IV. Az édes otthon

Vannak olyan boszorkányos esteli bogarak, amik alkonyatkor a mezőn járó embert körüldongják, mindenhová elkísérik, hasztalan űzi, csapkodja őket, el nem maradnak tőle.

Néha egy nótát ki nem tud az ember a fejéből verni. Ott énekel az folyvást a fejében, el nem tudja hagyni; még mikor magában imádkozik is, erre a nótára fújja azt is. Néha meg egy-egy szó, egy mondás üldözi az embert, elverhetetlenül, makacsabbul, mint az a veszett cserebüly.

Ha Ocskay László ezt a szót meg nem hallottá tudta volna tenni: „Ausztriában nem érvényes a katolikus és a protestáns közötti házasság.”

Ki innen! Ki a fejből, a szívből, a vesékből, átkozott gondolat! – Visszatért az megint. Megitta a borral, felszítta a mezők illatával, a szemtelen pacsirták mind azt énekelték a levegőben – eggyel több csábító varázs, mely a csillagokat lecsalogatja az égből, hogy szeressenek aláhullani a földre, pedig csak addig csillagok, míg odafenn vannak; ha ide leestek, lesz belőlük idomtalan, hideg kő.

Ocskay összeszedte a megmaradt kurucait, s elindult velük együtt – Sztropkóra.

Senki sem küldte oda, se Bercsényi, se a fejedelem.

A felesége sem írta neki egy szóval se, hogy „jöjj”.

Terve volt-e? Maga elől menekült-e?

Terve volt. Nem zavarta már ki őt abból semmi. Meglehet, hogy nem látta előre, mily végtelen keserűség fog abból támadni, ha ez a terve sikerül. Meglehet, hogy tudott valami megnyugtató gondolatot találni, amire jövendőjét fölépítse. Vagy semmi sem vezette már, csak a láncaikról elszabadult szenvedélyek. Utánuk dobta a gyeplőt, mikor megvadultak, s mármost azok aztán viszik!

Otthon éppen nem várták. Ilonkát egészen meglepte férje hazaérkezése: különösen az, hogy ilyen nagy fegyveres kíséretet hoz magával, holott ezen a tájon híre sincs az ellenségnek. Járnak-kelnek ugyan száguldozó csapatok a megriadt hadból: de azok mind kurucok; nem lehet tőlük tartani. Mi oka lehet Ocskay Lászlónak, hogy kétszáz lovassal kísértesse magát, mikor a feleségét jön látogatni?

Férj és feleség pedig egymásnak az arcából olvas. Titkosírás az arc, de annak, aki a kulcsát bírja, nyitott könyv.

– Mi történt, hogy olyan véletlenül megjöttél? – kérdezé az asszony.

– Ejh, hát nem örülsz-e annak, ha hazajövök? – felelt a férj.

Aztán észrevették magukat mind a ketten, s mosolyra fordíták a tekintetüket, s megcsókolták egymást.

(Csengett eközben az a nóta: „Rám illik a babám csókja.”)

Hisz az ilyen találkozásnál örülni szokás.

– Régen láttalak benneteket – mondá Ocskay. – Mit csinál a kisember?

A legkisebbet csak egyszer látta még, amióta világra jött. Ilonka vitte utána a táborba.

– A kisember bizony rosszul van.

– Mi baja?

– Talán csak az, hogy foga jön, de meglehet, hogy valami ki akar ütni rajta. A bába sem tudja még megmondani.

– Ezért volt olyan bús az arcod?

– Ezért.

– Menjünk oda, hadd látom!

Ilonka odavezette a férjét a kis betegéhez, akit még mindig ölben kellett hordani a dajkának. A kisember nagyon rossz volt ma, egyre sírt, s olyankor minden gyerek rút. Az apja megcsókolta az arcát a kisfiúnak, amitől az még siránkabbá lett. Ilonka megjegyezte, hogy az apai csók nem volt ezúttal oly hosszan odatapadó, mint máskor. Azután ő maga vette a karjára a kisbabát, s tudott vele mindenféle bűbájt elkövetni, amitől a gyermek elcsendesül: kigömbölyödik az arca, a szemei felragyognak, a szája visszakapja csigaalakját. Várta, hogy az apa most csókolja meg, mikor kis angyalka lett belőle. Nem jutott neki eszébe. Csak annyit mondott, hogy az nagy baj lenne, ha most valami küteget kapna a gyermek.

Ilonka aztán nagyot bámult nagy léleklátó szemeivel a férjére mit akar ezzel mondani: „Nagy baj lenne, ha ez a gyermek most valami küteget kapna.” Hiszen bizonyos, hogy annak ez nagy baj, de hű gondviselés mellett elmúlik veszedelem nélkül. De talán másnak is baj? Kinek?

Azonban hát megvolt az ok a bánatos, aggodalmas archoz, nem kellett azt keresni.

A nagyobbik fiát nem engedte Ocskay maga elé hozatni; a kisebbiknek a baja ragályos lehet, s azt már ölelte. Félő volt, hogy a ragályt átoltja a nagyobbikba is, ha apai gyöngédségében részelteti. Azzal csak csak úgy az ablakon keresztül beszélt.

– Hát anyád hol van? – kérdezé egyszer Ocskay, széttekintve, s bámulva, hogy a nagyasszony hiányzik a kedves unokája mellől.

Ilonka arca egy pillanatnyi zavart árult el.

– Édesanyánk hazament Lévára. A számtartója a gazdasági ügyek végett sürgetősen kérte, hogy menne haza.

A szemei tagadták, amit a szája mondott.

– És mikorra ígérte, hogy visszajön?

Ilonka arcán még nagyobb lett a zavar.

– Talán az ősszel, szüret után.

De most már az ajkai is elárulták, hogy valami elhallgatott baj van odabelül, a sírást elfojtó rángatózás látszott rajtuk.

Itt valami háborúság esett! – gondolá Ocskay, s aztán töprengett annak az okain.

Azonban elérkezett az est. Vacsorához hívták az uraságokat. Házi káplán, plébános, hopmester, tiszttartó együtt szokott ülni az asztalnál a vár urával, azok már ott voltak az étteremben.

Alig ültek le az asztalhoz, amidőn megszólalt az estharang.

Ocskay buzgó katolikus volt. Szokása volt, amint a harangszót meghallá, az evőeszközt letenni, s aztán imára kulcsolni a kezeit az arca előtt. S ingerült volt, ha valaki ilyenkor ránézett. Ellenben nagyon megvárta az asztaltársaság pápista tagjaitól, hogy ők is imádkozzanak magukban, a kálvinisták pedig azalatt ne csörömpöljenek kanállal, kés-villával.

Amint ima végeztével az összetett kezeit elvette a szemei elől, csak akkor vette észre, hogy Ilonka eltűnt az asztalfőről.

Egy kicsit neheztelt érte. Ez mégis túlságig vivése a kálvinista puritanizmusnak. Mire való ez? Felkelt, és utánament a belső szobájába.

S amint a nyitva feledett ajtón betekintett, a bámulat megállítá lépteit. – Ilonkát ott látta térdepelni az imazsámolyon egy Boldogasszony-kép előtt, s még hallhatá az Ave Mária végszavait: „Imádj Istent érettünk…”

Megrendült egész valója. Odasietett az asszonyához, amint az Áment kimondá, s felölelé térdepeltéből.

– Mi ez? Te a Szűz Máriához imádkozol?

Ilonka odaborult férje keblére, s nagyot fohászkodott.

– Nem bírtam tovább kiállni azt a gondolatot, hogy én más templomba járjak, mint ahová te jársz, hogy a kisfiamnak ne én tanítsam a vallást, s áttértem a te hitedre.

Ocskay úgy érzé magát, mint mikor a rossz, vásott kölyket az édesapai áldásteljes kéz egypár egészségre váló vesszőütéssel eszére téríti: „Nesze virgács! Te semmirekellő!”

Lopni indultatok! Körülkertelt, tilos paradicsom almafájáról lopni! Nesze virgács!

Most aztán súgjátok-búgjátok egymásnak, hogy „Ausztriában a katolikus férjnek nem hitvese a protestáns feleség!” – A feleség is katolikus már.

Az egész szenteknek egyességét hallotta kórusban kiáltani a feje felett. „Estél lefelé, mi megragadtunk, felemeltünk!”

Minő nagy áldozat volt ez ettől az asszonytól! Ha te férfi, földi hazádat készülsz elcserélni; ő elcseréli inkább a mennyei hazáját, s megakadályoz abban, amit tenni akarsz.

– Mikor történt ez? – kérdezé Ocskay.

– Múlt úrnapján, szeptember ötödikén.

– Reggel, az első harangszónál? – sietett Ocskay kérdezni.

– Akkor – te megálmodtad talán?

– Igenis megálmodtam.

Éppen akkor súgá a fülébe Ozmonda: „A katolikus férjnek nem felesége Ausztriában a kálvinista asszony.”

Milyen hirtelen kezük van az odafenn levőknek!

Danolhatja már az éjbogár, hogy „Három piros kendőt veszek!”

– Ezért hasonlottál meg az édesanyáddal? – kérdezé Ilonkától, erősen magához szorítva a hű teremtést.

– Ezért.

– Ő sohasem fog tehozzád visszatérni.

– Soha. Kitagadott, elátkozott.

– S te eltűrted az ő haragját, az ő anyai átkát, hogy semmi se válasszon el tőlem többé. Óh, milyen nagy lelke tud lenni egy asszonynak!

– Csak a tieddel akar egyenlő lenni.

Ocskay félrefordítá az arcát. Ez a szó arculverés volt neki. Rosszabb a szégyenpironságnál az érdemtelen dicséret.

Odahajolt, s lecsókolta a könnyeket a felesége szeméről. Igazán szentelt víz!

Ebben a pillanatban egy új – nem, nem új: a visszatért régi világban érezte magát. Hányszor találta ő fel elhagyott nemesebb részét lelkének ez asszony közelében! Most újra visszakerült hozzá. Elfelejtett haragot, büszkeséget, őrjítő szenvedélyt, mindazt, ami lángol, ami fölindulást csinál, s megolvasztja a gyémántot és a férfijellemet; az egész vulkántüzet ki tudta oltani két ilyen kicsiny könnycsepp!

Ezen a napon Ocskay ismét boldog ember volt. Kincset talált ember. Otthagyta a kincseit Budetinban: az a másik ki van fizetve: nem adósa neki. Itthon nagyobb kincset talált annál, nincs szám, ami annak az értékét ki tudja fejezni – és feltalálta saját magát: az is nagy drágaság! Aki azt elveszti, ugyan keresheti!

Ilonka beteg gyermeke mellett töltötte az éjt.

Korán reggel azzal az örömhírrel jött a férjét felkölteni, hogy a kisember már egészen jobban van: foga jött, az kínozta meg annyira, már vége van a láznak: nem lesz belőle kanyaró.

S ezzel az örvendetes fordulattal aztán egyúttal a nagyobbik fiú is fel lett szabadítva a keserves vesztegzár alól.

Micsoda ugrálás volt az, mikor az anyja megmondta neki, hogy szabad átmenni az apához! Dehogy várta meg, hogy felöltöztesse valaki! Kiugrott az ágyából, s úgy futott mezítláb, egy ingecskében az apa szobájáig: odabújt melléje az ágyába; ölelte, csókolta, el nem eresztette. Még akkor is átölelve tartotta a nyakát gyönge kis karjaival, amikor elaludt a keblén. Fel is kacagott néha az álmában, hítta az öccsét: „Itthon az apa!” suttogott neki: „Kedves Ferikém!” Egyszer meg sírva fakadt, Ocskay megcsókolgatta az arcát; arra aztán megszűnt sírni, még jobban odabújt mellé, s kis kezével az arcát cirógatá.

Nem hangzott többé Ocskay fülébe a nóta: „Három piros kendőt veszek!”

Egész nap boldog volt.

Van valami mennyei varázs abban az otthonban! Ezen a bűvkörön nem tudnak a kísértetek keresztültörni.

Eltöltött egy egész hetet otthon. Eljárt vadászni, a gazdaságát bejárta; szántatott-vettetett; rendeleteket adott ki, mint aki nem gondol többé arra, hogy ezt a birtokot nagy hamar el is veszítheti. A századait szétosztotta a falvakra.

Futárjai jártak-keltek azalatt Egerbe, Érsekújvárra, a fejedelemhez és Bercsényihez, s meghozták, hogy mi hír van odakinn a zavaros világban. Tökéletes káosz volt. Mindenki kergetett egy másikat, amíg maga szaladt egy harmadik elől. A háború csak úgy pásztánként folyt, mint a nyári eső.

Saját ügye felől nem mert tudakozódni senkitől: mindenkitől tartania kellett. Pedig nagyon szerette volna megtudni, hogy milyen indulattal vannak iránta a fejedelem udvaránál.

Egyszer aztán Egerből visszatérő futárja hozott neki egy csomagot doktor Wolffiustól. Ezt valódi jó barátjának tartá.

A felbontott csomagban pedig talált Ocskay – kávét és semmi mást. Egy betű írást sem hozzá.

Mit akar ez jelenteni? Doktor Wolffius nemcsak hogy igen jól tudja, hogy se Ocskay, se a felesége a kávét nem isszák: töröknek való kotyvalék az; de ő saját maga a legnagyobb ellensége a kávénak, amit lassan ölő méregnek nevez, s mindenkit elrémít tőle.

Mit jelent hát ez a kávé?

Rájött. Kitalálta. „Cave” latinul azt teszi, hogy „vigyázz magadra”!

Ismét zúgni kezdett a feje. – Előszedte Blaskovich és Pestvármegyei leveleit, s újra elolvasá. – A lőporos zsákon igen jól lehet aludni – amíg az ember meg nem tudja, hogy mi van benne.

Szégyenleni kezdte, hogy olyan gyönge volt, hogy fele útján megállt. Asszonykönny, gyermekfecsegés szétzavarta furfangosan kiszámított tervét. Pedig hiszen ezek is éppúgy fenyegetve vannak, mint ő maga. Ha az apát notába ejtik, a feleség és a gyermekek is földönfutókká lesznek, s ha nagyobb veszedelem éri az apát, még el is zárják őket. Bezerédy és társainak példája nem volt-e elég?

Minek ez a tétovázás?

Sokkal több lépés történt már előre, mint hogy vissza lehetne térni!

Felkereste Ilonkát. Ott találta őt a gyermekei szobájában.

– Fontos szavam van hozzád. Nekünk, minden megmozdítható értékünkkel együtt, rögtön el kell hagynunk ezt a kastélyt.

Ilonka elsápadt, s hűlt ajkkal rebegé:

– Futnunk kell innen? – Ki kerget bennünket?

– Még magam sem tudom. De sejtem, hogy nem maradhatunk itt békében. Azért jöttem ide, hogy elvigyelek benneteket magammal.

Ilonka a rémület indulatkitörésével ragadá meg férje kezét.

– Ocskay! Mit akarsz tenni?

Ocskayval tudatta ez a hang, ez a tekintet, hogy a lelkébe látnak. Takarózni akart.

– No, hát mit akarok tenni? Micsoda nagy dolog?

– Óh, én nem tudom kimondani annak a nevét. Az rettenetes egy szó. De neked nem szabad azt megtenned, Ocskay; vagy halva láss engem előbb.

– Őrült vagy-e? Miről beszélsz?

– Nem, nem, nem! Nem viszesz bennünket oda!

– De hová? Asszony!

Ilonka felkapta a karjára bölcsőben alvó kisgyermekét, a másikat megragadta karjánál fogva, aztán visszarohant a férjéhez, s térdre veté magát előtte.

– A Krisztus kínszenvedéseire kérlek, Ocskay. Szűz Mária hét sebeire kérlek, édes uram, egyetlenegy boldogságom, életem, mindenem. Ne vigy a kárhozatra mindnyájunkat, magaddal együtt! Nézd a gyermekeidet! Ezt a két ártatlant, aki még nem vétett se Isten, se ember ellen! Ne öld meg őket örök életükre! Ne hagyj rájuk egy rettenetes örökséget!

Ocskay kőszoborrá érzé magát zsibbadni. Nem bírt elfutni ez előtte térdeplő csoport elől. Nem bírt felelni. Az anyja által feltartott kis poronty úgy nyújtotta feléje kezeit, esdekelve, míg a nagyobbik, átnyalábolva egyik lábaszárát, úgy iparkodott őt fogva tartani.

– Ugye apám! Nem megyünk labancot játszani?

Az igazmondó gyermekszáj kiejtette a rejtegetett szót.

Ocskay nagyot nevetett. Kínos nevetés volt. Mintha a gyermek szavára tenné.

– Bolondság! Dehogy megyünk, fiacskám. Ilonka, szívem, csendesítsd le az apróságokat. Ez nem gyermekeknek való scéna. Aztán majd menjünk át a másik szobába, ahol csendesen beszélhetünk erről.

Ilonka bölcsőjébe fekteté a kisebbet, s a nagyobbikra ráparancsolt, hogy maradjon mellette, és ringassa. Aztán bátor léptekkel, elszánt tekintetű arccal követte férjét a mellékszobába.

Amint egyedül maradtak, Ocskay egyszerre, indulatosan odafordulva nejéhez, mondá érdes hangon:

– Neked az anyád beszélt valamit felőlem?

– Igen.

– S te ezért vesztél vele össze?

– Ezért.

– És nem azért, mert pápistává lettél?

– Az később történt.

– Ezért hagyta el a házadat haraggal?

– Nem úgy. „Én küldtem el” őt a házamtól haraggal. Én mondtam neki, hogy soha ne lássuk többet egymást!

Ocskay hüledezett. Ezt az asszonyt ő még nem látta soha! Őtet, Ocskayt, meg nem verte még, meg nem félemlítette még soha senki. – Mostan verik, s egyik ijedségből a másikba ejtik.

– Oly hírt mondott rólad – folytatá az asszony –, amiért elkergetem magam elől a saját édesanyámat is, és nem nézek rá többet soha.

Ocskay most látta, hogy mi lakik ebben a szívben! Odanyúlt Ilonka keze után, s egy vezeklő bágyadtságával hajtá le fejét, halkan rebegve:

– Engem nagyon eláztattak a fejedelem előtt.

– De te tisztára mosod magadat?

– Nagyon sok ellenségem van, és nagy, igen nagy emberek.

– Sohasem féltél ellenségtől. Nem számláltad, hányan vannak, s nem mérted singgel, milyen magasak! Győzd le őket!

– A fejedelem maga ingerült ellenem.

– Ez nem ok arra, hogy őt elhagyd. Te! A Rákóczi mennyköve! A népnek félistene! Minden imádságba belefoglalt nevű ember! – Nem! Az nem történhetik meg!

– Hallgass meg! Oly ártatlan vagyok minden árulási bűntől, mint a ma született gyermek; és mégis annyira ellenem van támasztva minden külső látszat, hogy ha törvény elé állítanak, még védni sem tudom magamat. Egy szó nem igaz abból, amit vádképpen a fejemhez vágnak, és mégis egy szót sem tudok abból elhárítani. Nem tudom, hol kezdeni a védelmemet.

– Én talán tudom. – Ne haragudjál meg érte, édes jó uram, ha én teneked most tanácsokat osztok! – Hidd meg nekem, hogy sok keserves álmatlan éjszakákon át tusakodtam én efölött magamban, s nem volt senkim, akivel közöljem, mint ez a kis ártatlan csecsemő ott a keblemen, aki még szót nem szól, szót nem ért. Annak zokogtam el vért verítékező kínos óráimban: óh, te kis néma lélek, súgd meg nekem, mit tegyünk itt! – Mit is mondott? – Eredj oda, Ocskay László, ahol vádolnak; – lépj oda az ellenségeid közé, és hívd fel őket: „Ki vádol, mit tud ellenem?” Kérj bírát, kérj törvényszéket, s állj meg előtte felemelt fővel. Beszéljetek! Ha megjelensz közöttük, mind elnémul. – Mit tudnak ellened felhozni? A cigányleányt!

Ocskay összerándult. E szónál Ilonka arcán mély pirulás terjedt el. Odafekteté az arcát férje keblére; s ismét azon az ismerős, szelíd hangon szólt hozzá:

– Ne haragudj rám, hogy ezt felhoztam.

– Ezt is anyádtól hallottad?

– Ezt is. – Felelj rá meg bíráidnak, vádlóidnak, ha szemedre lobbantják. Mondd nekik: „A cigányleány dolgában nem ti vagytok a bíráim; abban a dologban egyedüli bírám a feleségem, ha ő elítél, ha megbüntet, kiszenvedem. Ha vétettem, csak a karikagyűrűm ellen vétettem: s az nem más dolga, csak az asszonyomé.”

S ez a bíró már meg is hozta az ítéletet: megölelte, megcsókolta a hűtelen rossz urát.

Ocskay elérzékenyült. Ölébe vonta a nejét, s gyöngéden beszélgetett hozzá:

– Jó angyalom voltál mindig; most is az vagy. Bizony mondom, hogy soha el nem hagylak téged. Igazolja hozzád való szeretetemet az, hogy most itt vagyok nálad. De szükséges, hogy magammal vigyelek: éppen azért, mert szeretlek. Bolond világ van most a kuruc táborban. A trencséni nagy kudarcért, a porba omlott fényes, nagy tervekért mindenképpen áldozatbárányt, bűnbakot keresnek. Bezerédyt már lefejezték. A híres, tapasztalt hadvezért, akinek a kisujja többet ért, mint az egész Ocskay László, aki csaknem oda volt nőve a fejedelem szívéhez, a tanácsban bölcset, a hadban eszest, akit nem pótolhatnak mással. Megölték. Anélkül, hogy a rendes kúria elé állították volna, anélkül, hogy rendes hozzáértő assessorok előtt a Tripartitum szerint védelmezhette volna magát: egy elfogott levél csalfa tanúbizonysága mellett, értetlen katonák zsűrije által elítéltették; ítéletét a fejedelem elé nem is terjesztették, hogy kegyelmet ne gyakorolhasson. A lábához tették a fejét. Engemet is oda akarsz-e küldeni ebbe a farkasverembe? Azt akarod-e, hogy karácsonyi ajándéknak a fejemet küldjék meg neked?

Ilonka borzadva ölelte, szorította magához ezt a féltett drága főt. „Nem. Nem!”

– Én nem tervezek semmi rosszat – folytatá Ocskay. – Bizony mondom neked, hogy nem szándékozom semmi árulást elkövetni. De annyi eszem van, hogy megkötözött kézzel nem adom oda magamat, hanem lőtávolban akarom magamat tartani: hogy ne én kérjek, hanem más kérjen engem. Bűnöm még nincs; de van itt Sztropkón sok felhalmozott kincsem. Egész tárház tele ezüsttel. Akiknek erre van éhük, azoknak az én fejem csak appetitorium, s a gyermekeimé csak poszpász. El akarlak titeket meg a kincseimet tenni a kezük ügyéből. Akkor azután majd én kerülök a kertajtó felől. Ne tarts te semmitől! Nem szököm veletek ellenség földére. Itt van az én kis tót impériumom, ahol én vagyok a kiskirály. Annak egy kulcsos völgyében van egy erős vár, Lietava. A jó Lengyelné nagynénéd vára, ki hozzád vér szerinti rokon. Ahhoz foglak vinni. Ő már értesülve van felőle, és nagy szívesen fogad. Hallhattad híréből: derék magyar asszony: soha idegen még vendégül sem lett a kapuján bebocsátva. Őnála fogtok maradni, amíg énfölöttem a zivatar elvonul. – Csak azt akarom, hogy te és gyermekeid, akik az én kincseim vagytok, aztán meg az ezüst angyalkáim, amiket annyi mások szeretnének feleségül venni, fiúvá fogadni: egyszer biztos, hozzáférhetlen helyen legyetek: ahol a labanc se, de a kuruc se férhet majd hozzátok; akkor aztán majd megmondom, hogy ki vagyok, hogy mindenki hallhatja, te is meghallhatod, s szégyent nem hozok a fejemre. De csúfságot sem hagyok tenni rajta. Megértettél-e hát, drága bálványom?

Ilonka el hagyta altatni lelke nagy gondjait. Leginkább megnyugtató volt rá nézve az, hogy Lietava várába Lengyel Magdolnához viszi őket Ocskay. Lengyel Magdolna hírét emlegette a fél ország: buzgó híve volt ő a nemzeti ügynek, bőkezű az áldozatokban, és szigorú a hűségben. Aki rosszat akar, az nem viszi oda őhozzá azokat, akiket legjobban szeret. A gyanú lelohadt.

– Csak azt fogadd meg, hogy gyermekeidre azt a nevet hagyod, amit büszkén viselhetnek. Mást nem kérek tőled.

– Fogadom hitemre, hogy olyan fényes nevet hagyok a számukra, ami az ország elsői közé lesz egykor följegyezve.

– Mert lásd, édes férjem: én attól a gondolattól nem félek, hogy jöhet idő, amikor talán földönfutók leszünk, amikor talán idegen földön kezünk munkájával kell keresni a kenyerünket, s szalmás gunyhó alatt húzzuk meg magunkat. Én arra készen vagyok. De hogy becsület nélkül éljünk, azt én a világ minden dicsősége közepett sem tudnám soha elviselni.

– De hát ki mondja ezt?

– Anyám mondta. Mikor utoljára megcsókolta a két gyermeket, így szólt: „Úgy tartson meg benneteket az Isten, ahogy apátok megtartja a becsületet!”

– Rettenetes mondás!

– Nem az, Ocskay. Ez természetes kívánság. Mert ha egy apa el akarja temetni a gyermekeit, akkor jobb, ha azok előbb meghalnak.

Ocskay arca bosszús indulatra torzult.

– Nem! Te nem vagy az! – súgá engesztelő szóval a nő, homlokáról lesimítva a redőket. – A te fiaid nagyra fognak nőni. Olyan nagyra, mint az apjuk. – Megyek rendeleteidet foganatba venni. Még ma összemálháztatok minden drágaságokat, holnapra rendelheted a társzekereket.

Ocskay még egyszer visszavonta magához a távozni akaró asszonyt, s arcába nézett, oly közelről, hogy szemeikben megláthatták egymás arcát.

– Hát te? Te nem ítélsz-e el engem?

– Miért? Én nem tudok rád semmit.

Már elfeledte.

Derült arca, ragyogó szemei, forró csókjai bizonyíták, hogy elfeledte – megbocsátott.