V. Idegen háznál

Vajmi nehezen tudta Ilonka megszokni a lietavai életet a sztropkói után. – A szép, mosolygó vidék helyett az Ondova mentén azt az örökké egyforma rengeteg erdőséget látni itt körös-körül; a bástyafalakról letekintve, a szédületes mély völgy fenekén a ködös árnyékot, s csak ahol a hegyek nyugat felé egy kis nyílást engednek, ott találni egy kis darab külvilágot, kéklő rónával, kertek közül kivillogó toronytetőkkel.

A sztropkói erdőben nem volt más vad, mint nyúl. Ott lehetett sétálni a szép vigályosokban: a kis Gáborka bátran elmehetett a jobbágyfiúkkal epret, gyöngyvirágot szedni a pagonyba, nem kellett félteni: itt pedig csak két vadász meg négy sinkorán kíséretében lehet az erdei sétára vállalkozni. Onnan a bástyatetőről sokszor láthatja Ilonka, amint nagy, nehézkes, fekete állatok előcammognak az erdőből a tisztásra, ha jókedvük van, játszadoznak, bukfenceznek, felmásznak a nagy szál fenyőre, aztán megragadják körmös talpaikkal a fa háncsát, s úgy ereszkednek le, hogy az egész élő fa kérge mind a körmük alatt foszlik végig. Mikor meg éhesek, lebaktatnak a vetések közé, megriasztják a tehéncsordákat: a népség nagy riogatással rohan elő a faluból, hogy visszakergesse őket erdeikbe. Itt a medvék vannak otthon. Be kell érni a bástyákon való sétával. Az ember olyan, mintha fogoly volna.

Aztán Sztropkón annyi mindenféle tenni-vennivaló volt, ami a magyar háziasszonynak az élete. Már hajnalban fel szokott kelni, munkásoknak, cselédeknek rendeleteket osztani; kaszásoknak, béreseknek főzetni, termést betakaríttatni, konyhát ellátni, szapulásra felügyelni, cselédveszekedésben békebíráskodni, s mindent meglátni és mindenütt kitüntetni, hogy az asszony érti a házi dolgot legjobban; azért is úgy kell menni mindennek, ahogy ő parancsolja.

Lietaván mindezekről szó sincs. Nincs itt semmi gazdaság: azt kívül végzik a majorban, ide csak a készet hozzák. Régi, a háznál vénült cselédek nem várnak parancsszót; úgy tudják már, mint a pap a misét, hogy mi a teendőjük, s hiába is parancsolna nekik valaki valami újat; mert nem tennék meg: nagyobb urak, mint a vár asszonya. Későn kell fölkelni, s aztán éjfélen túl fönn lenni, mert a ház asszonya így szokta.

Az öreg asszonyság tele van rigolyával. A hosszú fogadott özvegyélet, a világtól elzárt magában létel túltengette a kedélyét mindenféle furcsaságokra. Ellenszenvei vannak némely szín, illat, ruhaszabás ellen; nem hallhatja a gyermeksírást, a kakaskukorítást. Napjában háromszor imádkoztatja az egész háznépét, s megtartja a pénteket és a kántorszerdát; orvosságot szedet minden emberrel a csízió szerint, akár van baja, akár nincs, tele van babonával, s azt akarja, hogy azt más ember is komolyan vegye: a jóságával öli meg az embert, s nem veszi észre, hogy ezzel lesz a legkiállhatatlanabb zsarnokává a környezetének.

Mikor Ocskay László odahozta a várába a feleségét, megfogadta neki minden szentekre, hogy úgy fog rá gondot viselni, mint az édes gyermekére. Ha megígérte, meg is tartotta: Ilonkának még a bástyákra sem lehetett felmenni, hogy friss levegőt szíjon, nála nélkül, s minthogy fogadása tartotta, hogy kedves vendégét még a szellőtől is megóvja: alig eresztette ki a szobából, hacsak tökéletes szélcsend nem volt odakünn: naplement után pedig a nyusztprémes palástja nélkül nem bocsátotta sehova.

A hosszú, éjfélig nyúló estéken pedig ott kellett ülni Ilonkának a nagyasszony szobájában a kandalló mellett. Mind a ketten fontak a kerekes guzsalyon. Lietava völgyében terem a legszebb len, s azt már fél század óta fonja saját kezével, szöveti saját takácsával Lengyel Magdolna asszony: almáriumok vannak tele a sok virágos abrosszal. És amellett mesél. Hosszú, szomorú végű történeteket, amik egymásnak adják a befejezéseiket, mint Seherezáde regéi. Csakhogy ezek mind igaz történetek. Ezeknek a tót impériumban fekvő várkastélyoknak a történetei. Majdnem mindenikben fordul elő, hogy azok közül, akik egymást szeretni tartoznának, valamelyik megcsalja a másikat, aminek aztán szomorú következései lesznek. – Ilonkának rosszul esik ezeket hallgatni. Otthon az anyja házánál soha semmiféle emberszólást nem hallott. Mendemondától, családi botrányoktól úgy őrizték, mint a pestistől. Balladákat éneklő diákokat sem engedett az anyja soha a házába bejönni. Ezektől csak később, asszony korában hallott egypár versben elénekelt regét Ilonka, s azt hitte, hogy azok költött dolgok. Most aztán, mint igaz történeteket kellett neki azokat végighallgatni. Milyen gonoszak a férfiak. Megtörni a hitvesi esküt annyi nekik, mint egy diót megtörni. Néha aztán az asszony is bosszút áll magáért. Vannak azonban asszonyok, akik nemcsak magukért állnak bosszút, hanem tíz-húsz más megcsalt asszonyért is. Mert az asszonyok meg gyöngék. A férfiak azért buknak el, mert erősek, az asszonyok azért, mert gyöngék. Nincs rettenetesebb állat, mint az asszony, aki a tilalmasba szerelmes. – Példa rá a Páter Péter története. Az is nemrég ment végbe itt a Vág mentén: két család nagy romlásával. Ilonka úgy borzadozott ettől a rémtörténettől, ami eltartott három estén keresztül. Hiába kéredzkedett a fiacskáihoz, Magdolna asszony nem eresztette: azt mondta, hogy nem jó az alvó gyermeket éjjel megcsókolni, mert lunátikus lesz tőle. Nem is kell a fiúgyermeket nagyon anyásnak nevelni.

Hanem e rémmesék bevégezte után mindannyiszor odavezette Magdolna asszony Ilonkát a saját kezével festett ideál arcképe elé Ocskay Lászlónak, s elmondá felőle: hogy íme, ez az egy ember a kivétel annyi ezerek közül, az egyetlen igaz képmása a hűségnek: méltó, hogy minden asszony oltárt emeljen a képe előtt, s tömjént füstöljön rajta.

Ilonkának ez a sok magasztalás sem esett jól. Egy asszony sem szereti azt, ha a másik asszony az ő férjét dicséri, még ha minden kifogáson felül álló öreg, tisztes asszonyság is. Aztán a hitvesi boldogság nem keresi a dicsekedést. Hallgatva szokták azt rejtegetni. Van abban valami babonás érzés; olyanforma, mint az, hogy az anyák nem szeretik, ha valaki azt mondja az ölben tartott gyermekükre: „Ejnye, de szép gyermek!” – Félnek a „megverés”-től.

És ezt mindennap háromszor kellett Ilonkának végighallgatni.

Hiszen ott állt őelőtte Ocskay Lászlónak a képe, szünet-szüntelenül, nem kellett azt neki vászonra festve mutogatni, nem is volt más gyönyörűsége, mint mikor felmehetett a nyugati bástyafokra, s aztán onnan nagy merengve elbámulhatott arra a kis völgynyílásra, ahonnan várostornyok látszanak ki az alacsony kertek közül. Azok Budetin és Zsolna tornyai.

Mikor elvált tőle Ocskay László, azt mondá neki:

– Most csak maradj itt békében, drága kincsem, míg vissza nem jövök hozzád! Én most innen Budetinba megyek. – Pénzt kell szereznem az öreg uzsorástól. Nála hagytam az aranykincseimet zálogba; de pénzt csak akkor ád, ha Lengyelországból visszatér. Erre pedig azért van szükségem, hogy az ezredemnek kifizessem a hátralevő zsoldját, különben szétoszlik a nép. Ha valami izennivalód lesz hozzám, küldd a leveledet Budetinba, Szunyoghy Gáspár uramnak a házához: ott megkapom.

Ilonkát egészen megnyugtatta ez a szó. Ha Ocskay pénzt akar szerezni az ezrede számára, akkor ez nem annak a jele, hogy el akarja hagyni a zászlóját. Az is tudtára volt Ilonkának, hogy Ozmonda grófnő Szunyoghy Gáspárnak a menye. Azonban őfelőle egészen nyugodt lehetett. Hiszen Ozmonda Rákóczi fejedelmi hitvesének kebelbarátnéja; s azonkívül is, mint Ilonka hírül vevé Ozmonda saját leveléből, még tavaly apácává lett. – Hogy gyanakodhatott volna reá?

Egyszer Magdolna asszony meglepte Ilonkát azon, hogy a budetini völgy felé mereng, vágyó tekintettel, imára kulcsolt kezekkel.

– Ne nézd te olyan nagyon azt a várat – szólalt meg az ábrándozó háta mögött Magdolna asszony. – Nem jó az embernek olyan nagyon soká nézni egy tájékot, mert még megteszi, hogy a helyébe jön.

– Azt szeretném én, ha idejönne – szólt felsóhajtva Ilonka.

– Nono leányom, sohase kívánjon az ember meggondolatlanul valamit, amit nem ismer. Tudod-e te, hogy híják azt a várat, amit most olyan elbámulva néztél?

– Budetin!

– „Minden jó lélek dicséri az urat!” Vess keresztet magadra, mikor ezt a nevet kimondod!

– Rossz lelkek laknak talán ottan?

– Annyival inkább rossz lelkek, mert szép testben járnak.

– Én ismerek egyet, aki onnan való, az egy igen áldott jó teremtés. (Ilonka Ozmondára gondolt.)

– Ne higgy neki! Mentül jobban mutatja jóságát, annál jobban féld a harapását. Mihelyt budetini sarjadék, bűnök tarisznyája, ha férfi, ha asszony.

– Ez egy apáca.

– Ne higgy neki! Ha budetini leány azt mondja: apáca, akkor bizonyosan „anyáca”, maga mondja: „soror”, mások tudják: „mater”. Megállj: majd este a fonásnál elmesélem én neked a budetini szép Katinka történetét, ami az én leánykoromban esett meg: meglátod abból, hogy micsoda szellet jár a budetini várban.

Ilonka el akarta magától hárítani ennek a regemondásnak az élvezetét.

– Ismerem én már azt a történetet.

– Honnan ismered?

– Éneklő diákoktól hallottam versekben: a fülkébe zárt leányról.

– Éneklő diákoktól, ugye? Csakhogy azok nem tudták ám a történetnek a végét; mert azt mindenki elhallgatta. A poétaság a hazugság remekelése. Úgy mondani el egy történetet, hogy az a hallgató szívének tessék; úgy végezni a balladát, hogy a ház ura ráköszöntse a tele poharat. Mert ha elmondaná végig az igazat, ahogy megtörtént, ebrúdon löknék ki. Hiszen majd elmondom én azt neked. Hitetlenség, csalfaság, hamisság mind, ami a budetini várból kiszármazik. Arccal se fordulj feléje soha. S oda ne ereszd a drága jó uradat hozzájuk, mert amilyen igaz, hogy Ocskay László tiszta színarany, olyan való igaz, hogy a budetiniak kezében még az arany is megrozsdásodik.

Ilonka nem mondta meg Magdolna asszonynak, hogy a férje éppen oda ment most.

Este aztán elmesélte neki Magdolna asszony, a kerekes guzsaly pergése mellett a szép Katinka történetét.

– Az én leánykoromban történt ez az eset; az egész világ beszélt róla: a szép Katinkáról. Magam is ismertem: igaz, hogy hét vármegyében nem lehetett találni párját, amilyen szépség volt. Az egész világ ifja úgy bomlott utána! Kiitták volna a cipőjéből a Hegyalja borát. De valamennyi ifjú gavar között csak egy bírta elnyerni a szívét Katinkának, a Gimesi Forgách fiú, István volt a neve. Olyan jól emlékezem rá, mintha tegnap láttam volna. Délceg, nyalka levente volt; megakadhatott rajta akárki lyányának a szeme. Hanem a leány apjának, Szunyoghy Gáspár uramnak, sehogy sem tetszett a legény. Neki nem volt elég gazdag. Ő Katinkát az oroszlánkői Jakusich Lázárnak szánta. Az is derék egy lovag volt; csakhogy nem járt ott, ahol a szépséget osztogatták. Olyan sűrűn tele volt nőve a pofája szakállal, hogy amíg meg nem szólalt, nem tudta az ember, hogy melyik a képes fele az ábrázatjának. – Ugyanaz a Jakusich Lázár volt az, aki arról lett nevezetessé, hogy török fogságra került volt, a szolgájával, Bugyi Péterrel. A törökök, hogy el ne szökhessék, egymáshoz láncolták békóval az úrnak és a szolgának a lábát. A hűséges cseléd aztán egy éjszaka, hogy az ura megmenekülhessen, kész volt megtenni azt a szörnyű dolgot, hogy amelyik lába oda volt az uráéhoz láncolva, azt bokában levágta, s így aztán Jakusich megszabadulhatott. – Meg is jutalmazta a hűséges szolgát; amint hazakerült, kiváltotta török rabságából, nemessé tétette, a címerében ott van a levágott láncos láb; jószágot is inscribált neki Rovnyén; most is ott lakik a famíliája; derék, becsületes emberek. Mert még Rovnye is az oroszlánkői Jakusiché volt, aki szerette magát von Löwensteinnak is nevezni: a németnek így jobban tetszett. – No hát ez volt az az úr, akinek Gáspár úr odaígérte a szép Katinkát. Mert Gáspárnak hítták ezt is, valamint a mostanit is: Gáspár volt ezeknek valamennyi dédapjuk mind. – A leány azonban csak nem akart a Jakusichhoz menni feleségül, ő inkább a vízbe ugrik. – Szunyoghy Gáspár uram pedig kegyetlen, mordális ember volt. A szíjkorbács az őzláb nyéllel mindig ott lógott az övén hátul; sohasem is láttam másképp, s amint megharagudott, mindjárt a korbácshoz kapott. – De a Katinkánál az ütés-verés sem használt: ő csak a Forgách felesége akart lenni. – Gáspár uram aztán végre kegyetlen fenyegetések között megtiltá a Katinkának, hogy még valaha a Forgáchcsal csak egy szót is váltson. Mert ha megtudja, hogy még egyszer beszélt vele: ott van a tornácában egy fülke; amiben valami szent remetének a kőszobra áll: valamelyik ősnek a fogadalmi ereklyéje; hát ő akkor azt a remetét onnan kidobatja, s a Katinkát falaztatja be a helyébe. – Történt ekkor, hogy a nógrádi nemességet lerendelték a török ellen Érsekújvárt vívni: Forgách is elment a maga bandériumával. – De mielőtt ilyen nagy halálos útra indult volna, nem állhatta meg, hogy egy utolsó búcsúvételre fel ne keresse még egyszer Katinkáját. Az is készen volt a találkozóra, csak izenni kellett érte. Fogta magát, kiszökött a budetini várból; átmászott sáncon, kerítésen. Az ilyen szerelmes leánynak nincs fal elég magas, nincs tüske elég szúrós. Megjelent a mondott helyen, a fűzfásban, a szép holdvilágnál, ahol az ő kedvese várt rá. Ott még egyszer örök hűséget esküdtek egymásnak, s hogy soha mást hitvestársul nem fogadnak. – Forgách azután visszament az ezredéhez, Katinka pedig a kastélyba. De már akkor megtudta az apja, hogy a kedvesével volt találkozáson, s amilyen kegyetlen, dühös ember volt: meg is tette, amivel fenyegetőzött. Befalaztatá a kőszobor helyébe az egyetlen leányát, csak egy akkora rést hagyatott a falon, hogy kenyeret, vizet lehessen beadogatni neki; s ismét megesküdött, hogyha mához egy hétig a leány azt nem mondja, hogy kész hozzámenni Jakusichhoz, hát akkor még azt a kis rést is befalaztatja rá, vesszen ottan. A Katinka pedig csak mindennap azt felelte a résen keresztül az apjának, mikor odajött hozzá megkérdezni: „No hát, lyányom, Kata lyányom, kell-e Jakusich uradnak?” –, hogy „Inkább a halál legyen vőlegényem!”. „No hát, az legyen a vőlegényed!” – A hetedik nap is eljött már, amikorra Gáspár uram azzal fenyegetőzött, hogy a szelelőlyukat is befalaztatja a fülkén. – Híre futamodott azonban ennek a dolognak az egész Vág völgyén. – Forgách egy kedves jó barátja lakott itt a sztremói óvárban, Andaházy Pető; az megizente a pajtásának, hogy micsoda nagy veszedelembe jutott a szerelmese. Forgách nagy hirtelen otthagyott ám törököt, németet, s vágtatott haza lóhalálában. Andaházy Pető ezalatt összeszedte a fegyveres jobbágyait, s amint Forgách betoppant hozzá, nem is tanácskozott vele sokat, hanem rohantak csapatostól Budetin várába. A kegyetlen apa éppen rakatta már az utolsó téglákat a résbe: csak egy óra még, s a halálra szentenciázott leány ott fullad meg a szűk odúban; amidőn Andaházyék csapatja megérkezett. A budetiniak nem voltak készen erre a megrohanásra; de hiába is biztatta Gáspár úr a csatlósait, hogy álljanak ellent, mert azok is jobban szerették a kisasszonyukat, mint a gazdájukat. Andaházy elfoglalta a várat, maga Gáspár uram csak alig menekülhetett fel a toronyba; oda nem mentek utána, hanem siettek a fülkét kibontani; a félholt leányt kihozták az Isten világára. Volt aztán öröm a szeretők között, hogy egymáséi lehettek. Nem is ceremóniáztak ott helyben sokáig; hanem Forgách uram felkapta a nyeregbe a háta mögé a szép Katinkát, s vágtattak világgá a drága zsákmányukkal. – Idáig hallottad, ugye, a szép Katinka regéjét, kedvesem?

Ilonka előbbre igazítá orsója szárnyán a fonáleresztőt, s magabíztában azt mondá:

– Igenis, nénémasszony; de hát az egész történet csak azt bizonyítja, hogy akinek a szívében hűség lakik, az Budetin várában is hűséges marad.

– Kotty belé! Szilvalé! Ha ez lett volna a vége! De nem ott végződött ám, ahol a kántáló diákok elhagyják. A végével nem is igen dicsekesznek. Mert az már nem válik dicsőségükre. Hát csak hallgasd még tovább a történetet, s ne nézegess olyan sokat az órára! A gyerekek jól alusznak, nem kell azoknak ringatás. – Hát amint a híres menyasszonyrablás után nagy diadalommal robognának hazafelé Forgách uraimék; egyszer csak jön ám rájuk egy másik csapat fegyveres gyülevész, azok meg oroszlánkői Jakusich darabantjai voltak. A másik vőlegény is meghallotta menyasszonya veszedelmét, s az is jött egész erőhatalommal, hogy feltörje a leány börtönét, ahová az apja befalaztatta, s ne engedje ott nyomorultul elveszni. – Hát amint a két csapat összetalálkozik, mindjárt ráismernek egymásra. Az oroszlánkői is meglátja a menyasszonyát a Forgách háta mögött a nyeregben ülve, s rákurjant haraggal: „Nem úgy van, úr uram, még azt majd a kard dönti el, hogy kié legyen a szép menyasszony!” Az Andaházyék meg az oroszlánkői cimborái aztán közbevetették magukat, hogy ne verekedjék össze mind a két fegyveres népség; hanem csak maguk a két vőlegények. – Amelyik a másikat levágja, az viszi haza a menyasszonyt. Hát bizony csak az lett annak a vége, hogy a vitéz oroszlánkői Jakusich lemészárolta a szép nyalka Forgách Istvánt a páros bajvívásban. Forgách Istvánt a bajtársai szépen eltemették gyászos trombitaszó mellett. – A szép Katinka pedig felült a győzelmes oroszlánkői háta mögé a nyeregbe, s haza hagyta magát vitetni Oroszlánkő várába, szép török muzsika mellett: feleségévé lett Jakusichnak; hat fia, négy leánya maradt… Ilyen a hűség a budetini ivadéknál. Jaj annak, aki abban a várban csak egyszer is meghál! Ragad a hitszegés, mint a fekete halál!

Szerencse, hogy vége volt a pászmának: elfogyott a len a guzsalyszárról, s új babát kötni péntek estén nem üdvösséges. De meg elég is, hogy egy nap egy lenbábot lefonjon egy asszonyember. Minthogy azonban még korán volt az idő a lefekvésre, azt is elmesélte Magdolna asszony Ilonkának, hogyan tudta meg egy Illésházy, milyen jó fonó az ő szíve választottja (ez is Szunyoghy leány volt). Odajárdogált hozzá esténként a levente. A leányt mindig a fonásnál találta. Dicsekedett mód nélkül, hogy ő mindennap lefonja az egy báb lent a rokkájáról. Egyszer aztán próbára tette az Illésházy a kisasszonyt, ellopta a szeme láttára a ládája kulcsát. A kisasszony váltig követelte rajta, hogy adja elő; az úrfi esküdözött, hogy nincs az őnála, hanem a kisasszonynál van, majd rátalál reggel felé. De biz azt a ládakulcsot hétfőtől kezdve szombatig mindig követelte rajta a kisasszony. Szombat napon aztán így fizette őt ki az Illésházy: „De galambom, ha te a ládakulcsodat nem találod, nem is fonsz le te akkor egy báb kendert nemhogy egy nap alatt, de egy hét alatt sem, mert én azt a kulcsot a te guzsalyod bábjába dugtam volt be.” S sohasem ment felé többet. Szegény megboldogult anyámtól hallám ezt a mondát. Ő ismerte is azt a Szunyoghy Dorottyát. Az is olyan hamis volt, csalfa volt, mint valamennyien a budetini lyányok: előttük-utánuk jár a hívtelenség, mint az árnyék; megcsalják még a szentet is, mikor imádkoznak hozzá. – Arccal se fordulj te a budetini vár felé soha, s oda ne ereszd az uradat valaha, hacsak magad is vele nem mégy; de még akkor is keresztet vess magadra; mert ha megérdemelték a budetini lyányok a hitetlenség koszorúját sorról sorra, van most egy a famíliájukból, aki mind valamennyinek a koszorúját elveszi magának. – A neve Ozmonda…

Ha éjnek éjszakáján kiverte volna a házából Ilonkát Magdolna asszony a medve lakta erdőbe, nem tett volna vele olyan keserves bántást, mint hogy ezeket a meséket végighallgattatá vele.

Mennyit kellett szegény asszonynak álmodni e regék miatt a budetini vár lakóiról! Kivált mikor ébren vala!