz és énhozzám. Rákóczi.”

– Csupa aranyból van a szíve – dörmögé Ocskay.

– De még ott van a „nostoc Paracelsi” is az utóiratban mondá Jávorka: „Forgách elmegy rögtön a nagyszombati táborba.”

– No, ezzel odamehetsz, angyalom – mondá Ocskay, s elkísérte a feleségét Bercsényi szobája ajtajáig.

Az ajtón keresztül hangzott a fővezér görcsös nyavalygása, a harag és kín ordításaival keverve.

Mikor Ilona belépett az ajtaján, a beteg az ágyán feküdt, a falnak fordulva, s a két öklével ütötte a falat. Két hajdú meg egy kenőasszony az ablakfülkébe vonulva bámultak a betegre, tört székek, tépett takarók tanúskodtak róla, hogy a dühöngő már mindent, ami a kezébe akadt, az ápolói fejéhez dobált.

Ilonka odament hozzá bátran, s keszkenőjével megtörlé a kíntól izzadó arcot.

Ettől egy pillanatra magához tért a kór. Vértől elfutott szemeivel rábámult az ágya mellett álló nőre. Neki is villámlott át az agyán valami emlékezet. Hányszor megsebesítette ő ezt a nőt meg ennek a férjét – a nyelvével! És most íme utolérte a nemezis őt is a nyelv sebesítette meg, a leggyilkolóbb fegyver, s fekszik bele, mint akinek a szíve házáig hatolt a döfés.

Amíg az az asszony a homlokán tartotta a kezét, megszűntek a rángatózásai; ennek a szelíd s bátor tekintete megfékezé a feldühödött démont, ami idegeinek urává tette magát.

– A fejedelemnő küldött ide kegyelmességedhez! – mondá Ilonka.

– Miért? – kérdezé ez hörögve.

– Én sokáig voltam egy apácakolostorban, ahol ilyen betegségeket gyógyítottak.

– Nos? Hát milyen az én betegségem? – kérdezé ez fogcsikorgatva. – Vitustánc? Nehéznyavalya? Ördöngösség?

– Egyik sem – felelt Ilonka. – Nem ilyen jelek azok. Kegyelmedet szívgörcs bántja. S az is nagyon fájdalmas.

– Ugye? Mikor itt, itt mintha egy vad farkas harapna bele! – Hogy ököllel szeretném agyonütni.

S ütötte nehéz öklével a szívét, aminek a feldobogását az öltönyön keresztül lehetett látni. „Ez a kutya szív.”

– Megengedi kegyelmes uram, hogy itt maradjak az ágya mellett, ahogy a fejedelemnő kívánja – szólt a türelmetlen beteghez Ilonka.

Bercsényi méregittas tekintettel fordult feléje.

– Azért küldték ide kegyelmedet hozzám, ugye, hogy orvosságot adjon be? Más halandó nem meri közel hozni hozzám a mérget? A kegyelmed kezéből majd beveszem.

– Nem az enyémből, kegyelmes uram. Nincs a kegyelmed bajának orvosságra szüksége. Nem kell ennél semmit bevenni.

– Nem? Hát csak flastrommal gyógyítják? Vagy sympathetica curával? Ráolvasással? Mi?

– Eltalálta kegyelmed. Ráolvasással. A receptet a panaceához, amit én hoztam, a fejedelem írta.

– A fejedelem? Hát tud valamit a fejedelem arról, hogy van a világon egy ember, akit úgy hínak, hogy Bercsényi?

– Olvassa kegyelmességed a választ erre a kérdésre.

– Ugyan mi receptet írhatott a fejedelem a bolondos Bercsényinek? „Áj, báj, kecskemáj; ha neked fáj: ebnek fáj!”

– Olvassa kegyelmed.

S odatartá elébe a fejedelem levelét, s fél karját a feje alá tevé, hogy a világosság ellen fordulhasson.

Amíg a levelet olvasta a beteg, megszűntek tagjaiban az ideges rángatózások. Azok helyett valami lázszerű reszketés borzongatta folytonos hidegrázással. Az utolsó sort mohó szomjepedéssel látszott elnyelni. A szemei megteltek könnyel.

Azután megfogta reszkető kezével azt a levelet, s bedugta az inge alá: oda a szíve gödre fölé, halkan dörmögve.

– Ez talán kiszabadítja azt a kutya szívet a farkas fogai közül. – Most már fázom.

Ilonka betakarta őt a medvebőrrel, ami a térdére volt vetve.

– Szüksége lesz kegyelmességednek jó meleg fürdőkre; azoktól elmúlik ez a nervozitás.

– Igazán elmúlik? Nem kell meginnom azt az átkozott medicinát, amit az orvos rendelt? A látásától is görcsöket kapok. Ha jót akar velem, asszonyom, hajigálja ki a medicinákat az ablakon.

– Ne tegyük azt, kegyelmes uram. Lássa, a doktornak is van büszkesége. Ha azt megsértenők, de még olyan érzékenyen, ő is dühbe jöhetne, s ugyan szép dolog volna, ha doktor Wolffius is elkezdene rugdalni, kapálózni itt előttünk görcsökben.

– Hahaha! – kacagott fel Bercsényi, e merész tréfa által váratlanul meglepetve. – „A doktor! Rúgkapálózva! A megsértett doktor! Nagyon jó volt!”

S attól a kacagástól egyszerre lepattantak a vaskapcsok szívéről, amik azt szorongatták: nagyot nyújtózott, és ásított utána. Ez annak a jele, hogy a görcsök elmúltak. Egészen magához tért. Halk, csendes hangon monda Ocskaynénak:

– Milyen nyomorulttá lesz az ember, mikor a szíve megfájdul.

– Kivált akinek nagy szíve van.

– Hát melyik az a nagy szív?

– Az, amelyik egy ország terhét is elbírja.

– Nyomorúság! Egy szó alatt is összetörik. Egy diótörő is elég neki.

– Az itteni ködös levegő okozza azt. Jó volna ezt a helyet elhagyni.

– Ha magamtól is elszökhetném valahová. Jól van, jól. Ok nélkül ment a fejembe a vér. A klimakterikus esztendő okozta. Nem tudom az érvágást tűrni: pedig a csízió azt tanácsolja.

– Tehát…

– Tehát kegyelmed azt véli, asszonyom, hogy valami fürdő kigyógyítja ezt a bajt egészen?

– Tapasztalásból tudom.

– Olyan sokat tapasztalt már? Nagyon köszönöm. Megemlegetem róla. Mármost még egyre kérem kegyelmedet. Legyen szószólóm a fejedelemnél. Köszönje meg neki nevemben a küldött levelet. És azután kérje ki tőle, hogy engedjen elmennem ide a közel pöstyéni fürdőbe, azonnal szekérre ülök, amint megvirrad. Ott maradok, míg a fegyverszünet tart. Mikor lóra kell ülni, ismét itt leszek mellette.

– Elvégzem, kegyelmes uram.

– Most pedig kérem, legyen olyan kegyes, rakja ide mellém sorba a doktor medicinás üvegeit, hogy ha összejön vele, igazán mondhassa neki, hogy az ő orvosságai mellett aludtam el. Álmos vagyok. Isten áldja meg kegyelmedet, amiért idejött hozzám. Nem érdemeltem kegyelmedtől. Üdvözlöm Ocskay uramat. Igazán üdvözlöm.

A másik pillanatban már szunnyadt.

Ilonka még azután átsuhant csendesen Bercsényiné asszonyom szobájába is; s ott is rendet hozott a betegápolás dolgába. Onnan felment a fejedelemnőhöz, ott találta Rákóczit, annak átadta a beteg fővezér izenetét, amit megértve a fejedelem, nagy nyájasan sodorgatta fel a bajuszát, s azt mondá Ocskaynénak:

– Kegyelmed csodakúrát mívelt, asszonyom; ha híre futamodik, úgy fognak kegyelmedhez messze földről zarándokolni, mint a máriapócsi csodatevő szűzhöz. De azzal, hogy Bercsényit rávette a pöstyéni fürdőbe félrevonulásra, legjobban meggyógyított kegyelmed – engemet.

Ezt az utolsó szót, voltak, akik félreértették.

Bercsényi eltávolítása által a legnehezebbnek vélt akadály lett elhárítva az útból. Mindenki azt hitte, hogy ha az ő törhetlen, büszke, indulatos jelleme nem tartóztatná a fejedelmet, az hajlandóbb volna elfogadni a császár békeföltételeit! Hallgatna a szelídítő suttogására egy szerető nőnek.

Ozmonda azt mondá magában: „No, most már szabad a vásár!”

Rákóczi pedig azért érezte a szívét meggyógyulva Bercsényi eltávolítása által, hogy most már – senkitől nem kölcsönözve erejét – teheti azt, amit saját hatalmas lelke parancsol, azt, amiből lealkudni nem lehet.