XVIII. Elvesztve örökre

Az urak odaát az ivóteremben késő éjfél után végezék a búcsúáldomásozást.

Ocskay nehéz fővel tért a szobájába. A mai izgalmas nap, a dühös, kemény harc megviselte testét, lelkét, nyugalomra vágyott. Azért is szakította félbe hamarább a mulatságot, mint különben szokás volt.

De mielőtt lefeküdt volna, eszébe jutott, hogy egy jó éjt kívánjon a mellette való szobában tanyázó feleségének, gyermekeinek.

Benyitotta félig az ajtót, s halkan mormogva köszönte:

– Nyugodalmas jó éjszakát, kedveskéim! Mind alusztok-e már?

Semmi válasz sem jött a köszöntésére.

Figyelt, hallgatózott. Semmi nesz, semmi mély lélegzetvétel hangja.

Nem itt volnának-e?

Felkapta a karos gyertyatartót az asztaláról, s átment a szobába.

A nagy nyoszolya, ahol mind a három számára volt megvetve az ágy, üresen állt.

Nem ide jöttek-e? Máshol feküdtek le?

Az asztalon heverő gyöngyfüzér megmondá neki, hogy itt voltak. Ez volt a tanyájuk.

Akkor aztán megtalálta a levelet is, s az megmondta neki, hogy hová lettek.

Olyan szívfájdalom fogta el a levél olvastára, hogy a halált kívánta inkább.

Átrohant Ozmondához. Tudta jól, hol van annak a szobája, s szabad bejárata volt neki azon a tilalmas küszöbön.

Ozmonda nem aludt, csak éji köntösét vette magára. S ott hallgatózott az ajtón, és leste, hogy mi fog most történni.

Azt nem tudta, hogy Ilonka elhagyta a házat, olyan csendesen suhant el.

Hanem azt jól hallá, mikor Ocskay nehéz léptei döngtek végig a folyosón szobája ajtajáig. Alig öt perc múlva ugyanazon léptek sietve dobogtak az ő ajtaja felé.

Mi történt?

Mikor Ocskay László felszakítá Ozmonda szobájának az ajtaját, a nő megrettent tekintetétől. Olyan volt az, mint az őrülteké. A háborodott lélek feldúlta minden vonásait: sápadt volt, mint egy halálra váló. A szemei mereven néztek, mint egy kőszoboré.

Ozmonda fehér hálóköntösében, mint egy bűnbánó állt előtte, s kétkedve tekinte fel e kétségbeesett arcra.

Ocskay László némán tartá eléje Ilonka levelét. Ozmondának el kellett azt olvasni. Odáig csak reszketett a nő, amíg a végsorokhoz ért; de amikor azt olvasta, hogy Ocskayné elhagyja az urát örökre, s soha többet őt látni nem akarja, akkor e holdsápadt arcon a titkolhatlan öröm ragyogása tündökölt fel. Ah, a siker tökéletes volt! Végre-valahára ő maradt a győztes; ő űzte el az asszonyt a férje mellől, összeforrhatlanul törte szét a kapcsot szíveik között, övé a diadal!

– Te tetted ezt? – kérdezé Ocskay.

– Én!

– Légy érte örökre átkozott! – ordítá a férfi, s úgy üté öklével homlokon az asszonyt, hogy az eszméletlenül terült el a földön.

Mikor magához tért Ozmonda, mély csend volt körülötte; a tartóban hagyott gyertya csonkig leégett. Kábult agyában nem tudta tisztázni gondolatjait. Valamitől nedves volt a homloka. Megtörlé kantusa ujjával; a patyolat veres lett. Megsérté ott a homlokát Ocskaynak a gyűrűje. Erről tért öntudatához.

– Megütött engem! – Megütött a felesége miatt! – Megütött ezen a helyen, ahol tegnap térden állt előttem, s azt esküdte, hogy kész elkárhozni velem… Jaj neked, Ocskay László! – Ezért meg fogsz halni! – Meghalok én is. Meghalunk mind a ketten!…

Hová, merre futhatott Ilonka? – Sötét, februári éjszakában. Vad idegen helyen. Gyalog, egymagában, két gyermekkel a kezén, akik közül az egyiket ölében kell vinni?

Akárhová! Mindegy volt az neki. Délnek, északnak, egyforma a világ. Csak innen el.

A kastély hátulsó ajtaján kiszökött a kertbe, a kertajtón át ki a szabad mezőre, s aztán futvást neki az avarnak!

Kerülnie kellett a lakóházakat, nehogy valaki meglássa, s hírt mondjon a keresőinek. – Kertek alatt bujdokolva jutott el a város végére; még a kutyák sem ugatták meg.

Ott azután, mikor a sík mezőre eljutott, körülnézett, hogy merre forduljon.

Nem messze az országúttól, egy vályogvető agyagverméből valami tűz lobogott fel. Egy férfialak állt előtte, akinek az árnyékát, a hol fellobbanó, hol lelohadó láng ide-oda hajigálta a kopár síkon.

Ilonka arrafelé vette az útját a két gyermekével.

Mikor közelebb ért hozzájuk, akkor vette észre, hogy micsoda emberek közé került.

Sátoros cigányok voltak. Hat lovuk ott legelészett a sovány gyepen, amiről csak nemrég olvadt le a hó, egy ponyvával fedett szekerük az agyagverem mélyében volt elrejtve, két férfi a törpefenyőből rakott tűznél sütött fanyárson egy malacot. Kettő a szekér alatt heverészett pipázva: egy a lovakat őrizte.

Az, amelyik a tűz előtt állt (talán őrálláson), amint a tanyájukhoz közeledő alakot meglátta, eléje jött. Magas szál férfi volt, hosszú csigákban vállára omló, fekete hajjal; viseltes dolmányán nagy ezüstgombokkal; bocskor a lábán. Fekete arcának csak a körvonalait rajzolá vérfénnyel a lobogó tűz lángja.

De Ilonka egész bátorsággal közeledett e félelmes alak felé.

Mit félt ő most a kerek világ minden rémeitől, mikor Ocskay elől futott? Neki csak az az egy félelme volt, hogy a férje utoléri.

– Óh, jó emberek! – lihegé a nő fáradtan. – Könyörüljetek rajtam! Üldöznek, menekülnöm kell. Rejtsetek el valahová, vagy vigyetek magatokkal! Nekem semmim sincsen, nem fizethetek meg; de megjutalmaz érte a jó Isten. Vegyetek fel a szekeretekbe, a kis gyermekeimmel, nem bírnak a lábaim tovább; pedig futnom kell, amíg csak bírok!

A cigány odahajolt az úrnőhöz, s mereven nézett annak az arcába, amit megvilágított a tűz lobogványa.

– Ej, ej, szép asszonyka – mondá azzal a furcsa dialektussal, ami olyan tréfás kifejezést ad a cigány minden mondásának. – Hát világgá futsz? Az urad elől futsz, ugye? Aztán meg annak a szeretője elől? A zsiványok közé is elfutnál, csakhogy őket ne lásd?

– Nem. Nem! – tagadá Ilonka; eltakarva kis subája alá a nagyobbik fia fejét, hogy ne hallja meg az ezt a szót az apja felől.

– Hiába tagadod! – nyújtá a szót a cigány. – Mi cigányok jövendőmondók vagyunk; a szeméből is kiolvassuk, kivel mi történik. – Hát nem Ocskay Lászlóné a te neved?

Erre a szóra Ilonka felugrott a dombról, amelyre lepihent, s tova akart futni. – Hanem a cigány egyszerre odaborult le eléje, s átkarolva két izmos karjával az asszony térdeit, most már nem cigányos hangon, hanem zokogásba vegyülő panaszos szóval mondá: „Óh, te édes szent asszonyom! Hát ide jutottál? Világgá kergettek, óh, az átkozottak!”

Ilonka ráismert a hangról.

– Jávorka! Kegyelmed az itten?

– Nem vagyok én Jávorka! Dehogy vagyok én Jávorka többet. Mert én Ocskay László árnyéka vagyok. Holló nem jár úgy a gyilkos feje fölött, mint ahogy én járok mindenütt az ő nyomában. Nincs az én életemnek semmi más célja már, mint megfogni Ocskay Lászlót.

– Óh, édes jó barátom! – könyörgött Ilonka. – Ha valami kis jó emlékezettel van még kegyelmed hozzám, tegye félre most a haragját, s szabadítsa meg annak a feleségét, akit olyan nagyon gyűlöl.

– Megszabadítsam őtőle? Lássa meg kegyelmed, szentnél szentebb asszony, milyen imádságképpen tisztelem kegyelmedet. Elhagyom addig Ocskay Lászlót, amíg kegyelmedet biztos helyre vittem. Ha apám, anyám temetésére hínának; ha menyasszonyom hína haza a lakodalmára, nem mozdulnék innen, Ocskay nyomából. Kegyelmedért megteszem a vargabetűt. – Héj, moré! Iszkiri! Zsákba azzal a félig sült malaccal! Majd vacsorálhattok holnap reggel. Oltsátok ki a tüzet, fogjátok be a lovakat, kettőt a szekérbe, a többire kapjatok fel szőrére; aztán toljuk az országutat a kerékkel!

Nehány pillanat alatt el lett oltva a tűz, be lettek fogva a lovak. Jó erős székely kabalák voltak azok, csak a kinézésük volt cigányos. Ilonkát és két gyermekét felültették a szekérbe a ponyvaernyő alá; bundákból jó ágyat csináltak a számukra, s aztán megindultak szép csendesen a ködös éjszakában. A hatalmas, boldog Ocskay Lászlóné egy cigánykordéban!

Jávorka ott lépegetett a szekér mellett gyalog, mikor meredekre vitt fel az út, s fogta a lőcsöt, tartotta a vállával a szekeret, hogy bele ne dőljön valami kátyúba, mikor aztán lejtőnek ment az út, akkor meg vágtatva csörtettek alá szekérrel és lóval igaz cigánymódra: „Hegynek tarts, völgynek hajts!” útközben beszélgetett Jávorka az úrnővel.

– De hát mármost hová menjünk, hová vigyem, kegyelmes asszonyom?

– Én nem tudom. Nekem senkim sincsen, akihez kívánkozzam, aki magához kívánjon.

– Hát én talán többet tudok. Nem jó lesz-e, ha elviszem kegyelmedet Vöröskő-várra? Pálffy bánnak a felesége, leányai szeretik kegyelmedet, s igaz, jó lelkek. Hogy a bán a császár híve, nem hibájuk, neki sem hibája; mindig az volt, hitét megtartotta, becsülöm érte. Ott kegyelmedet igen jól fogadják; meg is értik, hogy ha nem is kérdik, hogy mi hozta oda. S ez az egy hely az a világon, ahol nem fogja kegyelmedet soha keresni Ocskay László; s ahonnan soha ki nem adják, ha nem akar menni.

– Valóban jó lesz; köszönöm a jó tanácsot.

– No hát most csak ballagjunk, amíg ballaghatunk. Ha a fennsíkra felérünk, majd jobb lesz az utunk; akkorra a hold is feljön; a ködből is kijövünk, aztán Biccsén alul majd kikaptatunk a gyepre. Holnapután ilyenkorra ott leszünk Vöröskőváron. Ott leteszem kegyelmedet a kapuba, s aztán visszatérek.

– Visszatér? Miért?

– Megmondtam már. Esküvésem tartja, hogy élve elfogjam Ocskay Lászlót – és bakó kezébe adjam.

– Ne segítse meg benne az Isten!

– Nem is kértem hozzá ő szent felsége segítségét; csak magamhoz bízom.

– Óh, mi pogány beszéd! – mondá Ilonka borzadozva.

– Tudom – szólt a kuruc. – Pogány vagyok. Istentagadó. Ő tett azzá. Kegyelmedtől is mindent elvett Ocskay László, édes szent asszonyom; de egyet meghagyott mégis, az Istent. – Tőlem még azt is elvette. Nekem az sincs. Elpusztította a hazámat, s elpusztította a mennyországomat. Nincs se földiekben, se égiekben hitem. – És aztán tudja azt kegyelmed, magáról tudhatja, hogy aki egyszer Ocskay Lászlót megszerette, annak azt nem szeretni többé nem lehet. Én is úgy szeretem. Mikor a bakó a fejét fogja vágni, az én szívemet is vágja – de mégis levágja. – Aludjék kegyelmed; hosszú még az éjjel. Nem beszélek többet.

A hosszú út megint hegynek vitt fölfelé; a fakó szekér lassacskan döcögött előre. A hold már feljött a Fehér-hegyek mögül; a ködök elültek a völgyben, mintha fehér tavak volnának a sötétzöld hegyhátak között. A messze kiáradt Vág ezüsttel csillámlott. – A holdfénynél egy magányos lovag volt észrevehető, amint az úton fölfelé vágtatott.

– Vigyázzatok, fiúk! – kiálta Jávorka az előrehaladt lovasokra. – Akármi legyek, ha nem Ocskay László vágtat errefelé egyedül egymagában.

Egyedül, egymagában! Akkor vesztébe rohan!

Ilonka meghallotta e szót, s a szekérekhó hátulsó ponyvahasadékán hátratekintve, rebegé:

– Jézus! Szent Máriám! Ez Ocskay maga!

Ő legjobban ráismert.

Egyedül vágtat fölfelé az úton, s méghozzá fegyvertelenül. Csak úgy, ahogy a házból kirohant, kapott fel a lovára, még sisak, kalpag sem volt a fején: szétzilált hajfonatai csak úgy lobogtak a feje körül.

Ilonka felhúzta a ponyvát a kocsi oldaláról, s kinyújtá a kezét, hogy a Jávorkáét megragadja vele.

– Óh, édes jó barátom, igaz hű emberem! Ne bántsátok őt most! Mikor engem keres. Ne jusson énmiattam veszedelmébe! Ne fogjátok őt el az én szemeim láttára, a gyermekei előtt! Hisz akkor megöltök mind a hármunkat! – Küldjétek másfelé, hagyjátok elfutni! – Óh, ne bántsátok itt!

Jávorka az öklével csapkodta a feje tetejét.

– Tudtam azt! Megmondtam előre! Hogy ez a szent asszony kiimádkozza őt még az éhes ördögnek a fogai közül is, amikor már viszi a pokolba! Előre tudtam ezt! Dugjátok vissza a szerszámot a tokba, cigánylegények! Kánápé! (Ezt akkor mondja a cigány, mikor nincs fizetővendég.)

Aztán odahajolt Ilonkához.

– Látja-e kegyelmed ott azt a holdat a hegyorom felett? Hogy vigyorog rám a ferde pofájával! Az az én bálványom. Annak esküdtem meg, hogy ahol megkapom ezt a szörnyeteget, élve elfogom, elviszem: ha a paradicsom minden lakosai imádkoznak érte, meg nem kegyelmezek neki, s ha irgalmat tennék vele, én viseljek minden átkot, ami az ő fejére hullt! – S most te rábírsz, hogy megtörjem az eskümet. – Hát megtöröm. Olyan szent előttem a te szemednek minden könnyharmatja: ne öntözze meg ezt a földet. – Tartson meg az Isten a jövő találkozásig, jó Ocskay László! Ha ugyan Isten volt, s nem a demiurgus, aki így belekontárkodott a teremtésbe, mikor téged csinált, hogy a jót a rosszal egy szívbe gyúrta össze!

– Óh köszönöm! – rebegé az asszony, s aztán betakargatá a két fiát a bundába, hogy a kisebbnek a sírása el ne árulja ittlétét, hogy a nagyobbik rá ne ismerjen az apja szavára, ha az beéri őket.

Nemsoká beérte.

– Halljátok, cigányok! – kiálta Ocskay, elfulladó szóval. Nem lattatok-e az utatokban egy úriasszonyt két kicsiny gyermekkel az ölében?

Jávorka alázatosan levette előtte a süvegét.

– De hogyne láttuk volna, csókolom a kezedet-lábadat, méltóságos herceg úr. De bizony láttuk őket. Kurta selyemsuba volt az asszonyságon, nyestprémmel, a fején fátyolos recefice főkötő. A két kis úrficskának sárga volt a haja; a kicsike az anyja ölében, a nagyobbik a szoknyáját fogta; piros süvege volt fehér menyétprémmel.

– Igen! Azok voltak! Merre mentek?

– Hát biz az asszonyság azt kérdezte tőlünk, merre visz le az út a predméri révhez, mert ő át akar menni a vízen Predmérre. El is vezettük odáig szépen; még a kocsinkra is felvettük egy darabig, odáig, ahol eltér az út: ott leszálltak, odább mentek.

– Mikor volt ez?

– Hja bizony, még akkor nem volt fenn a hold. Még utolérheti a nagyméltóságos úr, ha nagyon kergeti, mert a révnél aligha viszik át őket előbb, mint hajnalban; kivált, hogy pénze sem volt az úriasszonynak, tőlünk kért kölcsön két dénárt a révészek számára, azt mondta, megadja, ha lemegyünk predméri búcsúra vagy a hradnói sokadalomra. Azt mondta, ott lakik Hradna mellett, a lietavai várba, Lengyel Magdolna nagyasszonyomnál; kegyes asszonyunk az nekünk; minden esztendőben mi reparáljuk meg az ekevasait. Hogyne embereltük volna meg két dénárig a hozzátartozóját?

Ezzel a mesével tökéletesen elámította Ocskayt. Hogy tudná mindezt egy cigány?

– Itt van a két dénárod fejében! – monda Ocskay, egy tallért hajítva Jávorka felé, amit az röptében elkapott, s cigány alázatossággal elhálálkodott érte.

– Csókolom a lábaujja kis körmét a fölséges excellenciás fejedelem úrnak! Hat szekér ezüstöt találjon helyette!

– Vessz meg! – dörmögé Ocskay bosszúsan (hat szekér ezüstöt!), s megfordítá a lovát.

– Apád-anyád idejöjjön! – mormogá Jávorka, ráfújva a tallérra babonásan; s aztán benyújtá azt a ponyva alatt. – Nesze, cigányasszony! Dugd el a tarsolyodba. Ez szerencsetallér.

Jó volt, hogy így tréfált: mert a szekérernyő alatt nyugtalankodni kezdett a nagyobbik fiú, s a bunda alól egyre nyafogta: „Apám, hallod, apám!” Még Ocskay gyanút foghatott volna. – S akkor az az ő veszedelme lett volna.

Nem jutott eszébe, hogy a szekér belsejét megvizsgálja; vágtatva nyargalt vissza a megtett úton, amíg a predméri kanyarodóhoz ért.

Jávorka sokáig utánanézett.

– Ni, hogy kergeti magamagát! Elöl szalad a jobbik lelke, hátul a rosszabbik lelke – maga szalad középett – lélek nélkül.

Harmadnapra eljutott a cigánykordé Vöröskő-vár aljáig. Itt leszállt Ocskayné, s gyalog ment fel a várba gyermekeivel. Mikor búcsút vett Jávorkától, azt mondá neki:

– Ígérje meg nekem kegyelmed, hogy ha sikerülni talál az a rettentő fenyegetése, hogy Ocskay Lászlót élve elfoghatja, azt énnekem rögtön tudtul adja.

– Megígérem neked, te oltáriszentség, hogy teneked adom előbb tudtul, mint akárki másnak. Te aztán mozdíts meg eget és földet, hogy még egyszer megszabadítsd: nem bánom.