XI. Az adott szó

Két nap múlva Loránd eltűnése után útihintó állt meg Frommék háza előtt. Az ablakból ráismertem kocsira, lovakra és kocsisra: a mieink voltak.

Valaki érkezett tőlünk!

Futottam le az utcára, hol már akkor, midőn én leérkeztem, Fromm papa nagy igyekezettel iparkodott felcsatolni a hintónak körül lekapcsolt bőrfüggönyeit.

Óh, nem „valaki”: az egész család volt itt! Amennyi még otthon maradt, mind. Anyám és nagyanyám és Frommék Fánnyja.

Még anyám is eljött. Szegény anyám!

Úgy kellett leemelni a kocsiról; nagyon össze volt törődve. Tíz évvel idősebbnek látszott, mint mikor utoljára láttam.

Mikor leszállt, Fánnyra támaszkodott egyfelől, másfelől énrám.

– Csak be, be a házba! – sürgetett bennünket nagyanyám, attól tartva, hogy szegény anyám az utcán talál összeroskadni.

Nagyon csendesek voltak mind, akik érkeztek, alig váltottak velem szót, midőn üdvözlém őket. Anyámat felvezettük a terembe, ahol legelőször fogadtak bennünket.

Fromm mama és nagymama ez alkalommal nem kötöttek harisnyát; úgy tetszett, mintha erre a jelenésre vártak volna. Ők is igen csendesen, ünnepélyesen fogadták szülőimet; mintha minden ember attól tartott volna, hogy a legelső szó, melyet e roskadozó, kézen vezetett alakhoz intéz valaki, azt rögtön hamuvá fogja omlasztani, mint az ó-sírboltokban talált alakokról regélik.

És ő mégis eljött erre a hosszú útra! Nem várta, míg az idő átmelegszik. A zord, fagyos tavaszi szélnek szembeindult arra a hírre, hogy Loránd elveszett.

Óh, ha volna mérték, mely az anyai szeretet mélységét ki tudná fejezni!

Szegény anyám pedig úgy iparkodott erőt mutatni! Úgy meglátszott rajta, hogy törekszik visszatartani ideges rohamait, éppen e percben, mely minden emléket fölidéz lelke előtt.

– No, csak csendesen, leányom; csendesen – szólt nagyanyám. – Tudod, mit fogadtál, hogy erős fogsz lenni. Tudod, hogy arra szükséged van. Ne engedd át magadat az indulatnak! Ülj le!

Anyám le is ült az asztal mellé, ahová vezették, és ott lefektette fejét két karjára, és mivel megígérte, hogy nem sír, – tehát nem sírt.

Óh, mily keserves volt ez alakot látni, aki idejött ez idegen házhoz, s itt leborult némán, hogy ne sírjon, mert úgy ígérte. Mindenki távol állt tőle: a nagy fájdalom nagy tisztelet! Csak egy alak mert közelében maradni, akire én eddig nem is ügyeltem, akit észre se vettem: Fánny.

Mikor úti gúnyáját leveté, egészen kék ruhában maradt. Valaha szegény anyámnak volt ez kedvenc színe, apám is nagyon szerette azt.

Ő állt anyám mellett, s valamit suttogott fülébe, mire anyám felemelte fejét, s mint ki a túlvilágról tér vissza, nagyot sóhajtott, magához jönni látszott, s nyugodt mosolygással megszólalt, a háziakhoz fordulva:

– Bocsánat! Nagyon el voltam fogulva.

Csakhogy beszél már! Ez a hallgatás kínoz engemet nagyon. Azután Fánnyhoz fordult, az megölelte, megcsókolta kétszer is a fejét, s azt mondta Fromméknak:

– Ugyebár megengedik, hogy Fánny tovább is nálam maradjon? Ő már olyan, mintha az én gyermekem volna.

Én nem voltam többé Fánnyra irigy. Láttam, hogy anyám mennyire boldog azáltal, hogy őt ölelheti.

Fánny ismét súgott valamit anyám fülébe, mire ő fölkelt, egészen erőhöz látszott jönni; Frommnéhoz közelített szilárd, nem ingadozó léptekkel, megszorítá mindkét kezét, és azt mondá neki: „Köszönöm”. Még egyszer ismétlé suttogva: „Köszönöm”.

Mindezt én némán néztem egy szegletből. Úgy féltem anyám tekintetétől.

Ekkor nagyanyám közbeszólt:

– Nekünk sietős útunk van, leányom. Ha képes vagy rögtön jönni, jer.

Anyám helyeslőleg inte fejével, s folyvást Fánnyra nézett.

– Fánny azalatt itt marad – monda nagyanyám –, Dezső pedig velünk jő.

Anyám e szóra rám tekintett, mintha most jutott volna eszébe, hogy hiszen én is itt vagyok még, hanem azért csak Fánny szőke hajfürteit simogatá.

Fromm papa sietve küldé Henriket bérkocsiért. Senki sem kérdezte tőlünk, hová megyünk. Mindenki gondolta azt, hová, miért, mi járatban. Hanem azt, hogy mi lesz ennek a mai járatnak a vége, azt csak egyedül én tudtam.

Nem tolakodtam vele. Vártam, míg rám kerül a sor. Tudtam, hogy nem történhetik az nálam nélkül meg.

A bérkocsi előállt, Frommék levezették anyámat a lépcsőn. Őt ültettük fel legelébb, s mikor mind benn ültünk, Fromm papa azt kiáltá a bérkocsisnak:

– A Bálnokházy-házhoz!

Tudta jól, hogy oda kell most mennünk.

Egész odáig nem váltottunk egy szót sem; mit mondhattak volna ők ketten énnekem?

Mikor Bálnokházy lakása előtt megálltunk, úgy tetszett nekem, mintha anyám egész ifjúi erővel lett volna megáldva: elöl ment, arca égett, léptei ruganyossággal bírtak, és fejét fenn hordozta.

Nem tudom, szerencsénk volt-e, vagy előre tudatva volt szülőim jövetele, az udvari tanácsos éppen otthon volt, midőn kerestük.

Kíváncsi voltam rá, vajon milyen arccal fogad bennünket. Sokat tudtam már felőle, amit nem kellett volna soha megtudnom.

Midőn szobájába léptünk, elénk jött, több udvariasság, mint szívesség látszott arcán, némi neheztelés is iparkodott azon kitűnni, de az olyan volt, mintha óra hosszat tanulta volna tükörből: mesterkélt, ráfogott, kiszámított neheztelés.

Anyám egyenesen odasietett hozzá, s megfogva mind a két kezét, e szóval köszönte be indulatosan:

– Hol van Loránd fiam?

Nagyságos urambátyám hátraszegte az állát magas nyakravalójába, s nagyot szíva fogain, kegyes elnézéssel válaszolt ez anyai kitörésre:

– Kedves asszonyhúgom, e kérdést nekem kellene legjobban erőtetnem; mert nekem feladatom kegyed fiát üldöznöm. S ha azt felelem: nem tudom, hol van, úgy hiszem, legtöbb atyafiúságot tanúsítottam irányában.

– Miért üldözni fiamat? – szólt anyám reszketve. – Egy ifjúkori botlás miatt lehet valakit örökre semmivé tenni?

– Engem nem egy, de több ifjúkori botlás jogosít föl erre; nem mint hivatalnok csupán tartozom őt üldözni.

Bálnokházy e szónál élesen reám szegzé szemeit. Nem sütöttem le előtte az enyéimet; tudtam, hogy jogom és hatalmam van kiállni tekintetét. Majd rám is kerül a sor.

– Hogyan? – kérdezé anyám. – Mi oka lehetne még üldözni? Bálnokházy nagyon vonogatta a vállát, keserű mosolyra vonta félre fél száját, fél bajuszát.

– Alig tudom valóban, hogyan adjam ezt kegyeteknek tudtukra, ha még nem tudják. Én azt hittem, mindenről értesülve vannak. Aki tudatta kegyetekkel az úrfi eltűntét, talán megírta annak okait is.

– Igen – szólt anyám –, tudok mindent. A szerencsétlenség nagy, de gyalázat nincs vele összekötve.

– Nincs-e? – szólt Bálnokházy, vállait gúnyosan felhúzva, s fejét féloldalt alákonyítva. – Ah, azt nem tudtam, hogy ezt nem tartják a provincián gyalázatnak. Ezt igazán nem tudtam. Hogy egy fiatalember, egy jurista, alig több, mint suhanc, egy rangbeli férfinak, ki őt, mint rokona, házába fogadta, családja tagjává tette, atyai gondjait azzal hálálja meg, hogy nejét elcsábítja, elszökteti, pénztárát feltörni, ékszereit elrabolni segít, s a becstelen nővel együtt az ország határán túlszökik. Valóban nem tudtam, hogy ezt nem tartják üldözésre méltó bűntettnek!

Szegény anyám, mintha ismételt villanyütés érte volna, úgy rázkódott össze a kétszeres vádra, s sápadtan kapott nagyanyám keze után, ki maga is oly fehér lett e pillanatban, mint ősz haja. Ő fogta fel a szót anyám helyett, ki nem volt arra többé képes.

– Mit mond ön? Loránd nőcsábító?

– Fájdalom, hogy az. Elszökteté nőmet.

– És tolvaj?

– Keserű szó, de nem tudok neki más nevet adni.

– Az istenért! Csendesen, uram!

– Hiszen láthatják, hogy egész eddig igen csendesen viseltem magamat; még csak zajt sem ütöttem a kárból. Pedig a becstelenségen kívül károm is van. E hűtlen tett engem és leányomat ötezer forintig megkárosított. Ha csak magamrul volna a szó, megvetéssel hallgatnék róla; de ez összeg kisleánykám takarékpénztára volt.

– Uram, ez meg lesz önnek térítve – szólt nagyanyám –, de kérem, ne szóljon ez asszony előtt tovább e tárgyról. Láthatja, hogy megöli őt vele.

Bálnokházy e beszéd alatt egyre engemet nézett, s nézésében sok kérdés volt, amire én mind igen jól tudtam volna felelni.

– Azon bámulok – szólt végre –, hogy ezek a fölfedezések kegyetekre nézve mind újak. Én azt hittem, hogy ugyanaz, ki kegyetekkel Loránd eltűnését tudatta, egyúttal azon kényes körülményeket is fölfedezte, amik között az eltűnés végbement, miután én azt vele magam tudattam.

Most azután anyám és nagyanyám is reám fordíták tekintetüket.

– Te erről nekünk nem írtál semmit – szólt hozzám nagyanyám.

– Nem.

– És itt sem említél semmit, míg jöttünk!

– Pedig én megmondtam azt az öcsémnek magam.

– Miért hallgattad ezt el? – kérdé most nagyanyám indulatosan. Anyám nem tudott szólni, csak a kezeit tördelte.

– Azért, mert bizonyos tudomásom volt róla, hogy ez a vád alaptalan.

– Ohó, fráter! – szólt büszke, dölyfös hangon Bálnokházy.

– Elejétől végig alaptalan – ismételtem én nyugodtan, bár minden ízem reszketett az izgalomtól.

Hanem azt kellett volna látni, mint fogtak egyszerre körül, hogy rohant hozzám anyám és nagyanyám, hogy fogta meg egyik jobb, másik bal felül kezemet, mint megfogják a vízbefúlók a mentő kezét; s hogy állt elém villogó szemekkel a büszke, haragos úr. Mind a hármat elhagyta minden józansága, egyszerre kiáltottak hozzám minden hangján az indulatnak, a dühnek, az őrültségnek, a reménynek, az örömnek: – „Beszélj! Mit tudsz? Beszélj!”

– Hát beszélek. Amint őnagysága tudtomra adá e két rettenetes vádat Loránd ellen, én rögtön elindultam, hogy bátyámat fölkeressem. Akadt két becsületes szegény ember, aki segítségemre jött, hogy őt feltalálhassam; két szegény iparos, ki munkáját hagyta abba azért, hogy egy elveszett életet megmentsen. Ugyanezek lesznek tanúim arra, hogy amit mondok, mind igaz, és úgy történt; az egyik Braun Márton péklegény, a másik Fleck Mátyás.

– Az nőm bérkocsisa – szólt közbe Bálnokházy.

– Igen. Ő vitt el oda, ahol Loránd ideiglenesen el volt rejtve. Ő tudatta velem, hogy a nagyságos asszony másutt van. Ő vitte keresztül a határon a nagyságos asszonyt – testvérem nélkül. Bátyám pedig elindult ugyanakkor gyalog, pénz nélkül Magyarország belseje felé; én és Márton kísértük el a hegyekig, az én zsebpénzem volt egyedüli útiköltsége, mit tőlem elfogadott, s Márton legény vándorbotja egyedüli útitársa, aki őt tovább kísérte.

Azon vettem észre, hogy anyám mellettem térdepel, és megcsókol.

Ezt a csókot Lorándért kaptam.

– Ez nem igaz! – ordíta Bálnokházy. – Ő nőmmel szökött. Nekem bizonyos tudósításaim vannak róla, hogy e nő a határszélen egy fiatal, sima arcú férfival kelt át, s azzal együtt Bécsbe is megérkezett. Az Loránd volt!

– Az nem volt Loránd, hanem más.

– Ki lett volna?

– S nem tudná azt nagyságod? Hát én megmondhatom. Az a sima arcú férfi volt Bleinberg német színész, ki őnagyságát Bécsig elkísérte – s nem ezúttal először.

Hah! A szívéig döftem neki; a mája közepéig, ahol a dölyf lakik. Olyan nyilat törtem bele, amit sohasem fog onnan kihúzhatni. Nem bánom, ha agyonüt is mármost.

Azt hiszem, ehhez lett volna is kedve; de próbálta volna most meg! Mikor egyfelől anyám, másfelől nagyanyám álltak mellettem. Nem két asszony volt az; – két nőoroszlány. Széttépték volna értem!

– Jerünk – szólt nagyanyám, megragadva kezemet. – Semmi dolgunk itt többet. – Azzal anyám előresietett, engem közrefogtak, nagyanyám hátrafordultában egy kategorikus „alászolgájá”-t mondott Bálnokházynak, s azzal otthagytuk magára.

Melanie húgom most is játszotta a cavatinát, amit akkor nem akartam végighallgatni; mégis okos gondolat az a zongora: nem hallatszik ki tőle az utcára, mikor pörpatvar van a háznál.

Amint ismét benn ültünk a kocsiban, anyám szenvedélyesen magához ölelt, és csókjaival elhalmozott.

Óh, mint féltem én az ő csókjaitól! Most mindjárt Loránd felől fog kérdezősködni, azért csókol így. És én nem fogok neki felelhetni rá.

– Szót fogadtál. Vigyáztál szegény bátyádra. Segítettél neki. Kedves fiam. – Így suttogott folyvást hozzám.

Nem mertem elérzékenyülni.

– Mondd meg hát most, hogy hol van Loránd!

Tudtam, hogy azt fogja kérdezni. Szorongva húzódtam el tőle, és tekingettem magam körül.

– Hol van Loránd?

Nagyanyám észrevette szorongásomat.

– Hagyd ezt most! – inté anyámat. – Nem vagyunk még elég biztos helyen; a bérkocsis meghallhatná. Várj vele, míg hazaérünk!

Tehát addig van csak időm, míg hazaérünk. Mi fog történni ottan? Hogyan tagadjam meg a választ erre a kérdésükre?

Alig érkeztünk vissza Frommékhoz, alig vezetett Fánny azon szobába bennünket, mely szülőim számára volt berendezve, midőn szegény anyám újólag nyakamba borult, és bánatos örömmel kérdezé tőlem:

– Te tehát tudod, hol van Loránd?

Milyen könnyű lett volna azt felelnem, hogy „nem tudom”. De mit értem volna el vele? Így sohasem mondhattam volna el neki, hogy Loránd mit ír a távolból, hogy üdvözli, hogy csókolja őket ezerszer.

– Tudom, kedves anyám.

– Óh, mondd sietve, hol van!

– Jó helyen van, kedves anyám – vigasztalám én, és siettem elmondani mindazt, amit tudatnom szabad volt. – Loránd benn van a hazában, biztos helyen, hol nincs mitől tartania; rokonunknál, aki őt szeretni és oltalmazni fogja.

– De hát mikor fogod már megmondani, hogy hol?

– Majd egyszer megmondom, édesanyám.

– De mikor? Mikor? Miért nem mindjárt? Mikor?

– Majd – tíz év múlva. – Alig mertem e szót kimondani.

Mindketten elszörnyedtek e szavamra.

– Dezső! Tréfát akarsz-e velünk űzni?

– Óh, bár tréfa volna! Ez való; nagyon nehéz való. Én Lorándnak megfogadtam, hogy tíz évig nem mondom meg sem anyámnak, sem nagyanyámnak, hogy ő hol tartózkodik.

Nagyanyám érteni látszott a dolgot; szemével inte Fánnynak, hagyjon bennünket magunkra; azt hitte, őelőtte nem akarom e fölfedezést tenni.

– Ne menj ki, jó Fánny – szóltam én hozzá. – Én távollétedben sem fogok többet mondhatni, mint eddig mondtam.

– De hát eszeden vagy-e? – förmedt rám nagyanyám, ki azt hitte, hogy kemény szóval velem sokra lehet menni. – Előttünk akarsz-e titkolózni? Azt csak nem hiszed, hogy mi fogjuk őt elárulni?

– Dezső! – szólt anyám azon szelíd, mindig édes hangon. – Légy hát jó!

Hm. Mennyire csalatkoztak bennem. Én már nem voltam az a jó gyermek, akit erős szóval meg lehet ijeszteni és édes szóval megszelídíteni. Kemény, érzést el nem áruló, gonosz fiúvá lettem; – engem kivallatni nem lehet.

– Azt nem mondhatom meg.

– Miért nem? Nekünk sem? – kérdezék kétfelől.

– Miért nem? Azt magam sem tudom. De tinektek sem. Loránd becsületszavamat adatta velem, hogy hollétét éppen anyánk és nagyanyánk előtt el nem árulom. Azt mondta, nagy oka van ezt kívánni, azt mondta, nagy szerencsétlenség lenne belőle, ha ezt meg nem tartanám. Én szavamat adtam neki rá, s szavamat meg kell tartanom.

Szegény anyám odatérdelt le elém, átölelt, összecsókolt, úgy kért, mondjam meg neki, hol van Loránd. Kedves „egyetlen” fiának nevezett; ezen azután sírva fakadt, és én elég kegyetlen tudtam lenni, hogy minden szavára azt feleljem: „nem – nem – nem”.

Képtelen vagyok e jelenetet végig leírni, képtelen vagyok végiggondolni rajta. Utoljára anyám elájult, nagyanyám megátkozott, s én kimentem az ajtón, és azután odatámaszkodtam a másik szobában az ajtófélhez.

E leírhatlan jelenet alatt a háziak mind összefutottak anyám ápolására, ki iszonyú kínokat szenvedett, s onnan egyenkint jöttek ki hozzám, ki folyvást az ajtófélen álltam, s ott próbálgatták rajtam sorban rábeszélési tehetségeiket. Először kijött Fromm mama igen szépen kérlelni, hogy mondjam ki azt az egy szót, ami anyámat rögtön meggyógyítja; azután jött Fromm nagymama, iszonyú fenyegetőzésekkel veszekedni; majd megint Fromm papa, ki igen bölcs okoskodásokkal iparkodott rám beszélni, hogy akkor volnék tulajdonképpen a legbecsületesebb ember, ha most a szavamat megszegném.

Beszélhettek nekem!

Hiszen úgy kérni csak nem tudott senki, mint előttem térdelő anyám kért, úgy átkozódni nem tudott senki, mint rettenetes nagyanyám tevé, s oly jól nem tudta azt senki, hogy milyen rossz ember vagyok én, mint saját magam.

Hagyjanak nekem békét! Nem mondhatom meg.

Utoljára kijött hozzám Fánny; odahajolt vállamra, s elkezdte fejemet simogatni.

– Kedves Dezső.

Egyet rántottam a vállamon, hogy eltávolítsam magamtól.

– Dehogy vagyok én „kedves Dezső”. Nevezz „infámis, rossz, átkozott Dezsőnek”! Az vagyok.

– De hát miért vagy az?

– Mert nem lehetek más. Megígértem, mert meg kellett ígérnem; s mármost megtartom, mert megígértem.

– Szegény anyád azt mondta, hogy meghal, ha nem tudatod vele, hol van Loránd.

– Loránd pedig azt mondta, hogy meghal, ha tudatom vele azt. Azt mondta, hogy amint anyámnak vagy nagyanyámnak fölfedezem hollétét, ő vagy följelenti magát a legközelebbi hadparancsnoknál, vagy főbelövi, amint éppen kedvében lesz. S a mi családunkban az ilyen ígéretek nem szoktak a levegőben eloszlani.

– De hát mi oka lehetett rá, hogy tőled ilyen ígéretet csikarjon ki?

– Azt én nem tudom. Hanem azt tudom, hogy ok nélkül nem tette volna. Kérlek, eredj innen!

– Megállj, Dezső! – szólt ekkor Fánny elém állva. – Te azt mondtad: Loránd megfogadtatá veled, hogy sem anyádnak, sem nagyanyádnak meg nem mondod: hova lett. Másnak nem tiltotta meg, hogy elmondd?

– Az természetes – feleltem rá ingerült dölyffel. – Mert azt anélkül is jól tudta, hogy még az a másvalaki nem született a világra, aki ezt tüzes harapófogókkal is ki bírja csikarni tőlem.

– De igenis, hogy született – szólt Fánny dévaj komolysággal.

– Mégpedig éppen tizenkét év, nyolc hónap és öt nap előtt született.

Ránéztem.

– „Teneked” mondanám meg, azt gondolod? Bámultam ezen a vakmerőségen.

– Igenis, nekem. Minthogy adott szavad csak anyádnak és nagyanyádnak tilt nyilatkoznod. Megmondhatod nekem; én megmondom őnekik. Te nem szóltál senkinek semmit, és ők mégis megtudtak mindent.

– De hát „senki” vagy-e te?

Fánny szemembe nézett, elkomolyodott, s reszkető szóval ezt mondá:

– Ha te kívánod, – hát senki vagyok. Olyan senki, mint aki rád nézve nem született.

E pillanattól fogva kezdett rám nézve Fánny „valaki” lenni. Ez az ő szofizmája tetszett nekem. Megálljunk! Ezen az alapon talán ki lehetne alkudni.

– Nehéz dolgot kívántál tőlem, Fánny; de nem lehetetlent. Hanem hát várj egy kissé, hadd gondolkozzam rajta! Addig is légy közbenjáró közöttünk! Eredj be, és mondd meg nagyanyámnak, hogy mit ajánlottál nekem, s hogy én arra azt mondtam: „Jól van”.

Ravasz voltam. Alattomoskodtam. Arra gondoltam e percben, hogy ha Fánny gyermekes örömmel fog berontani a szomszéd szobába, s diadalmas hangon mondja el, amit tőlem engedélyül kicsikart, akkor majd ha visszajön, mondok neki valami helynevet, ami nem az igazi, s ezzel lerázom a nyakamról.

De nem azt tette. Csendesen ment vissza, és sokára tért meg, mikor szülői a túlsó ajtón eltávoztak; akkor is súgva mondá: – Sokáig késtem. Nem akartam anyám előtt beszélni. Most a tieid egyedül vannak, szólj!

– Még valamit elébb. Eredj vissza, Fánny, és mondd meg, hogy csak azon feltétel alatt mondom meg neked a valót, ha anyám és nagyanyám megígérik, hogy amíg én nekik Loránd írását nem mutatom, amelyben őket magához hívja, őt sem maguk fölkeresni, sem mással fölkerestetni nem fogják, s ha levelet akarnak hozzá intézni, azt elébb nekem adják, hogy én küldjem el neki, és senkinek még csak egy tekintettel sem fogják mutatni, hogy tudnak Loránd hollétéről valamit.

Fánny helybenhagyólag inte fejével, s visszament a mellékszobába.

Néhány perc múlva ismét kijött, s feltárta előttem az ajtót.

– Gyere be!

Én beléptem, ő becsukta utánam az ajtót, s azután kézen fogva odavezetett anyám ágyához.

Szegény jó anyám most már nyugodt volt, és olyan halovány.

Szemeivel szinte vonni látszott magához. Én odamentem hozzá, és megcsókoltam a kezét.

Fánny odahajolt hozzám, és arcát közel tartotta ajkamhoz, hogy súgjam fülébe azt, amit tudok.

Mindent megmondtam neki röviden.

Ő viszont odahajolt anyám vánkosára, s fülébe súgta, amit tőlem hallott.

Anyám felsóhajtott, és meg látszott rajta nyugodni.

Azután nagyanyám hajolt oda édesanyámhoz, hogy megtudja tőle a mondottat.

Mikor meghallotta azt, az ősz alak fölegyenesedett, s két kezét feje fölé kulcsolva, rebegé izgatott, látnoki elragadtatással:

– Óh én Uram, Istenem! ki gyermekekre bízod a te akaratodat; legyen meg, amit elvégeztél!

Azután odajött hozzám, és megölelt.

– Te tanácsoltad Lorándnak, hogy odamenjen?

– Én.

– Nem tudtad, hogy mit cselekszel! Isten akarta így. Most már mindennap imádkozzál testvéredért!

– Ti pedig hallgassatok érte! Mert amint fölfedezitek őt: elvész bátyám, és én nem élem őt túl.

A vihar elcsendesült, ismét kibékültek velem. Szegény anyám néhány perc múlva elaludt, és szunnyadt édesdeden. Nagyanyám inte Fánnynak és nekem, hogy hagyjuk őt most magára.

Mi leeresztettük az ablakfüggönyöket, s kimentünk a szobából.

Mikor kiléptünk, azt mondtam Fánnynak:

– Most már becsületem a te kezedbe van letéve: úgy viseld gondját!

A leány égő lelkesüléssel nézett szemembe, és azt mondá:

– Ott fogom azt őrizni, ahol a magamét.

Ezt már nem a gyermek mondta –, hanem a szűz.