|
Jávorka csapatja, mint
egy üldözött zergefalka, húzta össze magát a Nyitra-parti topolyafaerdők
sötétjében.
Az elkeseredés, a
szégyen, a rémület szótalanná tett mindenkit. Alig bírták elhinni, ami történt,
amit láttak: csak bámulni, csak szörnyedezni tudtak rajta.
Jávorka maradt leghátul;
neki a legnagyobb terhe volt: a százada pénztárát hozta magával, s a sok
libertas keveset ért, de sokat nyomott.
– No, pajtások – szól
ledobva a nyergéből a pénzeszsákot –, itt az utolsó fityingetek, osszátok
ki, ahányan vagytok.
Megosztoztak a lénungon.
– És most azután –
szerteszéjjel, ki merre lát! Ahogy ló és ember bírja, vágtassatok rótákra
szétszakadozva, a világ minden része felé, s ordítsátok végig az utcákon, hogy
Ocskay labanccá lett; minden vár ajtaján bezörgessetek, s tudtul adjátok, hogy
Ocskay elárulta a hazáját! Kaput ne nyissatok előtte, ha szép szín alatt
közeledik. Te, Kardos hadnagy meg te, Köröskényi zászlótartó egy egész
kompániával vágtatsz lóhalálában Szentgyörgyre, s beordítasz az ablakon Vak
Bottyánhoz, hogy ugorjon ki az ágyból, akármilyen beteg, s fusson, amerre lát;
mert itt jön a pribék, s bizony elfogja a vezért, ha fél napot késik: ismerem
az eszét. Nyergeljetek, induljatok; sehol még itatni se álljatok meg!
Mindenki sietett
nyergébe ülni.
– Hát énvelem ki akar
„itt” maradni?
A kurucok egymásra
néztek: nem értették, mit jelent az: „Itt maradni?”
– Igen bizony, itt
maradni; az áruló sarkában maradni; ha égbe, ha pokolba megy, mindenütt a
sarkához közel furakodni, vele menni, mint az árnyék, mint a rossz
lelkiismeret. Kinek volna ehhez kedve?
Mind, mind valamennyien.
Akár mind vele maradnak.
– Nekem nem kell ám sok
ember, hanem aki velem akar lenni, számot vessen a lelkével. Aki nem ijed meg
se embertől, se ördögtől, aki el tud változni, ha kell, egy
szúnyoggá, ha kell, egy oroszlánnyá, hogy vérét ihassa: az ám jöjjön velem. Aki
hétszámra kész az erdőn makkot enni, a mocsárban sulymot enni, sárban,
fagyban ágyazni a feje alját: az ám jöjjön velem. Aki nem sajnál koldusrongyot,
cigánymondurt hordozni, aki el tudja viselni, hogy itt megbotozzák, ott
megkorbácsolják: az ám jöjjön velem. – Aztán akinek a nyelve ráfordul
mindenféle beszédre, ha kell, tótul, ha kell, csehül, ha kell, németül
kalatyoljon: s amikor meg az kell, hogy megmeredjen, még ha tüzes vasakkal
sütögetik is a bőrét, egy szót ki ne adjon: hát az maradjon itt velem.
Aztán annak, aki velem jön, ne légyen se Istene, se szentje; se vallása, se
hazája; az ne tudja, mi jó, mi rossz, az ne ismerjen emberi érzést,
szánakozást, irgalmat, megbánást, az ne gondoljon se apára, se anyára többet,
csak arra az egyre, hogy Ocskay Lászlót élve elfogja, és hóhérnak adja!
Most már csak hárman
léptek ki a csoportból. Sok kívánság volt az.
Az a három volt:
Beleznay, Bornemisza és Rácz Miska.
Mind a három névnek tűzvilága
van. Lángolnak a betűk, ahová a krónika beírta.
– Mi veled megyünk,
veled teszünk.
– A többit majd
megtalálom én, ha szükség lesz rá. No, most szerteszét a rossz hírrel,
halálmadarak! Visítsd fel, kuvik, minden házban az alvókat: „Elárulta hazáját
Ocskay László. Meghal ezért Ocskay László!”
A menekült kurucok
szétrobogtak a csalitban, csak a négy hadnagy maradt hátra.
– Tegyünk esküt
egymásnak! – mondá Jávorka társainak.
– De hát mire esküszünk?
– szólt Beleznay. – Te mondád: ne legyen se Istene, se szentje annak, aki veled
akar tartani.
– Nem is esküszünk ma
azokra, akiktől eddig segítséget vártunk. Nekünk csak egy patrónusunk van
még az égben. A hold. Nézzétek, éppen ott jön föl most a hegyek mögül. Ez a
szövetségesünk; az éjszaka megvilágítója, a tolvajok, a haramiák kalauzolója.
Üdvözlégy, kártevő csillag! Te üszöghintő, ragyahullató planéta!
Tolvaja az égnek, aki meglopod a napot, s felszívod a tengert, aki elveszed az
eszét a beléd nézőnek, s torokgyíkot bocsátasz az alvó kölykekre, ha az
ablakon át rájuk süthetsz. Te szimbóluma az állhatatlanságnak, az örök
változandóságnak; emberek sorába beavatkozó titokteljes planéta. Teneked
esküszünk! Szídd fel magadba átkozódásunkat, ahogy fel tudod szívni a föld
méhébül a rossz ködöket, s pestisül küldeni vissza az emberfajzatra: s ahányszor
szarvaid megújulnak, megújuljon átkozódásunk, s onnan olvassuk le, amit ma
egymásnak fogadtunk. Ki a karddal! Fektessük egymásra keresztbe. Én – mondja
ki-ki a nevét! – esküszöm a minden varázslatok bűbájos planétájára, a
holdra, hogy annak, aki ma elárulta a hazáját – nevét ki ne mondja a szánk –,
lelkemnek, testemnek minden hatalmával üldözője leszek; tőle sehol el
nem maradok; addig meg nem nyugszom, amíg őt élve el nem fogom; bakó
kezébe át nem adom! Tűz és vas engem úgy segéljen!
– Tűz és vas engem
úgy segéljen!
A négy ifjú, e fanatikus
eskü után, miként a hetumogerek hajdan, a magyarok ősvezérei, megszúrta a
karját, s egy közös tülökbe csurgatva a vérét, úgy pecsételé meg a kemény
szövetséget.
– És most tudja meg
ki-ki, hogy mi a tennivalója – monda Jávorka a három társának. – Te, Rácz
Miska, visszamégy a német táborba, s ott ólálkodod körül az elátkozottat (más
neve nincs előttünk). Lehet, hogy ott most nagy áldomást isznak, mámoros
fővel könnyen elkaphatod. – Te, Bornemisza, Budetin alá sietsz, ott
leskelődöl. Ott van őneki az ördöge, akibe szerelmes. – Lehet, hogy
ahhoz oson el egy szóra. – Ottlepheted ölelkezés közben. – Te, Beleznay,
elvágtatsz Lietava alá. Ott van az ő angyala, akit éppen úgy megcsalt,
mint a hazáját. Meglehet, hogy a lelke nem hagyja nyugodni. Érte megy és
gyermekeiért, hogy elhozza onnan. Előbb elfogod, mint magával hozza
őket, mert az az egy félelmem van csupán, hogy az az angyal még
kiimádkozza őt a pokolból is. Valamennyi szentjei a paradicsomnak meg nem
védik a fejét, az az egy talán! Ne engedd neki, hogy vele összejöjjön! – Én
magam pedig – én megyek fel Bécsbe.
– Te! Bécsbe? – kiálta
egyszerre mind a három elszörnyedve.
– Leginkább hiszem, hogy
oda fog menni. Oda kell neki menni! Hiszen csak be kell kötnie a koszorúját! Én
leghamarább megkapom.
– De hogy fogod el
őt Bécsben, ha rátalálsz is?
– Én nem kérdeztem
tőletek, egyitektől sem, hogyan fogjátok el, ha rátalálhattok; ti se
kérdjétek éntőlem, az én dolgom lesz az. – Most négyen négyfelé. –
Összetalálkozunk bizonnyal ott, ahol őt megtaláljuk. – Tűz, vas úgy
segéljen! Senki más ne segéljen!
A holdvilágnál négy
lovag csörtetett négy különböző irányban a rónán, egymást elhagyva.
|