XII. Egy pillantás a pisztoly szájába

Mintha két elkárhozott démon harcolt volna a föld felett, egyik tűz-, másik jégfegyverrel, oly gyorsan változott az időjárás. Május közepén már olyan rekkenő meleg lett, hogy a múlt héten még csonttá fagyott föld most már repedezni kezdett.

A szemünk elől elveszett vándort megtaláljuk azon az alföldi rónán, ahol még ahány kocsinyom, annyi országút.

A sík rónán este van már, a nap nemrég áldozott le, felhőtlen piros eget hagyva maga után; a láthatáron két-három helység tornya látszik, mind sokkal távolabb, mint hogy az a vándor, ki előttünk siet, éjszakára gyalog beérhetne valamelyikbe.

A por nem lepte még annyira be, a nap nem sütötte el annyira arcát, hogy e szép, nemes vonásokban a pozsonyi ifjúság büszkeségét, Lorándot fel ne ismerhetnők.

A hosszú út, amit idáig tett, nem lankasztotta el izmai erejét: ugyancsak iparkodni kell annak a lovasnak, ki háta mögött jön, hogy kocogva beérje.

A lovas kurtára húzott kengyelben ül, huszárok módjára, öltözete ezüstgombos mente, zsíros kalap, rongyos veres nadrág s félvállra vetett, kopott farkasbőr kacagány; oldalán széles tüszőt visel, s abból két pisztoly agya látszik elő, csizmaszárába ezüstveretes kés van dugva. Lova szerszámán is úgy csillog az ezüst, mint gazdája rongyos, foltos ruháján.

A lovas rég közelít már ügetve a gyalog utazó felé, aki még csak arra sem méltatta eddig, hogy visszanézzen, ki jön a háta mögött.

Mikor aztán utolérte, odarúgtatott mellé.

– Szervusz, diák!

Loránd feltekintett rá, s hasonló kötekedő hangon fogadta a szót.

– Szervusz, cigány!

A lovas e szónál ellökte melléről a féloldalt fityegő kacagányt, hogy a két pisztoly agyát láthassa a diák, s gondolhassa felőle, hogy ha cigány is, de valamivel több, mint muzsikus.

Loránd pedig annyi megszeppenést sem tanúsított, hogy görcsös botját levette volna a válláról, melyre csizmái voltak felakasztva. Mezítláb utazott. Így még olcsóbb.

– Ejha! De kevély vagy a piros csizmáidra – gúnyolódék a lovas, Loránd mezítelen lábaira kacsintva.

– Könnyű neked onnan a deresről – vágott vissza Loránd.

Jelent pedig a „deres” olyan négylábú állatot is, amit ez a lovas nem örömest hallott emlegetni.

– Magam nevelése! – szólt büszkén s némileg mentegetőzve e vágásra.

– Tudom. Ismertem még kis kutyakölyök korában.

– Hát aztán hová baktatsz most, diák?

– Megyek Csegére papolni, cigány.

– Aztán mit kapsz a légációból, diák?

– Húsz ezüstforintot, cigány.

– Hát tudod mit, diák; mondok valamit. Ne menj te most Csegére; térj ki ide a juhászhoz, ahol azt a cserényt látod, aztán várj rám ott holnapig, akkor én visszajövök, ott aztán mondd el nekem a prédikációdat; én még sohasem hallottam olyat. Én adok neked érte negyven forintot.

– Nem úgy lesz a, cigány; hanem térj te be ide a cserénybe, ne menj most a pusztára, várj reám ott egy hétig; akkor én visszajövök; aztán majd ott húzd el az én nótámat, adok érte tíz forintot.

– Nem vagyok én muzsikus! – felelt a lovas, mellét előre feszítve.

– Hát az a furulya minek az oldaladon?

A cigány röhögött az ötletnek. Az ő puskáját furulyának nevezni! Hej, sokan megfizettek már azért, hogy annak a szavát ne hallják!

– Te diák, te fránya fickó vagy. Nesze, húzz egyet a kulacsomból.

– Nem iszom belőle, cigány; hátha olyan van benne, ami „utánam kajabajál!”

A cigány még jobban nevetett a népmesei idézetnek.

– No hát jójcakát, diák!

Azzal sarkantyúba kapta a lovát, s vágtatva porzott végig a pusztai úton.

Ezután csendesen beesteledett. Loránd egy gyöpös domboldalhoz ért, melyet borókabokrok árnyaztak be. Ezt a helyet választá éjszakai tanyául. Sokkal jobb szeretett a bokor alatt keresni tanyát, mint az útféli csárdák bűzös, ronda borivó szobáiban.

Ott felhúzta a csizmáit, elővette tarisznyájából a kenyeret, szalonnát, s hozzáfogott a falatozáshoz. Jólesett neki; éhes volt és fiatal.

Alig végezte el lakomáját, midőn ugyanazon az úton, melyen a lovas előkerült, öt lóval vágtató hintó közeledett felé. A három elölfogott lovon csengettyű volt; messziről lehetett közeledésüket hallani.

Loránd jónak látta rákiáltani a kocsisra.

– Héj! Álljon meg egy kicsit, földi!

A kocsis megállítá a lovakat.

– No, csak frissen – szólt Lorándhoz rekedt hangon –, kapjon fel, légátus uram, ide mellém! A lovak nem tudnak várni.

– Nem azt akartam én mondani – szólt Loránd –, hogy vegyenek fel, hanem hogy vigyázzanak magukra, mert az elébb ment ezen egy lovas betyár, akivel jó lesz nem találkozni.

– Van légátus urammal sok pénz?

– Nincs.

– Velem sincs. Hát mit félünk a zsiványtól?

– Talán akik a hintóban ülnek?

– Ott a nagyságos asszony ül, s ilyenkor aluszik. Ha fölkeltem és megijesztem, aztán nem találunk zsiványt, összetöri a hátamon az ostornyelet. Nem gondolok én vele. Üljön fel, no! Lankadombig is jó lesz kocsin menni, az ebugattát!

– Kendtek Lankadombon laknak? – kérdé Loránd meglepetve.

– Ott hát. Én nagyságos Topándy urat szolgálom. Igen derék ember, az úgyis nagyon szereti az olyan embereket, akik prédikálnak.

– Tudom, híréből.

– No, ha híréből ismeri, hát ismerje meg személyéből is. Üljön fel hát, no!

Loránd szerencsés véletlennek vette a találkozást. Topándynak ez gyönge oldala volt, papos embereket elfogdosni, magánál tartani és bosszantani. Neki éppen erre volt most szüksége. A találkozás ürügye megvolt már.

Felkapaszkodott hát a kocsis mellé, s a csillagos ég derűje mellett az öt paripa vígan csengve ragadta a hintót tovább a gyepes úton.

A kocsis elmondá, hogy Debrecenből jönnek; még reggelre be akarnak jutni Lankadombra, útközben esik egy csárda, ott egy abrakot kapnak a lovak, a nagyságos asszony krampampulit fog égetni és sonkát falatozni, úgy mennek azután tovább. A nagyságos asszony mindig éjszaka szeret utazni, mert akkor nincs olyan meleg; aztán nem fél az semmitől.

Éjféltájon járhatott az idő, midőn az emlegetett csárda elé megérkezett a hintó.

Loránd leugrott a bakról, s előre besietett a csárdába, nem akarva a kocsi úrnőjével találkozni. Nagyot dobbant a szíve, midőn a csárda udvarán megpillantotta azt az ezüstös szerszámú lovat, felnyergelve, felszerszámozva. A paripa nem volt megkötve sehova, szabadon járt; a hintó érkeztére valami sajátságos nyerítést hallatott, amire egy sötét ajtóból kilépett a lovag, kivel már Loránd a pusztán találkozott.

Egészen meg volt lepetve, hogy Lorándot meglátta.

– Hát te már itt vagy, diák?

– Látod szemeiddel, cigány.

– Hogy jöttél ilyen sebesen?

– Tudod, hogy sárkányon járok, garaboncás vagyok.

De már ekkor a hintó lakosai is érkeztek. A nagyságos asszony és egy pirospozsgás szolgáló. Az első sűrűgombos gyöngyösi mentébe volt burkolva, feje selyemkendővel bekötve, a másik kurta piros rokolyát viselt, derékon átkötött tarka kendővel, hosszú haja szalagokba volt fonva. Mind a két keze tele volt pincetokkal, hideg konyhával.

– Vagy úgy? – szólt ezeket látva a lovag. – Hát kocsin hoztak! – Azzal engedte a jövevényeket a vendégszobába nyugodtan bemenni, maga pedig fogta a lovát, s odavezette a kúthoz, vizet húzott neki a válúba, hogy megitassa.

Loránd azt kezdé hinni, hogy talán nem is olyan ember ez, mint aminek tartá. Azzal ő is bement a vendégszobába.

A hosszú vendégszobán kívül volt még egy benyíló is a csárdában, de ez annyira tele volt a csapláros apró gyerekeivel, akik már vackaikban henteregtek, hogy a hintóbeli uraság jobbnak találta a vendégszoba hosszú, keresztlábú asztalánál helyet foglalni, melyen a parasztcseléd nagyhamar kiteregette a hideg sültfélét, a cintányérokat és az ezüst éteszközt, amikkel a nagyságos asszony falatozni fog.

A nagyságos asszony hátravetette gyöngyösi mentéjét, letette fejéről a selyemkendőt, s két gyertyát tétetett maga elé: mind a kettőt meg is koppantotta, mint aki „szereti a szépet”.

Igaza is volt: arcát igen szépnek lehetett nevezni; eleven élettüzű szemei, barna, erőteljes arcszíne, piros, élveteg ajkai, sugár szemöldei voltak: úgy illett, hogy ami világosság van a házban, az mind őelőtte égjen.

Hátul, a sötétben, az asztal túlsó végénél ült Loránd a hosszú lócán, s egy palack bort adatott magának, inkább azért, hogy ne üljön ott hiába, mint hogy megigya a keserves alföldi szűredéket.

A söntés mellett, kiterített zsúpszalmán aludt egy szentképáruló tót s egy vándor mesterlegény; a söntésben szolgált nagy álmosan a borzas fejű csaplár, kinek tetszettek végtelenül az ilyen vendégek, akik magukkal hordják az enni-inni valót, s csak parancsolgatni jőnek.

Lorándnak elég ideje volt nyugodtan elnézni ezt a nagyságos asszonyt, akinek a kocsiján idáig jött, s akivel valószínűleg egy födél alatt fog lakni ezután.

Víg kedvű, jó természetű teremtés lehet; minden falatját megosztja a szolgálóval; a kocsisnak is küld ki általa a maradékból. Talán ha tudná, hogy más névtelen útitársa is van, azt is odahíná a lakomázáshoz. Nincs is egyébre gondja, mint az étvágyára; olyan szép fehér fogsorai vannak. A falatozás alatt kitölti a finom gabonapálinkát a cintányérba; fügét, mazsolát, cukrot hány bele, s azután meggyújtja. Ezt a forró italt híják nálunk krampampulinak. Éjszakai útban egészséges gyomornak jó lehet.

Amint a falatozásnak éppen vége van, nyílik az udvarra vezető ajtó, s belép rajta a künn hagyott betyár; kalapja szemére lenyomva, kezében az övéből kivont egyik pisztoly.

– Asztal alá, ágy alá, akinek az élete kedves! – kiált az ajtóban megállva; mely haragos szóra a földön alvó képes tót és vándorlegény menten feliramodnak a kandalló kéményébe; a csaplár eltűnik a pincébe, s magára csapja az ajtót, a szolgáló pedig elrejti magát a pad alá: mire a betyár odalép az asztalhoz, s kalapjával mind a két égő gyertyát leüti, hogy nem marad egyéb világosság az asztalon, mint a cintányérban égő borszesz.

Ez pedig valami kísérteti világítást ad. Mikor cukornemű ég a borszeszben, sírfény dereng minden tárgyon; az élő arcok mintha halottak volnának; minden szín elmúlik benne: az arc pírja, az ajkak ragyogása, a szemek fénye, mind zöldre válik; mintha sírból fölkelt rémek néznének egymásra.

Loránd borzadva nézte e jelenetet.

Az imént oly vidám, oly mosolygó hölgy arca olyan volt egyszerre, mint akit a koporsóból költenek fel; s ez a másik, aki szemközt áll vele felvont fegyverrel, mintha maga volna a halál, fekete szakállal, fekete szemöldökkel.

Egy percben pedig úgy tetszett Lorándnak, mintha mind a ketten elnevetnék magukat: a halottarc is meg a halálarc is; hanem ez csak egy percig tartott: az is meglehet, hogy talán csak káprázat volt.

Azután erős, hatalmaskodó hangon megszólalt a rabló:

– No, csak ide gyorsan a pénzzel!

A nő elővette tárcáját, s szó nélkül odadobta neki az asztalra.

A rabló felkapta mohón, s a szeszvilágnál vizsgálni kezdé a tárca tartalmát.

– Hát aztán mi ez? – kérdezé mérgesen.

– Pénz – felelt a hölgy röviden, s elkezdett ezüstös nyelű antik késével a csirkecsontból fogpiszkálót faragni.

– Pénz! Pénz! De mennyi pénz? – riadt rá a rabló.

– Négyszáz forint.

– Négyszáz forint! – ordított a rabló, a tárcát mindenestül az asztalhoz vágva. – Hát négyszáz forintért jöttem én ide? Négyszáz forintért ácsorgok én itten egy hét óta? Hol van a többi?

– Többi? – szólt a hölgy. – Azt most csinálják Bécsben.

– Nono; nem kell tréfálni; én tudom, hogy ebben a tárcában kétezer forint volt.

– Hiszen ha az mind benne volna, ami benne volt valaha, kettőnknek is elég lenne.

– Ördög teringette! – ordított a rabló, öklével az asztalt ütve, hogy a borszesz láng magasra lobogott a cintányérban. – Én nem értem a tréfát! Ebben a tárcában most volt kétezer forint, tegnapelőtt, debreceni vásáron eladott gyapjúnak az ára. Hova lett a többi?

– Hát gyere ide, majd elszámlálom – szólt a nő, az evőkés hegyével mutogatva ujjain: – Kétszázat odaadtam a szűcsnek; négyszázat a főkötőcsinálónak; kétszázat a szíjártónak; háromszázat a boltosnak; háromszázat a szabónak; kétszázat elköltöttem vásárfiára; számold ki, mennyi marad hát!

– Nem kell nekem a számadás, nekem a pénz kell, sok pénz! Hol van a sok pénz?

– Mondtam már, hogy Körmöcön van, a pénzverdében.

– Aztán vége legyen már a tréfának! – fenyegetőzék a zsivány. – Mert ha kutatni kezdek, abban majd nem lesz köszönet.

– Hát kutasd ki az egész hintót; amit találsz benne, az mind a tied lehet.

– De majd nemcsak a hintót kutatom ki, hanem tégedet is a bőrödig!

– Mit? – kiálta fel e szóra dühösen a nő, s e percben olyan lett az arca összevont szemöldeivel, mint egy mítoszi fúriáé. – Azt próbáld meg! – s e szónál úgy ütötte a kés hegyét az asztalba, hogy az egy hüvelyknyire hatolt be.

A rabló egy hanggal alább kezdett beszélni.

– Hát mit adsz még?

– Mit adnék? – szólt a nő, durcásan vetve magát hanyatt a székben. – Az ördögöt meg a fiát.

– Karperec is van a kezeden.

– Nesze! – szólt a nő, lekapcsolva kezéről a smaragdos ékszert, s odahajítva az asztalra.

A rabló elkezdte azt műértőleg nézegetni.

– Mennyit érhet ez?

– Én kaptam ajándékba, neked is adnak érte egy ital bort a legelső kocsmában, ahova betérsz.

– Még egy szép gyűrű is ragyog az ujjadon.

– Csak hadd ragyogjon!

– Nem hiszem, hogy le ne jönne onnan.

– De nem megy le, mert nem adom.

Ebben a pillanatban a rabló hirtelen elkapta a nő kezét, melyben a kést tartá, csuklóján keresztül kapva, s míg ez erősen küszködve vonaglott acélszorítása alatt, a másik kezében tartott pisztoly végét a sikoltó szájába dugta bele.

Ez a rémjelenet mindeddig csak úgy tűnt fel Loránd előtt, mintha egy részeges férj civódnék durcás feleségével, ki annak minden követelésére tromffal tud válaszolni: az utasnő nem bírt eleget megijedni, s a rabló nem bírt eléggé ijeszteni; valami természettelen közöny látszott meghazudtolni azt a jelenetet, amiről ifjú képzelem egészen más képeket alkot. Egy rabló találkozása egy védtelen hölggyel, éjszaka, a pusztai csárdában! Lehetetlen, hogy azok így beszéljenek egymással.

Hanem amint a zsivány megragadta a hölgy kezét, s az asztalon keresztülhajolva, azt erőszakosan levonta maga elé, a pisztollyal folyvást fenyegetve a sikoltozót, akkor egyszerre felforrt az ifjúban a vér, előugrott a sötétből, hol eddig a rablótól észre nem véve ült, egy szökéssel ott termett mellette, fél kezével megragadta annak jobbját, melyben a pisztolyt tartotta, másikkal pedig kirántá a rabló öve mellől a másik pisztolyt.

A rabló, mint a megriadt fenevad, fordult egyszerre megtámadója felé, s kezét ki akarta azéból szakítani.

Érzé, hogy az övével egyenlő rangú vaskézzel van dolga.

– Te diák! – acsarkodék rá, farkasok módjára felhúzott ajakkal, összecsikorgatott fehér fogait villogtatva elő.

– Ne moccanj! – szólt Loránd, a rabló homlokának irányozva a pisztolyt.

A rabló azonban jól látta, hogy a pisztoly sárkánya nincs felhúzva; nem is lehetett volna azt felhúzni e rövid tusa alatt. Lorándnak ez az izgalomban eszébe sem jutott.

A rabló tehát hirtelen lekapta a fejét, s a koponyájával, mint a faltörő kossal, olyat taszított Lorándon, hogy az hátraesett a padra, s míg eközben baljával önkénytelen elbocsátá a zsivány kezét, fegyveres jobbjával kénytelen volt a továbbesés meggátlására maga elé kapni.

Ekkor a zsivány fordítá a másik pisztoly csövét az ő homlokának.

– Most aztán én mondom, hogy ne moccanj, diák!

Azon rövid pillanat alatt, amíg Loránd a homlokának szegezett pisztoly öblébe nézett, ez a gondolat villámlott át lelkén: „Íme itt van az alkalom, melyben a sors átkát ki lehet játszani: a saját kéz fenyegető fegyverétől megmenekülni. Aki elvész becsületes tusában, üldözött gyöngék, utasok védelmében, az mint derék ember halt meg. Lássuk meg ezt a halált!”.

Hirtelen fölemelkedék a rászegzett pisztoly előtt.

– Ne mozdulj, mert meghalsz! – rivallt rá ismét a rabló. Loránd pedig folyvást a fejének szegzett pisztoly szája előtt egy lábnyomnyira rátette nyugodtan hüvelykujját a kezében tartott pisztoly sárkányára, s felhúzta azt.

Erre a rabló hirtelen hátraugrott, az ajtónak rohant, s annyira meg volt rettenve, hogy a befelé nyíló ajtót egyelőre kifelé akarta tolni.

Most aztán Loránd vette őt célba.

Hanem amint kinyújtotta felé a karját, az úrhölgy onnan az asztal mellől egyszerre felugrott, odaszökött eléje, elfogta Loránd karját, s rémült arccal sikolta:

– Ne ölje meg! Ne ölje meg! Ne ölje meg!

Loránd bámulva tekinte rá.

A szép asszonynak minden izma vonaglott a görcsös iszonyattól; szép szemei kerekre felnyíltan delejes zsibbadást terjesztettek el az ifjú idegein. Amint erővel odaveté magát keblére, s leszorítá karjait, ez ölelés egészen megbénítá azokat.

A zsivány látva, hogy menekülhet, nagy kaparászás után meglelte az ajtó kilincsét, s mikor aztán végre ki tudta azt nyitni, a halálos rémület helyébe ismét visszatért nála a cigányos humor. Visszadugta bozontos fejét a félig nyitott ajtón, s beszólt azon a göröngyrázta hangon, ami az ijedt embereké.

– Hiszen, verjen meg a devla, cudar, ördögjárta diákja! te diák, te tintásujjú diák! lett volna csak megtöltve ez a pisztolyom is, mint a másik, amelyik a kezedben van; majd adtam volna én neked passzust a pokolba! De kerülj még egyszer a kezembe: tudom, hogy…

Azzal hirtelen visszarántotta a fejét, ami nagyon tréfás illusztrációja volt a nagy hangon kezdett fenyegetésnek; s mint akit kergetnek, futott ki az udvarra, s néhány perc múlva pariparobogás hangzott: a rabló menekült. Mikor aztán kiért az utcára, ott elkezdett istentelenül káromkodni, szidva, átkozva minden diákot, légátust és kölyökpapot, akik ahelyett, hogy az Istent otthon dicsérnék, az országúton őgyelegnek, s a szegénylegények mesterségit elrontják. Mikor már messze járt is, hangzott még nagyhangú káromkodása. Hetekig fog ez a káromkodás hangzani a lankadombi ingoványban, ahol a fenevad megközelíthetlen tanyáját felütötte, egész csendes éjszakán át; a farkasok fognak rá felelgetni, kiket a ménló megrugdalt, mikor csikót orozni jártak.

Lorándnak oly megfoghatatlan volt mindez.

A negédes, csaknem tréfás beszélgetés a rémes tűzfénynél egy rablógyilkos és megtámadott áldozata között; az érthetetlen talány, hogy egy éjjeli orvtámadó üres pisztollyal jőjön be egy házba, midőn övében egy másik pisztoly van golyóra töltve; s azután ez a nő: ez az érthetetlen alak, aki szemébe nevet a rablónak; aki öklébe szorított késsel szegül ellene, s aki ha kiszabadíthatja kezét amazéból, bizonyosan úgy fúrja a kést annak oldalába, mint ahogy az asztalba ütötte; s ugyanaz, midőn megszabadítója a rablót le akarja lőni, az ijedelem görcsös erejével rohan ennek karjai közé, félrerántja a kezét, s bántalmazóját saját testével védi.

Mi nyitja lehet e talánynak?

Eközben az asszonyság újra meggyújtotta a gyertyákat: ismét nyájas fény áradt szét a tárgyakon. Loránd ránézett a nőre. Az iménti zöldeskék arc helyett, mely a zilált őrültség vad tekintetével meredt reá, egy mosolygó, jókedvű, deli képet látott maga előtt, ki tréfás hangon kérdi tőle:

– Hát maga diák? Miféle diák? Honnan került ide?

– Nagysádtokkal együtt jöttem ide, a kocsis mellett ülve.

– Lankadombra akar jönni?

– Éppen oda.

– Talán Sárvölgyiékhez. Az szereti az imádkozókat.

– Nem ahhoz. Topándy úrhoz.

– No, azt nem tanácslom; az igen goromba ember az ilyenfélékhez. Maga prédikálni is szokott? Ne menjen oda!

– Pedig odamegyek; s ha nem tetszik megengedni, hogy a bakon üljek, megyek gyalog, mint mai napig jöttem.

– Tudja mit, lelkem? Amit ott kapna, az nem sok lenne. Ezt a pénzt, amit az az ember itt hagyott, úgyis maga vette el tőle; tartsa meg magának, én odaadom, és menjen vissza a kollégiumba.

– Asszonyom, én nem szoktam ajándékok után élni! – szólt Loránd, visszautasítva büszkén a nyújtott tárcát.

A nő rábámult és gondolá: ez furcsa légátus, nem él az ajándékkal.

A nagyságos asszonynak csak ennél a szónál tűnt fel, hogy ennek a fiatalembernek porlepte arcvonásaiban van valami, ami különbséget tesz az emberek között. Most kezdte még csak meglepni e nemes, büszke tekintet.

Talán gondolkozott is rajta, hogy micsoda tünemény lehet az, aki puszta kézzel meg mer támadni egy fegyveres rablót, hogy megszabadítson kezéből egy idegen nőt, kihez semmi köze, s aztán nem akarja elfogadni az ajándékot, mit olyan jól megérdemelt.

Loránd észrevette, hogy szükségtelen rést engedett szívén nyílni, amin könnyen jelleme titkai közé láthatna valaki s sietett betakarni hibáját.

– Nem fogadhatom el ajándékát, ,nagyságos asszonyom, minthogy ennél sokkal többet kívánok. Én nem vagyok prédikációval járó légátus; hanem iskolából kitaszított tanuló. Helyet keresek, ahol két kezem munkája után megéljek; midőn nagyságodat védelmeztem, az jutott eszembe, ez asszonyságnak szüksége lehet valami gazdatisztre, férjének ajánlhat; én híven fogok szolgálni; hűségemnek élő bizonyságát adtam, mert papirosra írott bizonyságom nincsen.

– Hát maga ispán akarna lenni Topándynál? Hja, lelkem, tudja-e, hogy az milyen istentelen ember?

– Hisz éppen azért keresem fel; egyenesen hozzá indultam; magamat is istentelenségeimért zártak ki az iskolából. Nem vethetünk egymásnak semmit szemére.

– Tehát maga valami vétket tett, azért kerüli a világ szemét? Vallja meg, mit vétett! Gyilkolt? Vallja meg! Én azért magától meg nem ijedek, s el nem mondom senkinek. Megígérem, hogy oda lesz fogadva a házhoz, akármi vétke van. Ezt már megmondtam. Hát gyilkolt?

– Azt nem tettem.

– Megverte az atyját, anyját?

– Nem, nagyságos asszony; – az a bűnöm, hogy lázítottam az ifjúságot a felsőbbek ellen.

– Micsoda? A szolgabíró ellen?

– De bizony még annál is felsőbbek ellen.

– Tán éppen a papok ellen? No, akkor aranyba foglaltatja magát Topándy. Az nagy bolond ebben a dologban.

A nő nevetve mondá e szavakat; azután egyszerre sötét mélázásba ment át arca. Majd tétova tekintettel lépett az ifjúhoz, s kezét annak karjára téve gyöngéden, azt kérdé tőle súgva:

– Tud maga imádkozni?

Loránd megütközve tekinte rá.

– Úgy, könyvből imádkozni? Meg tudna maga valakit tanítani könyvből imádkozni? – Sok idő kellene ahhoz? Mi?

Loránd mindig jobban bámult a kérdezőre.

– Jól van, jól, no; nem mondtam semmit! Jőjön velünk! A kocsis már pattog az ostorral. Akar benn ülni velünk a hintóban? Vagy jobb szeret kinn ülni a kocsis mellett, a szabad levegőn? Jobb is az! Én is inkább ott szeretnék. No hát menjünk!

A szolgáló, ki előkuporodott a pad alól, összetakarította ez alatt az éteszközöket, a nagyságos asszony kifizette a kocsmárost, s nemsokára ismét fenn ültek a hintóban, és gondolkoztak egymásról az egész úton. Az ifjú arról a nőről, ki a rablóval enyelgve dacol, gyűrűjéért küzd; aztán a rablóról, ki üres pisztollyal jön fosztogatni, és ismét a nőről, ki hatóság alatt nem ért mást, mint szolgabírót, s arról kérdezősködik, hogy tud-e más ember könyvből imádkozni, és amellett arany karperecet visel, ezüstről étkezik, selyemben öltözik, s az ifjúság tüzét hordja szemében; – a hölgy pedig arról az ifjúról, ki tud küzdeni, mint egy hős, kész dolgozni, mint egy napszámos; pénzt eldobni, mint egy nemes; asszonyokat elbűvölni, mint egy angyal, s hatalmasokat káromolni, mint egy ördög!