|
Valami bölcs, aki amellett költő is volt, azt mondá:
legjobb hír az egy nőről, ha semmi híre sincs. Én még hozzáteszem:
legjobb élettörténet az, amelynek nincsen története.
Ilyen életregény Fánnyé és az enyim.
Nyolc éve múlt már annak, hogy a Fürstenallée-i pékházból
helyettem cserébe elhoztak egy kisleányt; a kisleányból azóta nagyleány lett, –
és még mindig az én helyemet foglalta el.
Mennyire irigykedtem rá az első napokon, hogy e
helyet át kellett neki engednem: e szentelt emlékezettel körülfátyolozott
helyet családunk gyászos lakában, anyáim fájó szívében; s mennyire áldottam
érte később a sorsot, hogy e helyet betöltve tudtam általa.
Engem az életpálya messze vidékekre vezetett magával,
évenkint egypár hónapot tölthettem csak otthon; anyám megőszült volna,
nagyanyám megőrült volna a rettentő magányban, ha az ég egy oltalmazó
nemtőt nem küld le közéjük.
Óh, mennyit köszönhetek én Fánnynak!
Anyám arcának minden mosolygását, nagyanyám éltének
minden újabb napját – neki kell köszönnöm.
Minden évben, midőn az iskolai szünidőkre
hazatértem, a derült, hosszútűrő békét találtam hajlékunkban.
Ahol annyi joga volt mindenkinek naponkint őrjöngve
átkozni a sorsot, az embereket, az egész világot, ahol fájdalomnak kellett
uralkodni minden gondolatban, nem találtam mást, mint békét, türelmet és
reményt.
Ő volt, aki biztatta őket, hogy határideje van
a szenvedésnek; ő vigasztalta őket közelebb hozott reményekkel;
ő csalogatta őket ezer lehetséges változatával a véletlen örömnek;
ami eljöhet talán holnap, talán holnapután.
És ő saját magáról mintha nem is eszmélt volna.
Mennyi lemondás kell ahhoz, hogy egy szép, életvidám
gyermek ifjúsága legragyogóbb éveit két fájdalomtörte nő ápolásának
áldozza föl, hogy velük együtt szenvedjen, hogy nehéz kedélyüket tűrje, hogy
kínos eszmejárásukat naponkinti tanulmányává tenni ne irtózzék.
És ő mindezzel nem volt nekünk adós. Hiszen csak
csereleány volt a háznál.
S mikor én Pozsonyból eljöttem, Frommék házát elhagytam,
szülői haza akarták őt is vinni; s akkor Fánny könyörgött nekik, hogy
hagyják ott még egy évig; ő úgy szereti azt a szegény szenvedő anyát.
És azután minden évben még egy évet, megint újra egy évet
kért, s ott maradt kis lakunkban, míg felnőtt hajadon lett.
Pedig Pozsony víg, zajos főváros. Frommék háza
nyitva a világ előtt, s a virág nyílni akar tavaszkor; az ifjú leánynak
joga van élni s az életnek örülni.
Fánny önkényt kizárta magát az életből. A mi
házunknál nem volt vigalom.
Szülőim ugyan sokszor biztatták, hogy el fogják
vinni mulatságokba, ők is vele mennek.
– Az én kedvemért? Azért, hogy én mulassak, ti is
odajönnétek a vigalomba? S mulatság volna nekem az? Maradjunk itthon! – Majd
lesz még rá idő.
És midőn így áldozott, tudta azt akként tenni, hogy
ez ne lássék áldozatnak.
Vannak sokan, jó, türelmes kedélyű leánykák, kiknek
ajka nem panaszol; de panaszkodnak némán a tört szemek, a sápadt arc, a lankadt
kedély, s tanúbizonyságot tesznek az eltemetett vágyakról.
De Fánny arca piros volt és mosolygó; szemei elevenek és
tüzesek, kedélye mindig vidám, nyílt, elégült; minden vonása azt vallotta, hogy
amit tesz, az szívéből jő, s szívének jólesik. Derült, örökvidám
jelensége megvilágítá körüle az egész borongós kört; mint mikor angyal jár a
sötétben dicsfénnyel alakja körül.
Évről évre így találtam őt otthon, midőn
szünnapjaimra hazakerültem, s évről évre egy elhatározott gondolat kezdett
közöttünk megállapodni.
Nem beszéltünk mi arról soha; de azért tudtuk
mindannyian. Tudta ő, tudtam én, tudták az ő szülői és az
enyéim; nem is gondoltunk rá, hogy az másképp lehessen. Csak idő kérdése
volt köztünk e gondolat. Annyira nem kétkedtünk benne, hogy nem is beszéltünk
róla soha.
Mi nem adtunk egymásnak hajfürtöket emlékül, mi nem
esküdtünk egymásnak holdra, csillagokra, minden istenekre; mi gyűrűt
sem váltottunk egymással; olyan jól tudtuk azt, amit tudtunk.
Mikor aztán én elvégeztem a pálya előkészületeit,
ügyvéd lettem, mikor a legelső ágenciát kaptam, uradalmi fiskalátus
állomásában, akkor egy napon karom alá vontam Fánny kezét, és azt mondtam neki:
– Kedves Fánny, emlékezel-e Jákob történetére a szent
históriából?
– Emlékezem.
– Nem gondolod-e, hogy Jákob igen jeles fiú volt, mert
hét évig tudott szolgálni, hogy a feleségét megkapja?
– Nem tagadom, hogy az volt.
– Akkor el kell ismerned, hogy én még derekabb fiú
vagyok; mert én már nyolc esztendeje szolgálok – érted.
Fánny felnézett rám azokkal a nyári hajnal mosolygású
szemeivel, s gyermeteg derültséggel felelt:
– És hogy még derekabb ember légy, tehát még két esztendeig
kell várnod.
– Miért? – kérdeztem én tőle neheztelve.
– Miért? – szólt ő szelíd komolysággal. – Hát nem
tudod-e, hogy egy üres hely van asztalunknál, amely míg be nincs töltve, addig
nem lehet itthon az öröm ennél a háznál. Tudnál-e boldog lenni, ha anyád
szemeiből mindennap azt kellene olvasnod: hát a másik hol van? Minden
örömöd sértené ezt a szenvedő szívet, s annak minden néma tekintetében
szemrehányás volna, hogy mi örülni tudunk. Óh, Dezső, itt nem lehet
menyegző addig, amíg a gyász tart!
És amidőn azt mondta, hogy ne szeressem még, – akkor
kényszerített, hogy még jobban szeressem.
– Mennyivel magasabb vagy nálamnál!
– Hiszen elfut az a rövid két év is, mint a többi. Nem
tegnaptól fogva gondolunk mi egymásra, s amíg megvénülünk, elég időnk lesz
boldognak lenni. Én várok, s e várásban nekem elég örömem van.
Óh, mint szerettem volna e szóért megcsókolni; de sokkal
szentebb volt előttem ez arc, mint hogy szentségtörésnek ne tartottam
volna azt ajkaimmal érinteni.
– Mi tehát maradunk, ahogy voltunk.
– Jól van.
– Semmi szó erről még két esztendeig, amikor Loránd
tilalma alól becsületszavad felszabadul, s te felfedezheted, hogy ő hol
van. Miért e hosszas titkolózás, azt én nem értem; titkaitokba sohasem
igyekeztem mélyebben behatni, mint amennyire magatok hívtatok; de ha fogadást
tettél rá, tartsd meg; s ha e fogadással tíz évig tartó gyászt öltettél fel
családoddal, magaddal és velem, viseljük azt, míg le nem szakad rólunk.
Én megszorítám a kedves lyán kezét; elismertem, mily
szörnyű igaza van; ő aztán vidor, játszi kedéllyel sietett anyámhoz
vissza, és soha senki sem vette volna észre arcáról, hogy ő néhány percig
komoly is tudott lenni.
Én még egy merész kísérletet kockáztattam e tárgyban.
Lorándnak írtam, eléje terjesztve, hogy bizony már olyan tiszta a láthatár
körös-körül, hogy ő akár trombitaszóval járhatja körül az országot,
hirdetve, hogy ő ez és ez, s nem fog senkire találni, aki őt elfogja;
minthogy tehát úgyis mindegy, akár tíz év, akár nyolc, engedje el már azt az
utolsó két évet, s bocsásson bennünket magához.
Erre aztán Loránd ezt a rövid sort írta vissza:
„Amire becsületszavunkat adtuk, arra nem szoktunk
alkudozni.”
Ez rövid elutasítás volt.
Többször aztán nem alkalmatlankodtam neki ezzel a
kéréssel. Vártam és tűrtem, míg a napok letelnek…
…Óh, Loránd! Én teérted két évet adtam oda a
mennyországból e földön!
|