XVIII. Beliál leánya

Scharodi szerencsésen eljutott Beckóba a csapatjával. Babocsay labanc huszárjainak ugyan kétharmadát elfújta odáig a szél; hanem a német gyalogság együtt maradt. Senki sem háborította. A kuruc csapatok is úgy szét voltak zilálva, hogy egy-egy zászló alatt csak két-háromszáz ember maradt meg, a többi hazament kipihenni a harc fáradalmait. Ocskay csak akkor tudta meg Csajághy portyázóitól, hogy Scharodi csapatja lement a Vág mellé, mikor már késő volt útját állni; de különben is szüksége volt jó időhaladékra, amíg a saját ezrede megint összegyülekezik. Mert az volt ám ez idő szerint a hadiszokás. A kurucság könnyen megszaladt, szétbomlott, eloszlott a világ minden szelei irányában: hanem aztán rövid időn éppen olyan könnyen összegyülekezett megint, s mintha semmi baj sem történt volna, újra kezdte a „nemulasst”.

Elég volt annyit tudni, hogy Scharodi Beckóban van. Nem mehet onnan el. Ott majd megnyomják!

Dejsz a nagyszombati „tűzkeresztelőért” megkapja a „stólát!” Hátra van még a számára egy sakramentum, az „utolsó kenet”.

Senkire nem fájt úgy a foga Ocskay Lászlónak, mint őrá. „No, majd az én késem nyeld el, ha ezermester vagy!” Heister jónak látta a nagyszombati ütközet után nem erőltetni a háborút Rákóczival: a hadait szétosztá a Fehér-hegy alatti városokba téli szállásokra. (Azoknak ott sorban igen víg életük volt; minden esztendőben kétszer tarthattak Te Deum laudamust, egyszer a kurucokkal, másszor a labancokkal.)

Egyszer csak megdördült megint az ágyú.

A beckóvári őrség arra ébredt fel, hogy a sáncait löveti valaki.

Már megint föltámadt a porba gázolt féreg: ott, ahol nem várták.

Beckó vára akkor pompás erősség volt! Még a mostani romjaiban is fel lehet ismerni hajdani hatalmas voltát. Egy meredek sziklatömeg homlokán emelkednek még most is a „Bolondóc”-nak hítt fellegvár falai; a gót stílban épült, toronymagas kápolna belsejében még láthatók a freskófestés maradványai, a pilléreken a szárnyas angyalfő-faragványok. Ez volt Stibor vajda palotája. Ott van a természet alkotta erkély, ahonnan a vajda, a viperacsípéstől megdühödve, vakon alárohant; ott a kapu nagyságú ablak, ahonnan Beckót, a bolondot aláhajították. A vérét lemosta a zápor, de a nevét nem moshatta le a várról: az megmaradt Beckónak, Bolondócnak. Három oldalról maga a meredek szikla tiltja az ostromot, a negyediket, a meneteles oldalt két magas rovátkozott kőbástya védi, melyek közül az egyik a külvárost kanyarogja körül, a másik a belvárost és a várat keríti el, boltozatos kapukkal elzárva. Alatta a Vág vize folyik.

Azonkívül, hogy természet és erődítmény védi, még az az oltalma is van, hogy három hatalmas vár között fekszik, mintegy a háromszög közepén; e három vár Trencsén, Vágújhely és Temetvény. Mind a háromban erős császári dandárok feküsznek közelben.

Aki Beckót be akarja venni, úgy igyekezzék vele, hogy elkészüljön, amíg azok ott feküsznek; mert, ha megvárja, amíg felkelnek, úgy ott szorítják, mint az egérfogóban.

Ocskay el tudott készülni.

Este indult meg a hirtelen összegyűjtött dandárával a báni hegyek közül; lovasezredeit a Vág gázlóihoz küldé, hogy a segélyül siető vágújhelyi császári seregnek útját állják, s maga a hajdúságával megrohantatá a külváros bástyáit. Az első ágyúlövésekre, nem várva a réstörést, lábtókat vetettek a talpasok a falnak, úgy másztak fel a bástyákra; a külvárosban rác őrség volt; azzal hamar elkészültek; hanem a belvárost Scharodi német muskétásai védték. Itt nagy vérbe került az ostrom. A külváros házait valaki meggyújtotta; ez aztán elég világossá tette az éjszakát, támadók és védők jól láthatták egymást. Elkeseredett volt mind a támadás, mind a védelem. Az a csapat, mely a nagyszombati csatában zászlót változtatott, jól tudhatta, hogy nem számíthat irgalomra, s védte magát a kétségbeesés erejével. Az is kevés volt. A hajdúság bosszút ordítva rohanta meg a várkaput. – Elöl ment Csajághy, fejszével a kezében. – Hogy még nagyobbnak lássák, granatéros medvebőr süveget nyomott a fejébe, úgy rohant neki a puskatűznek. Nyolc golyó találta el a testét; de egy sem ütött rajta valami nevezetes sebet, csak köpölynek járta meg: számba se vette valamennyit. – Hatalmas fejszecsapásai alatt döngött, recsegett, bedőlt a várkapu, s omlott be rajta a vérszomjas hajdúsereg.

Emberevő kedvükben voltak!

De az ellenfél sem igen könyörögte a kegyelmet. A várfalakról elűzetve, az utcákon végig védelmezték magukat a labancok. Kard és dákos harcolt egymás ellen. Egyes házakból lövöldöztek a kurucokra; ami a viadalt még elkeseredettebbé tette. A nagytemplom előtt megújult a tusa. A labancok bevették magukat egy templomba, s onnan puskáztak az átvonulókra. Nem a mostani templom volt az, nem a Ferenc-rendiek kolostora. Ez a templom és kolostor a vörös barátoké volt. Ennek a szerzetnek különben is veszett híre volt a nép előtt. Bálványimádással vádolták őket. A külföldről elűzött templáriusok maradványai voltak. Ők is belekeveredtek a tusakodásba, aminek az lett a vége, hogy akiket a templomban találtak, mind leölték: katonát, papot, vegyest. A templomot pedig kirabolták, föl is égették.

Maga Scharodi; ötvenedmagával, keresztülvágta magát a mészárláson, s felmenekült Bolondócba, a fellegvárba. A bosszúittas hajdúság oda is utána.

Ocskay László a Vág partjáról intézte az ostromot; oda hozták neki az izeneteket a nyargoncai a bástyákon belül történtekről. Neki hadvezetői feladata volt nemcsak az egész várvívást vezényelni, hanem egyúttal a Vág túlsó partján gyülekező császári seregekre is ügyelni. Vágújhely ott van a szomszédban, s ott áll Viard tábornok egy egész dandárral. Az égő Beckó lángja hirdeti neki, hogy mi történik ideát, Bolondóc falai csak úgy ragyognak tőle az éjszakában. Ott is terem a tábornok egész lovasságával a túlparton, csakhogy a Vág most meg van áradva, zajlik, nem jöhet át rajta: kénytelen felkerülni Trencsénnek, ahol állóhíd van, de azalatt Beckóval végeznek.

Egy hírnök, aki a varosból jön, jelenti Ocskaynak, hogy a belváros is be van véve: a hajdúság dühös amiatt, hogy a házakból és a templomból lövöldöztek, s megtorlásra készül. Ocskay visszaizen, hogy az ártatlan lakosság életét kímélni kell; különösen asszonyembert meg ne bántson senki, mert aki egy fehérszemélynek csak a ruháját is megtépi, az halálfia.

Nem felejthette Ritschán mondását: „Ahogy ti bántok a mi asszonyainkkal, akként bánunk mi is a tieitekkel.”

Virradatkor látta Ocskay, hogy az ellenségnek csekély maradványa a meredek úton a fellegvárba menekül futvást, s hogy a hajdúság lábtókkal készül a sziklákat megmászni. Gyorsan odafuttatá egy segédét azzal a paranccsal, hogy hagyjanak fel ezzel a vakmerőséggel. Azok odafenn, akármilyen kevesen vannak is, de gránátjaikkal az ostromlókban nagy pusztítást tehetnek; bombavetők nélkül a fellegvárat nem lehet bevenni.

Egész reggel lett, mire ez a küldönce visszatért. Azalatt Ocskaynak a figyelmét mind a túlparton levő ellentábor sürgés-forgása foglalta el. Kiszámítható, hogy Viard tábornok ma, akárhogyan igyekszik is, a trencséni hídnak kerülve, ide nem érhet; a gázlónál pedig várják.

– Nos, mi hír a városban? – kérdé a visszatérő küldönctől.

– A hajdúság nagy nehezen elállt a bolondóci ostromtól; hanem aztán bosszújában nekiesett a rablásnak városszerte.

– Csak védtelen embert meg ne öljenek! – mondá Ocskay.

– Azt nem is teszik. Ki van adva a parancsolat.

– Meg a fehérnéphez ne nyúljanak!

– Már azt pedig aligha meg nem teszik, akárhogy ki van adva a parancsolat. Mikor végigjöttem az utcán, éppen akkor hurcoltak a városházához egy asszonyt, akin semmi öltözet sem volt.

– Mit szólsz! – kiálta haraggal Ocskay. – Te láttad?

– Biz a két szememmel láttam én azt, s a gyönge selyembőréről ítélve, alighanem úri asszonyság volt: mégpedig fiatal.

– De ez már istentelenség! – kiálta indulatosan Ocskay, s sarkantyúba kapva paripáját, azt mondá a segédének: „Kísérj oda!”, s azzal vágtatott be a városba.

A városház előtt csoportosan álltak a hajdúk, s hevesen beszéltek egymás közt.

– Ide hozták azt a nőt? – kérdezé haragtól fojtott hangon Ocskay.

– Odabenn van! Dejszen ott van őkeeme! – felelgetének a hajdúk, mint akik valami nagyon bölcs dologban érzik magukat tudósoknak.

Ocskay leugrott a lováról, s fölrohant a lépcsőkön.

– Hol van Csajághy? – kérdezé az őrtállótól, aki a tanácsterem ajtaja előtt kivont karddal strázsált.

– Odabenn lesz a főstrázsamester úr.

Ocskay betaszítá az ajtót, s arra a látványra, ami legelőször szemébe ötlött, az egész lelke felháborodott.

Két hajdú között, akik kivont karddal voltak odaplántálva a terem közepére, állt egy nőalak: egészen úgy, ahogy Phrynét mutatta be a védőügyvédje az araeopág bíráinak. Csupáncsak a térdeig leomló, dióbarnaszín dús haja takarta rosszul rejtve profanált szépségét. Arcát nem lehetett látni, mert azt a két felemelt karjával eltakarva tartá.

A tanácsasztalnál pedig Csajághy állt, s egy dézsa hidegvízzel meg egy szivaccsal mosogatta a kapott sebeit. Egy volt a bal karján, kettő a jobb karján, ami vérzett; a homlokán is volt egy, de azt nem látta, azután meg az arcán, de azt fel sem vette: annálfogva az arca véres is volt. Úgy látszott, hogy a sebeivel jobban el van foglalva, mint a terem közepén álló leplezetlen Vénusz-alak bámulásával.

– Csajághy! – ordíta Ocskay, megtaszítva öklével a nagy tanácsasztalt. – Becsület ez?

A marcona hadfi ránézett féloldalvást.

– Csak nyolc sebet kaptam ebben a hajcécúban: azt hiszem, hogy ez elég becsület.

– De hát ez a nő ott?

Csajághy vállat vont.

– Hát annak még eddig semmi baja sem történt.

– Mikor „így” áll előttünk!

– Hát hiszen fűtött szobában van, nem hűti meg magát.

– Ördög és pokol! Felejted, hogy vezéred vagyok! Szigorú parancsot adtam ki: aki egy nő öltözetét megtépi, agyonlövetem.

– Senkit sem fog kegyelmed agyonlövetni, ezredeskapitány uram. Senki sem nyúlt semmiféle asszonyi gúnyához. Ez az alak itten a bolondóci vár rejtekajtóján osont ki férfiruhában. Hajdúim közül, akik észrevették s üldözőbe fogták, kettőt pisztolylövésekkel, férfi módon megsebesített. Ez a nő legveszedelmesebb kéme az ellenségnek. Amit letéptek róla, férfiöltöny volt. Letépték róla azért, hogy a várparancsnok titkos izeneteit megtalálják közte.

– Az meglehet – szólt Ocskay László. – De én azért mégsem engedem, hogy a női szemérem az én harcosaim által megsértessék. Ha kém volt, főbe lőhetitek, de meggyaláznotok nem szabad. Hozzatok számára női öltözetet!

– Nem tudnám, hol vegyük. Mi asszonygardróbot nem hordunk magunkkal. Ha csak egy veresbarát-soutane-t nem adunk rá: azt húztunk le egynehányat a gazdájáról: kéznél van.

– Hozzatok egyet! – parancsolá Ocskay a két őrt álló hajdúnak, akik aztán lódultak kifelé, míg Ocskay maga úgy állt a nőalak elé, hogy háttal fordulva felé, kifordított bundás termetével azt egészen takarva tartotta. Csajághy magában nevetett; a vizes spongyával a sebeit áztatva.

Ocskayban még mindig felülállt a lovagiassági érzet a hadvezéri hivatalon. Dorgálni szerette volna Csajághyt.

– Akárhogyan van is a dolog! Az mégsem illett! Elvenni tőle az utolsó leplét is! Még Attila hunnusairól is azt jegyezték föl a történetírók, hogy ha kegyetlenek voltak is a harcban, égettek, gyilkoltak, de a női szemérmet meg nem sértették. És most ti, kurucok, a szabadság harcosai, megbélyegzitek a nemzeti zászlót azzal, hogy egy nőtől elraboljátok a testét fedő utolsó lepelt. Szégyen! Gyalázat! Inkább öltétek volna meg.

Csajághy letette a szivacsot, s bekötötte a karját valami ronggyal. Azután egész csendes vérrel felelt Ocskay Lászlónak.

– Mondám már, édes vezérem, hogy itt most egy rendkívüli esettel van dolgunk, amit, ha valaki egészen meg nem ért, sehogy sem ért meg. – Bizony nagy szégyen, gyalázat volna, ha csak úgy mondanák el egyszerűen, hogy a kurucok egy asszonyról, méghozzá egy úri dámáról, még az ingét is letépték! Azt mondaná mindenki: „Barbárok ezek!”, rosszabbak a barbároknal: „szibariták”. – De hallgassa csak meg valaki a magyarázatot. – Az elfogott kémnél semmi írást nem találtak, minden rejtekét az öltözetnek összekutatták, nem volt közte semmi írás. Ekkor egy tapasztalt svéd cimbora azt mondja: „Szoktak ám titkosírással is izeneteket küldeni: megvan annak a módja. Az izenetvivőnek az ingére írnak édes tejjel, amit akarnak, s ha ezt a vászonneműt aztán forró vaskályhára teszik rá, az írásjegyek egyszerre megbarnulnak, s olvashatókká lesznek. Jó lesz megkísérteni!” – A fogolynő erre felsikoltott. Azzal elárulta, hogy a titka ki van találva, és mármost nézd meg és ítéld meg, hogy istentelenség volt-e, szégyen, gyalázat volt-e a hajdúktól, hogy még az inget is lehúzták róla!

Ezzel egy finom patyolat öltönydarabot vett elő a tarsolyából Csajághy, s azt kibontva, odanyújtá a vezérnek.

A finom lenszöveten rőtbarna betűkkel írottan ez volt olvasható.

– Én körül vagyok fogva kurucoktól, s nem menekülhetek meg. Titkaimat, miket excellenciáddal közölnöm kelle, nem adhattam eddig át Heister ügyetlensége miatt, ki ide lekötött. Soraim általadója tudatni fogja mindazt excellenciáddal, benne megbízhatik. Neki elmondtam mindazt, hogy a kuruchad legnevezetesebb vezérei közül ki hajlandó áttérni a császári sereghez, mi áron és mi módon. Kinek mi a gyönge oldala, mivel megvásárolható? Név és személy szerint. Én ezt mind kitanultam. Ha itt elveszek, tudassa excellenciáddal e fontos felfedezéseket az, aki ezt magával viendli. (Scharodi.)

Ocskayval csak úgy keringett a világ e soroknak az olvastára.

– No ugye, hogy ennél átkozottabb titok még nem volt ilyen vászondarabra fölírva? – monda felülkerekedett önérzettel Csajághy. – Hát ugye, hogy nem barbarizmusból, nem luxuries-ből szakította le a testéről ennek az alaknak az utolsó takaróját a kuruc goromba kéz? Ez itten nem asszonyember, nem fehérszemély, hanem az ördög ivadéka! Ez Beliál leánya maga!

Ocskay maga újra meg újra elolvasta a finom vászonra írott sorokat. Hogy lehet ezt az öltönydarabot, ami a saisi lepellel rokon, ilyen visszaélésre felhasználni? Lehet-e ebben valami igaz? Árulás, hitszegés, eskürontás egy ilyen patyolatra felírva, amit nem szabad szemnek meglátni, kéznek megilletni, ha idegen nőé.

Hanem azért Beliál leánya, ha ördög leánya is, mégiscsak hölgy, s a lovag lovag marad még a nőnemű sátán iránt is. Ocskay a belépő hajdú kezéből kikapta hevesen az elhozott bíborveres selyempalástot, ami egy agyonütött templáriusé lehetett, s a hajdút kikergetve, odafordult a nőalakhoz, s azt dörmögé hozzá:

– Itt van, madame, vegye fel ezt magára!

A hölgyalak, amint e szóra leereszté két felemelt karját az arca elől, hogy előrehulló haját hirtelen hátravesse, s aztán a nyújtott selyempalástot magára borítsa, odanézett teljes nyílt tekintetével Ocskay szeme közé.

Ocskay visszatántorodott. Az asztal tartotta fenn, ahogy megtámaszkodott benne. Elszédíté ez a szempillantás.

A következő pillanatban már be volt takarva a hölgyalak, tetőtől talpig; a bő selyemsoutane festői ráncokban fogta körül szoborszerű, gyönyörű termetét, két kezével összeszorítá azt keble fölött, s úgy nézett föl Ocskay arcára.

Ocskay lihegett, mint a vízbe fúló. Közelebb tántorgott Csajághyhoz, mintha önkénytelen annak a védelmét keresné e megverő tekintet ellen.

– Ráismertél?… Pedig ezúttal dióbarnára van a szőke haja befestve – dörmögé Csajághy.

Az a hölgy volt Szunyoghy Ozmonda.

Ocskay hosszasan bámult maga elé, mint az álmodó.

Évek előtt… mennyit álmodott ő erről az alakról! – Milyen rossz álmok voltak!… Milyen mámorittas álmok!

Talán több is volt, mint álom? Talán rettenetes valóság volt: összekeverve istenítő gyönyörökből és ördöggé aljasító gonosz indulatokból… Ha ugyan valóságnak lehet nevezni a csókot, az ölelést, a szerelmi őrjöngéseket, s nem inkább a hallucinációk ábrándbirodalmába kell mindent sorozni? Bizonyos-e valaki arról, hogy élő alak volt, nem fántom, akit keblén tartott? Igazi gyönyör volt-e és nem mámorital káprázata, amitől idvezült, amitől elkárhozott?… Ejh, ki tudja azt, mikor fölébredt belőle?

Mikor újra maga előtt látta, azzal a skarlát palásttal a testén, mely csodaszép idomaihoz odatapadt, e kárhozatra hívogató csábtekintettel minden vonásában, ezekkel a szemekkel, amikből a delej úgy sugárzik, mint a holdtányérból az igézet, csakugyan a Faust-regék mesetündérei jutottak eszébe.

Pedig azt hitte már, hogy ez a halottja olyan jól el van temetve! Miként egy egész világa az özönvíz előtti eocénének, ami fölött az új allúvium zöldül már.

– Mit akarsz vele tenni? – kérdé Ocskay rekedtes hangon Csajághytól.

– Az könnyen kitalálható. Ki kell vallania azokat a titkokat, amiket Scharodi rábízott azért, hogy mondja el annak a hatalmas államférfinak Bécsben vagy Vörösvárott, aki ezen az úton akar bennünket megrontani.

– Nem fogja az igazat megvallani.

– Azt csak bízd énreám. Majd kiveszem én belőle.

– Hogyan?

– Tortúrázni fogom.

– Ezt az alakot itt?

– Ezt. – Mindig utáltam a hóhérmesterséget; de ennél az egynél egész gyönyörűséggel fogom azt végezni. Torquemada maga oda jöhet tanulni hozzám.

Ocskay a fejét rázta.

Csajághy ebből a néma jelből is értett. Azzal a megszokott csendes, lassú hangjával dörmögé:

– Vezér! Itt semmi hamis érzékenykedésnek nincsen helye. Itt ezen a patyolaton írva van a pokol evangéliuma. A testünkben van a rákfene, az árulás. Meg kell tudnunk, melyik ízünk fertőzött. Amelyikre a tíz ujjam közül kisül, hogy fenés, azt levágom. Aki áruló, az haljon meg, míg másokat meg nem rontott. Nekem meg kell tudnom mindazt, amit ez a némber a lelke sötétségében tartogat; ha mindjárt kannibálnak fognak is nevezni azután. S te nem fogsz ennek ellentmondhatni.

– Más módja is lehet annak – szólt Ocskay. – Vannak erősebb hatalmak is, mint a durva erőszak.

– Meglehet, hogy te ismered azokat. Kísértsd meg. Talán tetőled a szép szó, a rábeszélés, a megfélemlítés is célhoz vezet. Magadra hagylak vele. Beszélj vele egyedül. Ámbár én jobb szeretném, ha sohase néztél volna többé ezekbe a szép szemekbe. – De hát – tedd próbára magadat. – Hanem – eszedbe jusson az a kézszorítás, amit egymással váltottunk, meg az a két szó, amit egymással kicseréltünk, mikor azon a nagy napon egymástól búcsút vettünk! Tudom! Emlékezel rá. Jól van. Beszélj hát vele!

Mikor Csajághy nehéz léptei elhangzottak a folyosón, Ocskay odafordult Ozmondához; karjai össze voltak fonva, szemöldei összehúzva. Ozmonda a szemébe nézett, aztán felkacagott hangosan – mint egy pajkos gyermek, aki meghunyászkodik addig, amíg a csínytevésért szidják, de amint kihúzza a lábát a szobából az iskolamester, nyelvet ölt rá, kikacagja, s folytatja a csintalankodást.

– Hahaha! Ez szép viszontlátás volt! Rám ismertél? Te bolondom! – Azzal odasimult Ocskayhoz, szétvonta annak a keresztbe font karjait kezeinél fogva. – Hát téged meg lehet-e még ismerni, amióta nem láttalak? Tegnap volt, régen volt, talán hat esztendeje is van már, amióta nem láttalak. De bizony most is az vagy: csak ez a haragos homlok ne volna.

S a szép fehér bársonykezével félresimította a hajat Ocskay homlokáról: a ráncokat is elsimította vele együtt, s megint nevetett.

– Asszonyom – monda Ocskay hidegen. – Önnek semmi oka sincsen most a nevetésre.

– Dehogy nincs, félistenem; mikor ezt az ostoba vas embert olyan szépen el tudtad innen küldeni.

– Ön félreérti az én szándékomat, grófnő.

– Dehogy értem félre, drága hősöm. Tudom én jól, hogy ez a perc, ez az alkalom nem a megfagyott örömök felolvasztására való. Nekem sem volna az semmi vigasztalás, hogy a sakálok helyett maga az oroszlán esz meg. – De maga az a titok, amit belőlem vagy szép szóval, vagy kínzással ki kell venni: nem meghallani való más füleknek, mint a tieidnek. (Azazhogy csak az egyiknek, mert a másikat én őrzöm otthon ereklyeszekrénybe zárva, mint egy szent relikviáját.)

Ocskay arca elveresedett ez emlékeztetésre. Még egy ember van, aki tudja ezt a titkot!

– Óh igen. Együtt őrzöm azt azzal a levéllel, amit menekülésed órájában írtál hozzám – monda könnyű sóhajjal Ozmonda. – De hát ez elmúlt. Most nehezebb tête-à-tête-re kerültünk össze. Beszéljünk csak suttogva, hogy meg ne hallják a leskelődők, ki ne beszéljék a világnak. – Sejtetted te azt jól, mikor ezt az alkalmatlan tanút kiküldted innen. Mikor Ozmonda és Ocskay László suttognak egymással, azt ne hallja meg senki. Előérzeted súgta ezt meg neked. Azt kacagtam. Te sejtetted azt, hogy ami titkot ez a Bramarbas tőlem nehéz tortúrákkal akar kicsikarni, mi történik azzal. Én nem vagyok Quintilia, aki elharapja a nyelvét, hogy a kínpadon ki ne beszélhesse az összeesküvők titkait! Nem, énnekem meg sem kell mutatnotok a tüzes harapófogót. Elmondok mindent ingyen: az első kérdezésre. Mindent, amit Scharodi rám bízott: a rejtelmes tapasztalatokat. Hallja meg, akinek tetszik. Te érezted azt előre, sejtelmed megsúgta, hogy nem jó lesz azokat másnak is meghallani, mint neked magadnak, s ha te megtudod, úgy el fogod azokat titkolni, hogy álmodban sem mondod el senkinek; mert ha hírré lesznek, jobban szétverik azok a kuruc tábort, mint a császári hadvezérek. (Ezzel ugyan nem sok van mondva.) Az én titkaim megsemmisítik a kuruc tábort.

– Nem hiszem.

– No, hát képzeld, hogy most a kínpadra vagyok feszítve, s ez a veres selyemköntös rajtam egy lánggal égő palást, és aztán kérdezd, ahogy inkvizítori hivatalod tartja: kik azok a kuruc táborban, akik hajlandók a császár hűségére áttérni?

– A vallatott nem az igazi neveket fogja mondani.

– Hozzá lesz téve mindenik névhez, hogy mi annak az ára. Mivel lehet megejteni? Milyen a gyöngéje? Az inkvizítor megítélheti belőle, hogy a kínvallatott igazat mond-e.

– Az első nevet?

– Kezdjük az apraján. Legelőször is „Blaskovics István”.

– Hogyan? Az én tulajdon zászlóaljparancsnokom?

– Nem is olyan nagy az ára. Bárói cím: aranylánc. Csecsebecsékkel is beéri.

– A második?

– Rakovszky.

– A túrócziak kiskirálya? Ez egy tiszta, becsületes jellem. Hát ennek mi a kulcsa?

– Ezt nem lehet se kincsekkel, se fényes ígéretekkel megvesztegetni; de lehet szép szóval. A hercegprímás nagyon tud a lelkére beszélni. Ez leghamarább ott lesz a megtérők között.

– Azután?

– Most már még nagyobb ember jön. Forgách tábornok.

Ezt a nevet jólesett hallani Ocskaynak: mindig neheztelt amiatt, hogy az az áttért labanc generális itt is hadvezéri rangot foglal el, míg ő csak dandárvezető: arra nagy dolgokat bíznak, őt magára hagyják.

– No, erről fölteszem. Mindig gyanakodtam benne. Csak azért jött közénk, hogy az összeköttetés Bécs között meglegyen.

– Hát nem hazudok, ugyebár? Nincs már szükség a spanyolcsizmákra? Talán le is ülhetnénk, mert még hosszú sor van hátra. Egymás mellé, hogy halkabban beszélhessünk? Vagy szembe inkább, hogy szemmel is beszélhessünk. Következik Thuróczy, Ebergényi. Az egyiknek a felesége német grófkisasszony. Ez a szívéhez való titkos kulcs. A másik veszekedő természetű: nem fér össze vezértársaival: mindenkivel összekocódott már; ha többen lesznek, akik hívják, barátságot fog keresni az ellenségnél.

Ocskay csak fejbólintással inte, hogy ezt is lehetőnek tartja.

– Van még több?

– Csak most jön a java. Következik Bezerédy.

– Ah! Ez képtelenség. Ő, a fejedelem legjobb tanácsadója, a hazáját rajongva szerető, igaz magyar! Mivel lehetne ezt megvesztegetni?

– Éppen azzal, ami nagyon is sok van nála, a bölcsességgel, a hazaszeretettel. Aki nagyon okos ember, az nem lehet jó rebellis. Aki nagyon aggódik a hazája sorsa felett, az már félig renegát. A jó forradalmárnak ne legyen se esze, se szíve; mert az árulásra viszi. Bezerédy áruló lesz – meggyőződésből.

Ocskay mereven bámult maga elé. Ozmonda felfedezései oly közel jártak a valóhoz, hogy nem bírta azokat megcáfolni.

– Ki van még? – kérdé kedvetlenül.

– Mindig följebb megyek. Lubomirszky Tivadar.

– A szepesi gróf! A XIII város hűbérnöke. A lengyel jóbarát! Ez lehetetlen!

– Kimondám. Az van róla mondva, hogy a „szerencse fia”. Amerre a szélvitorla fordul. Ő is, meg a testvére, György herceg, a szandeci sztaroszta, csak arra várnak, hogy egy döntő csapás érje Rákóczi táborát, s a császáriak mellé fognak állni.

Minden szó, mint a méreg, úgy ette be magát Ocskay szívébe. Jól mondta ez az asszony: veszedelem volna, ha ezt egy törvényszék előtt mondaná el végig valaki. Ahány név, annyi sebet üt, s ezeken a sebeken át elvérzik – a hit!

– És még mindig van folytatása – mondá a nő. – Fáj, ugye, amit mondok? Az inkvizítor ül most a tüzes kínpadon! Nem könyörögsz még, hogy hagyjam abba! Nem sikoltasz fel: „Irgalom, kegyelem!” No, hát folytassuk, ha kiállod. Következik a sorban Károlyi Sándor.

– Ah, ez rágalom! Ez őrült beszéd! – kiálta felugorva üléséből Ocskay. – Ezt a nevet csak a vak bosszú diktálta Scharodinak. Károlyi Sándor tábornok a fejedelem jobb keze! A hős, aki annyiszor döngette öklével Bécs város kapuit. Hogy az elhagyhassa a fejedelem zászlóit! Ez nevetséges.

– Aha! A kínpadon nevetni is szoktak. Mikor a fájdalom tűrhetetlen, akkor beáll a hahotázás stádiuma. Csak nevess rajta, kínzottam! Nevetni való is az! Hogy még annak is ára legyen, aki megfizethetetlen. Utolsó lesz, aki eldől, de akkor olyan nagyot fog esni, hogy mindenkit magával dönt le.

Ocskay elkábultan ült vissza elhagyott helyére, Ozmondával szemközt: de már nem volt bátorsága a démoni kisugárzású szemek közé nézni: csak lehajtá a fejét, az asztalra könyökölve.

Ozmonda pedig fölkelt a helyéről, s odalépve hozzá, a vállára tette a kezét, s úgy suttogott hozzá:

– Nos? Van még ereje a vallatónak egy fokkal nagyobb tortúrát kiállani? Mondjak még többet?

– Mi volna még több? – dörmögé Ocskay. – Ki van még feljebb? Ki lehet még magasabb? Csak a fejedelem maga van még hátra.

– Te mondád! – szólt diadalmasan Ozmonda. – Akaratlanul kitaláltad. Igenis. Aki a „pro libertate” zászlót kész letenni, az maga Rákóczi Ferenc, a fejedelem. Az ára: a lengyel királyság. Ezért odaadja cserébe a magyar fejedelemséget.

– Ez cudar rágalom! – kiálta fel, indulatba hozva, Ocskay.

– Én csak a hallottakat mondtam el – rebegé Ozmonda, alázatos térdet-fejet hajtással visszavonulva. – Vallomásom szóról szóra az, amit Scharodi velem közölt. Semmit hozzá nem tettem, semmit ki nem hagytam. Ezt kész vagyok esküvel megerősíteni. – De még van egy, akinek nevét nem Scharodi közölte velem, akit csak én tudok, aki a folyton feljebb emelkedők sorában előttem legfelül áll, a megtérők legbecsesebbike: megsúgjam a nevét?

– Igen.

– A neve: „Ocskay László!”

Ocskay összerezzent. Hát már nemcsak ketten vannak, akik ezt az ő homlokára látják írva? Még ez is?

Büszkén fölegyenesedett.

– És ennek az embernek mi az ára? – kérdezé gúnyosan.

– Az az én feladatom.

– Az ön feladata? – szólt Ocskay csodálkozva. – S ön ebben a percben még arra gondol, hogy feladatai vannak?

– Hát hiszed-e – szólt a hölgy –, hogy én csendesen pihenni fogok? Hogy én ezt a meggyaláztatást, amit velem ma elkövettek, valaha el fogom felejteni? Hogy mindazokon, akik engem ily módon, halálnál keserűbben megsértettek, olyan bosszút nem fogok állni, hogy azt még az ivadékaik is sírva emlegessék?

Az a szép eszményi arc e szavak alatt egy fúria lárváját vette föl – és akkor még igézőbb volt.

Ocskay nyugalmat mutatott arcán.

– Figyelmeztetem önt, asszonyom, hogy önnek nagyon kevés ideje maradhat bosszúja kitöltésére. Önt, mint kémet, a haditörvényszék elé fogják állítani, s annak az ajtaja a másvilágra nyílik.

Ozmonda dévajul felkacagott e fenyegetésre.

– Hahhaha! – Ő engem azzal akar fenyegetni, hogy megölet! Az én bolondom! Hogy engem főbe lövet. Ocskay László odaállíttatja Ozmondát a puska végére, s azt mondja: „Tüzelj!” Nevess hát, kis bolondom.

– Asszonyom! Ez rémségesen komoly pillanat! – szólt Ocskay, eltolva magától a hozzásimuló nőt.

– Tedd még komolyabbá! Hozasd ide az ítéletet, írd alá hollótollal! Vedd kezedbe a topolyfavesszőt! Kiáltsd el: „Istennél a kegyelem!” Majd mielőtt a vesszőt kettétörnéd, valaki azt fogja a füledbe súgni: „Ne törd el: add nekem, én elültetem, szájamban hordott vízzel öntözöm, míg megéled, fa lesz belőle!” Hahaha!

Ocskay bosszúsan toppantott, s odasietett az ajtóhoz, felnyitá azt, és kikiáltott:

– Csajághy főstrázsamester uram!

Ott volt a szólított, várt a hívásra, belépett; megállt az ajtóban.

Ocskay odatámaszkodott háttal az asztalhoz: a hölgy közelsimult hozzá, s kíváncsi figyelemmel vizsgálta az arckifejezését.

Ocskay László sokáig hallgatott, kereste a kezdetét az eszméi fonalának. Nagyon össze volt az gubancolva.

Csajághy kénytelen volt kérdést intézni hozzá.

– Ezredes úr! – Kivallotta a kém a veszélyes titkokat?

– Egy szó sem igaz azokból, amiket mondott.

Ez volt rá Ocskaynak a válasza. S ez nem volt apodycticus hazugság. Ő magában tagadta, hogy azok igazak.

– Jól van – mondá Csajághy. – Hát akkor majd én veszem a kémet vallatás alá, s én jótállok róla, hogy kiveszem belőle azt, ami tiszta igazság.

– Nem lehet – mondá Ocskay szárazan.

– Miért nem?

– Mert én nem engedem.

Ozmonda szemei elárulták a diadalmas érzést felragyogásukkal.

– Ezredes úr – szólt Csajághy szigorú tekintettel. – Ez hadi regula. Az elfogott kémet addig kell tortúrázni, míg a rábízott titkokat kivallja. S ezúttal oly titkokról van szó, amik mindnyájunkat végveszélybe vihetnek, ha lappangva maradnak. Árulás van soraink között! Annak ki kell derülni! Hadd hulljon a férges! A kémmel a haditörvényszék rendelkezik.

– De a fogolynővel én!

– Ah! A nővel! A nővel? Ezt el is felejtettem, hogy hiszen ez az alak itten asszonyféle. Ezt nem szabad tortúrázni, mert ez asszony, ezt nem szabad agyonlőni, mert ez asszony – ennek szabad bennünket elárulni, megrontani, mert ez asszony.

– Úgy van.

– S mit akar vele kegyelmed?

– Szabadon fogom őt bocsátani.

Ozmonda minden tagját mintha a villanyosság hatotta volna át e szavakra, kezét az indulat hevében Ocskay vállára tevé, s forró lélegzettel lihegé e kitörő vallomást:

– Ah, mon idole, comme je t’adore! (Ah, én bálványom, mint imádlak!)

De Csajághy e szavaknál kardmarkolatára csapott.

– Tudtam! Már megrontotta őt! Egy fél óra elég volt rá! Nem úgy van, uram. – Ebben a pillanatban nem a dandárvezér és alvezére állnak egymással szemközt, hanem Ocskay László és Csajághy Márton. Két férfi, akiknek egymással számadása van. – Mit akarsz ezzel az asszonnyal itten?

S odalépett egy kardtávolnyira Ocskay elé, és jobbját folyvást a kardmarkolaton tartá.

Ocskay pedig meg sem mozdult. Még az összefont karjait sem vette széjjel. De szemei bátran kiállták Csajághy haragos tekintetét.

Ozmonda egymáshoz ütögeté az ökleit diadalmas örömében.

Ah, milyen gyönyörűség, ilyen két nemes fenevadat egymásra uszítva látni; egy oroszlán meg egy szarvorrú! Most összeverekednek! A két vezér! A két hírhedett hős. Az ő két szép szeme miatt!

Csajághy még egy lépéssel közelebb dobbant Ocskayhoz, s most már kirántá hüvelyéből a kardot, úgy kérdezé felcsattanó hangon:

– Mit akarsz ezzel az asszonnyal itten?

Ocskay erre gyorsan, mint a gondolat, megragadta baljával Csajághy fegyveres jobbját, s akkor mell mellhez érve álltak egymással szemben.

Ozmonda odaugrott mellé, s megfogta két kézzel Ocskay jobb öklét, mintha a kard markolatához akarná azt vezetni.

Ez pedig csendes, szilárd hangon dörmögé e szókat:

– Kicserélem őt a fogoly feleségemért.

– Chien! Comme je crache sur toi! (Kutya, hogy leköplek!) – hörgé fogcsikorgatva a hölgy, s eltaszítva magától a forrón szorongatott kezet.

A vas ember arca pedig e szóra ellágyult: a kezéből kiejtette a kardot, s nyakába borult Ocskaynak.

– Vezérem vagy, bálványom vagy! Lásd, én erre nem gondoltam!

– Fölér a cserével? – kérdezé Ocskay.

– Nagy ár, de megéri. Egy ördögöt egy angyalért.

– S hogy addig, amíg nőmet elküldik a cserére, jól gondját viseljék a méltóságos grófnőnek: terád bízom a gondviselését.

A hosszú, csontos termet, fölvéve a földről elejtett kardját, azzal egész lovagtempóra szalutált a hölgy előtt, az arca még akkor is véres volt a mai csatában kapott sebektől, s csikorgó nyájassággal mondá:

– Grófnő! Most már cavalier servant-ja vagyok – egész a kicserélésig!

Ozmonda olyan ijesztő szép volt; még az a lángszínű selyempalást is segített hozzá.