VI. Circe

Egyes-egyedül lovagolt át Zsolnáról Budetinba Ocskay László. Nagy messzeségben követte csupán egy csatlósa. Szép holdvilágos este volt. Mikor a „kőkút”-nál bekanyarodik az út, ahol az a négy szomorúfűz áll, amik alatt szép Katinka találkozott a maga Forgáchával végbúcsúvételre, a kút csorgóján átvezető hídnál megtorpant a lova. Maga csak akkor tekintett fel elméláztából, s hamar észrevette, hogy mitől ijedt meg a lova. – Egy fehér hölgyalak támaszkodott az egyik mohos fűzfa korhadt derekához.

Ocskaynak nagyot dobbant a szíve – a rosszabbik szíve. Mindjárt kitalálta, hogy ki ott az a némber. Odalépett hozzá, s megszólítá:

– Te vagy itt, Ozmonda?

– Hogy én vagyok-e itt? Hogy Ozmonda van-e itt? – suttogá a fehér alak. – Hát ugyan ki várna itt rád más? Hát ugyan hogyne várnék én rád, mikor azt ígérted, hogy eljössz? – Huszonötödikére ígérted, hogy megjössz: és ma már Szent Mihály napja van.

– Nem jöhettem hamarább – dörmögé Ocskay.

– Én pedig negyednapja már, hogy itt várlak-leslek az ókútnál, egyedül egymagamban, kakaskukorításig. De csakhogy megérkeztél!

Azzal odaszorítá a szívéhez Ocskay kezét mind a két kezével.

– Itthon van az öreg? – kérdezé Ocskay.

– Még nem érkezett meg – suttogá Ozmonda. – Minden napra várjuk. Addig egyedül leszünk magunk a várban.

Mint a forró sirokkó, úgy fuvallt ez a szó a sötét alkonyatban „Egyedül magunk a várban.”

A hölgy rögtön nevetni kezde a szava után.

– Tudod, hogy mennyi mindenféle bohóságot kigondoltam azalatt, hogy hogyan fogadjalak? Úgy akartam, hogy mikor megjössz, én befalaztatom magamat abba a fülkébe, amibe az öreg Gáspár úr bevakoltatta egykor a szép Katinkát, s aztán majd neked is onnan kell engem kivágnod, ahogy a deli Forgách kiásta a szép Katinkáját. Mondd csak, te is falat törtél volna értem?

– Hogyne!

– Aztán elvittél volna magaddal, a nyeregbe ültetve?

A kérdésnél már ott volt a hölgy jobb lábának a hegye a kengyelben, s amint a lovag kezét kezei közt tartá: nem is igen várta be a feleletet; alig biccentett az a fejével, már ő egy szökéssel ott termett a lován a háta mögött.

– Ejh, valaki meglát! – suttogá Ocskay.

– Ugyan ki látna meg? Aztán ha meglátna? Van ebben valami?

S átölelte a lovag derekát úgy, hogy a hosszú szőke haja annak a vállán omlott végig.

Úgy haladtak a fűzfákkal szegélyezett úton egész a budetini várig.

Ocskay meg volt lepetve, mikor a várhoz közel értek. A kastély minden ablaka ki volt világítva: két szál gyertya égett mindenikben. Hallatlan fényűzés ez Budetin várában. Látszik, hogy nincs itthon a gazda. Őalatta egész teletszaka nem égetnek el annyi gyertyát.

Így várták Ocskayt már négy este, kivilágított várral.

Bezzeg kimutatták itt, hogy milyen nagyon várták! Nem úgy, mint Sztropkón. Virágbokrétákkal volt tele szoba és tornác, cifrán felöltöztetett parasztleányok voltak berendelve házi cselédségnek, az is mind a szépéből válogatva. Híres szakácsné főzte a vacsorát – pedig csak ők ketten voltak hozzá. Olyan dáridó volt ott, hogy lakodalomnak is bevált volna. – Ki tudja, kinek a pénzéből telt ki! Annyi bizonyos, hogy Gáspár úr ugyan egy malacot se ád hozzá.

Csak ők ketten ültek a dúsan megrakott asztalnál.

Nem volt szükség tanúra azokhoz, amiket ők egymással beszéltek.

Tudva van, hogy a lépes méz édes, ha egy ember eszik is belőle, de még édesebb, ha ketten esznek belőle; de ha hárman esznek belőle, már akkor megint nem olyan édes. – Ha egy ember két pohárból issza a bort, megittasul; de ha ketten isznak egy pohárból, még jobban megittasulnak.

– Mikor jön haza az öreg? – kérdezé Ocskay.

Ozmonda felkacagott, s az ismeretes útféli népdallal felelt:

– „Holnapután, vagy azután, vagy csütörtökön délután, kedves katonám!” Hahaha! De nagyon kívánod az öreget!

– Nem az öreget; hanem a pénzt.

– Ne legyen gondod a pénzre. Lesz, amennyi kell, elég. Amikorra kelleni fog, akkorra lesz. Mindjárt megtudsz tőlem mindent, csak hadd vackalódjék el innen ez a sok cselédség!

Amint elhordták az asztalt, Ozmonda bezárta az ajtókat, s aztán abba a legbelső szobájába vezette Ocskayt, ahonnan nem hallatszik ki semmi szó, még ha gyilkolnának is valakit; az ablaka is a kertre nyílik, s azon is vastábla van.

– Ülj ide a kerevetre mellém! – Aztán add ide a török késedet!

Ocskay el nem tudta gondolni, hogy mire kell Ozmondának az a hegyes, görbe kés.

A hölgy az akkori divat szerinti páncél vállfűzőt viselt, ami a női derekat feszesen összeszorította; az ölelő kéz nem talált ott egyebet halcsontnál. Ozmonda annak a késnek a hegyével végighasogatta a vállfűző varrásait; s mikor azt lefejtette a testéről, akkor kitűnt, hogy kettős vállfűző van rajta. A két réteg halcsont közé vannak rejtve a levelek, amiket nem szabad meglátni idegen szemének. A három császári levél Ocskayhoz; az egyik az amnesztiáról, a másik a tábornoki kinevezésről, a harmadik a húszezer tallérról szóló. Ismét itt vannak.

– Nem szúrod őket ismét keresztül a török késeddel? – kérdezé nevetve.

Óh pedig olyan kínálkozó helyen voltak! Ott feküdt Ocskay előtt mind a három azon a pihegő keblen, Schwechat kapuja nem vétett neki annyit, mikor azt a három iratot odaszegezte hozzá a török késével, mint ez a bársonykebel. – Miért is nem tette meg?

Ott tartotta őket a kezében.

Az egyik kezében az iratokat, a másikban a sima vállat.

A vér agyának tódult.

Új életpálya, hatalom és gazdagság állt előtte.

– Pálffy, a bán, maga beszélt a császárral irántad – szólt Ozmonda, odakönyökölve Ocskay térdére. – A császár azt mondta, hogy azzá lehetsz, amivé tenni akarod magadat. Az egész Jákob lajtorjája előtted áll. Magad teremtheted meg az új Ocskayt. – Ezt nekem a bán világosabban is megmagyarázta. Ha egyedül egymagadban jössz is, szívesen látnak. De becsesebb fogsz lenni, ha sokakat hozasz magaddal. Ha egy egész dandárt tudnál áthozni, tábornagy lehetnél. De az múlhatlanul szükséges, hogy legalább a saját ezreded áthozd. Az pedig még nincs a markodban: Bercsényi tartja rajta a kezét. Szükséges, hogy azt minél előbb megkapd. Én ezt a tervet gondoltam ki a számodra. Amint az öreg pénzedet átadja, te rögtön küldj el belőle ezer aranyat Bercsényinek, azzal az izenettel, hogy fizesse ki belőle a katonáid hátralevő zsoldját, s aztán küldje őket hozzád. A kuruc fővezért ez egészen el fogja áltatni felőled: – ha Ocskay pénzt küld az ezrede zsoldjára a vezérhez, akkor Ocskay nem akar elfutni a vezértől, mert különben a pénzzel együtt futna. – Mikor aztán együtt lesz nálad az ezred, akkor megindulsz vele ellenséget látni. A bán olyan intézkedéseket tesz, hogy a kurucaid észre sem veszik, mikor egyszer körül vannak fogva. Akkor aztán, mikor se előre, se hátra többé nincsen menekülés, előáll a bán; tart nekik szép magyar beszédet; az egyetértő kapitányok, hadnagyok a fülébe rágják a kurucnak a szép szót; aztán hoznak nekik jó bort, fehér cipót, tele bográcsot; s muzsikaszó mellett úgy átáll a kuruc a királyi zászlóhoz, hogy maga sem veszi észre. Ocskay László pedig diadalra fogja őket vezetni, s az első győzelem után amilyen réme volt a császári hadaknak Ocskay regementje, olyan oltalma lesz aztán, s a Rákóczi mennykövéből lesz a király lángpallosa. Egy döntő ütközet, s te foglalod el a vén Heister helyét: s dicsőségedet visszhangozni fogja az egész világ!

Ocskay beletévedt a délibáb csalképeibe. Ki hagyta magát csalogattatni a szőke hajú alirumna által a kísértetes pusztára, ahol a gonosz lelkek elkapják a magában kóborlót.

Mikor Ilonkának azt mondta: „Olyan fényes nevet fogok hagyni a fiaimra, amire büszkék lehetnek”, erre gondolt.

– De nemcsak ragyogással él az ember – folytatá tovább a csábító tündér. – Arról is gondoskodtak magas patrónusaid, hogy gazdag uradalommal légy rögtön megjutalmazva. Tied leszen Lietava.

– Lietava! – szólt elbámulva Ocskay.

– A legszebb birtok itt, a tót impériumban.

– De hisz az Lengyel Magdolna asszonyomé.

– El fog tőle koboztatni. Már rég megérdemlette volna, hogy megnotáztassék. Nyíltan és titokban pártolja pénzzel és csapatok gyűjtésével a lázadók ügyét. Egész bűnlajstrom van összegyűjtve felőle a nádorispánnál. Rég megkapta volna büntetését, ha a vára ily félreeső és nehezen hozzájárulható nem volna. Gonosz egy vén boszorka. Megérdemlené, hogy máglyára vessék! – Hallod-e, az nagyon jó gondolat volt tőled, hogy feleségvivés ürügye alatt bevitted a várába a fegyvereseidet. Így most egy kézcsapással tied a vár is, a domínium is.

Ocskaynak nem kellett szólni, elég volt ajkainak görcsös rángatózása, arcának halálsápadása, a gyöngyöző veríték homlokán, hogy Ozmonda minden gondolatját leolvassa róla.

Elnevette magát, s Ocskay arcát két tenyere közé fogva, megcsókolta a homlokát.

– Édes bolondos fejem, te! Hogy töröd most magad azzal a gondolattal, hogy „Mit? Én? Elvegyem Lengyel Magdolna asszonynéném várát? Vendéglátás ürügye alatt? Kiszolgáltassam őt a bécsieknek? Aki nekem és a pereputtyaimnak szállást adott? Beleüljek az ő birtokába? Ejh, hisz ez szégyen, gyalázat volna!” Ugye, ezt gondolod most, édes bálványom? – De hát mikor végigpusztítottad Morvát, Ausztriát a fejedelem parancsára: vétettek teneked valamit azoknak a váraknak a lakói, akiknek a halináját elvitted magaddal? Azok a falusi parasztok, akiknek a teheneit csordaszámra elhajtattad? Égette a lelkedet talán az a tömérdek kincs, amit elhoztál Wsetin várából? Pedig donatiós leveled sem volt hozzá. – Édes kincsem, ahhoz már hozzá kell szoknod, hogy ezután nyugaton kel a nap, s keletnek áldozik le. Az ethos, a morál ugyanaz marad, csak az alap változott meg. – No, ne csinálj ilyen fancsali arcot! Hát hiszen, ha nem akarod, hogy neked adják Lietavát, hát majd ideadják nekem; én aztán annak adom, akit én szeretek. – No hát, hogy csókolja meg a csóka a fiát?

Hiszen köztudomású dolog az.

A két keze két ujja hegyével megcsípi a két orcáját, s aztán úgy csókolja meg a száját.

Ocskay e pillanatban rettentően felkacagott.

Ha a mennykő ütött volna be a házba, nem riasztotta volna fel úgy Ozmondát, mint ez a váratlan kacaj.

– Megőrültél? Mit kacagsz most?

– Hahaha! Tégedet meg magamat.

– De miért?

– Hahaha! Nem mondom meg.

– Nem mondod meg? – hörgé Ozmonda, kivillanó fogait összecsikorgatva. – Te nevetsz rajtam, s nem mondod meg, miért! Kivallod mindjárt?

S hogy Ocskay válasz helyett még egyre kacagott, Ozmonda belemarkolt mind a két kezével a hajcsimbókjaiba, s azoknál fogva rázta dühösen a nevető fejét, s aztán leteperte maga elé, s rátérdelt a mellére: „Kivallod, hogy miért nevetsz?” Utoljára felkapta a török kést a markába. „Megmondod, hogy mit nevetsz, vagy levágjam ezt a másik füledet is?”

– Vágd le! – Azért csak folyvást kacagott.

Ekkor aztán Ozmonda hízelkedésre fogta a mesterséget, felölelte ismét, lesimogatta a szétkuszált hajfürtöket, odabújt az ölébe, úgy könyörgött neki, úgy csalogatta ki belőle a titkát drága ígéretekkel, nyájas édelgéssel: „Mondd meg, kérlek szépen!”

– Majd megtudod egyszer – mondá Ocskay, s nem nevetett többé; hagyott magának hízelkedni, kedveskedni, de nem vallotta ki, amin olyan nagyot nevetett.

Mert az csakugyan nagyon kacagni való gondolat volt.

Ha most ennek a dicsvágytól és szerelemtől ragyogó arcnak egyszer csak azt súgná a fülébe, hogy „Hiába csaltál el osztrák hazájába, a feleségem pápistává lett azalatt otthon, nem vehetsz el tőle.” Hah! Micsoda Medúza-fővé torzulna el egyszerre ez a tündérlárva!

Ez volt igazán a nevetni való! Ocskay azt mondá magában:

– No, ha rossznak kell lennem, hát legyek egészen rossz. Két asszonyt megcsalni egyszerre, az a virtus! Meglopni a paradicsomi vendégséget, s kifizettetni az ördöggel a dáridó árát: ez a bölcsesség quintessentiája.

– Mi rosszat álmodtál, kisfiacskám? – kérdé Ilonka a kisfiától, amint éjszaka a gyermek az ágyban felsikoltott, s futni akart.

– Jaj, jaj, anyám! Az édesapám… úgy nevetett… úgy nevetett… úgy nevetett!… Mondd meg neki, hogy ne nevessen többet úgy!…

Ilonka magához ölelte a gyermeket, és elaltatta. Maga nem tudott elaludni többet.

… Hát hogyan nevethetett?…