XXIV. A „Spinnerin am Kreuz” előtt

Nem volt elég, hogy Bercsényit ilyen szépen eltávolították Forgách által Rákóczi közeléből, még lehozatták Bécsből Aspremontnét is, a fejedelem testvérnénjét, akit nagyon szeretett, s igen hallgatott a szavára. Talán két asszony le tudja győzni!

Ocskay mindent megtudott a feleségétől, ami zárt ajtók mögött, a legtitkosabb tanácskozásokban történik. Eleonóra elmondta Ozmondának, Ozmonda meg Ilonának. Minő fényes ígéretekkel kecsegteti Wratislaw a fejedelmet, hogy tárja fel előtte az európai politikai helyzetet, mit mondott neki Franciaországról, a bukott fejedelmek ezen kórházáról. A külhatalmak követei milyen rosszul biztatják; XIV. Lajos ígéretei mind papiroson maradnak; az ígért segélypénzt sem küldte meg neki: hatszázezer livre-rel van hátralékban, a fejedelem alig képes a háborút folytatni. Rézpénzeit már a nemesség maga sem akarja elfogadni. Fele annak már eddig is hamis pénz: most új, mesterségesebb vésetűt akarnak veretni. A magyar urak tele vannak panasszal. A nép zúgolódik a háború miatt. Egyes vármegyék ellenforradalomra készülnek. Hat vármegye reprezentál a jezsuiták ellen hozott törvény miatt. A vezérek között is nagy az egyenetlenség. Sokan megunták már a kardjukat. Az a fehér ing (Ozmonda albuma), amire a neveik fel vannak írva, az a fehér zászló, mely a megadásra ád jelt. – S még mindezekhez két olyan gyöngéden szerető asszony könnyei, mint Eleonóra, a feleség, és Júlia, a testvér! Meg kell az ilyen tűzben, az ilyen vízben olvadni mindennek, ami nem gyémánt.

Csakhogy Rákóczi éppen az volt.

Mikor egyedül maradt, körülvéve csak azoktól, akik gyöngének akarták látni, akkor megmutatta, hogy nem kéri kölcsön az erejét senkitől, s visszautasított minden ajánlatot, mely neki kedvező volt, de nem annak a négyfolyamos ország címerének.

Egy reggel kisírt szemekkel jött ki a fejedelemnőtől Ozmonda Ocskay Lászlónéhoz.

– Vége mindennek. Rákóczi nem mond le az erdélyi fejedelemségről. A háború újra megindul. A fejedelemnőt visszaviszik fogságába, Aspremontné már elutazott.

Ilonkának a szíve összeszorult erre a gondolatra. Egyszer elveszteni azt, akit szeretünk: ez is nehéz csapás; de visszanyerni, ismét boldognak lenni, s aztán másodszor is elveszteni: azt hallani, hogy a boldogság napjai, hetei csak egy kába álomlátás csalképei voltak: óh, ezt asszonyszív nem bírja meg.

– És most már következik az, amit mondtam – folytatá Ozmonda, hideg lemondással. – A fejedelemnő zárdába vonul, és én vele megyek. A mi kettőnk küldetése ezen a világon megszűnt. Nem marad hátra más, mint a másvilágról gondolkoznunk. – Te pedig, kedvesem, itt maradhatsz, és őrizheted a magad szerelmesét a balsors minden zivataraitól, amik üldözni fogják. – Az egyikünknek jut a hideg ég, a másikunknak a forró pokol: az édes, biztos földet mind a ketten elveszítettük.

Ilonka kétségbeesetten sietett férjéhez. Elmondta neki, amiket Ozmondától hallott.

– Mindent elhiszek – mondá Ocskay –, csak azt nem, hogy a grófnő apácává akar lenni. Majd mindjárt megtudom én az igazat Jávorkától.

Éppen odatoppant erre a szóra az emlegetett.

– Az igazat akarja tőlem megtudni kegyelmed? – mondá Jávorka. – Ez nehéz dolog lesz, mikor minden ember abból akarja letenni a remeket, hogy miként titkolja el az igazat. Ki sem szabad mondani azt a szót, hogy eltörött a békepipa. Mindnyájan a legvastagabb barátságban maradunk. A bécsi követek nem szakítják félbe az alkudozást, csak hazamennek újabb instrukciókért. A fejedelemnő nem azért megy el innen, hogy újra folytassa a keserves fogságát, hanem csak azért, hogy gyöngélkedő egészségét helyreállítsa valamelyik csehországi fürdőben, s a cseh kancellár úr őkegyelmessége maga lesz olyan kegyes, hogy elkíséri őt odáig. Csak a „viszontlátásig” vesznek búcsút. Mindenki marad abban a hitben, hogy a béke meg lesz kötve, s a méltsás urak osztogathatják egymás között a tárnokmesteri, főpohárnoki, főlovászmesteri hivatalokat, a főispánságokat meg a donációkat, amikből kegyelmedet, nagy szerencse, hogy meg sem kínálták, mert így legalább nem veszt el semmit. Hanem arra készen lehet kegyelmed, hogy amely napon Eleonóra fejedelemnő elutazik, kegyelmed a maga ezredével ismét kísérni fogja a határig – de a feleségét nem viszi ám magával, – mert onnan, ki tudja, hová lesz a menetele!

Úgy lett; mindenkinek azt mondták, hogy a fejedelemnő fürdőre megy. Karlsbad már akkor híres gyógyfürdő volt. Doktor Wolffius tanácsolta az odautazást Érsekújvár posványos légköréből. Körös-körül temető itt a környék!

Ocskay is megkapta a parancsot, hogy dandárját útra készen tartsa, kísérni fogja Eleonórát.

A fejedelemnő mindenkitől vidám arccal vett búcsút. Ocskaynét megölelte, megcsókolá, s azt mondta neki, hogy menjen haza az anyjához meg a kisfiához, „hiszen még látjuk egyszer egymást”!

– Igazán visszahozod még egyszer a fejedelemnőt? – kérdezé Ilonka a férjétől, mikor egyedül maradtak.

– Abban töröm a fejemet, de akkor tudom, hogy örökre itt marad.

Már akkor számára is hozták a felnyergelt paripát.

Jávorka a fejedelemnő poggyászos szekereire felügyelni küldetett a kísérettel. Azok jó előre mentek, hogy hamarább érkezzenek.

A fejedelem egész a bajor sáncig elkísérte a feleségét. Ugyanaz a kapitányi egyenruha volt rajta, amiben idejövetelekor tréfásan meglepte. A sánchoz érve leszállt a lováról, odament a hintóhoz, s még egyszer megölelte, megcsókolá a fejedelemasszonyt. „A viszontlátásig.”

A gyermekeiről nem szólt hozzá. Hiszen a fejedelemasszony nem azokhoz megy most.

Azután, amint a hintó tovább gördült, a fejedelem felhágott a bajor sáncra, ahonnan húsz év előtt bombázták a török várműveket, s az ember hányta magaslatból nézett az eltávozó egyetlenegye után.

Tudott magának parancsolni, hogy büszkén, nyugodtan mosolyogjon. Pedig tudta jól, hogy ami ott abban a porfellegben eltávozik, egész életének öröme, boldogsága, szerelme – soha vissza nem tér. Áldozatul van odadobva egy nagy eszméért, amit talán nem is lehet megmagyarázni.

Senki sem tudta ezt meg az arcáról.

Ocskay a fejedelemnő hintaja mellett lovagolva visszanézett erre a messze kimagasló alakra, aki úgy állt ott, mint egy ércből öntött szobor.

Egyszer csak távolból, valahonnan a karámok közül, megszólalt a tárogató, s elkezdte hangoztatni az ismeretes nótát: „Repülj, fecském, ablakára!” A mélabús dallam végigringott a puszta rónán, síró, panaszló, epedő hangjaival. Ocskay leborult a lova nyakára, s úgy sírt, mint egy gyermek. Mikor letörülte a könnyeit, hátratekintett ismét.

Az az ércszobor-alak még akkor is úgy állt ott a sánctetőn, mint elébb, karjait összefonva, mozdulatlanul. – Ekkor aztán elkeserülten kirántotta a kardját hüvelyéből Ocskay, s bolond szokása szerint, mikor senki sem állt is előtte, nagyokat vágott a levegőbe, s azzal előrevágtatott, amíg Jávorkát utolérte.

A tárogató dala még odáig is elhangzott. Mérföldekig ható szava volt annak.

– Fiam! – mondá az ifjúnak Ocskay. – Nem fáj-e a szíved?

– Az enyimnek nincs tiltva, hogy fájjon.

– No, hát senkinek se fájjon sokáig. – Akarod-e, hogy még egyszer visszahozzuk a fejedelemasszonyt?

Jávorka felnézett az égre, és semmit sem felelt, csak egy fogai közé dugott szalmaszálat rágogatott.

Két nap telt bele, míg Szakolcáig feljutottak. Ott a határszélen a vallon kommendáns jött a hintók elé, hogy a magyar kíséretet felváltsa. Ocskay búcsút vett a fejedelemnőtől, s azt a magyarok közül ezentúl már csak Jávorka kísérte tovább.

Ocskaynak az volt az utasítása, hogy a fegyverszünet végéig maradjon dandárjával a határszéli Szakolca alatt. Még valami tíz nap volt hátra a fegyverszünetből.

Ezalatt visszaérkezett hozzá Jávorka.

Mikor betoppant hozzá, azon kezdé:

– Az egyszeri légátussal szólva: „Mit is tetszett csak az elébb kérdezni tőlem?”

– Úgy? – Azt kérdeztem: Akarod-e, hogy még egyszer visszahozzuk a fejedelemasszonyt?

– Igenis: szolgálatjára.

– De hát miért nem feleltél akkor mindjárt a kérdésemre?

– Azt gondoltam, valami bolondságon töri a fejét kegyelmed.

– Miféle bolondságon?

– Tiszta bolondságnak látszott valami erőszakhoz nyúlni, amikor a fejedelemnő maga jószántából utazik el, fürdőre megy, egészségét helyreállítani; egész udvariassággal kísérik, vendégszeretettel fogadják – akkor nekünk az ablakon keresztül rohanni be hozzá, előttem tiszta bolondságnak tetszett.

– És most már nem tetszik ennek?

– Nem ám. Amint a fejedelemnő megérkezett Karlsbadba, rögtön strázsát állítottak a palotája elé; de nem azért, hogy megtiszteljék vele, hanem hogy senkit se bocsássanak be hozzá magyar kísérői közül. Tőlem szorgosan követelték az átalagokat, amiket a fejedelem sárosi várából hozatott a neje számára. Mondtam nekik, hogy azokban tokaji bor van. Azt mondták: nem igaz, csak felül bor, alul pénz van benne. S mire való az az eldugott pénz? A cseh népet insurgáltatni! Ezek azt hiszik, vagy legalább úgy tesznek, mintha hinnék, hogy Eleonóra fejedelemnő egy második Libussa vagy legalább Velezta. Csehországban nagy respektus van a lázadó asszonyok ellenében.

– Protestálnod kellett volna az erőszak ellen a fejedelem nevében.

– Hát talán nem tettem? Szépen protocollumba vették, s azzal kikomplimentíroztak az ajtón; s most már itt vagyok, s azt kérdezem: „Mit is tetszett csak az elébb mondani?”

– Visszahozzuk a fejedelemnőt. Ők megszegték a fegyverszünetet.

– Csak alattomban.

– Hát más is alattomban.

– Meg van nehezítve a dolog. A fejedelemnő Karlsbadban, a fiai meg Bécsben. Egyik a másik helyett kezes.

– Elhozzuk mind a hármat.

Jávorka a fejét csóválta.

– Akkor kegyelmed valami boszorkányságot tud.

– Egészen emberi módon számítok. Mi is kézre kerítünk valakit, akiért ide fogják aztán adni mind a hármat.

– Akárhová srófolom fel az eszemet, nem tudom kitalálni, hol lakik az ilyen „valaki”?

Ocskay egészen közel húzta magához Jávorkát, s a fülébe súgta:

– Elfogjuk magát a császárt.

Jávorka összerázkódott.

– A hideg borzongatja végig a hátamat.

– Ha elmondom, hogyan, nevetni fogsz rajta.

Ocskay bevitte magához Jávorkát a belső szobájába, bezárva maga után az ajtót kulccsal. Mikor egy óra múlva Jávorka visszajött, a szemei villogtak, az arca ragyogott: három szál bajusz volt a szája fölött, azt pödörgette keményen.

Még volt egy hét hátra a fegyverszünetből; abba még beleesett a János napi vásár. – Még akkoriban Bécs városának is voltak országos vásárai, amikre messze földről felgyülekezett a népség, kinek eladója, kinek vennivalója volt, a városon kívül utcasarokra épített sátorok alatt válogattak a kerek világ drágaságaiban; s kirakhatta a távolról hozottat. Kapható volt a bécsi vásáron a hollandi aranybrokáttól a pukovai halináig s a velencei ötvösmunkától a pozsonyi mézesbábig minden.

Erre a vásárra különösen sok marhát és lovat szoktak felhajtani, még távol Magyarországból is; megszokott alakok voltak a gulyások, a csikósok a maguk népies viseleteikben, úgyhogy rájuk lehetett ismerni már a gulyáikról: ez a széles piros szegélyű szűr azzal a nagykarimás kalappal Göcsejből jött; az a fekete fürtösgubájú, a magas karimátlan csákóval, a Sárrétről való.

A vásáros népen kívül természetesen az egész koldushad is összecsődül ilyenkor az országos búcsúra. Bécs városa ez idő szerint nevezetes a jól organizált koldustestületéről. Azoknak saját törvényhatóságuk van, civil- és criminalcodexszel, mely a koldusok hercege által szigorúan kezeltetik; kebelzetükben egyesülnek valamennyi kolduscéhek, amiknek mindegyike külön mesterséget kultivál. Itt vannak a „fopper”-ek, akik dühös őrjöngőknek adják ki magukat, nyakukon vasörv, kezeiken lánc; egyik társuk a láncnál fogva vezeti őket, s korbáccsal fenyegeti, ha ordítanak és harapni akarnak. – Azok ott, a lerongyolt török jelmezben, felkötött kézzel, beragasztott fél szemmel, a török fogságból megszabadult „laszner”-ek. Igen népszerű mesterség. Annak ugyan már harmincöt esztendeje, hogy a törökök Ausztriából legutoljára fogságra hajtották a népet, mint a csordát; hanem azért a „laszner”-ek még mindig jönnek elő Mezopotámiából, s rimánkodásaikba arabs szavakat vegyítenek. Akik a járó-kelő nép útjába kiülnek, azok a „zikiss”-ek: a szegény vakok, akik nem látják, hogy merre az út. Ha kutyájuk nem volna, aki vezesse őket, talán ide se találtak volna a vásárba. A „grandmer”-ek, a hamis nyavalyatörősek veszedelmes versenytársai a „seffer”-eknek, akiknek a tudományuk abból áll, hogy borbolyagyökérrel sárgára festik az arcukat, s attól sárgahideglelőseknek látszanak; ellenben valóságos arisztokráciát képeznek a grémiumban a „kamdirer”-ek, akik tönkrejutott kereskedőknek adják ki magukat, vedlett prémes talárban járnak, s igen szépen tudnak sírni a viszontagságaik elmesélése mellett. – A „beghárd”-ok mesterségéhez pedig már egész tudomány kell. Ezek kóborló barátok, akik perselybe gyűjtenek szent célok számára; diákmondásokkal keverik az ájtatos rimánkodást, s a cordáikról bokáig lecsüggő olvasót viselnek, melyen mindegyik szem egy-egy dió. Azok a diók pedig ólommal vannak beöntve, s hatalmas segítség olyankor, amikor a beghárdot az alkalmatlankodó törvényszolgák megszorítják; azzal az olvasóval ahány ütés, annyi betörött fej.

S aztán, mintha nem volna Bécsnek magának is elég koldus és azzal rokon népe, még a szomszédból is, de messze földről is összecsődül a János-fővételi búcsúra a félkézkalmárok mindenféle fajtája, a cigányok sem maradnak el.

Egész búcsújárás, ahogy csoportostól vonulnak fel az országúton, mankóval a hónuk alatt a sánta-bénák, boton vezetve a vakok, targoncán tolatva a nyavalyatörősök: együtt velük a medvetáncoltató, dudanyekegtető oláh, a szent éneket gajdoló vénasszony, az üstfoldozó cigány, közben egy-egy rongyos, ponyvafedett szekér, zöld ágakkal körültűzködve, előtte egy pár rossz gebe, a szekér echója alól sebekkel iszonyúan éktelenített karokat, lábakat lógatnak ki a benn ülő lázárok; a csoport közepén pedig ordas szamárvemhén parádézik a díszes társaság vezére, a kápzsáló barát: piszoktól ragadó kámzsa a termetén, nagy olvasó a cordáján, a kezében roppant crucifixus. Minden szentkép előtt az útfélen megállnak, térdre letelepednek; mikor belefáradnak az imádkozásba, akkor énekelni kezdenek; ha idegen vásáros nép téved a közelükbe, akkor a barát előáll prédikálni, és beszél olyan szépen, hogy abban minden nemzet megtalálhatja a magáét. Keverve van a prédikáció latinnal, tóttal, némettel és cigány aranymondatokkal, de hogy mi az alapnyelv, azt nehéz kitalálni.

Ez az egész búcsújáró csőcselék mind Ocskay embere. A legvakmerőbb fickók, aminőket csak Andrássy, a barátvezér siserahadából szemenszedve ki lehetett válogatni. Az a barát, aki ott a többinek prédikál: az meg maga Jávorka.

Senki sem veheti őket így gyanúba: hisz mind gyalog vannak, s a mankó nem fegyver. Hanem azokon a szekereken, amikről a csalfa sebmutogatók lógatják le a lábaikat, kardok vannak eldugva a gyékény alá; a szűrujjában, a koldusiszákban töltött mordály lappang, a koldusbot végére egy perc alatt fel lehet rántani a fokos vasát, s akkor az mindjárt fegyver. Azután meg az a kétszáz csikó, amit a búcsújárók előtt hajt a vásárra tizenkét csikós, nem remunda mén, hanem kitanított paripa: csak egy trombitaszó kell, s egyszerre minden koldus, cigány, vénasszony fokost, kardot kap a kezébe, felkap a lovára szőrén, s akkor aztán ők tudják, mit tesznek.

A vásártér és a Favorita-kert között elvonuló út mellett áll egy magas halom tetején a Spinnerin am Kreuz: egy művészi faragványú fogadalmi mű, aminek az eredetéről, történetéről sok mesét tartogatnak a krónikák. Az ötvenláb magasságú emlék szent szobrain ejtett csorbáknak majd Bocskai hajdúnépe, majd Kara Musztafa janicsárhada volt a keresztapja.

A legutolsó a mondák között az, hogy ennél az emlékszobornál szándékoztak a kurucok elfogni a császárt.

Ravaszul volt ez a terv kifundálva.

Ahol most Bécs legnagyobb épülete, a fegyvertár áll, akkor még sűrű erdőség volt, amiben csak a császárnak és udvari népének volt szabad vadászni. Az akkori vadásztörvény még a medvékre nézve is kímélési évadot tartott fenn (Bécs város határában). Hogy a tömérdek őz, szarvas el ne pusztítsa a köznép vetéseit és káposztáskertjeit, meg volt engedve, hogy ki-ki a maga földjét körülpalánkozhassa: azonban azzal a kikötéssel, hogy a palánkok vége ki ne legyen hegyesítve, nehogy a császári vadak, ha mégis kedvük tartja itt-ott látogatást tenni, megsértsék a kerítésugrás közben magukat. Ilyenformán az az egész matzleinsdorfi vonal, ahol most a déli vaspálya raktárain s roppant terjedelmű téglagyárakon kívül csak egy kis csoport ódon épület látható még egy rakáson (az is valami boldog feltámadásra váró Baubank síremléke lehet), történetünk korszakában végig a matzleinsdorfi kapuig szegélyezve volt palánkokkal, apró kertészlakkal, cserzővarga-, kötélgyártótelepekkel; amiken túl következett a vadászterület, a Spinnerin am Kreuznál eltérő mellékúttal. – E vadászterületet magától a várostól elzárja a még most is látható külső bástyaárok, mely zegzug vonalban húzódik le egész a Dunáig; mai nap ezt a vonalat foglalják el a tűzifaraktárak, kőfaragótelepek; a veres téglafal burkolata a sáncároknak be van már düledezve, s a feneke be van nőve fűvel. Ez idő szerint az árok vízzel volt tele, s csak egyes kapukon keresztül lehetett rajta átkelni, azok felett tornyok voltak, rendes védelemre alkotva.

A császárnak szenvedélye volt a solymászat. Mindennap ki szokott lovagolni vadászkíséretével a Duna-partot ellepő rekettyésbe, ahol a gémek, kócsagok tanyáztak; s nagy gyönyörűségét találta benne, ha a hazai sólymok túltettek a versenyben a hírhedett kirgizhéjákon.

A vadászcsapatnak a Spinnerin am Kreuz mellett kelle elhaladni, s ezen a helyen szokása volt a császárnak, hogy a lováról leszálljon, s a szent emlék előtt, térdét meghajtva, egy Ave Mariát elmondjon. Ezt tudva, rendesen egész kolduscsoport szokta megszállva tartani a Spinnerin am Kreuz környékét, mikor már a császár közeledtét sejték; azokat az előreküldött alabárdosok az árok túlsó partjára szokták átterelni, s csak azután, mikor a császár ájtatoskodását elvégezte, s ismét lovára ült, eresztették vissza: amikor aztán a főudvarmester nehány marok apró ezüst pénzt szórt a sokaság közé; a vadásztársaságot nagyon mulattatá az, hogyan birkózik, dulakodik, hentereg egymáson a rongyos had, a pénzt felkapkodva.

Erre az alkalomra vártak Jávorka és a rongyosai.

A vásár alkalmával sokkal több alabárdos volt fölállítva a Spinnerin am Kreuz környékén, mint máskor, hogy a gyülevészt respektusteljes korlátok között tartsák. Jávorka népe különben is összetartott, elég nagy bosszúságára a többi koldustársaságnak, mert makacsul tartá megszállva a kőemlék környékét, s onnan semmi processio által magát leszoríttatni nem engedé. Pedig a többieknek is voltak beghárdjaik; de azokat Jávorka mind leprédikálta. Igen jó cseh-németséggel olyan szépen tudott szónokolni onnan az emlék talapzatáról Keresztelő Szent János felől, hogy azt még a strázsának állított alabárdosok is szájtátva hallgatták. Leírta Szent János öltözetét, ami természetesen sokkal inkább hasonlított a jámbor koldusokéhez, hogysem mint a cifra alabárdosokéhoz: „Azt hiszitek, volt ilyen sarkantyús csizmája? Ördögöt volt! Mezítláb járt. Azt hiszitek, ilyen aranypaszomántos dókát varrt neki a szabó? Tüzes mennykőt! Egy birkabőr volt az egész ruházata; ha hátul fújt a szél, hátravetette, ha elölről fújt, előre húzta. – So had e gmacht!”

A Favorita úton már kezdtek csillámlani a harschier gárda sisakjai, akik a császári vadászcsapat előtt jöttek, hogy a vásári tolongásban az utat nyitva tartsák.

„Tutti more basaule! – mormogá cigányul az álbarát a körül álló hívekhez, mire azok egyszerre mind letérdepeltek, s elkezdtek imádkozni cigány nyelven a „mining atyet”, s azalatt leoldozták derekaikról a köteleket. Ez talán valami kegyes szertartás? Nem. Ezek a kötőfékek, amiket a lovak szájába fognak vetni. Ez lesz az egész lószerszám.

Jávorka folytatá a prédikációt.

„Mivel élt a Keresztelő Szent János? Azt hiszitek, vajas zsemlyét evett? Azt ám: az ördögöt! Sáskát evett a pusztában! Láttatok már sáskát? Éppen olyan állat, mint ez az alabárdos itt ni! Páncél van a derekán, két toll van a fején, bajusz van a száján, sarkantyú a lábán!”

Ez nagyon tetszett az ájtatos sokaságnak.

Jávorka azt leste, hogy mennyire közeledik a császár kísérete? Mikor adjon jelt a mindenfelé elhelyezett cimboráinak?

Aközben folytatta a prédikációt, áttérve Keresztelő Szent János szenvedéseire, amiket annak a gonosz Heródestől és az infámis Heródiástól ki kellett állani, minden szörnyű kegyetlen megkínzatás után a vele szemközt álló alabárdosra rivallva: „Glabst, had e wánt? – Nix had e wánt! – Glacht had e!”

A császár maga is látható volt már az úton; kísérete alig állt ötven emberből, azoknak is egy része fegyvertelen solymár, vadászapród. Ő maga könnyű bársonyöltözetet viselt, a meleg évszakhoz alkalmazottan.

Jávorka a szent história végére sietett: Szent Jánosnak a fejét is levágatta a gonosz Heródiás, úgy hozatta fel tálra téve. De a dicső még ekkor sem sírt. „Glacht had e!”

A császár egészen közel ért már a Spinnerin am Kreuzhoz; az álbarát a hamis szakálla alól odadörmögött a híveihez cigányul: „irgundum gule… Farahó fiai! sopphengyule gagyule! Aztán dsamoré abadé! Háj csina fakadé! – Kiki magáért!”

Ekkor egy händelfanger (nem „csirkefogó”, hanem „kötekedő”) hirtelen odarohant a császári vadászkíséret elé, s térdre vetve magát a lovagok előtt, elkezdett hangosan kiabálni.

– Felséges császár, ne jöjj tovább! Gyilkosok várnak rád. Eresszetek a császárhoz! Hadd mondjak el mindent. Én igazi bécsi fiú vagyok, a händelfanger céhből: ismerem az egész nemzetséget, azok ott a Spinnerin am Kreuznál nem a mi embereink! Idegen rablók. A vénasszonynak, aki ott imádkozik, bajusza van; a vak meglátott, hogy nem közéjök tartozom, s a néma rákiáltott a nyavalyatörősre, hogy üssön agyon! Három koldustarisznyát kikutattam, mind a háromban ilyen szerszámokat találtam.

A zsebtolvaj három fokosfejet vett elő a kebléből, a császár elé tartva.

A fokos nagyon jól ismert különlegessége volt a kuruc fegyverzetnek, kalapács, aminek túlsó vége görbe sascsőrben végződik. Sisaktörő, gonosz szerszám. De ami még hitelesebbé tette a rémhírt, mind a három fokoson látható volt ez F. R. II. Rákóczi névelőbetűi. Ezek a kuruc had rendes fegyverzetéből valók!

Jávorka onnan a szent emlék magas talapzatáról vette észre, hogy a császári kíséret közeledése fennakadt, s az egész csapatban nagy felindulás van. El van a furfang árulva.

Ó, du verfluchte Heródiás! – kiálta elkeseredéssel, s megcsóválva a feje fölött az olvasót, olyat ütött vele az előtte álló alabárdos koponyájára, hogy az hasra esett tőle: „Most már gyepre, púpos! Ottura, kardos! Dikhec a devlába!”

Azzal egyszerre az egész kolduscsoport előrántotta a fokosait, ráhúzta a bot nyelére, s rohant a közelben tanyázó ménes felé, pillanatok alatt felkötőfékezve a legközelebb talált paripát, s felkapva a puszta szőrére: a szekereken gunnyasztó lázárok leugráltak sánta lábaikkal a szekerekről, s felnyalábolva egy csomó kardot a szekér derekából, rohantak azzal a lovon ülőkhöz. Mintegy varázsütésre lovashad állt elő a kolduscsőcselék és marhavásár helyén. Azt az egynehány alabárdost leverték minden küzdelem nélkül.

A kifőzött első terv azonban már meg volt hiúsítva. A császári kíséret hirtelen megfordult, s vágtatott vissza a város felé.

Hanem Jávorkának erre az esetre is volt előre kifundált stratagémája.

Ott voltak elhelyezve a vasártér végén a cimborái egy rideg gulyával.

Ezek a jeladásra egyszerre kiereszték a karikásaikat, s nekiterelték a marhákat az országútnak.

A császár és kísérete fennakadt a bőszülten bömbölő állattömegben; azon nem lehetett keresztültörni.

Jávorka kurucai időt nyertek a kíséretet utolérni. – Vad „rajta! rajta!” ordításuk már hallható volt az országúton; a paripáiktól fölvert porfellegben nem lehetett felismerni a számukat; a lármájuk után egész ezrednek hihették őket.

A harschier gárda lovagjai szemközt fordultak a kurucok ellen, s megkezdték velük a kétségbeesett harcot. Ez csak pillanatokra tarthatta fel az ádáz rohamot; a legvitézebb lovagot csikóspányvával ránták le lováról, s a közbefurakodott kuruc a kurta fokosával pogány viadalt mívelt a páncélos vitézek között, akik hosszú pallosaiknak csak a markolatját használhatták ellene; s ha kezébe szakadt a fegyvere a csikósnak, átugrott az ellenfele lovára, s úgy kelt vele nyalábra, birokra, maga Jávorka a feltűrt ujjú barátkámzsában a húszfontos olvasóval osztotta az áldást. Átkozott fegyver volt az a kezében.

A vadászkíséret mind jobban közreszorult. Elöl az összetódult tulokfalka zárta el az utcát, hátul a harcoló testőrség egyre fogyott. Nem látszott menekülés.

Ekkor egy bátor polgár, a kötélverő Jaksch, állt elő megszabadítani a veszélyben forgó uralkodót. Látva a veszedelmet, nem félt kijönni az utcára, mint a többi nyárshazafi; odarohant a császárhoz, megragadta a lova kantárát.

– Ide be, az én udvaromba! Innen a kötélverőtéren át ki lehet jutni a Favoritára, s arra szabad az út.

A fejedelmi vadászkíséret elmenekült a kötélverőudvaron keresztül, amíg a harschier gárda a kurucok rohamát feltartóztatá.

Jávorka észrevette a menekülést, s elordítá magát a tombolás zaja közt: „Ácsi! Ácsi! Hagyd el, móré! Fordulj! Kanyarodj!”

Azzal megfordítva a lovát, visszaszáguldott a legelső kerítésig: nyomában a csapatja. Átugrattak a kerítésen, le a mély kertekbe; egy sem törte ki se a lova lábát, se a maga nyakát. Még utolérhették az úton végigvágtató vadászcsapatot; kerítés, vízárok nem volt előttük akadály. Most már a harschier gárdával sem volt dolguk; az a háta mögött maradt. A kuruc mén volt olyan gyors futó, mint a meklenburgi vadászparipa. Utol kellett nekik érniök a császárt. – És ekkor teljesedik Ocskay vakmerő álma. Egy fogoly háromért cserébe! – A császár maga a kurucok kezében. Teljes diadal, mielőtt harc lett volna.

Hanem ekkor a fátum saját stratagémáját fordítá a kuruc ellen. Mikor már a sok zöldségeskerten keresztülvágtattak, s kiértek a Favorita útra, ahonnan a város külerődítményeig könnyen elérhették a menekülőket: egyszerre eléjük kerül a saját szilaj gulyájuk; a maga eszétől a mellékútra kanyarodva, s most a kurucokat zárja el a császári kísérettől.

„Ez aztán marhaszerencsétlenség! – szitkozódék Jávorka, a barátcsuhához nem illő manicheus módon szidva minden szenteket, de különösen azt, akinek a válla fölött egy tulokfő néz át. Porba hullott a pecsenyénk!”

Fel kellett hagyni az üldözéssel.

De meg arra is kellett gondolni, hogy most már merre tágabb a világ! Egész Bécs város népsége talpon állt már, s jött ellenük nagy riadallal.

„No most már aztán, urak, úrfiak, válogatott cigánylegények, uzsgye fóre! Ki merre lát! Rúgd a farmatringot!

A Duna-parti bozót közel volt; mire a fellármázott bécsi helyőrség kivonult a vakmerő kalandorcsapat üldözésére, azok már akkor árkon-bokron, Duna-vízen, sötét erdőn túl jártak, s azt se mondták, hol keresse őket valaki!