XXV. Az apáca

Ilyen dolgok történtek a fegyverszünet utolsó napjai alatt.

Rákóczinak a feleségét foglyul tartóztatták le a fürdőhelyen – s a kurucok csaknem elfogták magát a császárt a saját metropolisának a kapuja előtt.

Erre mindkét részről a legnagyobb elkeseredéssel tört ki újból a háború. Még a személyes sérelem is fokozta a gyilkoló haragot. Rákóczi a felesége elfogatását, József császár a vadaskerti megűzetést nem tudta megbocsátani ellenfelének.

A szemközt álló hadseregek minden oldalról egymásba omlottak, s döngették egymás várfalait. Rákóczi Esztergomnak fordult, s azt kemény ostrom után elfoglalá, onnan sietett Kassát fölmenteni, amit viszont a császáriak ostromoltak. Forgách feladata volt Pozsony várát meglepni azalatt, amíg Pálffy bán egész seregével Vak Bottyán ellen hadakozik. Egy francia főtiszt, De la Rivière, ki fogolyképp volt Pozsonyban letartóztatva, s onnan csere útján szabadult kijelenté, hogy Pozsony várának Duna felőli kapuján keresztül éjjeli rohammal be lehetne venni a várat, abban most alig van néhány száz főnyi helyőrség, az is magyar, ellenben Stahremberg táborának elég élelmi készlete ott van felhalmozva. Ha Forgáchnak sikerül ez a csapás, a hadjárat sorsa ez évre el van döntve. Ocskayra volt bízva a Felvidék behódoltatása. Az egész országban megkezdődött a háború.

Jávorka a megbukott kísérlet után visszavergődve Ocskayhoz, ott is maradt, s nem tért a fejedelmi udvarhoz vissza; sokkal több kedve volt eredeti manu propriákat iktatni az ellenség bőrére, mint a mások bölcsességét kopizálgatni a kutyabőrre. Bizonyosan ki is kapott volna Rákóczitól, amiért tudta nélkül ily merénylethez fogott, amibe beletörött a kése.

Aki a háborúban a regényes kalandot kereste, annak legjobb is volt Ocskay táborában. Ott nem bölcselkedtek, tervezgettek sokat; egyik merész csapás a másikat követte. Ocskay a hatalmas Detrekő várát egy éjjeli rohammal elfoglalta; s Saskő alatt a híres-neves Steinville lovasezredét, a császáriak legkitűnőbb hadcsapatját, fényes nappal meglepte az erdő közepett, s úgy semmivé tette, hogy hírmondó sem ment el belőle: aki élve maradt, az foglyul esett, s ezzel a csapással összevissza kuszálta a fővezér Stahremberg egész nagyszabású haditervét, amivel az a fejedelem ellen fordult.

Akkor aztán kihúzta magát a játékból, s ráhagyta Stahrembergre, hogy csináljon más haditervet. Ő maga másfelé fordult: Pálffy bán haditervét készült összekuszálni.

Ehhez is különös politikát gondolt ki. Hirtelen nekifordult Vöröskő várának (Bibersburg), ami Pálffy bán saját birtoka volt. Itt volt a hatalmas császárpárti fővezér felesége, egész családja, s a Pálffy-nemzetségnek mindazok a kincsei, amiket a minap a pozsonyi vár boltozata alatt Ocskaynak maga a bán mutogatott meg. A bán jól értesült kémei által afelől, hogy Forgáchnak Pozsony ellen van valami kemény terve, s ezért vitetett át mindent a közeli Vöröskő-várba. Hogy ebből a tervből miért nem lett valóság, azt Forgách tudja; de nem mondja meg senkinek. Azonban Ocskay viszont a maga kémei által tudomására jött, hogy milyen nevezetes hellyé lett Vöröskő vára egyszerre. – Váratlanul, ahogy járni szokott, ott termett a dandárával. A szomszéd Bazin város a megjelenésére kitárta előtte a kapuját, s ő reggelre körülzárta Vöröskő várát.

Vöröskő-vár egyike azoknak az úri fellegváraknak, amik mind e mai napig épen maradtak meg; testvére annak a sok romladéknak, ami körüle szerteszét fehérlik a hegytetőn, másfélszáz év előtt mind fényes, úri paloták; most kísértettanya mind. Ez az egy élte túl a háborút. Vöröskő várát most is a Pálffy grófok lakják. Belseje a palotának még tanúskodik a pompáról és magas ízlésről, amivel a hajdani magyar főurak várkastélyaikat berendezték: az egész reneszánsz kori pazar díszítés a régi állapotban van fenntartva. Még most is megvan a pompás színház benne, melyben francia művészek játszották valaha Racine, Corneille, Molière darabjait: a padlata színes kavicsmozaik, a falakon angyal-kariatidák emelik az aranyozott boltíveket, miknek felosztott mezejében mitológiai festmények váltakoznak apró tájképekkel; a szögletekben tengeri csigákból rakott grották, középett a kagylóból kilépő Vénus fehér márvány szobra. Szerte az egész teremben rejtett szökőkutacskák, amik egy véletlen lábnyomásra otkolonsugárt lövellnek a meglepett látogatóra. – A fényes termek megannyi múzeumai sok századok alatt összegyűlt ősi pompának, aminőt csak főurak, dinasztiák szerezhettek össze, akik mindig a hatalom polcán ültek, s éltető elementumok volt a fény, mint másnak a levegő. A külseje pedig a várnak még mai nap is azt a benyomást költi, mintha ezek a sáncárkok most is ellenséget feltartóztatni volnának itten; mintha azok a sötét üregek, amik a sziklába vágott, kétemeletes pinceüregekből torkollanak elő, most is zúgnának a bennrejtett „dandár” földalatti lármájától – mintha ezek a bástyatornyok még most is fenyegetnék szakállas ágyúikkal az alantas síkságot. – Mai nap már nem állítana meg ez a vár senkit. A nagy kaszamátaüregek csak pincéül szolgálnak, a felvonóhidat nem zárják be éjszakára. A boltozatos kapubejárat alatt függ a kis lélekvesztő, amelyen a Pálffyak őse a török fogságból a Dunán keresztül menekült; rozsdás ágyúk guggolnak a szögletekben, egyéb harcijelek mind a vár múzeumába vannak már elrakva; a hajdani híres Pálffy-regement egész fegyverzetével együtt.

De még Ocskay idejében kemény feladat volt Vöröskő megostromlása. Körös-körül ős fenyőerdőktől övezve, csupán egy körültekergő mélyúton lehet a homlokzatába eljutni, míg messze kimagasló bástyái az egész síkot uralják, s a közeledő ellenséges seregnek a várágyúk pusztító tüze alatt lehet csak előrehatolni.

Ami pedig még mindezeknél nagyobb akadály volt Vöröskővár megvívásában, az egy uralkodó vonás volt Ocskay László jellemében: a „gavallérság”. Féktelenül büszke minden emberi teremtés irányában, aki férfinak született; a félelmességig gyöngéd volt mindenkivel szemben, aki a gyöngébb nemhez tartozik. Ha elkeseredett haragjában összehozta a fátum egy férfival, nem kérdezte, ki az, mindenható császár-e, vagy védtelen megláncolt fogoly, hogy fegyverét ellene fordítsa, (az utóbbi pedig még lehetetlenebbnek látszik, mint az előbbi), akkor nem kért tanácsot az eszétől; de ha nő került haragjának útjába, akkor meg nem volt annyi rábeszélő ereje sem a szilaj haragnak, sem a hideg észnek, hogy elgázoltassa vele az útjában állót, lett légyen az hercegnő, démon vagy cigányleány. Az asszonyszem kiverte kezéből a fegyvert.

És Vöröskő-várott ellenségének az asszonyai voltak: Pálffy bán felesége, leányai. Ugyanazok a nők, akik kevés idővel ezelőtt az ő feleségét mint vendéglátó háziasszonyok barátnői csókjaikkal fogadták. Ezeknek mondani azt: „Most én következem az én tűzcsókjaimmal!”, s köszönetül a pozsonyi tűzijátékért fejükre szóratni a bombákat: ez lehetetlenség volt Ocskayra nézve. De hitte, hogy elfoglalhatja a várat egy ágyúlövés nélkül, vagy hogy a dámáknak még csak az álmukat is elrontaná vele. S akkor aztán ismét kezében van az élő zálog, amiért Eleonórát és gyermekeit ki lehet csikarni a császáriak kezéből. – Igen egyszerű terv volt az.

Dandárja elég volt a várat körülzárni. A bán oly messze járt a Dunántúl hadseregével, hogy vára fölmentésére jókor meg nem érkezhetett. A várban levőket egy vízvezeték látja el a szükséges vízzel, aminek a kútforrása a hegyoldalból ered. A vár udvarán áll a pompás faragványú szökőkút, márványnereidáival, aminek a medencéjében aranyhalak bujkálnak a zöld hínár közt. Hogy fognak ezek a márványnimfák meg ezek az aranypotykák csodálkozni, ha egyszer csak nem hull rájuk többé a kristálytiszta vízsugár! Aki ezt a kútfőt elfoglalhatja, az ura a várnak. Az őrség, ha az ivóvizet elfogják tőle, három napig sem állhatja ki a szomjat a várban.

Csakhogy ezt a vár védői is nagyon jól tudják.

S annálfogva maga a forrás egy hatalmas csillagsánccal van megvédve, amit csak szabályszerű ostrommal lehet bevenni, erről a csillagsáncról azután egyenesen a várba lehet leágyúzni. Víz helyett tűz. Aki a csillagsáncot elfoglalja, azé a vár.

Ocskay a megszállás első napjától fogva ide fordítá minden figyelmét.

A grófnőknek előre levelet küldött be a várba, mielőtt egy puskalövés történt volna, a legudvariasabb kifejezésekben biztosítva őket, hogy semmi gorombaság nincs a szándékában az ő méltóságos személyeik iránt, csupán a várukat akarja elfoglalni, és őket a fejedelmi udvar vendégszeretetével megismertetni Érsekújvárott; egyébiránt semmiben sem lesznek megzavarva, csakhogy éppen az ivásra, főzésre és mosásra szükséges vizet igyekezzenek félretétetni nehány napra, hogy mindabban a maguk személyére nézve szükséget ne szenvedjenek, ha majd a vízvezeték el lészen foglalva.

Mindez a legnagyobb barátsággal történt.

Amellett pedig az előnyomuláshoz szükséges intézkedések rendesen megtétettek, úgyhogy a megszállás hetedik napján, mikor az éj beállt, már általános ostromot lehetett fúvatni a csillagsánc ellen.

A vitéz hajdúságot azonban a csillagsáncot védő muskétások nem kevesebb vitézséggel fogadták; az erdő és a bástyák közötti sík mező nem volt elfoglalható. Télidő volt, a fehér hómezőn a fekete alakok az éj dacára is könnyen célbavehetők.

Ocskay László, hogy példával lelkesítse a harcosait, maga, lovára felülve, nyargalászta körül az ostromlott redoute-ot, osztotta a parancsokat, hová hordják a rőzsekötegeket a sáncárkok betemetéséhez, hogyan vágják ki a pallizádákat, hogy törjék össze a spanyollovagokat: amidőn egyszer csak a legjobb kommandérozás közben egy teljes sorlövés zúdul ellene, mint valami pokolbeli darázsraj; a lova összerogy alatta, s ő maga a sok golyó közül egyet a combjába kap. („Bizonyosan mérgezett volt a golyó, írá Bercsényi, mert különben Ocskay testét nem fogja a fegyver.”)

Ocskay László, amint a lova alól kiszabadíták, s sebesült combjával nem tudott többé lóra ülni, azt parancsolá, hogy hozzanak neki valami szekeret. Kerítettek számára egy ágyútaligát. Arra feltetette magát, s tovább vezényelte az ostromot. A vére folyhatott, a sebe sajoghatott, nem törődött vele. Csak az volt a gondja, hogy a sáncárok be legyen temetve rőzsével, s akkor aztán lábtókat lehessen vetni a sáncfalaknak. A munkát nem lehetett félbenhagyni. Az ellenség égő szurokkoszorúkat hajigált a rőzsetömeg közé, azokat a kurucok földes kosarakkal fojtották el, az égő gránátokat innen is, túl is kézzel hajigálták egymásra. Ocskay az ágyútaligához köttetve magát derekánál fogva, egyik veszélyes pontról a másikra vágtatott tüskén-bokron keresztül, s harsogó szava túldörögte az ostromzajt, puskaropogást.

A csillagsáncnak el kellett esni bizonnyal. Az elszánt hajdúság ellenében nem volt azt képes tovább védeni a labanc zsoldoshad.

Ekkor egyszerre a gránátoktól felgyújtott ciheren keresztül egy lovag vágtat Ocskay felé, fehér kendőt lobogtatva kezében.

Nem ismert rá, pedig talán látta is valamikor.

– A fejedelemtől jövök! – lihegé a lovag, amint Ocskay elé ért. A fejedelem palotásainak egyenruháját viselte.

– Éppen jókor – mondá neki a sebesült vezér.

– Sürgetős leveleket hoztam kegyelmednek.

– Ha megérem a reggelt, akkor majd elolvasom.

– A fejedelem parancsa, hogy rögtön olvassa kegyelmed, és teljesítse parancsát.

– Ez a parancsolat? Akkor hát menjünk a világossághoz közelebb, hogy meglássuk a betűket.

Az a bizonyos világosság valami meggyújtott háztető volt a csillagsáncon belül, melynek a vésztüzét az ostromlottak nagy erőlködéssel igyekeztek elfojtani. Ocskay odahajtatott közel ehhez a tűzhöz. A veszedelmes világításba kerülve, feltörte a fejedelem levelét, s a fény elé tartá. Így igen jó céltáblát mutatott a sáncot védő muskétásoknak. A golyók egyre fütyöltek a füle körül.

El is olvasta már a levelet; nem is egyszer, de kétszer is, és mégsem mondta a szekerésznek, hogy menjenek el erről a helyről.

– A golyók ugyancsak fütyölnek, brigadéros uram! – rebegé a nyargonc.

– Hát hiszen van okuk fütyölni; mert még úgy nem bukott meg komédiás az aktus végén, mint én. A fejedelem azt parancsolja, hogy „hagyjak fel azonnal Vöröskő-vár ostromával; nem kell megsérteni a bánt”.

– És mire vár most kegyelmed?

– Arra, hogy majd talán egy golyónak lesz annyi esze, hogy nem a fülembe fütyül, hanem a fejemen megy keresztül; akkor én nem hajthatom végre a parancsot: a hajdú pedig a maga bolond fejével elfoglalja Vöröskő-várt. Keresse aztán a bán, hogy ki sértette meg ilyen nagyon!

Hanem hát a golyónak volt több esze. A sánctetőről abbahagyták a lövöldözést. A labancság agyon volt rémülve. Megadásról gondolkozott.

Ekkor kellett Ocskaynak takarodót fúvatni; a hajdúságát visszahívatni a félig elfoglalt sáncokról.

Egész hiábavaló diadal volt! A megszálló csapatoknak is meghagyá, hogy szedjék fel a sátorfáikat; térjenek téli szállásaikra: pihenőidő van. A várbelieknek megizené, hogy az ostrom meg van szüntetve. Tréfa volt az egész. Csak krétára játszottunk.

Azután maga is visszatért Modor városába a sebét ápoltatni.

A kapott seb elmérgesült. Mire Modorig jutott vele, utolérték a nyilalló fájdalmak, amik előjelei a közelgő sebláznak.

Akkor aztán ráért, az ágyban fekve, végiggondolkozni a maga dolgán.

– No, most megkaptad, amit kerestél! Te itt küszködöl, éjt-napot eggyé ragasztva, hogy fejedelmed számára elfogott nejét visszaszerezd; kitalálod, minő drágaságokat lehetne adni helyette cserébe, s mikor már mindez a kezedben van, akkor azt mondják: „Hagyd abba!” Kímélni kell a bánt. Te pedig kaptál egy keresztüllőtt lábat, az a tied: azzal lefekhetel. – Vétettek neked azok a Pálffy grófok? A magad bajáért jöttél őket háborgatni? És most azokat is megbántottad, meg a fejedelmet is. A nagyon nagy buzgóságnak ez szokott lenni a jutalma.

Azután az otthon maradottak is eszébe jutottak: feleségét áldott állapotban hagyá el sztropkói kastélyában, s rég nem kapott tőle már levelet: ha most tudná szegény, hogy férje itt fekszik sebesülten!

Azonközben két tábori felcser is vesződött a sebesült lába bekötözésével. Egyik tudósabb volt, mint a másik: az egyik Göttingában végzett alkimista, a másik kitanult borbély.

Ocskay valósággal szégyenlette magát amiatt, hogy sebet kapott. Vége volt annak a regényes nimbusznak, ami őt eddig környezte, hogy testét nem fogja a fegyver. A tündérmesék hősének rangjából leszállítva látta magát a közönséges halandók sorába.

Nem sérthetetlen lovag többé: nem csodatevő táltos.

Vezértársai mind nagy megszontyolodással gyűltek ágya körül; s maga Csajághy sem tudta kemény arcán eltitkolni megilletődését. Ő már sok sebet kapott, de ilyen veszedelmeset sohasem. A két seborvos pedig két különböző véleményt látszott táplálni a követendő eljárás iránt, s mikor az egyik bekötött valamit, a másik felbontotta. Aztán ki-kimentek a mellékszobába veszekedni: ezt úgy híják, hogy „konzílium”.

Amellett aztán ilyenkor minden ember orvos akar lenni, s mindenik jó barát tud valami csalhatatlan szert ajánlani, ami az ő bajában használt, míg a páciens mind valamennyit odakívánja, ahol ezek a gyógyszerek teremnek!

A két orvos disputájából az ajtón is ki lehet venni annyit, hogy az egyik sürgősen kívánja a megsebesült lábnak azonnal combtőben levágását, a másik ellenben, mivelhogy kétségtelenül mérgezett golyóval történt a megsebesítés, a solutio continuitatisnak tüzes vassal való kiégettetését követeli.

Ezalatt megvirrad a hosszú téli éjszaka. Az utcán postakürt hangzik: Ocskay számára érkezett levél. Pálffy grófné írta, a bán felesége.

Thallósy az íródiák felolvasá azt a beteg előtt.

„Brigadéros uram. Kegyelmed megszabadított engemet és szegény leányaimat az ostromlás iszonyúságaitól. Noblesse oblige. Én viszont arról értesültem, hogy kegyelmed a múlt éjjeli ostrom alatt megsebesült. Miután kastélyomban igen jól berendezett patika van, a legjobb francia chymisták által instruálva: felajánlom kegyelmednek a saját orvosomat és pharmacopoeámat, bajának sikeres meggyógyítására. És, hogy a kellő ápolásban is részesüljön kegyelmed, ami ilyen bajban a legfőbb dolog, elküldöm kegyelmedhez a samaritana nénék egyik legavatottabbikát, soror Arminiát, akinek feladata lesz kegyelmedet az orvosom rendeletei értelmében ápolni. Fogadja tőlem szívesen ezt az ajánlatot.”

A felolvasott levél természetesen a legnagyobb resensust keltette. A két orvos protestált; ők egy harmadiknak el nem tűrik a beavatkozását; a tiszt urak pedig attól tartottak, hogy ez a bán felesége részéről valami ravasz politika lehet: talán így akarják Ocskayt gyógyítás örve alatt megmérgeztetni. Az ellenségtől nem kell elfogadni az írokat és flastromokat.

Ocskay pedig a sebláz agyfeszítő hősége alatt azt kezdte képzelni, hogy Belzebub konyhájába jutott; s valamennyi ördög ott támaszkodik körülötte, hogyan darabolják széjjel, hogy találjanak ki számára bűneihez méltó kínszenvedéseket. Őtőle magától nem is kérdezik, hogy mi fog jobban tetszésére lenni: ha a lábat lefűrészelik, vagy ha tüzes vasakkal sütögetik, vagy pedig válogatott mérgekkel torkig lakatják? Hiába is kérdeznék, mert aligha tudna felelni rá. A nyelvét nem tudja megmozdítani. Az egész teste meg van merevedve. Még lát és hall; de keverve a valót a képzelettel. Erős akarata van, ébren lenni, sőt tettlegesen beavatkozni a körülte történtekbe: elhatározott szándéka fölkapni a mellette levő széket, s szétverni vele az egymással veszekedő fantomokat, kenőcsös tégelyt, tüzes serpenyőt, sebészeti eszközöket a fejükhöz hajigálni, de aztán megint olyan érzés veszi elő, mintha jobb volna érzéketlen darab föld gyanánt engedni magát esni fölfelé, a végtelen magasba, s itthagyni mindent, jót, rosszat, az egész földi káoszt.

Egy-egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha fölébredne, s azt látná, hogy még mindig új alakok tódulnak az eddigi sátán-torzképek közé a szűk szobácskába: egy szerzetes, szőrcsuhában, kötéllel a derekán, gyógyszeres szekrénnyel a hóna alatt, azután meg egy apáca, hosszú fehér köpenyben, fekete fátyollal a fején, veres kereszt a mellén, melynek ágai a nyakától az öveig s egyik vállátul a másikig érnek. A többinek mind van látható arca, csúf, rettenetes, borzasztó; ennek az egynek nincs: le van takarva fátyollal, s éppen azért ez a legfélelmesebb.

Hah, milyen nagyon veszekesznek – egy elkárhozott fölött! Mindenik azt akarja, hogy az övé legyen.

Utoljára az az egy apácaforma fantom kiparancsolja valamennyit a szobából: azok meghunyászkodnak, és szót fogadnak neki. Egyenkint kisompolyognak: az egyik veszi a fűrészeit, a másik a tüzes serpenyőjét, a harmadik a kenőcseit; némelyik visszanéz az ajtóból, s megnyalja a száját – éhen maradt ördög! – Az apáca a lábával dobbant, s azzal huss, a kéménybe föl valamennyi.

Az arc nélküli kísértet marad magára egyedül a lázbetegnél.

Mit csinál vele, mikor egyedül marad?

Feltakarja a vérző sebet, s abban a percben, mint a halott fő foszforfényű lárvája, úgy világít keresztül az arca a fekete fátyolon.

Azután odahajol föléje, s mint a vampír, szívja az égő sebből a vért. Talán a mérget? Nem! A lelkét szívja ki a seben keresztül! A lázbeteg úgy érzi, hogy lelkének minden tehetsége elköltözik: tudás, emlékezet, akarat, szeretet, remények; azok mind egy idegen szellem valójával olvadnak össze: megszűnik magának élni, elköltözik egy új életszervezetbe. Utoljára elhagyja az eszmélet is: meghal – vagy elalszik.

Ha halál volt, nagyon rövid ideig tartott; ha álom volt, nagyon soká. Csak este későn ébredt föl belőle.

Ki tudja, hány világot bejárt a lelke abban az ismeretlen új alakban!

Itt, ezen a földön megint csak megtalálta azt a gerendás szobát, azzal az ólomkarikás ablakkal, amin keresztül zöld, piros és sárga fénye volt a napnak.

A szobában nem volt semmi nesz. Az ördögalakok eltűntek, a félelem rémnyomása is elmúlt a kebelről. Egyetlen alak térdelt az ágy lábánál, az apáca – fejét a nyoszolya deszkáján nyugtatva. Most már azt sem nézte ördögnek, de ugyanazon alak volt, akit a delíriumában látott, fehér köpenyben, veres kereszttel a mellén, a feje fekete fátyollal letakarva.

– Hát élek még? – kérdezé, s maga is elbámult rajta, hogy a saját hangját hallja.

Az apáca fölemelte a fejét, s a kezével a szívéhez kapott. Hát látszik, hogy nem fantom, mert a szíve megdobbant. Azoknak nincs.

– Nem vágták le a lábamat? – Ez volt a második szava az ébredőnek.

Az apáca sietett kezével és fejével tagadólag inteni.

A sebesült odanyúlt a kezével, hogy meggyőződjék róla: de hirtelen visszakapta azt. Pedig nem égette meg: hanem jég volt rajta. Az ördögök nem dolgoznak jéggel.

– Régóta alszom? – kérdezé ápolójától.

– Csak reggel óta – felelé ez suttogó hangon. – De többször felébredt kegyelmed, mikor megszomjazott.

– Ahán! Egyszer a Szaharában tévedtem el, másszor meg a Vezúvba estem alá. Ki adott innom?

– Illés hollója – suttogá az apáca.

– Köszönöm a hollónak. Isten fizesse meg neki.

– A holló nem vár fizetést.

– Nem jönnek ide többé a pokolfajzatok?

– Kik azok?

– Akik meg akartak kínozni; szét akartak darabolni.

– Én kértem őket, hogy bízzák énreám a kegyelmed meggyógyítását. És ráhagyták. Vagy él, vagy meghal. Megcsonkítani nem engedem.

– Igaz. Ocskay fél lábbal nem Ocskay többé. S ki tanította kegyelmednek a gyógyítás mesterségét?

– A szenvedés.

– Az pedig híres professzor. S mivel gyógyít kegyelmed?

– Imával és jeges vízzel.

– Az egyik meleg, a másik hideg. S az a kettő jó minden betegség ellen?

– Bizony mindenik ellen.

– Még az ellen is, mikor valaki megunta az életét, s nem akar több részt kapni a napvilágból?

– Az ellen is.

– Nem hiszem én azt. Lám, én már meg voltam halva; s ez nekem olyan jólesett. Olyan szép világ van odaát. Csak odáig a kínzó, amíg a forró sivatag, a rémek birodalma tart; amíg innen a ködökből kiszabadul az ember. Hanem azután csupa gyönyör és paradicsom minden. – Én már nem hiszem, hogy az életért imádkozni jó.

– Majd visszatér még a kegyelmed hite.

– Ki hozza vissza? Azt is a holló?

– Nem. A Noé galambja.

– Hát terem még az Ararát hegyén olajfalevél?

– Talán még annál közelebb is. Amíg szunnyadt kegyelmed, egy levele érkezett Sztropkóról.

– Sztropkóról! – kiálta föl a sebesült, hirtelen könyökére emelkedve.

– Ne kiáltson kegyelmed: mert megtudják, hogy ébren van, s bejönnek. Aztán maradjon veszteg; mert a sebe újra vérzeni fog.

– Úgy! Úgy! Csak suttogva beszéljünk. Minő színű pecsét van a levélen?

– Rózsaszín. Tehát örömhír van benne. A címén ez áll: Ocskay László brigadéros uramnak, az én kedves fiamuramnak adassék, anyai szeretettel.

– Az anyósom írja. Törje föl kegyelmed!

Az apáca fölnyitá a levelet, s odanyújtá Ocskaynak.

A beteg sokáig nézett a levélbe, míg rájött, hogy nem bír olvasni. A betűk összefolynak a szemei előtt, s a sorok táncolnak, mintha mind meg volnának bolondulva.

– Nem látok a szememmel, kérem kegyelmedet, olvassa fel nekem ezt a levelet.

Az apáca mélyen felsóhajtott. Valami olyan kísértetes volt abban a részketeg sóhajtásban, mint mikor éjjel fölébred az ember, s hallani vél valamit az egyedüllétben, aminek az okát ki nem találhatja, mintha egy álmában hallott panasznak a visszhangját hallaná az ébrenlétben, mikor az álomalak már rég a semmibe tűnt el.

– Óh…

Elvette kezéből a levelet, s olvasá halk, döngicsélő szóval: „Szeretett kedves fiamuram.

Meg ne ijedjen azon fölöttébb, hogy én írok kegyelmednek és nem a felesége; mert öröm annak az oka, ami őt ebben akadályozza. A mai szent advent vasárnapon Ilonka leányom kegyelmed számára egy második fiúgyermeket hozott le az angyalok karából. Mind a ketten, hála a magasságos Istennek, épek és egészségesek. Ha beleegyezik kegyelmed, a másodikat, a fejedelem nevére, Ferencnek fogjuk kereszteltetni. A Mindenható oltalmazza kegyelmedet mindennemű veszedelmei közepett.”

Ocskay majd kiszökött az ágyából: csaknem elfelejté, hogy az egyik lábát nem szabad megmozdítania; sápadt arcán a megdicsőülés mosolygása tündöklött. Kezét nyújtá a levél után. Nem volt neki elég annak a tartalmát hallania, az ujjai hegyével is végig kellett azon mennie, ahogy a vakok szoktak olvasni.

Káprázó szemei észre is vették, hogy még van a levélben valami: egy utóirat, ami nem lett felolvasva.

– Hát ez? Mi van még itt?

– Egy név, tán a kegyelmed feleségének a neve, saját írásával: „Ilonka” és utána e sorszám: 100 000, százezer! Kegyelmetek tudják, hogy mit jelent az?

Ők bizonyára tudják. Akik szeretnek. Hogy mi az a 100 000? Az apácák ezt nem találhatják ki.

Ocskay a két kezével szorítá azt a levelet a homlokához, mintha úgy akarná annak a tartalmát a fejébe átköltöztetni. A szemeibe visszatért az élet fénye: ajkai dicsőülten mosolyogtak.

Az apáca suttogva beszélgetett hozzá.

– Hiszi hát kegyelmed, hogy a jó ima még azt a betegséget is meggyógyítja, amidőn nem szereti valaki az életet?

– Áldott legyen, aki ezt leimádkozta!

– Nem érez kegyelmed fájdalmas nyilallásokat a sebeiben?

– Nem! Semmi fájdalmat nem érzek most. Meggyógyulok. Meg akarok gyógyulni. Semmi bajom sincs. Csak gyenge vagyok a vérveszteségtől; nem látok jól, a szemem káprázik, amint a fejem fölemelem. Pedig úgy szeretnék egy levelet írni – haza a drágámnak. Nem bírok.

– Diktálja le kegyelmed énnekem. Én majd leírom a levelét a nejéhez.

– Köszönöm, soror Arminia, az ég jutalmazza meg ennyi jóságáért.

– A holló nem kér jutalmat.

Az apáca odahúzta a kis asztalkát az írószerekkel a sebesült ágya mellé, és odaült hozzá.

– Mondja toll alá kegyelmed, mit írjak a nevében!

Ocskay diktálta.

„Egyetlen kincsem, angyalom, mennyországom.”

Az apáca leírta egymás után: mit érté ő azt, mire valók az ilyen megszólítások?

„Véghetetlen örömmel töltötte be szívemet drága jó anyánk évangéliumi jó híre felőled”.

Hm! Evangéliomi jó hír! – Az apáca azt is csak leírta.

„Te még az életben lehordogatod számomra a mennyországot, s alig hagysz valamit kívánnom a paradicsomból.”

Merész szavak! Közel járnak a szentségtöréshez. – Az apáca leírt mindent szórul szóra.

„Bizony magam oda sietnék most tehozzád – hozzátok –, hogy a küldött 100 000-et megmilliomozva adjam vissza. Ugyanannyi csókban…”

Ennél a szónál „csók”, az apáca kezében reszketős lett a toll. – Talán nem is írta még le azt a szót soha?

A sebesült folytatá:

„De tudatnom kell veled, nehogy mások, idegenek, nagyítva híreszteljék, s amit úgyis meg kellene tudnod abból, hogy idegen kéz írja levelemet – én most ágyban fekszem; megsebesülve; de nem veszélyesen. A golyó, mely az ostrom hevében eltalált, nem sértett nemesebb részt. Rövid időn meggyógyulok. – Tudom, hogy ez az idő még rövidebb ideig tartana, ha a te drága ápoló kezeid takargatnák be sebemet, ha te virrasztanál fölöttem.”

Az apáca írta híven, amit tolla alá mondtak.

Folytatták.

„De légy megnyugodva, szerelmes bálványom. Nem vagyok elhagyatva. Istentől rám szabott nyomorúságomban van egy áldott lélek, ki olyan hűséggel viseli gondomat, mint te magad tennéd, egy Istennek szentelt, égi menyasszony: egy apáca. Olyan igaz angyali szív, miként te magad vagy…”

Az apáca az asztalra dobta le a tollat a kezéből, és nem írta ezt le.

– Leírta kegyelmed? – kérdezé a kór.

– Nem!

– Miért nem írja tovább kegyelmed, soror Arminia?

– Ezt?

– Amit mondtam.

– „Olyan igaz angyali szív, miként te magad vagy.”

– No igen.

Az apáca felemelte a fekete fátyolt az arcáról, s odafordult egész büszke tekintetével Ocskay felé.

– Ozmonda! – hörgé az, hátravetve elszédült fejét, s abban a pillanatban már ott járt a lelke azokon az óhajtásra méltó virányokon, ahol a fénynek nincsen árnya, a gyönyörnek nincs megbánása, ahol nincs elérhetetlen távolság és magasság, ahol nincs semmi lehetetlenség, ahol mindenek mindenekben tökéletesek: ahonnan ember nem kívánkozik a földre vissza többé.

Mikor e másodszori ájulásából magához tért Ocskay, késő éjszaka volt. – A lámpa ott égett az asztalon, s mellette ott látta ülni kísértetét, az apácát, a lefátyolozott fővel, a veres kereszttel a mellén, előtte az imádságoskönyv. Minden tagjában ernyesztő bágyadást érzett.

– Ozmonda! – suttogá.

Az apáca fölrezzent; azután fölkelt a helyéről; friss vizet töltött egy pohárba, s odatartá azt a lázár ajkaihoz.

– Köszönöm – Soror Arminia – rebegé Ocskay. – Álmodtam én azt a másik nevet?

– Álom volt. Elmúlt – súgá az apáca, friss jeges burkot téve a sebkötelékre.

– Mit jelent ez az öltöny, amit ön visel?

– Lemondást. Bűnbánatot.

– Hogyan?

– Lemondtam a világ minden örömeiről, vigalmáról: nem hevít többé semmi szenvedély. Hogy a penitenciára mily készséggel hajtom meg fejemet, arról tanúskodik ez a levél, amit a kegyelmed diktálása után írtam. S azért virrasztok itt az ágya mellett, hogy megnyerjem bűnbocsánatát; mert amit vétettem az életemben, az mind kegyelmed ellen volt elkövetve: kegyelmed bocsáthatja azt meg egyedül nekem.

– Isten bocsássa meg mind a kettőnknek!

– Amen.

A lázbeteg férfi kedélye csak olyan, mint a lázbeteg gyermeké. Ocskayt az nyugtalanítja, hogy miért látja álmában is, ébren is ezt a szokatlan öltözetű alakot maga előtt. A gyermek nem szereti, ha valami letakart arcú alak közeledik feléje.

– De minő rend viselete ez?

– A „Samaritana”-rendé.

– Sohasem hallottam ilyen apácarendnek a hírét.

– Új rend. Eleonóra fejedelemnő alapította.

– A mi fejedelemasszonyunk?

– Már nem a mienk. Nem a földieké. Ő az általa fundált rend főnöknője.

– Nem értem. Hogy lehet azzá egy fogolynő?

Hát Ocskay még nem tudta azt, hogy Eleonóra megszökött a fogságából. Hisz a fejedelem maga is csak ez idő tájon tudta meg doktor Wolffiustól, akit nejével elküldött Karlsbadba. A fogoly őrzésével megbízott osztrák tiszt lengyel eredetű volt – megszánta a fejedelemnőt; paripákat kerített a számára, s el hagyta őt futni a szász határon keresztül Poroszországba. A hír még akkor ólomlábon járt: hónapok kellettek ahhoz, hogy egy ilyen titokban történt nagy eset szájrul szájra adva egyik országból a másikba vándoroljon. – Hanem Ozmondának legelőbb kellett ezt megtudni: mert ő vele volt a fejedelemnővel, s ezúttal Eleonórának jó szelleme sugallta azt, hogy szökési tervét még Ozmondával se tudassa előre. A grófnő csak akkor értesült a drága fogoly eltűnéséről, mikor már késő volt azt üldözőbe venni. A fejedelemnő elszökésének hírét szándékosan titkolta mindenki, aki tudott felőle. A külfejedelmek, akiknek az udvarához menekült, igyekeztek azt eltagadni, hogy ott van. Egyik országból a másikba küldözték.

Ozmonda bizonyosra játszott, amikor Ocskaynak azt mondta, hogy a fejedelemnő zárdába vonult vissza, amit ő maga alapított. Mi célra? Hogy a szomorú háborúban, melyet megakadályozni nem tudott, a szerencsétlen áldozatokat, a sebesülteket ápolják.

Hát nem így került-e maga Ozmonda is Ocskay kórágya mellé!

– Eleonóra nem fogoly és nem fejedelemnő többé – mondá Ocskaynak.

– Tehát csak fogságot cserélt.

– Nem. Fejedelemséget cserélt.

– És a férje.

– Nem vágyik hozzá többet.

– Ki hihetné azt el?

– Az, aki Eleonórát úgy ismeri, mint én. Ő az égi koronáját nem adja a földi koronáért. Neki a hite a világa. Ő buzgó pápista.

– Hát Rákóczi nem az?

– Csak volt az. Amidőn fölajánlotta az ország koronáját egy eretnek számára, megszűnt a katolikus hit oszlopa lenni.

– Ki az az eretnek?

– Kegyelmetek előtt még, jól tudom, titkolják. Mert sejtik jól, hogy sokan vannak még nagy Magyarországon, akik nem tudnának a lelkükkel békében maradni annál a gondolatnál, hogy Szent István koronája, az angyaloktól hordott, a pápáktól megszentelt ősereklye egy kálvinista fejére kerüljön; mert hisz a porosz király kálvinista.

– De hát ki mondja azt, hogy a porosz királyt kínálta meg Rákóczi a koronával? Miért nem teszi azt a saját fejére, ha kivívhatja?

– Ne jöjjön kegyelmed indulatba! Még lázba hozza vele magát. – Higyje azt, hogy nem mondtam igazat. Miért is hoztam ezt most elő. Ahelyett, hogy enyhíteném a baját, még keserűbbé teszem. Bocsássa meg bűnömet! – Csendesüljön le és aludjék!

– Nem tudok lecsendesülni. Kitől tudja a grófnő ezeket?

– Én nem vagyok grófnő, hanem soror Arminia. Nem tudok kegyelmednek most többet mondani. Majd ha felgyógyul, s a dolog világosabb lesz. Még most csupa zűrzavar az. – Nem egyébért hoztam elő, csak hogy kegyelmeddel megértessem, mi okozta azt, hogy a fejedelemasszony a világtól végképp visszavonuljon, és vele együtt én is. Asszonyszív nem bír meg ilyen megpróbáltatásokat. Nekünk kettőnknek nincs helyünk ebben a most támadó új világban többé. – Beszéljünk másról! Beszéljünk a kegyelmed leveléről, amit feleségéhez diktált! Lássa, mindent leírtam híven. Még azt is, hogy angyalok vagyunk mind a ketten: egymáshoz hasonlók. Hát hiszen miért ne lehetnék én is angyal, ha egyszer el lettem temetve, a bűnbánat tisztító tüzében fehérre mosva? Nem rablom el tőle ezt a nevet, s nem dobom el magamtól. – Legyen ő az, aki boldog és élve marad; legyek én az, aki kiszenvedett. – Igazán kiszenvedtem. Ki vagyok békülve az egész világgal. A magam szenvedéseit nem érzem többé, csupán a másokét. Nincs, amit szeressek, nincs, amit gyűlöljek ezen a világon. – Elolvassam kegyelmednek még egyszer, amit nekem e levélbe diktált?

Ocskay némán intett.

Az apáca végigolvasta a múlt este írott sorokat. „Ezt” elolvasni igazán vezeklés lehetett ránézve: nehezebb az önkorbácsolásnál.

Azzal kezébe adta Ocskaynak a tollat, hogy írja a nevét a levél alá, s hogy azt fektében végezhesse, az imádságoskönyvét tette a levél alá. Azután összehajtogatta azt, s Ocskay pecsétnyomógyűrűjével lepecsételé. A címet kívülről ráírta szépen: „Ezen levelem adassék nemes és nemzetes Ocskói Ocskay Lászlóné asszonynak, született nemes és nemzetes Tisza Ilonának, az én szerelmetes hitvestársamnak, igaz szeretettel ajánlva, Sztropkó várában.”

– Az a bizalmas szolgája a kegyelmed háznépének, aki onnan hazulról hozta az „evangéliumos” levelet, ezt a kegyelmedét most visszatérőbe elviheti. Ismerem jól a jámbor fiút, Marcinak híják. Valaha a szegény Tisza Gábornak volt az inasa, akit mi öltünk meg ketten.

Rettenetes közösség! Egy megölt ártatlan embernek a vére kettő közt megosztva.

Ocskay teste végigborzongott erre a szóra.

– Miért emlegeti ezt föl most előttem?

– Fáj talán?

– Irtózik tőle a lelkem. Elég embervért ontottam életemben. Számba sem veszem. De ennek minden cseppje éget. Jó barát vére volt. Édes rokonomé. Túlzott indulatok gerjedelme miatt lett kiontva. – És ezt még nem gyóntam meg soha, és nem kaptam érte absolutiót.

– Hát hisznek még Magyarországon a férfiak absolutióban, Istenben, másvilágban? Én azt képzelem, hogy ez a hit már csak az asszonyokra maradt. Kísértetlátás már csak gyermekek rossz szokása. Takarja be kegyelmed az arcát és aludjék! Nem jönnek vissza a halottak a sírból.

– Az enyim sokszor föltámad – rebegé a sebesült férfi, félkönyökére emelkedve. – Nem tudok imádkozni miatta. Valahányszor közeledni akarok az éghez, utamat állja. Megállít. Visszakerget.

– S ugye, milyen nagy szenvedés az: mikor az ember akarna, és nem térhet az éghez, ahová úgy jár boldog-boldogtalan, örömében, bánatában, mintha hazamenne; hálát adni, mikor örül, vigaszt kérni, mikor szenved. És „ti” ezt az eget akarjátok egy egész ország fölött bezárni.

– Kik?

– Te! Ocskay László. És mindazok, akik veled egy zászló alatt végzik a vérontás iszonyú munkáját. Hát nem látja a lelked maga előtt azt a rettenetes képet, amidőn az új vallás hatalomra kerül, hogy kihajigálja a szenteket a templomokból, s az Ave Maria helyett azt énekelje, hogy: „Ordítsd, óh, oroszlán, hogy ő rettenetes!” Hogy az áldó, a bűnbocsátó Isten, az idvezítő Szentháromság helyébe odahozza a rettenetes Jehováját, aki az apák bűneit megbünteti a gyermekekben, akinek a szavára „a tigris idétlent szül a pusztában”; hogy leverje a keresztet tornyainkról, az idvezítő jelvényét, s helyébe tegye a csillagot, a napimádók szimbólumát, a kakast, a pogányok cégérét.

– Az nem igaz!

– Nem igaz? – mondod. – Hát nem volt-e ez már egyszer így? Még száz éve sincsen. Hogy elvették szentegyházainkat, odaadták prédikáló tanyául lutheránusoknak, kálvinistáknak. Seregestől hajtották az országból hitünk mártírjait, s a vásárpiac közepén komédiát játszottak szent szertartásainkból. Nem így lesz-e megint, ha egy kálvinista fején lesz Magyarország koronája?

– Hallgass el! Ne kínozz! Nem hiszek semmi szavadnak. Nem hiszek ennek az öltözetnek sem, amiben most előttem megjelentél. Nem ápolni jöttél ide, hanem kínozni. Mikor tudod, hogy erőtlen vagyok. Itt fekszem, mint egy darab sár. Hagyj el engem! Nem kívánok semmi ápolást. Ha élek, élek; ha meghalok, az is jó. Azt teszi velem Isten, amit akar.

– Látod, hogy lelkedben máris kálvinista vagy. A predestinációt hiszed. A legiszonyúbb rémbálványt, amit emberi ész, a sötétben eltévedve, kigondolt. Ahelyett az édes, megnyugtató hit helyett, hogy van egy magasabb lény, aki az embernek megengedi, hogy jó legyen; ha bűnbe esett, megtérjen; ha elbukott, felkelhessen, ha gyönge, erőt ád neki, ha nem lát, felvilágosítja, ha végveszélybe jutott, hívására megjelen, és csodatételeivel megszabadítja; a szemmel látott, a szívünkkel érzett áldásteljes Istenatya helyébe odaállították az alaktalan fátumot, aki előre kimondta, megírta mindenkire, már a születése órájában, ki legyen jó, ki legyen rossz. Ki ragyogjon fényben, ki merüljön el fertőben. Akihez hasztalanul imádkozik a szerencsétlen: meg van írva, hogy neki szerencsétlennek kell lenni. A gyilkos hiába imádkozik: ne vígy a kísértetbe, az áldozat hiába imádkozik: szabadíts meg a gonosztól; meg van róluk írva, hogy nekik össze kell találkozniok, az egyiknek gyilkolni, a másiknak halni kell. S a vétkező hasztalan keres nála bocsánatot: nincs irgalom a számára, meg kell fizetni azért, amivel adós. Az áldó Isten helyébe, aki mindent ád ingyen, ezer kézzel, s minden keze jobb kéz, aranykéz, s aki mindent megbocsát egy töredelmes szívért, ehelyett oda van állítva egy minden élők és csillagok fölött uralkodó uzsorás, akinek csak egy keze van, az is vaskéz, aki megfizetteti a gyermekeket az apák adósságaiért negyedíziglen, s ledobálja az égből a csillagokat, ha ellene vétettek. – És ennek a birodalmáért harcolsz te és a te társaid fejedelmestől együtt.

Ocskay arcán a hideg veríték csorgott alá. Kezdett a láz delíriumába visszaesni. Szemei kápráztak. Keresztet vetett magára.

– Hagyj magamra! Ne kínozz tovább! Akár gonosz lélek vagy, akár jótét lélek: hagyj el!

– Elhagylak. De ittmarad veled az igazság, amit hozzád elhoztam. Ha elfogadod, meggyógyít, ha elveted, megöl.

– Nem igaz! Nem hiszem. Nem teszi azt a fejedelem.

– Álmodjál felőle! Ébren engem nem látsz többet, amíg látni nem kívánsz. Ha egyszer hívni fogsz, visszajövök: s akkor majd bebizonyítom, hogy mind igaz volt, amit mondtam.

– Óh, én uram, én fejedelmem! – hebegé Ocskay. Már ekkor az álomországban beszélt.

Azokat a képeket látta iszonytató változatokban lelke előtt végig foszladozni, amiket Ozmonda eléje vázolt. Az egymás ellen küzdő isteneket, az ostromra kelt templomokat. S az álmok, amiket a hagymáz tüze éget bele a szívbe, örökre feledhetetlenek maradnak.

Késő délest volt másnap, mire ismét magához tért.

Ágya mellett látta ülni akkor is az apácát, lefátyolozott fővel, olvasóval a kezében.

– Soror Arminia – suttogá bágyadtan.

– Az én nevem soror Theodora – viszonzá egy öreges, törődött hang a fátyol alól.

Más váltotta fel Ozmondát.

Néhány nap múlva jobbra fordult Ocskay baja: sebe gyorsan kezde gyógyulni. – Az a seb, amit a golyó ütött. – Nem az a másik: az nyitva volt, és egyre vérzett.

Egy napon azt mondá, hogy szeretné, ha soror Arminia váltaná fel ismét a másikat az ápolásban.

Óhajtásának elég lett téve. Az öregebb apácát felváltotta a fiatalabb.

És akkor aztán Ozmonda elhozta magával mindazokat a leveleket, amiket a külföldi követségek útján Pálffy bán kapott Rákóczinak a porosz királlyal folytatott alkudozásairól a magyar korona iránt; s egyúttal Péter orosz cár ajánlatait Rákóczihoz a lengyel korona elfogadása végett.

Ez volt az igazi megmérgezett golyó, nem az a másik.

És senki sem vette észre, mi történik itten. Még a gyanakodó Csajághy sem.

Hogy egy szelíd, ájtatos apáca hogy támasztja fel a halálból Ocskayt; s hogy teszi ahelyett halálos beteggé a lelkét.

Már az maga, hogy ezeket a leveleket fel hagyta maga előtt olvasni Ocskay, nagy megtántorodás volt tőle. Az apáca szépen az imádságoskönyvébe hajtogatva hozta el azokat magával; mikor egyedül maradt az ápolt sebesülttel, felnyitotta a könyvét és olvasott, ha rálesett valaki, ha rajtakapták: ájtatos litánia volt, amit betege fölött elimádkozék. Ocskay tudta jól, hogy ezek az ő eltérítésére voltak szánva. Mégis engedte megismertetni? Talán a lelkében bízott még, hogy azt igazán nem fogja semmi fegyver?

A legveszélyesebb volt a lelkére nézve egy levele Wratislaw kancellárnak, amit az Prágából írt Pálffy János bánnak. Ebben az Érsekújváron és Nagyszombatban szerzett tapasztalatai voltak leírva az osztrák kormányférfinak.

Az adatok, amiket Wratislaw e levelében felsorol, mind a legnagyobb szavahihetőség bélyegével bírtak; mind olyan hűséges rajzai voltak a helyzetnek, aminőket Ocskay maga tudott volna legjobban kifesteni. A Rákóczi környezetében levő főurak nagy részének elégedetlensége a háborúviseléssel, vágyódása a béke után, a fővezérek versengése; az út és mód magában a magyar nemzetben egy királypárti hatalmas ligát támasztani. A magyart addig le nem fogják győzni soha, amíg az idegen erőszakos keze küzd ellene; de kibékíthetik, megjuhászíthatják, ha saját jobbjai csoportosulnak egy legitim zászló körül, melyet a törvényes király lobogtat. – Elszámlálja Wratislaw név szerint, kikre lehetne számítani. (Merész kísérlet volt Ozmondától és azoktól, akik ezt a levelet a kezére bízták, hogy e neveket Ocskayval közölte, akiről még azt kellett tudnia, hogy vakbuzgó híve Rákóczinak; hátha egyenesen bevádolja őket e levél nyomán?)

„Hanem mindezekkel nincs még semmi nyerve”; így végzi Wratislaw a levelét. „Nekünk egy igazi hadvezéri talentumot kellene megszereznünk a magyar táborból, s az említett urak közül egyik sem az. Jó partizánvezérek, de arra nem valók, hogy hadvezetés bízassék rájuk. Egyedül egy van közöttük, aki valódi magasabb katonai tehetséggel bír: Ocskay László, akit én távolról is, közelről is eléggé kiismertem. Ő nekünk jelenleg a legnagyobb malleusunk. De lehetetlen, hogy sokáig az maradjon. A többi hadvezérek, a fejedelmi udvaroncok folytonos bosszantásait nem állhatja ki sokáig. Mindenütt derogálnak neki. Minden hibáját nagyítják, minden érdemét kisebbítik. Ha bort iszik s jó kedve van, azt mondják, hogy részeges és szokása szerint dorbézol; ha egy csúf cigányleánnyal muzsikáltat magának a sátorában: azt mondják, szibarita életet él; ha meg a feleségéhez megy haza, azt mondják, „Anda Pál katonája” lett; zsoldot nem adnak a katonáinak, s ha ő maga rekvirálásból szerzi be a zsoldot, azt mondják, rabol és sarcoltat; ha előretör, akkor azt mondják, szeleskedő volt, ha bajba kerül, akkor azt mondják, úgy kell neki, mért ment oda, s cserbenhagyják; ha kivágja magát, azt mondják: megretirált; ha fényes győzelmet aratott, akkor annak az érdemét átruházzák egy másikra, aki azt messziről nézte. Én tudom jól, hogy milyen híve ő most a fejedelemnek és az egész fölkelés ügyének, a magyar szövetséges rendeknek; de azért már veszett nevét költék, s minden mozdulatára árgus szemekkel vigyáznak. Bercsényi maga azt írta felőle a fejedelemnek: „Ocskay László uram felől rossz szél fú!” – Az öccse, Sándor és valami Csajághy nevű főstrázsamester már sokszor összevagdalkoztak őmiatta az udvari tisztekkel; s ha egyszer a vagdalkozás oka fülébe talál menni Ocskaynak, nem tudom, mi lesz belőle. A feleségére csipkelőznek, aki sokáig volt fogságban Bécsben, az emberek igen mocskos szájúak, s kapnak a pletykabeszéden. Egy ilyen sértés pedig sok erős szívet megejthet! – Ez az oka, amiért Ocskayt nem léptetik előre. Máskülönben rég tábornokká kellett volna lennie. – Hanem hát mi ezt az embert, ahogy én ismerem, sem kecsegtetéssel, sem hívogatással meg nem nyerhetjük; hacsak amazok odaát el nem vadítják maguktól. Ezt már lehetőnek tartom. S abban az esetben nekünk lenne egy olyan hadvezetőnk, aki az ellenfélt a saját metódusával tudná debellálni. Mi bizonnyal jobban meg tudnók őt becsülni, s generálisságnál kisebb állásba nem helyeznők…”

– Elég! – tiltakozék a sebesülten fekvő. – Ne olvassa kegyelmed tovább! Átlátok a szitán. Nagyon vastagon van szőve. Minden gyöngének hitt oldalamat kipróbálták vele. Mondhatom, hogy sehol sem sebesített meg.

– Nem sebesítés, de seb begyógyítása volt a szándék. Én írt akartam kegyelmednek hozni, nem mérget.

– Ez a levél se nem ír, se nem méreg. Vajákos kancsérolószer, amiben semmi virtus nincsen. Ezt a levelet nem írta Wratislaw. Itt fabrikálták Vöröskő-várott.

– Nem disputálok. Hanem itthagyom ezt a levelet kegyelmednek. Tartsa meg. Egyszer valamikor lesz még alkalma összetalálkozni Wratislawval. Akkor megmutathatja neki ezt a levelet, s megkérdheti, ő írta-e. S ha azt fogja mondani: „nem!”, akkor írja ön fel a kolostorom falára, hogy Szunyoghy Ozmonda akkor hazudott legistentelenebbül, amikor térden állt s az imakönyvébe nézett, amikor Soror Arminiának nevezték.

…Ocskay magához vette a levelet.

Nem volt már sebhetlen csodahős – a testi sebe begyógyult, a lelki sebe tovább vérzett.