III. Az én nagyságos urambátyám

Ebédre az udvari tanácsos Bálnokházyhoz voltunk híva, akinél bátyám fog lakni.

Valami nagyon messziről rokonunk, egyébiránt bátyám tartásáért hétszáz forintot fizettek nála, ami azon időkben szép összeg volt.

Én voltam arra a legbüszkébb, hogy bátyám udvari tanácsosnál lakik. Nem is mulasztottam el soha, ha iskolatársaim kérdezték, hol lakom, előrebocsátani: a bátyám Bálnokházy udvari tanácsos úrnál lakik, én magam azonban csak Fromm pékmesternél.

Fromm pékmester igazán nagyon sajnálta, hogy nem ebédelünk „itthon”. Legalább engemet magamat hagyhatnának ott. Hogy e szónál kővé nem vált, nem az én hibám, legalább én olyan baziliszk-szemeket vetettem rá, amilyeneket csak tudtam. Hova gondol? Én az udvari tanácsos bácsi ebédjét elmulasszam az ő kedvéért!

Nagyanyám is úgy találta, hogy engemet is szükség lesz ott bemutatni.

Félkettőre bérkocsit hozattunk; mert az udvari tanácsos bácsihoz gyalog menni nem illik.

Nagyanyám hímzett előingemet kötötte fel mellényem alá, s én elég hiú voltam megengedni, hogy a kis pisze kösse fel a nyakkendőmet. Igazán szép csokrot tudott kötni, amint megnéztem magamat a tükörben. Úgy találtam, hogy szép fiú volnék, mikor az ezüstgombos atillámat felveszem. Hát még ha a hajam is fel volna sütve!

De azért mégis meg voltam felőle győződve, hogy ebben a nagy városban több olyan ezüstgombos atilla nincsen, mint az enyim.

Csak az bosszantott, hogy a kis pisze mit enyeleg ott körülöttem. Hogy körüljárt, hogy nem csinált titkot belőle, mennyire tetszem neki, s hogy sértette ez az én büszkeségemet!

A lépcső alján meg a bohókás Henrik várt rám egy nagy kefével kezében. Erővel rám fogta, hogy lisztes lett az atillám, bizonyosan a Fánny kötényétől, mert az mindig lisztes, s azt neki le kell kefélni. Én csak arra kértem, hogy a galléromat ne érintse a szőrkefével, annak selyemkefe kell, mert az bársony.

Úgy gondolom, tartottam arra valamit, hogy az atillám gallérja bársony.

A boltajtóból még a vén Márton is utánam kiáltott, mikor kocsiba ültünk:

– Jó ápitust, Herr Vicekspán!

S ötször-hatszor megmozdította fejebőrével a sipkáját.

Hogy szerettem volna érte az orrát betörni! Mit kompromittál itt a bátyám előtt? Tudhatná, hogy mikor fel vagyok öltözve, egészen más tiszteletet érdemlek, mint mikor alsó ruhában lát maga előtt. – De így jár, aki muntliszt közé keveredik.

Azonban ne beszéljünk már ez én gazdáimról; szálljunk a magasabb régiókba.

A bérkocsi valahol az Országház környékén állt meg velünk, ott volt egy kétemeletes ház, abban lakott az udvari tanácsos. Az inas – pardon! – a komornyik lent várt bennünket a kapuban (meglehet, hogy nem is minket várt), s megmutatá bátyám szállását, földszint, a kapu alatt. Egészen olyan szállás, amilyent nagy diák kívánhat magának, aki nem szereti, ha felügyelnek rá.

Innen felvezetett bennünket a lépcsőkön; a lépcsőről a pitvarba, a pitvarból az előszobába, az előszobából a szalonba, ahol az uraság várt elfogadásunkra.

Én azt hittem, hogy mi otthon elegáns emberek vagyunk, hogy úriasan lakunk és élünk; de milyen vert szegénynek éreztem magunkat, amint Bálnokházyék szobáin keresztülmentem. A mi díszszobánk nagyon szép volt előttem valaha, nagyvirágú gyapotszövet bútoraival, szép sárga cseresnyefa szekrényeivel s tiszta fehér függönyeivel; de hová esett az hátra reputációmban, mikor ezt a termet megláttam, ahol tarka eres fából volt minden bútor, a szövetek kelméje metszett virágos bársony, s a függönyök széles csipkével szegélyzett nehéz selyemből! Nálunk is voltak szép rézmetszetek üveg alatt; de itt pompás olajfestmények aranyrámákban, s míg nálunk csak anyám hálószobájában volt egy darab szőnyeg, itt minden szobában mintha szőtt virágos mezőn járnának.

Ez engem nem vert le, inkább ösztönzött; miért nincs nálunk is így? Hiszen mi is megszerezhetnők mindezt; elég birtokunk van hozzá, s az ember mindjárt egészen más embernek érzi magát, ha tudja, hogy otthon virágos szőnyegen jár.

Bámulatomat a háziak megjelenése befejezte.

Három külön ajtón jöttek elénk. A szemköztin urambátyám, az udvari tanácsos, dolgozószobájából, a baloldalin nagyságos nénikém nappali szobájából, s a jobboldalin a kis kisasszony, Melanie húgom, a gouvernante-néval a tanulószobából.

Az udvari tanácsos magas, délceg termetű férfi volt, széles válla, fekete szemöldöke, piros orcája, szénfekete bajusza egyformán felfelé kunkorítva s félhold formán bekanyaruló arcszakálla tökéletesen azt az ideált állíták elém, akit én képzeltem magamnak egy udvari tanácsosban. Haja is szép fekete volt, s üstökén szabályos csigába volt kanyarítva.

Szép, őszintén csengő, sztentori hangon üdvözölt bennünket; nagyanyámat megcsókolá, bátyámnak kezét nyújtá, mit az megszorított, nekem pedig megengedte, hogy kezet csókoljak neki.

Milyen nagy türkázos gyűrű volt az ujján!

Azután jött elénk a nagyságos néni.

Mondhatom, hogy szebb asszonyt azóta sem láttam még soha. Akkor volt huszonhárom éves: bizonyosan tudom. Szép hosszúdad arca ifjú zománcával csaknem leánynak tünteté föl, körüllebegve hosszú szőke fürteivel; ajkai parányiak voltak és mosolyra állók, szemei nagyok, sötétkékek, mélázók, hosszú szempilláktól beárnyalva; az egész alak nem látszott járni, de lengett, hajlott, simult, s a kéz, mit csókra nyújtott elém, átlátszó volt, mint az alabástrom.

Melanie húgom valóságos kis angyal volt. Első megjelenése tünemény volt rám nézve. Nem hiszem, hogy képzelni lehessen valami szebbet, valami eszményibbet az ő egész alakjánál.

Nem volt még több nyolcévesnél, de növésére nézve pár évvel nagyobbnak látszott. Karcsú volt, s csakugyan kellett valami rejtett szárnyának lenni, mert különben lehetetlen, hogy azokon a parányi lábakon libeghetett volna. Arca finom volt s előkelő, szemei okosak, ragyogók, s ajkai annyit tudtak már; nemcsak négy-öt nyelven beszélni, de hallgatva is annyit, ami engem magamon kívül hozott: ez a gyermekszáj tudott nyájasan mosolyogni biztató szelídséggel; tudott büszkén megvetni, tudott neheztelően duzzogni, tudott szótlanul kérni, tudott elmélázva merengeni, tudott lelkesülni; – szeretni és gyűlölni.

Óh, mennyit álmodtam én erről a szép szájról, mennyit láttam én ezt ébren, mennyi irtózató görög szót megtanultam én erről ábrándozva.

Le nem tudnám írni azt az ebédet, amit Bálnokházyéknál végignézni segítettem: Melanie húgom mellettem ült, s egész figyelmem őkörüle összpontosult.

Mily finomsággal tudta ő magát viselni; mennyi elegancia volt minden mozdulatában! Én nem győztem tőle eleget tanulni. Mikor a kanalat vagy az ezüstvillát fogta, a kisujját egészen s a gyűrűs ujját félig felemelve tartotta kimondhatatlan gráciával; s mikor evés után ajkát megtörülte az asztalkendővel, az olyan volt, mintha szellemek csókolóznának a köddel.

S óh be véghetetlen buta és ügyetlen voltam én mellette! A kezem reszketett, ha valami tálhoz kellett nyúlnom. Irtóztató volt az a gondolat, hogy ha a kanalat ki találnám ejteni a kezemből, s a mártással leönteném az ő fehér muszlinruháját.

Ő pedig engem éppen észre sem látszott venni. Vagyis – ellenkezőleg – inkább nagyon is teljes tudatával bírt annak, hogy most mellette egy olyan élő teremtés ül, akit megnémított, meghódított, elváltoztatott. Ha kínáltam valamivel, olyan kecsesen tudta azt elutasítani, s ha poharát teletöltöttem, olyan udvarias volt, mikor megköszönte.

Velem különben nem sokat foglalkozott senki. Ezekben az években a férfiember a leghasznavehetlenebb tárgy; nem elég kicsiny arra, hogy vele játszani, s nem elég nagy, hogy vele komolyan foglalkozni lehessen. S legnagyobb baj, hogy az ember ezt maga is érzi. Innen az a minden tizenkét éves gyermekkel közös vágy: „Bárcsak öregebb volnék már!”

Most pedig azt mondom: Bárcsak tizenkét éves volnék még!

Hanem akkor nagyon terhemre volt az. Mennyi van még hátra!

Csupán ebéd vége felé, mikor a gyermekvilágnak is megengedték, hogy apró gyűszűnyi pohárkákból valami édes bort szabad szürcsölniök, kétszersültet mártogatva bele, akkor találtam a figyelmet magamra vonni; ami igen furcsa eset volt.

Nekem is töltött a komornyik az aszúból. A tiszta aranyszín nedv a metszett üvegcsében oly csábítóan szikrázott elém; kis szomszédném olyan bűbájosan tudta ajkait még pirosabbra nedvesíteni a maga poharából, hogy nekem valami rendkívül vakmerő gondolatom támadt.

Arra az eszmére vetemedtem, hogy én most ezt a poharat felemelem, hozzákoccintom Melanie poharához, s azt mondom neki: „Az ön egészségére, kedves Melanie húgom!”

A vér fejem tetejéig lüktetett bennem, mikor ezt kigondoltam. Már nyúlni akartam a pohár felé, midőn egy pillantást veték Melanie arcára, s e percben oly leverő büszkeséggel tekinte rám Melanie húgom hogy én ijedten kaptam vissza kezemet a pohártól.

E kétkedő mozdulatom tán magára vonta az udvari tanácsos nagybácsi figyelmét, mert e leereszkedő észrevétellel (tán kínálásnak is lehetett volna venni) kegyeskedett hozzám fordulni – Hát te, öcsém, nem kóstolod meg azt az aszút?

Én rendületlen elhatározással felelék rá:

– Nem!

– Tán nem akarsz bort inni?

Cato nem mondta nagyobb elszántsággal e frázist: „Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni”, mint én azt, hogy:

– Sohasem.

– Ah! Sohasem fogsz bort inni! No, majd meglássuk, hogy állsz szavadnak idővel!

Csak azért is szavamnak álltam. Máig sem iszom bort. Talán ez az első dac okozta bennem az elhatározást. Egy szóval, az első pohárnál így megbukva, sohasem nyúltam többet semmiféle préselt, főtt vagy égetett italhoz.

Így vesztett el bennem a haza tán egy tósztmondó celebritást.

– Ne szégyelld magad, öcsém – biztatott az udvari tanácsos, aki nagyon szeretett volna azon egy ülőhelyemben aposztatává tenni, ahol fogadást tettem. – Szabad ahhoz nyúlni az ifjaknak is, kivált pozsonyi kétszersülttel mártogatva: ez igen híres kétszersült, Fromm mester készítménye.

Nekem minden vérem arcom felé tartott. Fromm mester! Az én gazdám! Most mindjárt rákerül a beszéd, hogy én éppen őnála vagyok szállva; még azt is elmondják, hogy annak van egy pisze kisleánya, engemet azzal fognak kicserélni! A föld alá süllyedek szégyenletemben Melanie húgom előtt.

S valóban! Csak félni kell az embernek valamitől, hogy beteljesedjék. Nagyanyám elég gondatlan volt e szónál mindjárt felfedezni, amit én titkolni akartam.

– Dezső éppen annál az úrnál fog lenni cserében.

– Ah, haha! – nevetett jókedvűen urambátyám (nekem a velőmön hasogatott keresztül a nevetése) – a híres cvibaksütőnél! Még megtanítja az öcsémet pozsonyi kétszersültet sütni.

Hogy le voltam forrázva, hogy semmivé voltam téve! Melanie előtt így megpirítva! Én megtanulok Fromm mestertől kétszersültet sütni! Soha nem fogom e gyanút magamról lemoshatni!

Kétségbeesésemben bátyámra találtam nézni. Ő is rám nézett. Tekintete igen élénken maradt emlékemben. Így szokott rám nézni, mikor közel járt hozzá, hogy az üstökömet megtépássza. Elértettem, amit szemeivel mondott. Gyávának, nyomorult finnyáskodónak nevezett, ki a nagyurak gúnyja által meg engedi magát piríttatni. Ő demokrata volt mindig!

Amint látta, hogy én elpirulok, dacosan fordult Bálnokházy felé, hogy helyettem megfeleljen neki.

De nemcsak én voltam az, ki szemeiből kiolvastam gondolatját; más is olvasott azokban, s mielőtt megszólalhatott volna, szép nagynéném kivette szájából a szót, s magasztos méltósággal felelt meg férjének:

– Úgy hiszem, hogy a pékmester is csakolyan ember, mint az udvari tanácsos.

Én elhűltem e vakmerő mondásra! Azt hittem, e szóért most az egész társaságot befogják, és börtönre vetik.

Bálnokházy mosolygó nyájassággal hajolt le neje kezéhez, s azt megcsókolva monda:

– Mint ember valóban csakolyan ember; – sőt mint pék még jobb pék is nálamnál.

Most már aztán Loránd arca égett. Szemeit szép nagynéném arcán feledé.

Azonban nagyságos urambátyám rögtön sietett, egy hódoló kézcsókkal szép nagynéném hófehér kezére, a vitát befejezni, amiből én arról győződtem meg, hogy ők egymást végtelenül szeretik.

Egyáltalában én kitűnő tisztelettel viselkedtem azon úri rokonunk iránt, aki ilyen szép szállásban lakik, s akinek a címe nem fér le három sorban.

Át voltam hatva azon hittől, hogy Bálnokházy nagybátyámnál nevezetesebb ember kevesebb van a földön; szép embernek is – tán Loránd bátyámat kivéve – a legelső; adomái, amiket asztal felett elmond, mind egytül egyig megtörtént dolgok; felesége a legszebb és a legboldogabb asszony a nap alatt; s Melanie húgom elvégre olyan angyal, aki ha engem a mennyországba nem emel valaha, hát sohase fogok odajutni.

S ha énnekem valaki akkor azt mondta volna:

Kezdjük legfelyül!

Bálnokházy fején az a dús hajlombozat csak paróka… Bocsánatot kérek, hogy közbeszólok: én a parókaviselésben legkisebb megszólni valót sem találok. Viselhetik azt, akiknek szükségük van rá; akik fejüket meghűtenék anélkül, s könnyen csúzt kapnak fedetlen fővel. Utoljára is az nem egyéb, mint egy esztétikai ízléssel alkotott föveg; egy hajból készült sipka.

Ez mind igaz, mind komoly valóság; de már engemet mégis nagyon megkeserített az a valaki, aki azt legelőször felfedezte előttem, hogy Bálnokházy nagybátyám parókát visel, s a bajuszát festi. (Az is persze csak színes kenőcs volt, semmi más.) És én annak a valakinek, aki azt előttem kifecsegte, még most is ellensége vagyok. Hagyott volna meg engemet az én boldog hitemben.

Hát még ha azt mondta volna valaki, hogy ez a cifra jólét, mely úri bőséget hirdet, – szinte csak olyan paróka, mint a másik; takarója valami nagyon kopasz vagyoni állásnak!

Hátha még azt mondta volna: ezek az egymás kezét csókoló házastársak, akiknek dallam van minden szavában, mikor egymáshoz beszélnek, nem szeretik, gyűlölik, megvetik egymást!

Hátha még azt mondta volna, hogy ez az én szép ideál angyalom valaha… de ne tovább, ne ilyen sokat egyszerre! Az ebéd végeztével nagyságos rokonaink olyan kegyesek voltak, hogy Melanie húgomnak megengedték előttünk zongorázni.

Melanie húgom csak nyolcesztendős volt még, de már oly szépen tudott zongorázni, mint más leány kilencéves korában. Én igen ritkán hallottam zongorát; odahaza anyám játszott néha, nemigen szerette. Loránd pedig csak a hanglépcsőzetet verte mindig, s az engem nem mulattatott.

Melanie húgom már operarészeket is vert, sőt egy francia négyest is eljátszott, ami engemet a legszélső bámulatra indított. Szép nagynéném erősen állítá, hogy még csak két éve, hogy tanul.

Bennem egy messzevágó terv kezdett fejledezni.

Melanie zongorázik, én hegedülök. Semmi sem természetesebb, mint hogy én eljárjak ide a hegedűmmel Melanie húgom zongorajátékát kísérni, s ha mi azután így állhatatosan nyolc-kilenc évig együtt hegedülünk és zongorázunk, lehetetlen, hogy utoljára az élet célját el ne érjük ezen az úton.

Ezúttal is iparkodtam kitüntetni hasznavehetőségemet azáltal, hogy én fordítottam a hangjegyek lapjait előtte, s erősen sértette önszeretetemet, hogy nagyságos rokonaim nem kérdezték nagyanyámtól, vajon én honnan értek a hangjegyekhez.

Mint minden jónak, utoljára ennek is vége lett; Melanie húgom a további műdarabokban még nem volt egészen betanulva, pedig én elhallgattam volna félig betanultan is, nagyanyám pedig készülődött visszatérni Frommékhoz. Bálnokházyék ugyan váltig maraszták, hogy jöjjön át hozzájuk éjszakára; de ő azt felelte, hogy oda szállt elébb, ott vagyok én is, s ő a kisebbel marad.

Úgy gyűlölöm érte magamat: ha eszembe jut, hogy én azért jó nagyanyámra még nehezteltem; pedig lábai porát kellett volna csókolnom azért a szaváért: én már csak a kisebbel maradok.

Bátyámat irigyeltem, akire nézve már otthon volt az udvari tanácsos háza.

Mikor búcsúzóban nagyságos rokonainknak kezet csókoltam, Bálnokházy egy ezüst lázsiás tallért nyomott a markomba, ragyogó munificenciával téve hozzá:

– Nesze, kisöcsém, egy kis mákos kalácsra való.

Hiszen az igaz, hogy Pozsonyban igen jó mákos süteményeket készítnek, az is igaz, hogy egy lázsiásért sok mákos szarvacsot lehetett apródonkint venni; valamint azt sem tagadhatom, hogy énnekem még soha ennyi pénz a kezemben nem volt mint sajátom, amivel rendelkezhettem, de mégis nem adtam volna két tallérért, ha azt az egyet nem kapom Melanie előtt.

Éreztem, hogy ez engemet megaláz az ő szemeiben. Nem bírtam kitalálni, hogy mit tegyek most azzal a tallérral.

Alig mertem eltávoztunkkor Melanie felé pillantani. Annyit mégis vettem észre, hogy rám se néz, mikor elmegyek.

Az ajtóban Loránd megfogta a kezemet.

– Te – szólt hozzám keményen –, azt, amit Bálnokházy a kezedbe nyomott, mikor az inas kinyitja a kocsiajtót, ajándékozd oda neki!

Ez nekem is tetszett! Arról meg fogják tudni, hogy ki vagyok. S nem sütöm többet le a szememet Melanie húgom előtt. Hanem mikor a tallért az inas kezébe nyomtam, úgy el voltam fogulva e tény nagyságától, hogy aki ránk nézett, bizton azt hihette, hogy az inas ajándékozott nekem valamit.

Vajon nagybátyám nem fog-e ezért kitiltani a házából?

Nekem még azután is a quadrille hangzott a fülembe; az a zongorázó tünemény kísért tova: óh, milyen messze elkísért!

Ő volt ambíciómnak kitűzött zászlója. Egy hosszú futtatás pályadíja, melyet meg kell érdemelni.

Képzeletemben egész világ népesült meg általa. Láttam az utakat, amelyen át őhozzáig el lehet majd jutni.

Én is olyan úr akarok lenni, amilyenek ők.

Fogok tanulni szorgalmasan; első eminens leszek az iskolában, tanáraim dicsekedni fognak velem, s a közvizsgákon mondani fogják: ebből valaha nagy férfiú lesz! Préklárummal fogom az ügyvédi vizsgát letenni; alispánhoz megyek joggyakorlatra, jurátusnak a királyi személynökhöz; ismeretségeket kötök előkelő nagy urakkal, nyájas, alázatos magamviselete által megnyerem jóakaratukat; szolgálatkész leszek; amit rám bíznak, végrehajtom pontosan; nem vegyülök rossz társaságokba, feljelentem, ha valahol valami rossz érzelmű tervet koholnak az elöljáróság irányában tartozott tisztelet megcsorbítására; ragyogtatni fogom talentumaimat; írok dicsőítő ódákat, panegirikonokat főispán, nádorispán, országbíró beiktatása, jubileuma, születésnapja alkalmával; – míg lassan én is szekretárius, asszesszor, szeptemvir, végre konziliárius fogok lenni, mint nagybátyám. Hahaha!

Mikor Frommékhoz visszaérkeztünk, valóban terhemre volt a kis piszének a nyájaskodása. Mindenféle hiábavalóságot összevissza fecsegett. Azt kérdezte, hogy miből állt az úri ebéd. Meg hogy igaz-e, hogy a konziliárius kisasszonyának olyan játékbabája van, mely táncol, gitárt ver, és a fejét hajtogatja hozzá. Nevetséges! Mintha olyan korbeli embereket, mint én és Melanie, még érdekelnének a babák. Mondtam Henriknek, hogy ezt tolmácsolja meg neki; láttam, hogy erre rossz kedve lett, s örültem, hogy lerázhattam a nyakamról.

Azt mondtam, hogy tanulni kell mennem, mert sok a lecke. Azután szobámba mentem, s elkezdtem tanulni. Két óra múlva azon vettem észre, hogy semmi sem maradt a fejemben abból, amit tanultam, minden hely tele volt abban a konziliárius leányával.

Este ismét összejöttünk az ebédlőben a Fromm családdal. Fánny ismét mellém ült, ismét jókedvű volt; olyan bizalmasan bánt velem, mintha nem tudom, milyen régi ismerősök volnánk; most már rettegtem tőle. Borzasztó volna abban a gyanúban állani a Bálnokházy család előtt, hogy az embernek van egy pékleány ismerőse, aki minden percben a nyakába ugrik, amikor meglátja.

No de szerencsére holnap már elviszik a háztól, s aztán ameddig én itt vagyok, addig ő távol van; olyanok leszünk, mint két ellenkező pólus, akik kergetik egymást.

Lefekvés előtt még egyszer jó nagyanyám lejött a szobámba. Kezemre adta holmieimet, fehérneműmet átszámlálta, amit mind magamnak kell ezentúl rendben tartanom. Zsebpénzt is adott, megígérve, hogy azt minden hónapban a Lorándéval együtt küldeni fogják.

– Aztán arra kérlek – szólt fülembe súgva –, bátyádra vigyázz! Ismét e szó!

Ismét az intés, hogy én, a gyermek, vigyázzak bátyámra, az ifjúra!

De amit az első mondáskor meg nem értettem, azt egyszerre felderíté előttem e második; először azt hittem: talán valami elcserélt bölcsesség, s komoly magaviseletem érdemlé azt a kitüntetést, hogy én vigyázzak bátyámra; most aztán kitaláltam: – a legjobb őr a véghetlen szeretet, s anyám és nagyanyám jól tudták azt már, hogy én Lorándot jobban szeretem –, mint ő saját magát.

Egyébiránt mitől félthetik őt, s mitől védhetném meg én őt? Nem lakik-e ő a legjobb helyen a világon, s nem lakom én tőle távol?

Nagyanyám megígérteté velem, hogy naplót fogok írni mindenről, ami körülöttünk történik, s azt neki minden hónap végén elküldöm. Lorándról is felírok mindent, mert ő maga igen rossz levélíró.

Megígértem.

És azután megcsókoltuk egymást, búcsút véve. Nekik korán hajnalban kellett útnak indulniok. Még akkor a Csallóközön át kellett Pozsonyig tengelyen utazni, hosszú volt egy napi út.

De én azért korán reggel, mikor a kocsi előállt, már felöltözve vártam rájuk.

Henrik még aludt, s azt mondta, mikor költöttem, hogy megvárja, míg a kemencét fűtik, s Márton legény jő diákul jó reggelt kívánni.

Az egész Fromm család lejött a kocsihoz búcsút venni az utazóktól.

Az a leány, ki helyemet elfoglalni ment, maga is szomorú volt. Nekem úgy tetszett, mintha ilyenkor, mikor szomorúan lesüti szemeit, sokkal kedvesebb volna.

Látszott szemein, hogy ki vannak sírva, s most erőlteti magát, hogy ne sírjon.

Nagyon röviden szólt hozzám valamit, azután felszökött nagyanyám után a hintóba.

Az ostor csördült, a lovak megindultak, s az én csereképmásom elindult az én kedves otthonom felé; én magam pedig itt maradtam az ő helyén.

És amint ezt a nagy egyedül maradást először meggondoltam, ahol mindenki idegen rám nézve, s még csak szavamat sem érti: egyszerre elveszett bennem a nagy férfiú, a hegedűvirtuóz, az első eminens, az udvari tanácsos, a hősszerelmes; nekitámasztottam a fejemet a falnak, és szerettem volna sírni, ha – tudtam volna.