Nyolc év telt le az
időből.
A pusztába eltemetett ifjúból
férfi lett, arca megnyúlt, a szakáll körülnőtte; régi ismerősei közül
kevesen ismertek volna már rá. Igazi nevétől maga is elszokott régen.
Topándy házánál folyvást
megvolt a régi házirend; Cipra a háziasszony, ki az asztalfőn elnököl;
Loránd a külgazdasági mindenes, ki a háznál lakik, az asztalnál ül, s a
jövő-menő cimborákkal pertu van, velük együtt iszik és mulat.
Iszik és mulat!
Mit is tegyen egy ifjú ember
egyebet, aki előtt az életnek nincsen semmi célja?
Négyszemközt Ciprával is pertu
van; mások előtt ténsasszonyozza.
Egy estebédnél Topándy azt
mondá Ciprának és Lorándnak:
– Gyerekek, a napokban még egy
új gyerek jön a házhoz. Egy igen kedves rokonomat, akivel olyan nagyon szerettük,
egymást, hogy sohase szóltunk egymáshoz, elvitte az ördög. Én ugyan nem hiszem,
hogy volna ördög a világon; de arra a rövid időre, míg ezt elvitte, mégis
megengedem, hogy legyen. Ma kaptam a leányától egy lamentábilis levelet; igen
szépen, fáinul van írva, nincs az a kancellista a vármegyén, aki szebben
kalligrafiázzon és rendesebben koncipiáljon. Tehát azt írja szegényke, hogy a
papa halála után mindjárt megrohanták a házat azok a minden pietást lábbal
taposó szadduceusok, akiket hitelezőknek neveznek; mindent lepecsételtek,
elfoglaltak; még az ő zongoráját is; még a saját kezével rajzolt képeit is
ellicitálták, sőt a Gedenkebuchot, amibe annyi okos és nevezetes ember
annyi ostobaságot sajátkezűleg összeírt, azt is eladták; a táblája végett
megvette egy dohánykereskedő egy tízesen. A szegény leánykát eddig az
apácáknál nevelték, azoknak is tartozik háromnegyed évi salláriummal, s
jelenleg úgy áll a nap alatt, hogy a parazolján kívül nincsen egyéb födél, mely
alá magát meghúzhassa. Volna ugyan még valami anyja is, hanem annak a
társaságát bizonyos okoknál fogva nem keresheti fel; egyéb rokonait és
ismerőseit már mind sorra próbálgatta, de azoknak mind alapos kifogásaik
vannak családjuknak ezútoni szaporodására nem vállalkozni; szolgálni nem mehet,
mert arra nem tanították; ő tehát eszébe juttatta magának, hogy van még
valahol Ázsia határán egy félbolond rokona (az én vagyok); jó lesz egyenesen
azt fölkeresni, s beállani hozzá princesznek. – Én egészen helyeslem a
húgomasszony argumentációját, s már el is küldtem neki a szükséges
útiköltséget, kifizettem a zárdai tartozását, s arra is küldtem neki pénzt,
hogy rangjához illő dekórummal jelenhessen meg közöttünk.
Topándy nagyot nevetett saját
előadásának.
Csak maga nevetett, a többiek
nem osztoztak benne.
– Tehát már ezután kisasszony
lesz a háznál: fáin, művelt, szentimentális fehérszemély; aki előtt
meg kell nézni az embernek elébb, hogy milyen szót ád ki, s aki
valószínűleg mindnyájunk magaviseletét ráncba fogja szedni.
Cipra bosszúsan taszította el
magát székestül az asztaltól.
– Nono, te ne félj semmit!
Téged nem fog ő ráncba szedni, arról biztosítva vagy. Neked korlátlan
uralkodásod van a házon, azt már tudod; amit te rendelsz, parancsolsz, az
történik, és akaratod ellen egy árva malac sem jut az asztalunkra. Maradsz, ami
voltál: életnek és halálnak ura a háznál. Mikor akarod, mosás van a háznál, s
minden ember tartozik beszámolni az utolsó ingéről is; ami nem tetszik a
háznál, azt kidobhatod az ablakon, s amit megkívánsz, bevásárolhatod. Az új
kisasszony egyetlen egy kulcsot sem fog elvenni tőled, ami most azon az
ezüst lanton, piros övedre akasztva függ; s ha csak az öcsémet meg nem hódítja,
ellened pártot nem fog üthetni. Még akkor is én foglak védelmezni.
Cipra durcásan vállat vont.
– Tegye, amit neki tetszik.
– Mi is tesszük, ami nekünk
tetszik, ugyebár?
– Maguk? – szólt Cipra, fekete
szemeivel élesen nézve Topándyra. – Maguk azt teszik majd, ami annak a
kisasszonynak fog tetszeni. Óh, előre látom én azt. Amint be fogja tenni a
lábát, minden ember azt fogja csinálni, amit ő csinál. Ahogy ő fog
mosolyogni, úgy fog rá visszamosolyogni minden. Ha ő németül beszél, úgy
fog beszélni az egész ház; ha ő lábujjhegyen jár, úgy fog járni az egész
ház, ha neki a feje fáj, suttogva fog beszélni mindenki a háznál; nem úgy, mint
mikor a szegény Ciprát a forró hideg lelte, s aztán kilenc férfi odajött az
ágyához cirkumdedérumot énekelni, s paprikás pálinkával kínálták.
Topándy még jobban nevetett ez
invektívákra; a szegény cigányleány égő két szemét Loránd arcán feledé, és
azután addig feledé ott, míg a két égő szemből két vízben úszó szem
lett. Akkor felugrott, feltaszította a székét, és elfutott az asztaltól.
Topándy csendes vérrel emelte
föl a felfordított széket, s ismét helyére tette; azután utánament Ciprának, s
egy perc múlva karjára öltve hozta vissza az étterembe, szerfelett tréfás
prozopopeával és spanyol grandhoz illő udvariassággal, amit a szegény
bolond cigányleány nem értett el.
Olyan könnyen meg tudott
haragudni, s aztán olyan könnyen ki hagyta magát engesztelni. Megint leült a
helyére, és tréfált, kacagott – mindig és folyvást a finom nevelésű
jövevény rovására.
Loránd kíváncsi volt megtudni
az új családtag nevét.
– Valami Bálnokházy udvari
tanácsosnak a leánya – szólt Topándy –, ha jól megtanultam: Melánia.
Loránd megdöbbent. Egy arc a
múltból!
Különös, hogy itt kell vele
találkoznia.
Egyébiránt olyan régen volt
az, hogy látták egymást. Bizonyosan egyik sem fog a másikra ismerni többé.
Melanie-nak másnap este
kellett megérkeznie.
Reggel jókor felkereste Cipra
Lorándot saját szobájában.
A fiatalembert éppen tükre
előtt találta.
– Ahá! – szólt hozzá nevetve –
maga éppen tanácsot tart a tükrével, hogy elég szép-e. Szép, szép, no; hányszor
mondjam már? Higgye el egyszer!
Pedig Loránd nem azon tanácskozott
a tükrével, hanem hogy eléggé elváltozott-e már az arca.
– Jöjjön, no – szólt Cipra,
bizalmas lanyhasággal. – Majd én fölcicomázom, legyen még szebb; hadd akadjon
meg a szeme rajta annak a nagyságos kisasszonynak! Üljön le, majd én
felbodorítom a haját!
Lorándnak pompás
gesztenyeszínű hajfürtei voltak, oly simák, mint a selyem, és tömötten
kétfelé omlók. Ezekbe a szép hajfürtökbe bolondult úgy bele Bálnokházyné
valaha; ezeket a szép hajfürtöket szokta Cipra sajátkezűleg felbodorítani
mindennap, minden reggel; ez az ő szabadalmai közé tartozott. És úgy
értett hozzá!
Loránd pedig olyan bölcs volt,
hogy engedte magát szolgáltatni, s átengedé Cipra finom ujjainak azt az
előjogot, hogy hajfürteiben babráljanak.
– Ne féljen, na! Ma nagyon
szép fog lenni – szólt Cipra együgyű szemrehányással az ifjúnak.
Loránd pedig tréfásan
átkarolta derekát, s azt mondta neki
– Abból pedig ma semmi se
lesz, kedves Cipra, mert ma gabonát kell szeleltetni, a hajam mind tele lesz
porral. Inkább, ha jó akarsz hozzám lenni, tedd meg, hogy vágd le a hajamat.
Cipra arra is készen volt.
Ő volt Loránd frizőrje és Topándy borbélya. Ezt ő egészen
természetesnek találta.
– Hát hogyan parancsolja a
haját? Kerekre vagy rövidre? Elöl meghagyjam fürtöknek? Micsoda?
– Adsza az ollót, majd megmutatom
– szólt Loránd; s azzal kivevé Cipra kezéből az ollót, egyik markával
homlokán összefogta az egész üstökét, s a másik kezével azt tőbül levágta;
a lenyírt hajcsomagot elhajítva a földre. – Csak így a többit is.
Cipra az ijedség hüledésével
rebbent vissza e gyilkos tettre, olyat sikoltva, mintha saját testébe vágtak
volna azzal az ollóval. Ez a szép selyem hajcsomag a földön!
Mármost a többit is ilyen
rövidre kell vágni, az természetes. Loránd leült előtte egy székre,
ahonnan a tükörbe láthatott, s intett neki, hogy fogjon hozzá.
Cipra alig tudott erőt
venni magán, hogy azt megtegye. Ezt a szép főt, melyen lopva annyiszor
elmerengett, úgy elékteleníteni! Ezt a sűrű hajsátort, melynek
villanyos tömkelegébe ha ujjai elmerültek, úgy érzé mindannyiszor, mintha saját
lelke amazéval vegyülne össze; a mindennapi ábrándos ölelkezésnek e delejes
tárgyát most levágni tőből, simára, mint egy vármegyerab fejét!
Hanem azután elégtétele volt
abban a gondolatban, hogy így majd nem fogja más oly hamar észrevenni az elcsúfitottat;
nem ragadja meg így oly hirtelen a jövevény hölgy szívét; tehát csak le azzal a
sámsoni bűverővel az utolsó szálig! Ez a gondolat kegyetlen erőt
kölcsönzött ollójának.
Mikor aztán egészen simára
volt lenyírva Loránd feje, olyan furcsa volt ránézni. Oly tréfásan esetlennek
látszott, hogy ő maga is elnevette rá magát, mikor a tükör felé fordult.
A leány is együtt nevetett
vele. Nem állhatta meg, hogy a szemébe ne kacagjon; azután meg elfordult
tőle, kihajolt az ablakba, úgy kacagott. Tulajdonképpen nehéz lett volna
megkülönböztetni, hogy kacag-e vagy sír.
– Köszönöm, Cipra húgom –
szólt Loránd, megölelve a tőle elfordult leány derekát. – Ma az ebéddel ne
várjatok, mert kinn leszek a szérűn.
Azzal kiment a szobából.
Cipra pedig, amint egyedül
maradt, mielőtt valaki meglephette volna, letérdelt a padlóra,
összeseperte kezeivel a levágott hajfürtöket a földről, mind, mind, egy
szál se maradjon belőle másnak, s az egész bűbájos csomagot elrejté
keblébe. Talán sohasem is fogja azt onnan elvetni.
Cipra azzal az ösztönnel, amit
a természet csak a nőknek adott, előre érezé, hogy az, aki most
érkezik a házhoz, neki mindenben ellentéte, mindenben vetélytársnéja lesz, hogy
ebből harc fog lenni életre és kárhozatra.
Egész nap azon töprengett,
milyen lesz az új ellenség megjelenése.
Tán valami finnyás, büszke,
előkelő archordáshoz szokott báb? No, így jöjjön csak! Ezt szép lesz
megalázni. Könnyű munka. A tönkrejutott kevélyt elgázolni. Szökni fog a
háztól, vagy sárgaságba esik a sok bosszantás miatt, s megvénül idejekorán.
Vagy tán valami
kényeskedő, érzékeny nebántsvirág, aki múltját siratni jő ide, aki
minden szóban célzást lát, aki helyzetét mindennap át- meg átérzi? Óh, ennek is
jól meg lesz vetve a fejealja, hogy minden reggel nedves legyen a vánkosa a
könnyektől. Mert irgalomra ne számítson!
Vagy talán éppen annak
ellenkezője lesz? Vidám, könnyelmű, csapongó madár, aki minden
helyzetbe beletalálja magát; csak a mai nap legyen derült, a tegnapot nem
siratja, a holnapért nem aggódik? Lesz rá gond, hogy jókedve szárnyait
megnyírják! Annál nagyobb diadal lesz a mosolygó arcból síró arcot csinálni.
Vagy tán léha, rest, semmivel
sem törődő házi cifraság, aki csak piperézkedni szeret, óra hosszat
elül a tükör előtt, s este lámpánál regényt olvas? Óh, minő tréfa
lesz azt űzni, hajtani a falusi munka után, drága kezeit beleártatni a
bőrkérgesítő gazdasszonykodásba, s nevetni ügyetlenségein.
Vagy pedig hízelgő,
alattomos, mindenkinek kedvét kereső macska? Nem fog messze menni vele! Le
lesz álarcozva, mielőtt bársony kacsóinak körmeit mutogathatná.
Vagy tán rideg, minden
megbántáson túlemelkedni akaró, senkitől nem érdekelt, senkivel nem
törődő ércbálvány akar lenni? Annál jobb! Így is lesz, aki meg fogja
találni azt az érző részét, amin meg lehet sérteni, porrá törni,
megolvasztani.
Mert akármilyen, akármekkora
legyen, arról bizonyos lehet, hogy itt egy ellenségére talál, akivel semmi
kegyelemre ki nem alkudhatik.
Óh, Ciprától őrizkedni
jó! Ciprának két szíve van, egy jó meg egy rossz! Az egyikkel szeret, a
másikkal gyűlöl. S mentül jobban szeret az egyikkel, annál jobban
gyűlöl a másikkal. Őbelőle lehetne igen jó, szelíd, áldott
teremtés, akinek nagyító üvegen keresztül kellene keresni a hibáit, hogy
megláthassa valaki; de ha fölébresztik azt a másikat, akkor nem fognak a régire
találni többé.
Ciprának minden csepp vére azt
kívánta, hogy annak a másiknak minden csepp vére annyi könnycseppé változzék
át.
Így vártak Melanie-ra
Lankadombon.
Még nem volt este, hogy a
hintó megérkezett, mely Melanie elé volt a tiszafüredi állomásig küldve.
Melanie nem várt, míg
elfogadására érkezik valaki, le tudott szállni maga a hintóból, s feltalált
maga a verandára: az eléje jövő Topándyval már az ajtóban találkozott
össze. Ő kezet csókolt nagybátyjának, az megcsókolta unokahúga homlokát, s
bevezette a tornácba.
Ott várt reá Cipra.
A cigányleány tiszta fehér
ruhát viselt, fehér kötényt és semmi ékszert magán. Keresve kereste, hogy
egyszerű legyen; azt a városi kisasszonyt azzal lepje meg. Hiszen
öltözhetett volna csipkés selyembe is, mert van elég.
Pedig tudnia kellett volna,
hogy a jövevény nem lehet cifra, mert – gyászol.
Melanie-n pedig a
legegyszerűbb fekete ruha volt, minden díszítmény nélkül, csak nyaka körül
és kezefejénél volt egy-egy csinos horgacsolt csipke körék.
Ez is éppen olyan
egyszerű volt, mint ő. Szép halavány, megnyúlt arca, még gyermeteg
vonásokkal, nyugodt, szelíd tekintete rokonszenvet sugárzott maga körül.
– Fogadott leányom, Cipra –
szólt Topándy, bemutatva őket egymásnak.
Melanie azzal a nevelt
hölgyekkel közös nyájassággal, mely mindenki irányában eltalálja a simaság
mértékét, nyújtá kezét a leánynak, s szelíden üdvözölte:
– Jó estét, Cipra.
Cipra keserű gúnnyal
monda rá:
– Ugye, bolond egy név?
– Sőt inkább egy
istennő neve: Cypria.
– Micsoda istennő?
Pogány? – Ez nem tetszett Ciprának; összevonta sötét szemöldeit, s fejét
ingatta elutasítólag.
– És egy bibliai szent
nőt is úgy hínak: Cippora, Mózes neje.
– Bibliai? – kapott e szón a
cigánylegény, s felvillanó szemekkel tekinte Topándyra, mintha mondaná neki:
hallod ezt? Csak akkor fogadta el Melanie kezét, hanem aztán nem is eresztette
el többet. Erről a bibliai szent asszonyról sokat kell még megtudni!
– Jöjjön velem! Megmutatom
szobáját.
– Legyünk te és te – monda
Melanie, Cipra vállára hajolva szelíden.
Cipra azon vette észre, hogy
megcsókolták egymást.
Topándy vállat vont, nevetett,
s hagyta őket együtt elmenni.
Az újon érkezett leány semmi
elfogultságot sem mutatott Cipra irányában; úgy viselte magát, mintha
gyermekkori ismerősök volnának.
Mindjárt a legnagyobb
bizalommal szólt hozzá, amint Cipra a számára rendelt lakszobába átvezette.
– Sok bajod lesz velem
eleinte, kedves Ciprim, mert én oly ügyetlen vagyok. Most veszem észre, hogy
semmit sem tanultam eddig, amivel magamnak vagy másnak hasznot tehetnék. Olyan
gyámoltalan vagyok! De te annál ügyesebb vagy, tudom; majd tőled tanulok.
Óh, te nagyon sokat meg fogsz engem szidni, mikor valamit elkontárkodom; de
mikor leány leányt szid, az még jólesik. Ugyebár, megtanítasz engem, hogyan
kell gazdasszonynak lenni?
– S te meg akarnád azt
tanulni?
– Természetesen. Örökké nem
maradhat az ember rokonainak a terhe; akár valami szegény ember vesz el valaha,
akár valami idegennél kell szolgálnom, mindegyik csak úgy veheti hasznomat.
Magában e szavak értelmében
annyi keserű volt, de a tönkrejutott nagy úr árvája annyi megnyugvással,
oly kibékült kedéllyel mondta el azt, hogy Cipra szívében minden húr
lehangolódott bele, mint mikor a hárfán nedves köd vonul keresztül.
Ezalatt behozták Melanie
útibőröndjét, csak egy volt, és semmi skatulya hozzá; – csaknem
hihetetlen!
– Jól van; tehát kezdd el
legelébb is azon, hogy saját holmieidet szedd rendbe. Itt vannak a szekrények
ruháid, fehérneműid számára. Ezeket tartsd magad kéz alatt. Aki után a fél
harisnyát az egyik szobából, a másik felet a másikból kell összekeresgetni a
szobaleánynak, az olyan kisasszonyból nem lesz jó gazdasszony.
Melanie lehajolt egyetlen
útibőröndje mellé, s azt felnyitva, kiszedegeté belőle legelébb is,
ami legfelyül volt, felső ruháit.
Csak két darab volt, egy
perkál, egy batiszt: egy hétköznapi s egy ünneplő.
– Kissé gyűröttek lettek
a bemálházás miatt; légy szíves majd egy vasalót adatni, ki kell vasalnom,
mielőtt helyeikre akasztanám.
– Magad akarod kivasalni?
– Természetesen. Kevés van,
azt meg kell becsülnöm; cseléd kiégethetné, pedig ennek soká el kell tartani.
– Mért nem hoztál magaddal
többet?
Melanie arcát egy percre
halvány rózsaszín pír futotta be, azután ismét nyugodtan felelt ez indiszkrét
tudakozásra:
– Csak azért nem, kedves
Ciprim, mert a többit lefoglalták hitelezőink, akiknek tartoztunk.
– S nem tehetted volna el
hamarább előlük?
Melanie kezét mellére
szorítva, az erkölcsi iszony bámulatával monda:
– Hogyan? Hisz akkor
megcsaltam volna őket.
Cipra észrevette magát.
– Igaz. Igazad van.
Cipra segített Melanie
holmieit elrakosgatni a szekrénybe. Megbírált asszonyi műértő szemmel
mindent. A fehérneműeket nem találta elég finomaknak, ellenben a hímzés
rajtuk egészen kielégítette. Ez Melanie saját kézimunkája. Könyvféle csak egyetlenegy
volt a bőröndben: egy imádságos könyv. Cipra kinyitotta, belenézett.
Voltak benne acélmetszetek. Egy szép hölgy mellképe, hét csillaggal a feje
körül, ki könnyező szemét égnek emeli, s egy térdeplő ifjú férfi
képe, kinek szép, lehajtott fejére az égi világosság ömlik alá. Sokáig
elnézegette a képeket. Vajon kik lehetnek azok?
Semmi ékszer sem volt az
érkezett hozománya között.
Ciprának feltűnt, hogy
még a függő is hiányzik Melanie fülgombjaiból.
– Függőid is ott hagytad?
– kérdé, hogy a kérdésben ami gyöngédtelen van, azt eltakarja, csak suttogva.
– Az ügyvéd azt mondta – szólt
Melanie lesütött szemmel –, hogy ezek a függők is a hitelezők
pénzéből vannak véve; és igaza volt; odadtam neki azokat.
– De így be fog füleiden a
fúrás forrni – szólt Cipra. – Adok neked egyet az enyéimből.
Azzal elfutott szobájába, s
perc múlva visszatért egy pár fülbevalóval.
Melanie éppen nem titkolta
örömét az adományon.
– Nézd, az enyim is ilyen
zafírköves volt, csakhogy a kövei nem voltak ilyen nagyok.
És megcsókolta Cipra arcát, s
engedte általa a függőket fülébe berakatni.
A függőkkel a mellcsat is
együtt jár. Cipra azt is felkapcsolá Melanie hímzett nyakkörékére, s itt
megakadt a tekintete magán a csinos köréken, ujjaival megtapogatá azt;
közelről megnézte, s nem találhatá ki, hogy készült ez. Nincs hímezve,
nincs kötve, nincs szőve.
– Nem ismered még? Ez
horgacsolva van; nem régi mesterség, de igen könnyű. Jer, mindjárt
megmutatom.
Azzal hirtelen elővett
tárcájából egy pár horgacsoló tűt, gyapotcérnát, s elkezdte a
műtételt Ciprának magyarázni, azután kezébe adta, hogy próbálja meg.
Rögtön sikerült a kísérlet; Cipra is tanult valamit a jövevénytől, s úgy
vette észre, hogy még sokat fog ettől tanulni.
Cipra egy óráig volt együtt a
jövevénnyel, s egy óra múlva arra a gondolatra jött, hogy ő még csak most
kezd el – leány lenni.
Vacsorakor már úgy jelentek
meg, hogy egyiknek a karja a másiknak a nyaka körül vont fonva, és viszont.
Az első est Ciprának
teljes örömére folyt le.
A jövevény lyánka egyik sem
volt azon gyűlölt képek közül, amiket ő képzelme
boszorkányüstjéből előidézett; nem volt vetélytársné, nem volt
úrhölgy; társné volt. Egy tizenhét éves gyermek, akivel együtt lehet fecsegni,
eltölteni az időt, s nem kell előtte válogatni a szót, mert még nem
sértékeny. S úgy látszott, hogy Melanie is szereti azt, hogy van egy leány a
háznál, kinek jelenléte népessé teszi a magányt.
Cipra azzal is meg lehetett
elégedve, amint Loránd irányában viselte magát Melanie. Szemei sohasem keresték
ez ifjú arcát, bár nem is kerülték tekintetét. Közönyösen találkozott vele, s
egész napi szóváltása vele annyiból állt, hogy megköszönte neki az asztalnál,
ha vizet töltött a poharába.
És valósággal Loránd oly
szigorú egyszerűségre redukálta külső előnyeit azáltal, hogy ily
rövidre nyírt koponyával járt, s azzal a semmivel nem törődő
taglejtéssel élt minden mozdulatában, amit a mezei munkával foglalkozók szoktak
elsajátítani, hogy Melanie szemeinek nem is volt okuk rajta miért különösen
megakadni.
Óh, ahhoz nem értenek még egy
tizenhét éves lyánka szemei, hogy egy porlepte, elhanyagolt, ellazult
külső alatt meg tudják érteni, mi az a férfiszépség.
Loránd is meg lehetett
afelől nyugodva, hogy Melanie nem ismerte fel. Egyetlen csilláma a
meglepetésnek nem mutatkozott arcán, egyetlen vizsgáló tekintet nem árulá el,
hogy ő e messze földön véletlenül vele találkozó férfiban régi
ismerős arc eredetijére gondol. Idegen volt rá nézve Lorándnak arca,
járása, hangja. Az arc megférfiasodott, a járás parlagi modort vett fel, s a
hajdani szép diszkant hang alámélyedt erőteljes baritonná.
Nem is igen találkoztak
egyébkor, mint ebédnél, vacsoránál, reggelinél. Melanie a nap egyéb részét
szüntelen Cipra mellett tölté.
Cipra idősebb volt
nálánál hat évvel, jól illett neki a protektori szerep, az a nyers, rövid
elbánású utasítgatás, ami mégis tele volt kedéllyel, az a folytonos asszonyi
zsémbelés, amiről maga Topándy azt mondta, hogy ha egy óráig nem hallaná
Ciprát zsémbelni, azt hinné, halottak országába jutott; az ember megszereti
azt. És ez ügyes, gyors kezű, gyors nyelvű lyán mellett, kinek minden
tagja csupa villany és ruganyosság, olyan kiegészítő ellentét volt a
tanonc neofit bűbájos ügyetlensége: mennyit nevettek együtt, mikor Melanie
jött jelenteni, hogy elfeledett élesztőt tenni a már meg is dagasztott kalácstésztába,
mindkét keze tele ragadós kovásszal, mintha téli kesztyű volna rajtok;
vagy mikor köténybe szedte a kis sárga pelyhes mai csirkét Cipra parancsára,
hogy meleg szobába vigye őket a hideg udvarról, s eközben élénk párharcba
elegyedett a féltékeny kotlóval, mely harc utoljára is Melanie futásával
végződött.
Ezer ilyen bohó semmiségen
mennyit tud két leány nevetni együtt!
S ezer még bohóbb
semmiségről mennyit el tudnak csevegni, mikor este holdvilágnál kinyitják
a kertre nyíló ablakot, s a hímzett ablakvánkosra dűlve, éjfélig
elbeszélgetnek; mindenről, ami senkit mást nem érdekel.
Melanie sok új dolgot tudott
mondani Ciprának, amit az örömest hallgatott.
Cipra különösen egy tárgyat
szeretett volna tőle kivenni, amit tréfás célzatokkal érintgetett
egyszer-másszor.
Mikor egyszer-egyszer Melanie,
önmagától észre nem véve, nagyot sóhajtott.
– Valami távollevőnek
szólt e sóhaj?
Vagy mikor ebédnél
legkedvesebb falatját tányérján feledte.
– Valami távollevőre
gondolt most valaki, aki talán éhezik?
– Óh, „az” nem éhezik – súgá
vissza Melanie.
Tehát valaki mégis van!
Ez Ciprát megörvendezteté.
Az esti beszélgetéskor
fölvette e tárgyat:
– És ki az az „Az”?
Melanie pedig elértette, hogy
a három „az” közül az egyik mit jelent.
– Óh, az egy igen
kitűnő ifjú. Több külföldi fejedelem megbízottja. Rövid idő
alatt nagy hírt, nevet szerzett már magának. Mindenki magasztalja. Sokat járt a
házunkhoz papa életében, s engem még kicsiny koromban neki szántak.
– Szép ember? – kérdé mohón Cipra.
Ez volt a fő megtudni való.
Melanie e kérdésre csak
szemjátékkal felelt. De Cipra meg lehetett elégedve a válasszal. Legalábbis
olyan szép ember Melanie szemeiben, mint az övében Loránd!
– Hozzá fogsz menni?
E kérdésre Melanie finom bal
kezét odatartá Cipra elé, negyedik ujját magasabbra emelve, mint a többit. Azon
volt egy karikagyűrű.
Cipra lehúzta ujjáról a
gyűrűt, s belenézett. Betűket látott benne. Ha ismerné azokat!
– Ez az ő neve?
– Nevének előbetűi.
– Hogy híják?
– Gyáli József.
Cipra visszahúzta Melanie
ujjára a gyűrűt. Nagyon meg volt elégedve ezzel a felfedezéssel. Egy
régi kedves, aki szép ember, kitűnő, nevezetes férfi,
gyűrűje ott az ujján! Szent a béke.
Most már egészen hitt
Melanie-nak; hitte, hogy az a közöny, melyet Loránd irányában tanúsít, nem
tettetés. El van már az a hely foglalva mástól.
Hanem ha Melanie felől
megnyugodott is, annál kevésbé lehete csalódásban Loránd szemeinek békés
intenciói felől. Ahogy ezek a szemek Melanie arcával vétkeztek mindennap!
Hiszen ki vehetné rossz néven,
ha férfiszemnek tetszik a „szép”? Örök kiváltság. A szép arcot szembenézni, még
utána is nézni; ki róhatná azt meg?
Ah, de az asszonyi szemnek
megvan az a csodás adománya, hogy különbséget tud tenni tekintet és tekintet
között. A féltés prizmáján keresztül színekre törik a szemsugár, s ez a
csodálatos optikai elemző megmondja: ez itt a kíváncsi pislogás, ez itt a
kacér kacsintás, ez itt a sárga féltés, ez itt az égő szerelem, ez itt a
sötétkék elmerengés.
Cipra nem tanulta az optikát,
hanem ezt, ezt nagyon jól értette.
Nem is látszott rá figyelni,
mintha nem is venné észre, nem is járnának ott a szemei, mégis mindent látott,
tudott.
Loránd szemei elemészték a
szép hajadon alakját. Minden látáskor megteltek vele, mint megtelik a méh a
virág láthatatlan mézével, s lassankint sejtet tölt vele. Minden pillantása egy
ilyen hazatérő méh volt, mely szerelem mézét hordja haza a zúgó, rajzó
szívbe.
Vehette azt észre különben
Cipra abból is, hogy Loránd azóta sokkal tartózkodóbban viselte magát
irányában, mióta Melanie a házhoz került. Nagyon szorgosnak találta jelenlétét
minden mezei munkánál, hogy mentül kevesebbet legyen otthon.
Cipra nem állhatta sokáig e
kínzást.
Egyszer négyszemközt találva
Lorándot, dévaj gúnnyal fordult neki:
– Bizony pedig, barátom Bálint
(Loránd álneve ez volt), arra a kisleányra hiába pislogunk, – mert annak már
vőlegénye van.
– Igazán? – szólt Loránd,
megsimogatva a leány gömbölyű állát, mintha egy kényes virágbimbóhoz
nyúlna.
– Nono, minek az a nagy
nyájasság egyszerre? Ha én, lelkem, annyit néznék egy leányra, azt is régen
megláttam volna, hogy karikagyűrű van a kezén; az pedig
jegygyűrű szokott lenni.
– Hát sokat nézek én erre a
leányra? – kérdé Loránd tréfás hangulattal.
– Valahányszor én önre nézek.
– Ez szemrehányás is volt és
vallomás is.
Cipra iparkodott e gyöngéd
mondás lehető hatását rögtön eltörölni azzal, hogy mértéktelenül
felkacagott.
– Barátom, Bálint! Annak a
kisasszonynak a vőlegénye igen nagy úr! Külső országi fejedelmek
fiskálisa; hintóban jár, nagyságos úrnak híják; mihelyt Melanie-nak egy nagy
pörét megnyeri, ami őket megint úrrá teszi, azonnal el fogja venni. És
igen szép ember ám: nem olyan, mint maga. Fáin, csinos gavallér.
– Gratulálok hozzá! – szólt
nevetve Loránd.
– De igen. Nekem Melanie
mondta: – a nevét is megmondta. Gyáli Józsefnek hívják.
– Haha!
Loránd nevetett, s
jókedvűen megcsípve Cipra csattanó orcáját, odább ment.
Nevetett, de a mérges nyíl
szúrásával szívében!
Óh be rossz szolgálatot tett
magának Cipra, mikor ezt a nevet kimondta Loránd előtt!