|
Nem volt elég, hogy
Bercsényit ilyen szépen eltávolították Forgách által Rákóczi közeléből,
még lehozatták Bécsből Aspremontnét is, a fejedelem testvérnénjét, akit
nagyon szeretett, s igen hallgatott a szavára. Talán két asszony le tudja
győzni!
Ocskay mindent megtudott
a feleségétől, ami zárt ajtók mögött, a legtitkosabb tanácskozásokban történik.
Eleonóra elmondta Ozmondának, Ozmonda meg Ilonának. Minő fényes
ígéretekkel kecsegteti Wratislaw a fejedelmet, hogy tárja fel előtte az
európai politikai helyzetet, mit mondott neki Franciaországról, a bukott
fejedelmek ezen kórházáról. A külhatalmak követei milyen rosszul biztatják;
XIV. Lajos ígéretei mind papiroson maradnak; az ígért segélypénzt sem küldte
meg neki: hatszázezer livre-rel van hátralékban, a fejedelem alig képes a
háborút folytatni. Rézpénzeit már a nemesség maga sem akarja elfogadni. Fele
annak már eddig is hamis pénz: most új, mesterségesebb vésetűt akarnak
veretni. A magyar urak tele vannak panasszal. A nép zúgolódik a háború miatt.
Egyes vármegyék ellenforradalomra készülnek. Hat vármegye reprezentál a
jezsuiták ellen hozott törvény miatt. A vezérek között is nagy az
egyenetlenség. Sokan megunták már a kardjukat. Az a fehér ing (Ozmonda albuma),
amire a neveik fel vannak írva, az a fehér zászló, mely a megadásra ád jelt. –
S még mindezekhez két olyan gyöngéden szerető asszony könnyei, mint
Eleonóra, a feleség, és Júlia, a testvér! Meg kell az ilyen tűzben, az
ilyen vízben olvadni mindennek, ami nem gyémánt.
Csakhogy Rákóczi éppen
az volt.
Mikor egyedül maradt,
körülvéve csak azoktól, akik gyöngének akarták látni, akkor megmutatta, hogy
nem kéri kölcsön az erejét senkitől, s visszautasított minden ajánlatot,
mely neki kedvező volt, de nem annak a négyfolyamos ország címerének.
Egy reggel kisírt
szemekkel jött ki a fejedelemnőtől Ozmonda Ocskay Lászlónéhoz.
– Vége mindennek.
Rákóczi nem mond le az erdélyi fejedelemségről. A háború újra megindul. A
fejedelemnőt visszaviszik fogságába, Aspremontné már elutazott.
Ilonkának a szíve
összeszorult erre a gondolatra. Egyszer elveszteni azt, akit szeretünk: ez is
nehéz csapás; de visszanyerni, ismét boldognak lenni, s aztán másodszor is
elveszteni: azt hallani, hogy a boldogság napjai, hetei csak egy kába álomlátás
csalképei voltak: óh, ezt asszonyszív nem bírja meg.
– És most már következik
az, amit mondtam – folytatá Ozmonda, hideg lemondással. – A fejedelemnő
zárdába vonul, és én vele megyek. A mi kettőnk küldetése ezen a világon
megszűnt. Nem marad hátra más, mint a másvilágról gondolkoznunk. – Te
pedig, kedvesem, itt maradhatsz, és őrizheted a magad szerelmesét a balsors
minden zivataraitól, amik üldözni fogják. – Az egyikünknek jut a hideg ég, a
másikunknak a forró pokol: az édes, biztos földet mind a ketten elveszítettük.
Ilonka kétségbeesetten
sietett férjéhez. Elmondta neki, amiket Ozmondától hallott.
– Mindent elhiszek –
mondá Ocskay –, csak azt nem, hogy a grófnő apácává akar lenni. Majd
mindjárt megtudom én az igazat Jávorkától.
Éppen odatoppant erre a
szóra az emlegetett.
– Az igazat akarja
tőlem megtudni kegyelmed? – mondá Jávorka. – Ez nehéz dolog lesz, mikor
minden ember abból akarja letenni a remeket, hogy miként titkolja el az igazat.
Ki sem szabad mondani azt a szót, hogy eltörött a békepipa. Mindnyájan a
legvastagabb barátságban maradunk. A bécsi követek nem szakítják félbe az
alkudozást, csak hazamennek újabb instrukciókért. A fejedelemnő nem azért
megy el innen, hogy újra folytassa a keserves fogságát, hanem csak azért, hogy
gyöngélkedő egészségét helyreállítsa valamelyik csehországi fürdőben,
s a cseh kancellár úr őkegyelmessége maga lesz olyan kegyes, hogy elkíséri
őt odáig. Csak a „viszontlátásig” vesznek búcsút. Mindenki marad abban a
hitben, hogy a béke meg lesz kötve, s a méltsás urak osztogathatják egymás
között a tárnokmesteri, főpohárnoki, főlovászmesteri hivatalokat, a
főispánságokat meg a donációkat, amikből kegyelmedet, nagy szerencse,
hogy meg sem kínálták, mert így legalább nem veszt el semmit. Hanem arra készen
lehet kegyelmed, hogy amely napon Eleonóra fejedelemnő elutazik, kegyelmed
a maga ezredével ismét kísérni fogja a határig – de a feleségét nem viszi ám
magával, – mert onnan, ki tudja, hová lesz a menetele!
Úgy lett; mindenkinek
azt mondták, hogy a fejedelemnő fürdőre megy. Karlsbad már
akkor híres gyógyfürdő volt. Doktor Wolffius tanácsolta az odautazást
Érsekújvár posványos légköréből. Körös-körül temető itt a környék!
Ocskay is megkapta a
parancsot, hogy dandárját útra készen tartsa, kísérni fogja Eleonórát.
A fejedelemnő
mindenkitől vidám arccal vett búcsút. Ocskaynét megölelte, megcsókolá, s
azt mondta neki, hogy menjen haza az anyjához meg a kisfiához, „hiszen még
látjuk egyszer egymást”!
– Igazán visszahozod még
egyszer a fejedelemnőt? – kérdezé Ilonka a férjétől, mikor egyedül
maradtak.
– Abban töröm a fejemet,
de akkor tudom, hogy örökre itt marad.
Már akkor számára is
hozták a felnyergelt paripát.
Jávorka a
fejedelemnő poggyászos szekereire felügyelni küldetett a kísérettel. Azok
jó előre mentek, hogy hamarább érkezzenek.
A fejedelem egész a
bajor sáncig elkísérte a feleségét. Ugyanaz a kapitányi egyenruha volt rajta,
amiben idejövetelekor tréfásan meglepte. A sánchoz érve leszállt a lováról,
odament a hintóhoz, s még egyszer megölelte, megcsókolá a fejedelemasszonyt. „A
viszontlátásig.”
A gyermekeiről nem
szólt hozzá. Hiszen a fejedelemasszony nem azokhoz megy most.
Azután, amint a hintó
tovább gördült, a fejedelem felhágott a bajor sáncra, ahonnan húsz év
előtt bombázták a török várműveket, s az ember hányta magaslatból
nézett az eltávozó egyetlenegye után.
Tudott magának
parancsolni, hogy büszkén, nyugodtan mosolyogjon. Pedig tudta jól, hogy ami ott
abban a porfellegben eltávozik, egész életének öröme, boldogsága, szerelme –
soha vissza nem tér. Áldozatul van odadobva egy nagy eszméért, amit talán nem
is lehet megmagyarázni.
Senki sem tudta ezt meg
az arcáról.
Ocskay a
fejedelemnő hintaja mellett lovagolva visszanézett erre a messze kimagasló
alakra, aki úgy állt ott, mint egy ércből öntött szobor.
Egyszer csak távolból,
valahonnan a karámok közül, megszólalt a tárogató, s elkezdte hangoztatni az
ismeretes nótát: „Repülj, fecském, ablakára!” A mélabús dallam végigringott a
puszta rónán, síró, panaszló, epedő hangjaival. Ocskay leborult a lova
nyakára, s úgy sírt, mint egy gyermek. Mikor letörülte a könnyeit,
hátratekintett ismét.
Az az ércszobor-alak még
akkor is úgy állt ott a sánctetőn, mint elébb, karjait összefonva,
mozdulatlanul. – Ekkor aztán elkeserülten kirántotta a kardját hüvelyéből
Ocskay, s bolond szokása szerint, mikor senki sem állt is előtte, nagyokat
vágott a levegőbe, s azzal előrevágtatott, amíg Jávorkát utolérte.
A tárogató dala még
odáig is elhangzott. Mérföldekig ható szava volt annak.
– Fiam! – mondá az
ifjúnak Ocskay. – Nem fáj-e a szíved?
– Az enyimnek nincs
tiltva, hogy fájjon.
– No, hát senkinek se
fájjon sokáig. – Akarod-e, hogy még egyszer visszahozzuk a fejedelemasszonyt?
Jávorka felnézett az
égre, és semmit sem felelt, csak egy fogai közé dugott szalmaszálat rágogatott.
Két nap telt bele, míg
Szakolcáig feljutottak. Ott a határszélen a vallon kommendáns jött a hintók
elé, hogy a magyar kíséretet felváltsa. Ocskay búcsút vett a
fejedelemnőtől, s azt a magyarok közül ezentúl már csak Jávorka
kísérte tovább.
Ocskaynak az volt az
utasítása, hogy a fegyverszünet végéig maradjon dandárjával a határszéli
Szakolca alatt. Még valami tíz nap volt hátra a fegyverszünetből.
Ezalatt visszaérkezett
hozzá Jávorka.
Mikor betoppant hozzá,
azon kezdé:
– Az egyszeri légátussal
szólva: „Mit is tetszett csak az elébb kérdezni tőlem?”
– Úgy? – Azt kérdeztem:
Akarod-e, hogy még egyszer visszahozzuk a fejedelemasszonyt?
– Igenis: szolgálatjára.
– De hát miért nem
feleltél akkor mindjárt a kérdésemre?
– Azt gondoltam, valami
bolondságon töri a fejét kegyelmed.
– Miféle bolondságon?
– Tiszta bolondságnak
látszott valami erőszakhoz nyúlni, amikor a fejedelemnő maga
jószántából utazik el, fürdőre megy, egészségét helyreállítani; egész
udvariassággal kísérik, vendégszeretettel fogadják – akkor nekünk az ablakon
keresztül rohanni be hozzá, előttem tiszta bolondságnak tetszett.
– És most már nem
tetszik ennek?
– Nem ám. Amint a
fejedelemnő megérkezett Karlsbadba, rögtön strázsát állítottak a palotája
elé; de nem azért, hogy megtiszteljék vele, hanem hogy senkit se bocsássanak be
hozzá magyar kísérői közül. Tőlem szorgosan követelték az átalagokat,
amiket a fejedelem sárosi várából hozatott a neje számára. Mondtam nekik, hogy
azokban tokaji bor van. Azt mondták: nem igaz, csak felül bor, alul pénz van
benne. S mire való az az eldugott pénz? A cseh népet insurgáltatni! Ezek azt
hiszik, vagy legalább úgy tesznek, mintha hinnék, hogy Eleonóra fejedelemnő
egy második Libussa vagy legalább Velezta. Csehországban nagy respektus van a
lázadó asszonyok ellenében.
– Protestálnod kellett
volna az erőszak ellen a fejedelem nevében.
– Hát talán nem tettem?
Szépen protocollumba vették, s azzal kikomplimentíroztak az ajtón; s most már
itt vagyok, s azt kérdezem: „Mit is tetszett csak az elébb mondani?”
– Visszahozzuk a
fejedelemnőt. Ők megszegték a fegyverszünetet.
– Csak alattomban.
– Hát más is alattomban.
– Meg van nehezítve a
dolog. A fejedelemnő Karlsbadban, a fiai meg Bécsben. Egyik a másik
helyett kezes.
– Elhozzuk mind a
hármat.
Jávorka a fejét
csóválta.
– Akkor kegyelmed valami
boszorkányságot tud.
– Egészen emberi módon
számítok. Mi is kézre kerítünk valakit, akiért ide fogják aztán adni mind a
hármat.
– Akárhová srófolom fel
az eszemet, nem tudom kitalálni, hol lakik az ilyen „valaki”?
Ocskay egészen közel
húzta magához Jávorkát, s a fülébe súgta:
– Elfogjuk magát a
császárt.
Jávorka összerázkódott.
– A hideg borzongatja
végig a hátamat.
– Ha elmondom, hogyan,
nevetni fogsz rajta.
Ocskay bevitte magához
Jávorkát a belső szobájába, bezárva maga után az ajtót kulccsal. Mikor egy
óra múlva Jávorka visszajött, a szemei villogtak, az arca ragyogott: három szál
bajusz volt a szája fölött, azt pödörgette keményen.
Még volt egy hét hátra a
fegyverszünetből; abba még beleesett a János napi vásár. – Még akkoriban
Bécs városának is voltak országos vásárai, amikre messze földről
felgyülekezett a népség, kinek eladója, kinek vennivalója volt, a városon kívül
utcasarokra épített sátorok alatt válogattak a kerek világ drágaságaiban; s
kirakhatta a távolról hozottat. Kapható volt a bécsi vásáron a hollandi
aranybrokáttól a pukovai halináig s a velencei ötvösmunkától a pozsonyi
mézesbábig minden.
Erre a vásárra különösen
sok marhát és lovat szoktak felhajtani, még távol Magyarországból is;
megszokott alakok voltak a gulyások, a csikósok a maguk népies viseleteikben,
úgyhogy rájuk lehetett ismerni már a gulyáikról: ez a széles piros
szegélyű szűr azzal a nagykarimás kalappal Göcsejből jött; az a
fekete fürtösgubájú, a magas karimátlan csákóval, a Sárrétről való.
A vásáros népen kívül
természetesen az egész koldushad is összecsődül ilyenkor az országos
búcsúra. Bécs városa ez idő szerint nevezetes a jól organizált
koldustestületéről. Azoknak saját törvényhatóságuk van, civil- és
criminalcodexszel, mely a koldusok hercege által szigorúan kezeltetik;
kebelzetükben egyesülnek valamennyi kolduscéhek, amiknek mindegyike külön mesterséget
kultivál. Itt vannak a „fopper”-ek, akik dühös őrjöngőknek adják ki
magukat, nyakukon vasörv, kezeiken lánc; egyik társuk a láncnál fogva vezeti
őket, s korbáccsal fenyegeti, ha ordítanak és harapni akarnak. – Azok ott,
a lerongyolt török jelmezben, felkötött kézzel, beragasztott fél szemmel, a
török fogságból megszabadult „laszner”-ek. Igen népszerű mesterség. Annak
ugyan már harmincöt esztendeje, hogy a törökök Ausztriából legutoljára fogságra
hajtották a népet, mint a csordát; hanem azért a „laszner”-ek még mindig jönnek
elő Mezopotámiából, s rimánkodásaikba arabs szavakat vegyítenek. Akik a
járó-kelő nép útjába kiülnek, azok a „zikiss”-ek: a szegény vakok, akik
nem látják, hogy merre az út. Ha kutyájuk nem volna, aki vezesse őket,
talán ide se találtak volna a vásárba. A „grandmer”-ek, a hamis
nyavalyatörősek veszedelmes versenytársai a „seffer”-eknek, akiknek a
tudományuk abból áll, hogy borbolyagyökérrel sárgára festik az arcukat, s attól
sárgahideglelőseknek látszanak; ellenben valóságos arisztokráciát képeznek
a grémiumban a „kamdirer”-ek, akik tönkrejutott kereskedőknek adják ki
magukat, vedlett prémes talárban járnak, s igen szépen tudnak sírni a
viszontagságaik elmesélése mellett. – A „beghárd”-ok mesterségéhez pedig már
egész tudomány kell. Ezek kóborló barátok, akik perselybe gyűjtenek szent
célok számára; diákmondásokkal keverik az ájtatos rimánkodást, s a cordáikról
bokáig lecsüggő olvasót viselnek, melyen mindegyik szem egy-egy dió. Azok
a diók pedig ólommal vannak beöntve, s hatalmas segítség olyankor, amikor a
beghárdot az alkalmatlankodó törvényszolgák megszorítják; azzal az olvasóval
ahány ütés, annyi betörött fej.
S aztán, mintha nem
volna Bécsnek magának is elég koldus és azzal rokon népe, még a szomszédból is,
de messze földről is összecsődül a János-fővételi búcsúra a
félkézkalmárok mindenféle fajtája, a cigányok sem maradnak el.
Egész búcsújárás, ahogy
csoportostól vonulnak fel az országúton, mankóval a hónuk alatt a sánta-bénák,
boton vezetve a vakok, targoncán tolatva a nyavalyatörősök: együtt velük a
medvetáncoltató, dudanyekegtető oláh, a szent éneket gajdoló vénasszony,
az üstfoldozó cigány, közben egy-egy rongyos, ponyvafedett szekér, zöld ágakkal
körültűzködve, előtte egy pár rossz gebe, a szekér echója alól sebekkel
iszonyúan éktelenített karokat, lábakat lógatnak ki a benn ülő lázárok; a
csoport közepén pedig ordas szamárvemhén parádézik a díszes társaság vezére, a
kápzsáló barát: piszoktól ragadó kámzsa a termetén, nagy olvasó a cordáján, a
kezében roppant crucifixus. Minden szentkép előtt az útfélen megállnak,
térdre letelepednek; mikor belefáradnak az imádkozásba, akkor énekelni
kezdenek; ha idegen vásáros nép téved a közelükbe, akkor a barát előáll
prédikálni, és beszél olyan szépen, hogy abban minden nemzet megtalálhatja a
magáét. Keverve van a prédikáció latinnal, tóttal, némettel és cigány
aranymondatokkal, de hogy mi az alapnyelv, azt nehéz kitalálni.
Ez az egész búcsújáró
csőcselék mind Ocskay embere. A legvakmerőbb fickók, aminőket
csak Andrássy, a barátvezér siserahadából szemenszedve ki lehetett válogatni.
Az a barát, aki ott a többinek prédikál: az meg maga Jávorka.
Senki sem veheti
őket így gyanúba: hisz mind gyalog vannak, s a mankó nem fegyver. Hanem
azokon a szekereken, amikről a csalfa sebmutogatók lógatják le a lábaikat,
kardok vannak eldugva a gyékény alá; a szűrujjában, a koldusiszákban
töltött mordály lappang, a koldusbot végére egy perc alatt fel lehet rántani a
fokos vasát, s akkor az mindjárt fegyver. Azután meg az a kétszáz csikó, amit a
búcsújárók előtt hajt a vásárra tizenkét csikós, nem remunda mén, hanem
kitanított paripa: csak egy trombitaszó kell, s egyszerre minden koldus,
cigány, vénasszony fokost, kardot kap a kezébe, felkap a lovára szőrén, s
akkor aztán ők tudják, mit tesznek.
A vásártér és a Favorita-kert
között elvonuló út mellett áll egy magas halom tetején a Spinnerin am Kreuz:
egy művészi faragványú fogadalmi mű, aminek az eredetéről,
történetéről sok mesét tartogatnak a krónikák. Az ötvenláb magasságú emlék
szent szobrain ejtett csorbáknak majd Bocskai hajdúnépe, majd Kara Musztafa
janicsárhada volt a keresztapja.
A legutolsó a mondák
között az, hogy ennél az emlékszobornál szándékoztak a kurucok elfogni a császárt.
Ravaszul volt ez a terv
kifundálva.
Ahol most Bécs
legnagyobb épülete, a fegyvertár áll, akkor még sűrű erdőség
volt, amiben csak a császárnak és udvari népének volt szabad vadászni. Az
akkori vadásztörvény még a medvékre nézve is kímélési évadot tartott
fenn (Bécs város határában). Hogy a tömérdek őz, szarvas el ne pusztítsa a
köznép vetéseit és káposztáskertjeit, meg volt engedve, hogy ki-ki a maga
földjét körülpalánkozhassa: azonban azzal a kikötéssel, hogy a palánkok vége ki
ne legyen hegyesítve, nehogy a császári vadak, ha mégis kedvük tartja itt-ott
látogatást tenni, megsértsék a kerítésugrás közben magukat. Ilyenformán az az
egész matzleinsdorfi vonal, ahol most a déli vaspálya raktárain s roppant
terjedelmű téglagyárakon kívül csak egy kis csoport ódon épület látható
még egy rakáson (az is valami boldog feltámadásra váró Baubank síremléke
lehet), történetünk korszakában végig a matzleinsdorfi kapuig szegélyezve volt
palánkokkal, apró kertészlakkal, cserzővarga-, kötélgyártótelepekkel;
amiken túl következett a vadászterület, a Spinnerin am Kreuznál eltérő
mellékúttal. – E vadászterületet magától a várostól elzárja a még most is
látható külső bástyaárok, mely zegzug vonalban húzódik le egész a Dunáig;
mai nap ezt a vonalat foglalják el a tűzifaraktárak, kőfaragótelepek;
a veres téglafal burkolata a sáncároknak be van már düledezve, s a feneke be
van nőve fűvel. Ez idő szerint az árok vízzel volt tele, s csak
egyes kapukon keresztül lehetett rajta átkelni, azok felett tornyok voltak,
rendes védelemre alkotva.
A császárnak szenvedélye
volt a solymászat. Mindennap ki szokott lovagolni vadászkíséretével a
Duna-partot ellepő rekettyésbe, ahol a gémek, kócsagok tanyáztak; s nagy
gyönyörűségét találta benne, ha a hazai sólymok túltettek a versenyben a
hírhedett kirgizhéjákon.
A vadászcsapatnak a Spinnerin
am Kreuz mellett kelle elhaladni, s ezen a helyen szokása volt a császárnak,
hogy a lováról leszálljon, s a szent emlék előtt, térdét meghajtva, egy
Ave Mariát elmondjon. Ezt tudva, rendesen egész kolduscsoport szokta megszállva
tartani a Spinnerin am Kreuz környékét, mikor már a császár közeledtét sejték;
azokat az előreküldött alabárdosok az árok túlsó partjára szokták
átterelni, s csak azután, mikor a császár ájtatoskodását elvégezte, s ismét
lovára ült, eresztették vissza: amikor aztán a főudvarmester nehány marok
apró ezüst pénzt szórt a sokaság közé; a vadásztársaságot nagyon mulattatá az,
hogyan birkózik, dulakodik, hentereg egymáson a rongyos had, a pénzt
felkapkodva.
Erre az alkalomra vártak
Jávorka és a rongyosai.
A vásár alkalmával
sokkal több alabárdos volt fölállítva a Spinnerin am Kreuz környékén, mint
máskor, hogy a gyülevészt respektusteljes korlátok között tartsák. Jávorka népe
különben is összetartott, elég nagy bosszúságára a többi koldustársaságnak,
mert makacsul tartá megszállva a kőemlék környékét, s onnan semmi
processio által magát leszoríttatni nem engedé. Pedig a többieknek is voltak
beghárdjaik; de azokat Jávorka mind leprédikálta. Igen jó
cseh-németséggel olyan szépen tudott szónokolni onnan az emlék talapzatáról
Keresztelő Szent János felől, hogy azt még a strázsának állított
alabárdosok is szájtátva hallgatták. Leírta Szent János öltözetét, ami
természetesen sokkal inkább hasonlított a jámbor koldusokéhez, hogysem mint a
cifra alabárdosokéhoz: „Azt hiszitek, volt ilyen sarkantyús csizmája? Ördögöt
volt! Mezítláb járt. Azt hiszitek, ilyen aranypaszomántos dókát varrt neki a
szabó? Tüzes mennykőt! Egy birkabőr volt az egész ruházata; ha hátul
fújt a szél, hátravetette, ha elölről fújt, előre húzta. – So had e
gmacht!”
A Favorita úton már
kezdtek csillámlani a harschier gárda sisakjai, akik a császári vadászcsapat
előtt jöttek, hogy a vásári tolongásban az utat nyitva tartsák.
„Tutti more basaule! –
mormogá cigányul az álbarát a körül álló hívekhez, mire azok egyszerre mind
letérdepeltek, s elkezdtek imádkozni cigány nyelven a „mining atyet”, s azalatt
leoldozták derekaikról a köteleket. Ez talán valami kegyes szertartás? Nem.
Ezek a kötőfékek, amiket a lovak szájába fognak vetni. Ez lesz az egész
lószerszám.
Jávorka folytatá a prédikációt.
„Mivel élt a
Keresztelő Szent János? Azt hiszitek, vajas zsemlyét evett? Azt ám: az
ördögöt! Sáskát evett a pusztában! Láttatok már sáskát? Éppen olyan állat, mint
ez az alabárdos itt ni! Páncél van a derekán, két toll van a fején, bajusz van
a száján, sarkantyú a lábán!”
Ez nagyon tetszett az
ájtatos sokaságnak.
Jávorka azt leste, hogy
mennyire közeledik a császár kísérete? Mikor adjon jelt a mindenfelé
elhelyezett cimboráinak?
Aközben folytatta a
prédikációt, áttérve Keresztelő Szent János szenvedéseire, amiket annak a
gonosz Heródestől és az infámis Heródiástól ki kellett állani, minden
szörnyű kegyetlen megkínzatás után a vele szemközt álló alabárdosra
rivallva: „Glabst, had e wánt? – Nix had e wánt! – Glacht had e!”
A császár maga is látható
volt már az úton; kísérete alig állt ötven emberből, azoknak is egy része
fegyvertelen solymár, vadászapród. Ő maga könnyű bársonyöltözetet
viselt, a meleg évszakhoz alkalmazottan.
Jávorka a szent história
végére sietett: Szent Jánosnak a fejét is levágatta a gonosz Heródiás, úgy
hozatta fel tálra téve. De a dicső még ekkor sem sírt. „Glacht had e!”
A császár egészen közel
ért már a Spinnerin am Kreuzhoz; az álbarát a hamis szakálla alól odadörmögött
a híveihez cigányul: „irgundum gule… Farahó fiai! sopphengyule gagyule! Aztán
dsamoré abadé! Háj csina fakadé! – Kiki magáért!”
Ekkor egy händelfanger
(nem „csirkefogó”, hanem „kötekedő”) hirtelen odarohant a császári
vadászkíséret elé, s térdre vetve magát a lovagok előtt, elkezdett
hangosan kiabálni.
– Felséges császár, ne
jöjj tovább! Gyilkosok várnak rád. Eresszetek a császárhoz! Hadd mondjak el
mindent. Én igazi bécsi fiú vagyok, a händelfanger céhből: ismerem az
egész nemzetséget, azok ott a Spinnerin am Kreuznál nem a mi embereink! Idegen
rablók. A vénasszonynak, aki ott imádkozik, bajusza van; a vak meglátott, hogy
nem közéjök tartozom, s a néma rákiáltott a nyavalyatörősre, hogy üssön
agyon! Három koldustarisznyát kikutattam, mind a háromban ilyen szerszámokat
találtam.
A zsebtolvaj három
fokosfejet vett elő a kebléből, a császár elé tartva.
A fokos nagyon jól
ismert különlegessége volt a kuruc fegyverzetnek, kalapács, aminek túlsó vége
görbe sascsőrben végződik. Sisaktörő, gonosz szerszám. De ami
még hitelesebbé tette a rémhírt, mind a három fokoson látható volt ez F. R. II.
Rákóczi névelőbetűi. Ezek a kuruc had rendes fegyverzetéből
valók!
Jávorka onnan a szent
emlék magas talapzatáról vette észre, hogy a császári kíséret közeledése
fennakadt, s az egész csapatban nagy felindulás van. El van a furfang árulva.
Ó, du verfluchte
Heródiás! – kiálta elkeseredéssel, s megcsóválva a feje fölött az olvasót,
olyat ütött vele az előtte álló alabárdos koponyájára, hogy az hasra esett
tőle: „Most már gyepre, púpos! Ottura, kardos! Dikhec a devlába!”
Azzal egyszerre az egész
kolduscsoport előrántotta a fokosait, ráhúzta a bot nyelére, s rohant a
közelben tanyázó ménes felé, pillanatok alatt felkötőfékezve a legközelebb
talált paripát, s felkapva a puszta szőrére: a szekereken gunnyasztó
lázárok leugráltak sánta lábaikkal a szekerekről, s felnyalábolva egy
csomó kardot a szekér derekából, rohantak azzal a lovon ülőkhöz. Mintegy
varázsütésre lovashad állt elő a kolduscsőcselék és marhavásár
helyén. Azt az egynehány alabárdost leverték minden küzdelem nélkül.
A kifőzött
első terv azonban már meg volt hiúsítva. A császári kíséret hirtelen
megfordult, s vágtatott vissza a város felé.
Hanem Jávorkának erre az
esetre is volt előre kifundált stratagémája.
Ott voltak elhelyezve a
vasártér végén a cimborái egy rideg gulyával.
Ezek a jeladásra
egyszerre kiereszték a karikásaikat, s nekiterelték a marhákat az országútnak.
A császár és kísérete
fennakadt a bőszülten bömbölő állattömegben; azon nem lehetett
keresztültörni.
Jávorka kurucai
időt nyertek a kíséretet utolérni. – Vad „rajta! rajta!” ordításuk már
hallható volt az országúton; a paripáiktól fölvert porfellegben nem lehetett
felismerni a számukat; a lármájuk után egész ezrednek hihették őket.
A harschier gárda
lovagjai szemközt fordultak a kurucok ellen, s megkezdték velük a kétségbeesett
harcot. Ez csak pillanatokra tarthatta fel az ádáz rohamot; a legvitézebb
lovagot csikóspányvával ránták le lováról, s a közbefurakodott kuruc a kurta
fokosával pogány viadalt mívelt a páncélos vitézek között, akik hosszú
pallosaiknak csak a markolatját használhatták ellene; s ha kezébe szakadt a
fegyvere a csikósnak, átugrott az ellenfele lovára, s úgy kelt vele nyalábra,
birokra, maga Jávorka a feltűrt ujjú barátkámzsában a húszfontos olvasóval
osztotta az áldást. Átkozott fegyver volt az a kezében.
A vadászkíséret mind
jobban közreszorult. Elöl az összetódult tulokfalka zárta el az utcát, hátul a
harcoló testőrség egyre fogyott. Nem látszott menekülés.
Ekkor egy bátor polgár,
a kötélverő Jaksch, állt elő megszabadítani a veszélyben forgó uralkodót.
Látva a veszedelmet, nem félt kijönni az utcára, mint a többi nyárshazafi;
odarohant a császárhoz, megragadta a lova kantárát.
– Ide be, az én
udvaromba! Innen a kötélverőtéren át ki lehet jutni a Favoritára, s arra
szabad az út.
A fejedelmi vadászkíséret
elmenekült a kötélverőudvaron keresztül, amíg a harschier gárda a kurucok
rohamát feltartóztatá.
Jávorka észrevette a
menekülést, s elordítá magát a tombolás zaja közt: „Ácsi! Ácsi! Hagyd el, móré!
Fordulj! Kanyarodj!”
Azzal megfordítva a
lovát, visszaszáguldott a legelső kerítésig: nyomában a csapatja.
Átugrattak a kerítésen, le a mély kertekbe; egy sem törte ki se a lova lábát,
se a maga nyakát. Még utolérhették az úton végigvágtató vadászcsapatot;
kerítés, vízárok nem volt előttük akadály. Most már a harschier gárdával
sem volt dolguk; az a háta mögött maradt. A kuruc mén volt olyan gyors futó,
mint a meklenburgi vadászparipa. Utol kellett nekik érniök a császárt. – És
ekkor teljesedik Ocskay vakmerő álma. Egy fogoly háromért cserébe! – A császár
maga a kurucok kezében. Teljes diadal, mielőtt harc lett volna.
Hanem ekkor a fátum
saját stratagémáját fordítá a kuruc ellen. Mikor már a sok zöldségeskerten
keresztülvágtattak, s kiértek a Favorita útra, ahonnan a város
külerődítményeig könnyen elérhették a menekülőket: egyszerre eléjük
kerül a saját szilaj gulyájuk; a maga eszétől a mellékútra kanyarodva, s
most a kurucokat zárja el a császári kísérettől.
„Ez aztán
marhaszerencsétlenség! – szitkozódék Jávorka, a barátcsuhához nem illő
manicheus módon szidva minden szenteket, de különösen azt, akinek a válla
fölött egy tulokfő néz át. Porba hullott a pecsenyénk!”
Fel kellett hagyni az
üldözéssel.
De meg arra is kellett
gondolni, hogy most már merre tágabb a világ! Egész Bécs város népsége talpon
állt már, s jött ellenük nagy riadallal.
„No most már aztán,
urak, úrfiak, válogatott cigánylegények, uzsgye fóre! Ki merre lát! Rúgd a
farmatringot!
A Duna-parti bozót közel
volt; mire a fellármázott bécsi helyőrség kivonult a vakmerő
kalandorcsapat üldözésére, azok már akkor árkon-bokron, Duna-vízen, sötét
erdőn túl jártak, s azt se mondták, hol keresse őket valaki!
|