II. A fehér barát

A fővezér egyik levelében az is meg volt hagyva Ocskaynak, hogy a dandárához tartozó Szalay-ezredet küldje le Bottyánhoz. Most a félszemű hősre volt bízva a föladat: a győzelmes császári tábort előnyomulásában föltartóztatni, míg ugyanakkor Eszterházy kuruc vezér egész hadtestével Ausztriába tört be, s egész Bécsig nyomult.

Ocskay megküldé a rendeletet Szalaynak, hogy az alatta levő tizenkét zászlóval rögtön siessen a Nyitrától lefelé Érsekújvárnak. Másnap már ott volt az ezredese a tiszteivel együtt, s jelenté, hogy beérkezett a rendelet szerint.

– Hát a zászlók? – kérdezé Ocskay.

– Itt vannak mind az udvaron.

– Nem látom.

– Dehogynem. Ott vannak a szekéren.

Csakugyan ott hozták egy parasztszekérre rakva mind a tizenkét standárt.

Ocskay minden rosszkedve dacára kénytelen volt nevetni.

– Hát a hozzá való legénység?

– Az mind hazament. Már minálunk ez a szokás: ha valahol megvernek bennünket, minden ember hazaszéled. Nem maradt velem más, mint a tisztek, azokkal végeztetem az előőrsi szolgálatot.

– No, hát jól van. Vigye el kegyelmed a tizenkét zászlóját Vak Bottyánhoz.

Éppen ilyen eredményre jutott Ocskay a Balog és Csáky ezredeivel. Azoknak is csak a tisztei maradtak meg a zászlóknál.

Az már bebizonyodott igazság volt, hogy a kuruc sereg nagy tömegben, rendes haditerv szerint megütközni nem tud.

Maga Bercsényi keserűségében azt írja a kuruc hadról: „A hadaknak oszlása a szokott nyavalyánk. – Elébb fogy el a prófontja, mintsem megeszi; előbb szakad mundurja, mintsem elkészül; előbb fogy el kongója, mintsem kiosztjuk; előbb tudja okát, miért nem győzheti, mintsem reá indul.”

Ocskay lelke végképpen elcsüggedt. Rettenetes gondolat egy mindig győzelemhez szokott hősnek, hogy egy olyan sereg vezére legyen, amely az ellenség trombitaszavára az erdőnek szalad.

Eszébe jutottak lelkének terhei. Régóta nem gyónt már. Pedig nagyon buzgó katolikus volt. Azonban nem volt bizodalma a papokban. Könnyű volt a protestáns hitre áttérés, s ha egy franciskánus, akinek a titkait bűnbánattal a fülébe súgja, holnap kálvinistává lesz, hát azt semmi sakramentum nem kényszeríti többé az ő gyónástitkának zár alatt tartására.

Egészen a szíve titkos vágyai szerint történt hát, hogy egy este odaérkezett a táborába (mindössze kétszáz embere volt) egy fehér barát, a praemonstratensisek rendéből, aki átutazóban volt, a fejedelem táborából. Ocskay László egy régi kedves iskolatársát ismeré fel benne, Mednyánszky Pált.

Ennek gyónta meg minden bűnét.

Mikor készen volt vele, s megkapta az absolutiót, akkor azt mondá neki a fehér barát:

– Mármost én gyónok meg neked.

– Nekem?

– Igen. Énelőttem most sem vagy egyéb, mint pap. Akinek a homlokát a szent chrysmával beolajozták, az le nem törölheti azt onnan csak úgy egy kendővel. Az egész világ előtt lehetsz brigadéros. Nekem csak kolléga vagy. Hajtsd hozzám a füledet, s hallgasd meg, amit én fogok gyónni.

– Hallgatom.

– Legelőször is – confiteor –, hogy én nem Rákóczi híve vagyok; hanem a koronás királyé.

Ocskay összerázkódott. Minő nehéz gyónástitok ez!

– A fejedelemnek ellentmondok, mert ő még azon nagy istencsapása után is, amely hadseregét Trencsén alatt érte, a kálvinista porosz királyt akarja a magyar trónra hozni, s evégett szövetséget kínál a protestáns államoknak, Angol-, Porosz-, Hollandországnak, és az ortodox muszka cárnak a katolicizmus megrontására.

– Igazak-e ezek?

– Papi hitemre mondom. Confiteor továbbá, hogy egészen helyeslem Bezerédy Imrének azon ajánlkozását, miszerint Pálffy bánhoz egész dandárával együtt átálljon.

– Micsoda? Bezerédy Imre? A tábornok?

– Vezértársad. A királypárthoz fog állni, alvezéreivel Botka Ádámmal, Szegedi Istvánnal együtt, mihelyt Pálffy hadteste közeljut hozzá a Dunántúl.

Ocskay teste lúdbőrzött. Ozmonda jóslatai mind sorról sorra teljesülnek. Mindjárt őrajta magán lesz a sor.

– Hallgasd tovább – mondá a fehér barát. – Confiteor. Én, amidőn a fejedelem által megbízattam, hogy egy nagyon fontos levelét vigyem el Bercsényihez, megsértettem a levéltitkot; mesterséges úton-módon felnyitottam a pecsétet, s kitanultam a levél tartalmát. Ebben a levélben a fejedelem azt írja a fővezérnek, hogy vigyázzon erősen, mert „egy áruló” van a hadseregben, aki az ellenséghez át akar szökni. És oda volt mellékelve Pyber püspöknek egy levele tehozzád, amit útközben elfogtak.

– Énhozzám?

– Igenis. A püspök azt írja neked, hogy „mindazok az ajánlatok, amik a minapi három kegylevélben teneked téve voltak, s amiket oly gorombán elutasítottál, most újból készen állnak a számodra, ha el akarod fogadni”. Ezért vigyázzanak rád, írja a fejedelem.

– De énhozzám nem is jutott el ez a levél.

– Azért mégis ki vagy pécézve. Halld tovább! Confiteor. Én most innen Vak Bottyánhoz megyek, de lopva útba ejtem Pálffy bánt, s elmondom neki, hogy állnak a dolgok, és azt is, hogy tenálad voltam, és veled beszéltem. – Ezek voltak, amiket meg kellett gyónnom. – Megadod-e az absolutiót?

Ocskay el volt szörnyedve.

– Mint hadvezérnek, főbe kellene téged lövetnem azokért, amiket most nekem elmondtál.

– De mint áldozárnak, meg kell adnod az absolutiót – szólt a fehér barát, ájtatosan letérdelve Ocskay László elé.

– Isten bocsásson meg neked… – rebegé Ocskay.

– S mily penitenciát szabsz rám?

– Penitenciát? Terád? – Járj mezítláb a tövisvetésen, aminek a magját elhintetted. Virrassz a halottak lelkeivel együtt, akik kétségbeesve kimúltak. Érezd az ital vízen a hazafiak vérét, ami belévegyült. Lásd ébren és álmodban az égő mindenséget, amit felgyújtani segítettél. Hallgasd a milliók jajkiáltását, a századok átkait, s a láncok csörgését a legnagyobb csendesség közepett, s ne találd hazádat sehol a földön.

– Megtalálom az égben… Ám ezek mind csupán világi penitenciák – miket a hős mondott –; add fel a kánoni penitenciát mint piacularis sacerdos.

– Úgy? Tehát: mondj el tizenkét Pater nostert és tizenkét Ave Mariát.

– És hány credót?

– Semmi credót! Nincs már a világon „credo”!

A fehér barát továbbment. De otthagyta a töviseket Ocskay László szíve elevenéig verve.

Már ki van pécézve!

Ki vannak ellene adva a titkos rendeletek minden hadvezérnek, hogy vigyázzanak minden lépésére; őrizzék, strázsálják, körülkerítgetve tartogassák!

Pedig még semmit sem vétett, semmit nem mulasztott.

Ezredét, mely a vesztett ütközet hírére éppen úgy szétoszlott, mint a többi, hadnagyaival a Nyitra védelme alatt már összegyűjteté, az ott várt rá Szkolcsán városában, Blaskovich István volt az ideiglenes parancsnoka.

Igen! Ez a Blaskovich István! Ez még itt van. Pedig mit jósolt felőle Ozmonda? Hogy ez lesz az első, aki el fogja árulni a fejedelmet, s átszökik a királypárthoz. S még íme itt van. – Hát mégsem oly pontosan teljesül annak a varázslónőnek minden jóslata.

Ezalatt egész csendes lett a világ a Nyitra és Vág közötti vidéken. Pálffynak, Heisternek más feladata akadt, mint a szétfutott kuruc sereg után szaladgálni, azt úgysem érik utol. Ellenben a Dunántúl, meg Ausztriában ott hatalmaskodtak a kuruc vezérek, Eszterházy, Balogh Ádám, Vak Bottyán, s keservesen megverték a császári hadvezéreket Kölesd mellett: annyi császári ágyút, zászlót vettek el, s akkora sírdombot emeltek halottakból, hogy a trencséni tróféumokkal fölért. Heisternek, Pálffynak most ezek ellen volt sürgős fordulni a fegyverrel. A Felföld magára maradt.

Ocskay László megindult a végőrön álló maradékhadával, hogy a Blaskovich alatt összegyűlt ezredét átvegye.

Útközben találkozik Blaskovichnak egy stafétájával, aki többrendbeli leveleket hozott a számára. Egyre azok közül ez volt írva: Cito, citissime! Ad proprias manus! (Leggyorsabban! Saját kezébe!) Ez Blaskovich írása volt.

„Kedves barátom, brigadéros uram!

Kutya van a kertben! A fejedelmet ugyan fölpaprikázák vala a körülötte levő nemes urak. Nagy dolgok történnek. Félek még csak le is írni azokat a magam kezével. Itt küldöm azonban Pestvármegyei főstrázsamester uramnak a levelét, akit Egerbe küldék a fejedelemhez avégből, hogy szorgalmazna az ezred számára némely zsoldot és muníciót. Az írá sub rosa a következendő levelet. Amelyet is hogy kegyelmed elolvasson, fölöttébb szükséges. Mert ha az abban foglalt vádnak csak egy árnyéka is valóság, akkor én a magam bőrét ugyan szeretném fölcserélni akárkiével, más halandó emberével valóban, de a kegyelmedével haudquaquam.”

(Ez a haudquaquam azt teszi, hogy „éppenséggel nem”.)

Pestvármegyei levelét már felbontva találta Ocskay; ez Blaskovichhoz volt címezve; ez állt benne:

„Vitézlő ezredes kapitány uram!

Nem mondhatnám, hogy valami nyájassággal fogadtak volna a fejedelem udvaránál. Itt minden ember árulásról beszél. Először Balogh István brigadérost vették elő; de az kimosta magát. A trencséni ütközet nagy kudarcát nehéz szívvel viselik. Gyanakosznak ama bizonyos grófnéra, aki a fejedelmasszony kíséretében Érsekújváron járt a táborunkban, s aki nemrégiben ismét megjelent a fejedelemnél, mintha Szászországban bujdokló feleségétől hozott volna neki izeneteket. Lehet, hogy a fejedelem elpanaszolta neki a közte és a fővezér közt levő egyenetlenséget, az egyes hadvezérek tökéletlenségeit, és azután megizente általa a feleségének az egész sziléziai hadjárat plánumát, talán még azt is, hogy előbb Trencsén vára alá akarnak szállni. Akárhogyan van, ama grófné eltávozása után a császári hadvezérek minden szándékáról a fejedelemnek a legjobban lettek értesítve. A trencséni ütközetnek a napján pedig sokak által láttatott egy cigányleány, aki a magyar táborban kóricált, s mindenféle praktikákkal a vezérek szívét meg tudta venni. Egyszer csak eltűnt a táborból, s mint mondják, Pálffy bán seregéhez szökött át. Ennek a cigányleánynak köszönhetjük a nagy gyalázatot, ami fegyvereinket érte. Ez mondta el bizonnyal a bánnak, hogy Bercsényi az egész lovassággal külön van szakadva a fejedelem seregétől: duzzognak egymásra. És továbbá, hogy a fejedelem seregének balszárnyát Pekry Lőrinc szerencsétlen mezei hadai képezik: ő maga is kétbalkezű ember, aki amit megfog, azt elejti. Erre a tudósításra kaphatott vérszemet a bán, hogy oly csekély erővel meg merje támadni, minden ágyúk nélkül, a fejedelem seregét. Most már senki sem kételkedik ennek a hírnek a valóságáról. Azt is beszélik, hogy az a cigányleány nem más lett volna, mint ama bizonyos grófné, akinek az apósa Budetinben lakó Szunyoghy Gáspár. – De mindenek felett való nagy galiba az, hogy ugyanazon cigányleányt a mi Ocskay László brigadérosunk hadiszállásán is látták megjelenni, és a brigadérossal sokáig beszélgetni; ahonnan megint észrevétlenül úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el: bizonyosan más álruhát vett fel. Ezt beszélik, akik látták őtet. Ha ebben csak egy makulányi igaz van is: félek, hogy brigadéros uram nagyon megüti a bokáját. Mindezeket a fejedelem belső tanácsosától, Vaytól hallottam; de mások is beszélik, hogy Ocskay László uram felől rossz szél fú! Azért is elő sem merem most hozni a zsold kérdését: várok jobb időkre… stb.”

Ocskaynak zsibbasztó félelem állta el egyszerre az idegeit. A cigányleányról tudnak valamit! – Azt hiszik, hogy az Ozmonda volt. – Ő volt az áruló hírmondás megvivője. – Ez mind nemcsak valószínű, de bizonyos! – És ugyanezt a cigányleányt látták őnála is. Igaz, hogy a vesztett ütközet „után”, nem előtte; de az mindegy, ott látták! Igaz, hogy őneki semmi része nincsen az árulásban; őnála Ozmonda (ha ő volt) egyebet meg nem tudott, minthogy az ő dandára is teljes szétbomlásban van: egy ezrede sem képes síkra szállni – ámde a trencséni kudarcot ő nem okozta. – Azonban mivel mentse magát, ha kérdőre vonják a cigányleányért? Kibeszélje országnak világnak, írásba tétesse, esküvel megerősítse, hogy semmi hadi praktikáról nem folyt köztük a szó? „A cigányleány dalolt, én meg táncoltam hozzá; aztán daloltunk együtt, táncoltunk együtt, ittunk együtt, míg a bor és a józan ész el nem fogyott!” Ezt vallja-e be, ha bírái elé állítják? – Ezt tudja-e meg így a feleség otthon? Az áldott jó asszony, aki férjében egy szentet imád, aki őt a mesebeli hattyúlovagok egyikének tartja!

Erre nem kerülhet a sor!

A Pestvármegyei levelének első lapjára azonban alul még ez a szó is volt írva „vertatur” (fordíts). – Még a túlsó lapon is lesz valami megtudni való.

„P. s. Éppen most veszem a hírt a fejedelem kamarásától, hogy Bezerédy Imrét elfogták. Árulást tervezett, egész dandárával át akart állni a bánhoz, csak annak a közeledését várta. De Eszterházy tábornok eleve megtudta az árulást, s mielőtt végrehajthatták volna, összefogdostatta ez összeesküvés fejeit, magát, sógorát, Botka Mihályt és Somogyi ezredest; mind a hármat vasban küldik ide Egerbe. Bizonyos, hogy fejeik fognak vétetni. Ocskay László uramat jó lesz értesíteni, hogy ha van valami teher odahátul a saraglyában, akkor amerre nincs bedeszkázva a világ, csak nagy hamar „ad ugrandum”. Mert itt nagyon sokan azt hiszik, hogy neki kell a sorban következni. Mondják, hogy mikor Pálffy bánnal Ugróc alatt a mezőn összecsapának, csak tréfából ütögeték egymáshoz a kardjaikat, s amellett igen nyájas diskurzust folytattak stb.”

Ha valaki e percben látta volna Ocskay arcát, a sápadt rémülettől halott színével, e vonagló izmokkal, e verítéket gyöngyöző homlokkal, amin keresztbe álltak a ráncok; ezeket a vadul kimeredő szemeket, ez elkékült ajkat: ez a tekintet elég lett volna, hogy kimondja rá a „bűnöst”.

Érzé, hogy a kezére, lábára, nyakára szorul a hurok. Megkötik, megfogják, elvesztik, semmivé teszik, bizonyosan; pedig még nem vétett semmit.

Semmit? Hát az a csók Deliancsa ajkán?

Mit? Csak egy csók?

Az hozza magával a többit.

Egy titka van az erény megőrzésének. Nem tenni meg az első ballépést.

Az elsőt meg nem tenni – nagyon könnyű; a másodikat meg nem tenni már nagyon nehéz; a harmadikat meg nem tenni már lehetetlen. – S aztán jön a többi.

Amint e levelet elolvasta Ocskay, az egész valója reszketett. Az az egész valója, aminek neve hős, hazafi, derék ember, hű férj, családapa. Volt oka mért reszketni. Ez mind halálát érezte. Összeomlik, porrá lesz az az egész dicső jellem, ami ércből volt alkotva. Meghal a hős, a hazafi, a derék ember, a hű férj! – Föltámad helyette a „kalandor”. Az ős természete szívének visszafoglalja egész valóját.

Nincs már ott a jó barát közelében, aki kemény tekintetével emlékezetébe hozza: „egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít, és önmagad ellenkezőjévé tesz”. S most itt volt, nem egyesével, hanem együtt valamennyi.

Keservesen meg volt sértve büszkesége, annyi hőstett után most keresve keresik az ürügyet, amiért minden koszorúját letéphessék sisakjáról: megmérgezik a híven hívő feleség szívében a szerelmet; megbélyegzik az apát; meggyalázzák még a gyermekeinek örökbe hagyandó nevet is. – Földönfutókká is teszik őket; mert hiszen az áruló vagyona elkoboztatik; s az köztudomású, hogy Ocskay László kincseket halmozott össze sztropkói kastélyában. – Így tesznek a méhekkel is, mikor a kas megtelt mézzel.

„De hátha még nekem is lesz egy szavam hozzá: kegyelmes és kegyetlen uraim!”

Csalatkozni fognak, akik azt hiszik, hogy Ocskayt is olyan könnyű lesz megfogni, levágni, elpusztítani, mint Forgáchot, Rakovszkyt, Okolicsányit, Bezerédyt. Ocskay László, a hős: no, az már el van temetve, alszik – de hát a másik: Ocskay László, a kalandor! Annak átkozott munka lesz a fölébredése!

Összecsikorgatta a fogait, s a közben nevetésre torzult el az arca!

– „Ad ugrandum!” Ugye? Ezt tanácsolják, akiknek olyan nagyon útjokban állok, hogy két kis pénzért eladnának az ördögnek! – Ne olyan olcsón!

A rémület elszállt lelkéből, együtt a száműzött nemes indulattal. Elfoglalta helyét a dölyf: a bosszúálló kevélység. S talán még valami más is.

Mondtuk, hogy milyen rossz érzés az undor, mely a mámorra következik: a bor, a kéj, a dicsőség mámora után. De aztán mikor az undor ki van heverve, újra visszatér a szomj, s még erősebb bort kér, még dühösebb szenvedélyt, még átkozottabb ragyogást!

Ha mind úgy keresik a cigányleányt – hát az legyen szerencsés, aki megtalálja.

Az utolsó borzadozással vége volt a félelemnek. Érni kezdett a terv.

Ocskay Lászlót valamikor a jezsuiták nevelték. Ezt a tudományát vette elő legelébb.

Elhallgatta társai előtt mindazt, ami keblében forr. Derült, nyugodt arcot mutatott mindenki előtt.

Leült leveleket írni, a fejedelemhez és Bercsényihez.

Nem látszott az írásán, hogy a keze reszket; nem árulták el a szavai, hogy a szíve megkeményült; szép kalligráfiával írt mind a kettőnek, alázatos hűségét bizonyítva, s felajánlva egész tehetségét szolgálatukra. Előadott egy egész szépen kifundált tervet, hogyan fogja ő most rögtön inszurgáltatni a fejedelem mellett a „tót impériumot”. (Így tisztelték akkor a magyar Felvidéket, aminek a népéről Rákóczi maga azt írja, hogy Ocskay Lászlót „kis Istenének” tartja.) Ő most a Fehér-hegyek mögé vonul, s az ottani várakat megrakja pihent őrséggel, ellátja eleséggel és lőszerrel. Mihelyt pedig egy dandárt összeállíthat, azzal rögtön általtör Morvába, amit rémhírével annyiszor hozott már rettegésbe, s ezáltal kényszeríteni fogja a császári seregeket, hogy itthagyva Magyarországot, Bécs védelmére siessenek. Bercsényit kéri evégett, hogy küldje utána rögtön az ezredét Szkolcsánból. Ő az előhadával siet megelőzni a bánt, nehogy hamarább elfoglalja a Fehér-hegyek közötti várakat. Az egész terv olyan őszinte és olyan egyszerű volt.

A Fehér-hegyek völgyszorosai, számos hegyi váraikkal, igen alkalmas helyül szolgáltak mindig a felkelő seregek újjászervezésére, s azokról a várakról csakugyan sürgősen kellett gondoskodni, mert éppen akkor jött a rémhír, hogy a hatalmas, győzhetlennek hitt Nyitra vára Heister előtt kaput nyitott. Labancból áttért német őrség volt benne; azok az első ágyúszóra megint visszatértek a labancokhoz. Félő volt, nehogy a többiek is úgy tegyenek.

Bercsényi tehát éppen akkor, amikor gyanúját minden láncáról szabadon kellett volna bocsátania, hogy mint a harapós kuvasz, rohanjon utána a futónak – akkor kergette azt be alunni a dutyijába, s egész jó hitében utánaküldte Ocskay Lászlónak az összegyűlt ezredét Blaskovichcsal és Pestvármegyeivel a Fehér-hegyek közé.

Ott azután nem őrizhette őt senki.

Senki sem vigyázhatott már Ocskay Lászlóra: csak egyedül Ocskay László maga – de holt volt „az” már!