Loránd elodázta, amíg
lehetett, az időt, hogy Dezsővel tisztába jöjjön aziránt, mihez
tartsák mindketten magukat, ha a végzetes tíz év is letelt.
Anyja és nagyanyja bizonyosan
sürgetni fogják, hogy ha letelt a határidő, tudassa velük fiuk hollétét.
Ha pedig azok megtudják azt, s őt fölkeresik, akkor a mentő
alakoskodásnak vége van; a boldog ember, ki Tátray Bálint személyében él,
kénytelen lesz helyet adni Áronffy Lorándnak, aki nem választhat, csak a
meghalás és a világ csúfsága között.
Mikor tíz év előtt
Dezsővel megfogadtatá, hogy szülőinek ez idő alatt hollétét el
nem árulja, az a kiszámított vég-gondolata volt, hogy a napok végeztével, ahogy
fogadta, úgy meg is fogja tartani végzetes kötelezettségét. Élete végéről
egyedül Dezső fog értesülni, s a két anya előtt azontúl is titkolni
fogja bátyja történetét. Azok ez idő alatt hozzászoktak már, hogy őt
távol tudják, s a testvér haláluk órájáig fogja őket csalogatni azzal a
boldog ámítással, hogy fiuk még valaha ismét bekopogtat az ajtón, s mutogatni
fogja a leveleket, miket a testvér írt, mikor az már régen ott lesz, ahonnan
nem járnak fel a napvilágra izenettel; s a jó szelíd anyák mindennap meg fogják
teríteni a várt fiú számára az asztalt, mikor már az ivópohár is magátul
elpattant régen.
E tiszta, hideg, átlátszó ábránd
helyén most e forró káosz! Mit tegyen most, midőn élni, az életnek örülni,
boldog napokat látni akar?
Akárhol jár, utcán,
mezőn, a háznál, mindenütt e tömkelegben járva érzi magát; mindenütt e
végtelen lánc csörömpöl utána, mely ahol elvégződnék, ott újra
kezdődik ismét.
Nem is veszi észre, ha
mellette elmegy valaki: köszön-e, vagy nem köszön.
Megmenekülni, adott szótól
életét megváltani, kizárni az egész világot titkából: ez a fejtörő
feladat. Mit mond a büszkeség; mit mond az apa emléke, ki hasonló esetben
meghajolt önbüszkesége előtt, s életet, boldogságot martalékul dobott
becsületének; mit mond a két anya siralma; s hogy küzd meg ennyi erős
ellenséggel a lágykezű szerelem egymaga?
Hogy rázhatná le magáról
Tátray Bálint azt az egész világot, mely Áronffy Lorándhoz mint egy nyúlós
iszaptenger, tapad? Amint elgondolkozva halad a falusi lakok sövénye mellett,
kalapját mélyen lenyomva szemébe, észre sem veszi, hogy a túlsó félről egy
hölgy vág keresztül a göröngyös utcán, egyenesen feléje tartva, s amint melléje
érkezik, negédes vidámsággal megszólítja:
– Jó napot, Loránd!
Az ifjú rettegett neve
hallatára riadtan tekinte föl, s a megszólító arcára nézett.
Az pedig a kétségtelen
felismerés vidor mosolyával ragadta meg kezét.
– Igen, igen! Én ráismertem
önre annyi idő óta, ön pedig már nem ismer tán többé, kedves Loránd?
Óh! Loránd is nagyon jól
ráismert! Ez a nő – Bálnokházyné volt…
Bálnokházyné arcán most is
megvoltak a hajdani szép nemes vonások; csakhogy modorában a régi hajlékony,
úrias rátartást bizonyos kellemetlen szabadelműség váltotta fel, amely
tulajdonává lesz oly nőknek, kik sokszor kénytelenek magukat mindenféle
balhelyzetből tréfás könnyelműséggel keresztülvágni. Útiasan volt
öltözve, divatos, bár kissé gyűrődött piperével.
– Kegyed itt? – kérdé Loránd
elbámulva.
– Itt bizony. Egész
véletlenül. Éppen most szálltam le a kocsiról Sárvölgyiéknél. Valami nagy
zálogos pörömet nyertem meg, s avégett jöttem az „öreg”-hez, hogy ha eladhatnám
neki a megnyert jószágot, amire hajlandónak ígérkezett. Aztán most egyúttal a
leányomat is hazaviszem.
– Igen?
– Igen ám. Tudja: szegényke
elég sokáig élt már árvaságban egy félbolondnak a házánál. De ugyan kérem,
nyújtsa a karját, hadd kapaszkodom bele; biz azt hiszem, hogy még most is fél
tőlem; pedig ezen az átkozott göröngyös falusi utcán olyan nehéz járni,
aki nincs hozzászokva. – Azért is adom el a megnyert jószágot, hogy odafenn
kell laknunk Bécsben.
– Igen?
– Minthogy Melanie-mnek a
jövendőbelije is ott lakik.
– Igen?
– Ön tán ismerni is foga,
valaha jó barátok voltak, Gyáli Pepit?
– Igen.
– Óh, az nagy karriert
csinált! Rendkívül híres ember. Iszonyú sokra vitte. Egész csoda az a
fiatalember.
– Igen?
– Hanem ön itt csak egyre
mondogatja nekem a sok „igen”-t; beszéljen már, hát ön hogy került ide? Hogy
találom itten?
– Én itt ispán vagyok Topándy
úrnál.
– Ispán? Ah, hahaha! A
rokonánál?
– Ő nem tudja azt, hogy
rokona vagyok.
– Tehát inkognitó? Azóta
mindig? Éppen, mint én: én is azóta hatodik nevem alatt járok a világban. No,
ez dicső. És most olyan véletlenül találkozunk együtt. Annál jobb:
legalább elvezet ön Topándy lakásáig; nem húznak le az istentagadó kutyái az ön
védelme alatt. – Hanem aztán ezúttal megvédelmezzen ám!
Lorándnak az is rosszul esett,
hogy ez a nő most tréfára fordítja azokat az emlékeket, amikbe
mindkettőjük szégyene van eltemetve.
Egyébként elég udvarias volt
hozzá: gondoskodott, hogy útközben a pocsolyákat kikerültesse vele, s kezét
fogta, míg valami gyaloghídon átment.
Topándy éppen kastélya tornácán
volt a két leány társaságában, midőn Loránd az idegen hölgyet bevezeté.
Loránd legelébb is Melanie-hoz
ment vele.
– Tisztelt nagysád, íme, ki
után annyit sóhajtott… – azután Topándyhoz fordult: – Bálnokházyné
őnagysága!
Melanie egy percre meg volt
lepetve; csak bámult az érkezőre, mintha nehéz volna egyszerre ráismernie,
míg az színpadi elragadtatással hozzárohant, megölelte, kebléhez szorítá,
összecsókolta; zokogott, letérdelt előtte; ájuldozott, ismét ölre fogta;
ahogy ezt számtalanszor látni érzékeny nézőjátékok ötödik felvonásának
zárjelenetében.
– Milyen szép lett! Milyen
angyal! Az én kedves, egyetlen, imádott Melániám! Akiért én mindennap
imádkoztam, akiről mindennap álmodtam. – Hát te, szólj, óh, szólj,
gondoltál-e néha reám?
Melanie anyja fülébe súgott:
– Majd ha egyedül leszünk.
Az asszonyság jobban tudta ezt
(„Majd ha egyedül leszünk, akkor beszéljünk hideg, prózai tárgyakról; de mikor
látnak, akkor sírjunk, ájuljunk el és ölelkezzünk”). Azért e találkozási
szcénának még egyszer elöl kelle vala kezdődni, ha Topándy szépen meg nem
kéri az asszonyságot, hogy legyen szíves besétálni a szobába, ahol tágasabb tér
és alkalmasabb elájuláshoz való előkészületek vannak kézügy alatt.
Itt azután vidám, csevegő
lett az asszonyság. Köszönte ezer milliomszor Topándynak (a vén bolond
istentagadónak), hogy gyermekének menhelyet adott, hogy egyetlen kincsét
megőrizte. Azután szétnézett, hogy kinek köszönhetne még meg valamit.
Meglátta Ciprát.
– Ugyan kérem – szólt
Lorándhoz –, még nem mutatott be tisztelt nejének.
Általános lett a zavar.
Csak Topándy maradt kivétel,
ő felelt nyugodt humorral:
– Az az én leányom; és még
hajadon.
– Ah! Bocsánat
ügyetlenségemért; én bizony azt hittem, hogy már nő.
Bálnokházynénak volt már ideje
észrevenni azt is, hogy Cipra szemei, mikor Lorándra pillant velük,
hasonlítanak a hű asszony szemeihez, s édes alkalma volt egyszerre két
embert szívig megsérteni, – talán hármat is.
– No de hiszen, ami nincs, az
lehet, kedves Loránd, ugyebár?
– „Loránd!” – rebegé egyszerre
három hang.
– Itt van ni! Most meg
elárultam önt! De hát végre is mire való lehet itt a titkolózás? Merő jó
barátok és rokonok között? Igen: ő Áronffy Loránd, kedves rokonunk. S te
sem ismertél rá, Melanie, ez ideig?
Melanie fehér lett, mint a
fal.
Loránd nem felelt semmit.
Válasz helyett közelebb lépett Topándyhoz; az megszorítá kezét, s e
kézszorítással ott tartá maga mellett.
Bálnokházyné nem engedett mást
is szóhoz jutni.
– Nem fogok sokáig terhére
lenni, kedves urambátyám. Szállva itt vagyok a szomszédban, Sárvölgyi úrnál,
aki jószágunkat meg fogja venni; mert egy nagy zálogos pört nyertünk meg.
– Igen?
Bálnokházyné nem magyarázta
tovább a zálogos pör genezisét Topándy előtt, aki most maga esett bele
abba a rossz szokásba, hogy mindenre „igen”-t mondjon, mint az imént Loránd.
(Azt pedig mindketten igen jól tudták, hogy a magyar nyelv természete nem
tűri kérdésre feleletül az „igen”-t; így például, ha e kérdés négyszeres
változatára: „Te voltál ma a kertben?” más nemzet változatlanul „yes”-, „oui”-,
„jawohl”-lal válaszol, a magyar, a szórakás szerint, így felel: „Én.” –
„Voltam.” „Ma.” – „Ott”, hanem ezúttal olyan jól esett mindenre e száraz,
hideg, folytatásra nem buzdító „igen”-t mondhatni.)
– Evégett néhány napig itt
kell mulatnom.
– Igen?
– Remélem, kedves urambátyám,
nem fogja tőlem megtagadni azon örömet, hogy ez idő alatt Melanie ott
lehessen mellettem. Én ugyan sokkal illendőbbnek találtam volna, hogy
egyenesen kegyed házánál alkalmatlankodjam, ha Sárvölgyi elébb igen szívélyesen
fel nem ajánlotta volna vendégszeretetét.
– Igen? – (Topándy tudott néha
igen kacskaringós igeneket mondani.)
– Azért ne nehezteljen azon
kérésemért, hogy egyetlen Melániámat azon időre magamhoz viszem. Majd
később vissza fogom őt hozni újra, s itt hagyom mindaddig, míg a sors
úgy nem kívánja, hogy bennünket elhagyjon végképpen.
Itt igen kegyes matrónai arcot
csinált Bálnokházyné. Kívánta, hogy megértsék, miről van szó.
– Igen természetesnek találom
kegyed kívánságát – szólt Topándy röviden, s ismét az asszonyságra nézett,
mintha mondaná: „Mit tetszik még tudni a mulattatásunkra?”
– Kegyednek addig is végtelen
köszönettel tartozom, hogy pártját fogta szegény elhagyatott árvámnak. Az ég
meg fogja jutalmazni érte.
– Nem tettem fizetésért.
Bálnokházyné szemérmesen
nevetett; mintha akarna is, nem is tréfát elérteni olyankor, midőn
magasabb szférák lakóiról van szó.
– Kegyed, kedves bátyám, még
mindig oly tréfás bizonyos tekintetekben.
– Oly istentagadó, akarta
mondani, kedves húgom, ugye? Valóban keveset változtam vénségemre.
– Óh, ismerjük mi jól! – szólt
malasztteljes hangon az úrhölgy. – Csak kívül mutatja azt, de szívét ismeri
mindenki.
– S fut előle, amerre
lát, kedves húgom, ugyebár?
– Nem, nem, nem: éppen
ellenkezőleg – szabódék őnagysága.
– Ne értse félre, kedves
bátyám, mostani eltávozásunkat; hogy bebizonyítsam, mennyire sokat tartunk
mindnyájan azon áldásteljes közellétre, ami a kegyedé: csak egy szót súgok
kegyednek, ami meg fogja győzni legőszintébb tiszteletünk felől.
E szót csakugyan súgva mondá
Topándynak, kesztyűs kezével annak vállára támaszkodva.
– Kedves urambátyámat akarom
fölkérni, hogy midőn az ég felhozza azt a boldog napot, legyen Melániámnak
násznagya. E szóra mégis elmosolyodott Topándy, s Bálnokházyné kezét karja alá
húzva, azt mondá:
– Jól van, asszonyhúgom. Még
több is leszek, nemcsak az. Ha az égnek azon bizonyos napja úgy fog sütni,
ahogy én óhajtom, ez az istentelen kezem két embert boldoggá fog tudni tenni.
Ha azonban az ég napjának nem úgy tetszik sütni, ahogy én gondolom, akkor
áldást, szeretetet, gratuláló verset, hosszú fohászkodást és mindent, ami
pénzbe nem kerül, én is, quantum satis, amennyi csak elég. Tehát attól a boldog
naptól függ, amit e kérdésre válaszolok.
Bálnokházyné szívéhez szorítá
Topándy kezét, s ég felé forgatott szemekkel rebegé, hogy ily jó rokonnal csak
jókedvében áldja meg választottait a gondviselés; és azután Melanie-t is
odavonta, hogy köszönje meg végtelen jóságú bátyjának azt a kegyes
gondoskodását, amivel iránta viselkedik.
Loránd kedvetlenül nézett e
csoportozatra, míg Cipra észrevétlenül kilopta magát a szobából.
– És most talán lesz olyan
szíves, Loránd öcsénk, hogy elkísér bennünket Sárvölgyi úr házához?
– Házáig – igazítá ki Loránd a mondatot.
– Hol van kedves barátnéd,
Melanie, az a kedves szép teremtés? Végy tőle rövid búcsút! De hová lett?
Loránd nem mozdult, hogy
Ciprát fölkeresni menjen.
– Hiszen majd találkozunk még
a kedves gyermekkel – szólt Bálnokházyné, észrevéve, hogy arra hiába várnak. –
Nyújtsa karát, Loránd!
Ő maga jobb felül
Lorándba kapaszkodott, s inte Melanienak, hogy foglalja el helyét az ifjú másik
oldalán, mit azonban a leány nem tett, hanem anyja karjába fogózott. Így
haladtak az utcán végig. Bálnokházyné még onnan is nagy szeretettel
visszaintegetett Topándynak, ki az ablakból nézett utánuk.
Melanie egy szót sem szólt az
egész úton.
Bálnokházyné annál többet
csevegett; kérdezősködött, tudakozódott.
– Az öregúr, úgy látszik,
rossz harmóniában él Sárvölgyivel?
– Igen.
– Még mindig olyan
szentségtörő, istentagadó?
– Igen.
– És ön ki tudta őt ennyi
ideig állani?
– Igen.
– Pedig ön maga oly kegyes,
istenfélő ember volt mindig; és most is az?
– Igen.
– Tehát Topándy és Sárvölgyi
kijelentett viszálkodásban élnek egymással?
– Igen.
– Hanem azért ön csak meg fog
bennünket látogatni többször, amíg itt leszünk?
– Nem.
– No, hála az égnek, hogy
valahára egy „nem”-et is hallok öntől. Az a sok „igen” már idegessé
kezdett tenni. Tehát ön is az ellenségek közé tartozik?
– Igen.
Ezalatt elég sietve elértek
Sárvölgyi küszöbéig. Itt megállt Loránd, és nem lépett többet előre.
Bálnokházyné megfogta Melanie
kezét, hogy előtte el ne menjen.
– Nos hát, kedves Loránd, nem
fog tőlünk búcsút se venni? Loránd Melanie-ra nézett, az föl sem emelte
szemeit.
– Isten önnel, asszonyom –
szólt Loránd röviden; kalapot emelt, köszönt, és eltávozott.
Bálnokházyné egy tekintetet
vetett utána azokkal a szép, kifejezésteljes, mindent mondó szemeivel. – Azok a
szép, mindent mondó szemek teljes tele voltak öldöklő gyűlölettel.
Mikor hazaért Loránd, Cipra a
házajtóban várta.
Mutatóujját felemelve, ezt
súgá fülébe:
– Ez volt a sárgaruhás
asszony!
Pedig nem volt rajta semmi
sárga.