VII. A „Rák fordulóban”

Csak negyednapra került elő maga a ház ura, Szunyoghy Gáspár uram lengyelországi útjából.

Ocskay azzal fogadta, hogy: „Ugyan régen várlak már itt!”

– Talán untad is magadat a házamnál? – vágott vissza Gáspár úr, cinikus gunyorral.

– Én nem, hanem a katonáim, akiknek szorgos a hópénz.

– De ugyan minek rontod a termetedet azzal, hogy nekem hazudsz? Hiszen nem vagyok én szépasszony! Mintha nem tudnám már én is, mint más, hogy eladtad te azokat a katonákat már, veleddel együtt, a császárnak; ott fizetik már azoknak a hópénzét.

Ocskay elsápadt, s azok a nagy szemei úgy villogtak valami állati dühtől.

– Ki mer ilyet mondani?

– Hát az egész világ. Árvában, Liptóban, Trencsénben, ahol csak megszálltam, minden kastélyban beszélik, hogy beálltál már szépen a császáriakhoz, generálissá lettél; pénzt is kaptál sokat. Tudja azt már minden ember.

Ocskayval csak úgy kerengett a világ.

– No, de ne ijedj ám meg! Minden ember azt mondja, hogy okosan tetted, bölcs ember voltál. Csak egyet füttyents nekik, ez a sok nemes úr a tót impériumból mind itt lesz nálad, s mennek veled oda, ahol pénzt és hivatalt osztogatnak: a hadaikat is mind felültetik, kit lóra, kit szekérre, s oda mennek veled, ahová viszed. – De hát ez a te dolgod. – Én nem megyek sehá, se lovon, se eblábon. – Elhoztad-e az ezüstmarháidat?

– Itt vannak Lietaván, a feleségemmel.

– Azt bolondul tetted, hogy oda vitted; ahhoz a vén boszorkányhoz. A feleségedet is meg fogja tanítani mindenféle boszorkányos mesterségre. Te bolond! Hisz ez a vén varázslónő azt is meg tudja tenni, hogy mindennap rádolvassa, ha száz mérföldnyire vagy is, hogy mit csinálsz, kivel mit beszélsz! Sohase hitethetsz el te többet semmit a feleségeddel, mert kiveti az abrakadabrán, hogy kirúgtál! De hát ez a te bajod. – Hanem az ezüstödet sohasem fogod látni többet, az mind ólommá válik.

– No, hát az is az én bajom.

– Persze, hogy az. Hát gyere, számoljunk, ha ráérsz. Itt van a pénzed.

Gáspár úr leoldotta a dobasz tüszőt az oldaláról, s kirázta a tartalmát az asztalra. Aztán összekaparta egy halomba. Végre ötösével egymás mellé rakva, végigszámlálta az asztalon a kétezer darab aranyat.

– Megszámláltad te is? Annyi-e?

– Jól van, jól, öreg, csak söpörd össze!

– De nem „Jól van, jól, öreg”, hanem mielőtt besepernéd a tarsolyodba, előbb csináljunk egy kis computust.

– Hisz az útiköltségedet előre kifizettem.

– Igen, húsz napra. De én huszonkilenc napig voltam oda, s a te tíz embered azalatt is itt evett-ivott.

– Hát azt húzd le belőle!

Gáspár úr elkapart tíz aranyat a sorból.

– Hát te magad? Mióta vagy itt?

– Öt napja.

Gáspár úr kezébe vette a fekete táblát meg krétát, éppen, mint a bécsi kocsmáros, mikor a vendége számláját készíti.

– Jó ebédet adott a menyemasszony?

– Jót.

– Vacsorát is?

– Még jobbat.

– Bort is ittál?

– Azt is ittam.

– Sokat?

– Amennyit győztem.

– Tehát kétszer annyit. Muzsikát is kaptál?

– Az is volt.

Gáspár úr azért is rótt fel minden napra egy aranyat. A cigánynak is dukálna annyi.

– Egyebed nem volt?

Ocskay már erre a kérdésre nagyon nevetett. Gáspár úr jegyzé: Ezért a vigasságért, tíz arany.

Összeadta: summa summárum nyolcvanöt arany. Az még leszállt a kölcsönösszegből.

– Sajnálom, hogy az ezüstödet is el nem hoztad; mert a pénzt készen tartom érte. Ha eszed van, rajta légy, hogy idekaphasd, míg más okos rá nem teszi a medvetalpát. – No, most mehetsz főzni segíteni a menyemasszonyhoz.

Főztek is ők együtt – de mit? Végzetes cselszövényt, országvilág megrontására.

Sakkparti volt az: a legfurfangosabb, amit valaha két remekjátékos végigjátszott.

Ocskay László megkapta az izeneteket Blaskovichtól a fehér barát által. Az ezredét küldik hozzá. De egyúttal a határozott parancsot is, hogy minden rendes katonájával és a Felvidéken összegyűjtött bandériumokkal siessen csatlakozni Garamszentgyörgynél Vak Bottyánnal. A régi antagonistáját rukkoltatták oda közelebb hozzá. De Ocskay észrevette a „rochade”-ot, s ő is tett egy hasonló sakkhúzást ellenében. Blaskovich élő szóval azt izente neki, hogy ha Ocskay belemegy a kelepcébe, ő a kengyelben tartja a lábát, s úgy lavíroz, hogy ha a kapca szorul, egy ugrással Vöröskő-várott teremhessen, a Pálffyak erősségében. Ocskay visszaizent neki, hogy csak jöjjön bátran a maga két zászlójával az ezredéhez.

Remekben sem lehetett volna tökéletesebben csinálni az árulást.

Nemcsak arról volt szó, hogy egy vezér megszökjék egyedül: azt tették elegen: mit nyertek vele? Az sem volt elég, hogy a vezér a maga seregét olyan kelepcébe vigye, ahol az kénytelen lerakni a fegyvert, ez sem elég nyereség. Rábiztatni a sereget, hogy fordítsa meg az arcvonalt, megvenni az alvezérek szívét, hogy esküdjenek más hűséget: igen veszedelmes kísérlet, mutatja a Bezerédy példája, hogy ezen milyen könnyű rajtaveszteni… Hanem átvinni az egész rábízott dandárt úgy az ellenséghez, hogy a hívek ne tudjanak róla semmit, s fegyverestől, zászlóstól átállni az ellentáborba: ez a tudomány, ez a nehéz feladat! Sikerült.

Csajághynak és Ocskay Sándornak Érsekújváron kellett maradniok, azok onnan ki nem jöhettek Heister miatt. Vak Bottyán Ebeczky dandárával jött Ocskay László elé a Nyitra völgyén.

Budetin várában mindennap dáridó volt. Ocskay pénze bánta. A szomszéd megyék elégedetlen nemességét gyűjtögette maga körül.

Pálffy bán Nyitra várát vívta.

Úgy volt, mintha mindannyian Nyitra felszabadítására sietnének.

Ocskay előreküldözé az elégedetlen nemesek hadait Nagytapolcsányra, s maga csak másnap hajnalban indult meg e város felé. Vele volt kilencszáz jó vitéz huszárja, Bécs rettegtetői; háromszázan voltak Balskovichnál. Még csak sejtelmük sem volt róla, hogy hová mennek!

Mikor Nagytapolcsány elé értek, szemközt jött rájuk az előreküldött nemesi bandériumok serege, s azoknak a közepén Pyber, a püspök.

– Vivát! Vivát! – hangzott a szemközt jövők csoportjaiból. „Meg van kötve a béke! Szent a békesség! Vége a háborúnak!”

A nemesi hadak közéelegyedtek a huszárlovasságnak, s nagy örvendezéssel híresztelték, hogy a fegyverszünet meg van kötve: a nagyhatalmak beavatkoztak: a fejedelem föltételei el lettek fogadva.

Örült neki még a kuruc is. Bele voltak már fáradva a háborúba. Ki mit óhajt, hamar elhiszi.

A nagyobb ünnepélyesség okáért a püspök ott a mezőn tábori misét tartott, s megáldotta a csapatokat.

Azzal az egész fegyveres tömeg átkelt a Nyitrán, s délre az elefánti zárdához érkezett, ott a pálos szerzetesek derék lakomával vártak urat és közlegényt: mindenki torkig lakhatott a jóból.

A lakmározás alatt elterjedt a híre, hogy Pálffy bán hozza magával a fejedelem feleségét, mégpedig a kis fejedelemfiúkkal együtt, s azoknak az átvételére van kiszemelve Ocskay ezrede. – Hát hiszen olyan elhihető volt. – A múltkor is Ocskayt küldték a fejedelemnő elfogadására, mégpedig akkor egész dandárral. Ocskay be is ment akkor Pozsony városába, fel a hatalmas várba, az ellenség fő fészkébe, s ott fényesen fogadtatott a bán és a többi nagyhatalmas német urak által. Most megint úgy lesz.

Mikor indulót fúvatott a vezér, jó kedvvel ült mindenki a lovára: nem ütközet lesz ma, hanem lakodalmas menet.

A pereszlényi erdőben bukkant egymásra Ocskay és a bán serege.

Ocskay saját ezrede közepén vonult fel, a két szárnyat a nemesi hadak képezték. Pálffy bánnak három lovasezrede volt, azok között derékhad az éppen most érkezett dán segédcsapatok egyike: a páncélos dragonyosok.

A hadirend felállítása mellett akár ütközetet is vívhattak egymással.

Az erdős, csalitos terep mellett Ocskay kurucainak nem lehetett azt észrevenni, hogy az ő oldalcsapataik, a nemesi bandériumok szépen elmaradoznak mind a két szárnyon, s azok helyett a császári lovasság nyomul előre, félkörben átszorítva a közbeeső Ocskay-ezredet.

Még senki sem sejtette az árulást.

Csak akkor vette észre mindenki, hogy mi történik itten, mikor egyszerre Ocskay László előrevágtat, s a túlsó félről szemközt nyargal felé Pálffy János bán, s amint összetalálkoznak, kezeiket nyújtják egymásnak, a bán megöleli Ocskayt, és megcsókolja az orcáját. És abban a pillanatban megharsannak a trombiták az erdőben, s minden oldalról nyomul előre a császári lovasság, az Ocskay-ezredet bekerítve.

Az első percben csak az elszörnyedés moraja hallatszott; mint a tengerzúgás, mint a támadó szél fuvallata a fák között. Az a két ölelkező, csókolózó alak világosan megmagyarázott mindent.

Ekkor egyszerre kiugrat az elárult kurucok arcvonalából egy közhuszár a gyepre, s odakiált Ocskayra:

– Megállj, kutyahitű! Én láttam, mikor levágták az egyik füledet; ott leszek még, mikor a másikat is levágják!

Marci volt ez, a palóc legény, Tisza Gábor hajdani inasa: a pozsonyi rab, akit Ocskay a felesége óhajtására kiszabadított a börtönből.

S nem volt elég, hogy ezt az agyonsértő szót kiáltotta eddig híven szolgált, de még hívebben gyűlölt gazdájára, hanem kirántotta a pisztolyát, s rásütötte az ölelkező párra. A kilőtt golyó előbb a bán acélvértjét érte, s arról lepattanva, Ocskay páncélingét csörrenté meg: mind a kettő kapott a csókjából. Azzal megfordult a palóc legény, s odakiálta a társainak: „Csülökre, legények!”

Az ott éppen Jávorka százada volt.

Ez a fiatal diák patvarkodott legtöbbet Ocskay előtt Bercsényiék ellen: szatirikus ötletei után azt lehetett hinni, hogy ő a kurucok között a legelégedetlenebb: benne volt Ocskaynak legtöbb bizalma. Nem ismerte a fiút. A szatír alak egy mesebeli hőst rejtett. Szívében szerette azt az ügyet, amit szájával kigúnyolt.

– Egy életünk, egy halálunk! – ordítá az ifjú hadnagy, kirántva a kardját, s tüzet adatott a századával az útját elálló dragonyosokra, s aztán közéjük vágott, s keresztültörte magát rajtuk, vele ment el kétszáz kuruc.

Ocskay meg volt rettenve. Attól a meggyalázó kiáltástól, s a rákövetkezett kudarctól: hogy ezredének egy része elhagyta. Ez a balvégzet!

A bán is fel volt indulva.

– Utána kell rohanni a futamodóknak! – parancsolá alvezére Eszterházynak – aki meg nem tér, össze kell vágni. Aki azt a szószátyárt élve elfogja, ötven arany a jutalma.

Erre Eszterházy könnyű dzsidásokkal utánavágtatott Jávorka csapatjának, akiknek a menekülését jelezte a felvert porfelleg: azok a Fehér-hegyek felé tartottak.

Hanem az nem volt olyan könnyű, Jávorkát elfogni! Másforma kergetőzésekben is volt neki része. Hát mikor a Spinnerin am Kreuznál megszorította egész Bécs városa? – Úgy tudott futni, mint a róka, zegzug iramodással kóvályogva üldözője előtt. Egyszer csak meglapult valahol. Egy falu mellett. A kertek alatt, szőlőgarádok mély útjain félretért az útból, s hagyta maga mellett elszaladni Eszterházy uramat egész csapatostól. Azután szép csendesen lekerült a Nyitrához, átúsztatott rajta, s hátra sem nézett többet.

Az üldöző császári csapat pedig vágtatott be a faluba. A túlsó végén ugyanannak a falunak éppen akkor jött szemközt Blaskovich István a maga három századával, hogy Ocskayval egyesüljön.

A labancok azt hitték, hogy ez az üldözött csapat, amelyiket nekik össze kell aprítani, és se kérdve, se hallva nekivágtak, úgy szétverték az egész csapatot, hogy maga Blaskovich gyalog menekült el Vöröskő-várba. Akit elfoghattak, azt azután nagy diadallal az elefánti zárdába vitték, hogy itt vannak a szökevények.

Ocskayt majd a guta ütötte meg mérgében, mikor eléje vitték az ismeretes hadnagyokat, jelentve nagy garral, hogy ugyan leaprították a többit.

– Hisz ezek nem Jávorka csapatjából valók, hanem Blaskovichéból. Ti szétvertétek nekem a leghűségesebb három századomat, s el hagytátok futni az árulókat.

(Már „áruló” volt a nevük előtte!)

Biz ez egy kicsit fatális félreértés volt. A kezdet rosszul indult meg. Ocskaynak nem maradt több hétszáz emberénél. – A félsiker egyenlő az egész felsüléssel.

Azt a hétszáz embert rögtön feleskették a császár hűségére. Aznap kétszer ebédeltek: megtették.

– Csigavér! – mondá Ocskay, mikor észrevette Pálffy bán arcán a kedvetlenséget –, mindent helyreütünk egy merész fordítással. Nekem egész haditervem van. – Még az éjszaka minden irányban megindítjuk a csapatainkat, felhasználni azt az időt, amíg nem tudja senki a beállt fordulatot. A vármegyei hadak az én parancsolataimmal sietni fognak Nagytapolcsány, Nagyugróc, Nagybajmóc várakat elfoglalni, ezekben mind kuruc hajdúság van: Czelder Orbán gyalogosai, azokat lefegyverzik, foglyul ejtik, ha meg nem esküdnének a király hűségére. Én magam pedig a saját ezredemmel és a kegyelmességed által rám bízandó még egy ezred német lovassal megrohanom Garamszentgyörgy városát; ott fekszik Vak Bottyán uram, ő jött azért, hogy engemet elfogjon, s én fogom el őtet. Ezzel a fogással pedig ki lesz húzva a kurucságnak a sárkányfoga. Vak Bottyán most betegen fekszik, magával is jól tehetetlen. Döntő ütközettel fölér, ha kézre keríthetjük. Mit szól a plánumomhoz, kegyelmes bán uram?

– Azt mondom, hogy hatalmas egy stratagéma, s igen jól van kifundálva. Csak egy kis sorkamorkája van a dolognak. Arra, hogy kegyelmed a saját ezrede mellett még egy császári ezredet is vezessen, szükségképpen császári generálisnak kellene lenni kegyelmednek.

Ocskay László önérzetes mosollyal vonta elő kebléből a pergament, amelyre vezérőrnagyi kinevezése volt írva, a császár neve és pecsétje rajta.

– Ismerem én ezt az írást nagyon jól – mondá a bán –, hiszen én küldtem azt a grófnő által kegyelmednek, hanem hát kegyelmed viszont tudni fogja azt, hogy a császári hadsereg szervezésében mindenféle observálandó formalitások vannak, amik alól a császár sem menthet föl senkit. Ezt a kinevezést előbb a Hofkriegsverwaltungnak kell contrasignálni, azután a Hofkriegscommandóhoz exequatur végett leküldeni; amíg ez meg nem történik, addig kegyelmed se a titulusát nem viselheti, se a gázsiját fel nem veheti, se dandárt nem vezényelhet.

Ocskay le volt forrázva.

– De hisz abba hetek, havak telhetnek, az én tervem pedig órákra van kiszámítva, s azt vagy végre kell hajtani rögtön, vagy eldobni egészen.

– Végre lesz hajtva kegyelmed stratagémája. Kegyelmed maga még az éjjel a saját ezredét a rác portyákkal (azokat viheti magával) elfoglalhatja rendén Nagytapolcsány, -ugróc, -bajmóc várait. Lesz gondom rá, hogy azok mint igen nevezetes hőstettek legyenek a kegyelmed rovására feljegyezve. Szentgyörgy ellen, Vak Bottyánt elfogni, majd én magam megyek a császári ezredekkel.

Ocskay fanyar képet csinált ehhez a megoldáshoz. Mind a bosszút, mind a dicsőséget elveszi előle az „új” jóbarát; neki marad az elejtett vadnak a csontja.

Pálffy észrevette a rossz hatást, s rajta volt, hogy enyhítőt adjon hozzá.

– Ami pedig a kegyelmed saját dolgát illeti, hogy az hosszú időhaladékot ne szenvedjen, legjobb lesz, ha kegyelmed maga felmegy Bécsbe, a megerősíttetését szorgalmazni.

– Én? Bécsbe?

– Igenis: az én salvus conductusom mellett, tisztelgő kíséret födözete alatt.

(Nem ilyen Bécs városi bevonulásról beszéltek egykor Ocskaynak az ő álmai.)

– A császár várja kegyelmedet, és óhajtja látni. Őfelsége énelőttem fejezé ki azon legmagasabb jóindulatát, mellyel Ocskay, a legyőzhetlen hős iránt viseltetik. Az udvar színe előtt lesz kegyelmed őfelsége által elfogadva, s az országnagyok és az összes generálitás színe előtt fogja őfelsége kegyelmed nyakába akasztani az aranyláncot, melynek medaillonjára saját felséges képmása van verve; s ez aranylánccal együtt jár a birodalmi lovag cím; azontúl kegyelmed „Ritter von”-t írhat a neve elé, s megkövetelheti, hogy „méltóságos”-nak címezzék. – Szintén avégett is okvetlenül szükséges a kegyelmed Bécsbe menetele: mivelhogy az őfelsége által utalványozott összeget egyedül a Hofkriegskassa quaestora fizetheti ki, és csupán a kegyelmed kezeibe. – Ezért tehát legjobb lesz, ha kegyelmed, amint azt a három váracskát kézre kerítette: azonnal siet föl Bécsbe. Ott, mondhatom, hogy nagyon várják.

…Tehát Ocskay László megy föl Bécsbe… egyedül, magában… üveges hintóban…