XXII. A tudtán kívül rém

Min nevettek hát olyan nagyon?

– Hallod-e, mi tanácsot adott nekünk Cipra? – szólt Topándy.

– Minthogy ő bennünket ebéddel nem várt, azt indítványozza, hogy menjünk át Sárvölgyihez, ott nagy trakta lesz ma. Valakit várnak.

– Aki valószínűleg nem fog az ebéd idejére megérkezni – tevé hozzá Dezső.

Cipra a folyosó túlsó végéről beleszólt a társalgásba.

– Itt volt nálam a vén gazdasszony Sárvölgyitől. Tortasütőt kért kölcsön meg jeget, mert ma a Gyáli úr vissza fog érkezni Szolnokból.

– Vivát! – monda rá Topándy.

– S minthogy azt látom, hogy maguk az ifjúurat ott felejtették, hát mármost csak menjenek el maguk Boris asszony süteményét elkölteni, különben megint engemet átkoz össze.

– El is megyünk, Cipra húgom – szólt Loránd. – Igen, igen: ne tessék rajta nevetni. Vedd a kalapodat, Dezső, elég szépen kicsípted magad falusi látogatáshoz; megyünk át Sárvölgyiékhez.

– Sárvölgyiékhez? – szólt Cipra, kezeit összecsapva, s már erre ő is közelebb jött Lorándhoz. – Maguk Sárvölgyiékhez akarnak menni?

– Nem éppen Sárvölgyi kedvéért – szólt Loránd igen komolyan –, aki különben igen kegyes, jámbor férfiú, hanem vendégeiért, akik Dezsőnek régi ismerősei. Nem is mondtam még neked, Dezső. Bálnokházyné és leánya itt vannak Sárvölgyinél valami pörös ügyben. Azokat, ha már egy faluban vagyunk, nem kerülheted el.

– El lehetnék ugyan náluk nélkül – viszonzá Dezső közönnyel –, de nem bánom, látogassuk meg őket, nehogy szándékot lássanak a kikerülésben. Te beszéltél már velük?

– Óh igen. Mi jó hangulatban vagyunk egymáshoz. Loránd áldotta magában egykori óvatosságát, hogy Melanieról sohasem írt Dezsőnek egy szót is. Úgy látszik, Dezső sem járt utána, hogy gyermekkori eszményképe hova tűnt el. Más kép foglalta el helyét.

– Azonkívül is, minthogy Gyáli az asszonyságok ügyvédje, ki holmi pörös egyezséget lett volna itt létrehozandó Sárvölgyivel, s minthogy Gyálit te, kedves barátom, manu propria expediáltad ki Szolnokból, s az rögtön postára ült, s azóta Pesten van, ha odább nem futott: tehát egyúttal hivatalos kötelességed is magyarázatot adni az ügyvédjükre várakozóknak, hogy hova tetted az emberüket. Ha van bátorságod hozzá.

Dezső eleinte húzódozott a látogatástól, hanem az utóbbi megbízás és bátorságának kétségbevonatala megejték akaratát.

– Hogy van-e bátorságom? No, azt majd meglátod. És egyúttal azt is meg fogod látni, hogy milyen szóbeli védelmet tudok ügyvédileg hevenyészni. Fogadom, hogy ha én előadom az esetet, ők maguk is nekünk fognak igazat adni.

– Óh, tedd azt, kérlek – szólt Loránd, tréfásan összetett kézzel könyörögve öccsének.

– Meg is teszem.

– Siess hát, hozd a kalapodat, és menjünk!

Dezső elszánt léptekkel indult a kalapjáért.

Cipra utána nevetett. Ő tudta, hogy mi lesz ebben a nevetnivaló. Ez a menyasszony előtt fogja a vőlegényt meggyalázni. Hogy mivel, azt ő maga sem tudta; de annyit a férfiak beszédéből már kivehetett, hogy Gyálit valami égrekiáltó gyalázatért ez éjjel a társaságból kivetették. Tegnap óta ő is gyűlölte ezt az embert.

Loránd pedig a bosszúállás kéjétől szikrázó szemekkel nézett távozó öccse után.

Topándy megfogta Loránd kezét.

– Ha hinném a kerubimokat, azt mondanám: egy öldöklő angyal szállt beléd, aki ezt a gondolatot sugallta neked. Tudod-e azt, hogy Dezső oly szakasztott mása annak az alaknak, ami atyád volt, midőn az akadémiákról hazakerült; arca, termete, hangjának zengő mélysége, a szemeiben fel-felvillanó tűz s az a megölő szemöldökráncolás. S te most ezt a fiút odaviszed Sárvölgyi elé, hogy végigregéltess vele egy irtóztató történetet egy emberről, ki jó barátját a legördögibb módon akarta megölni, éppen úgy, mint ő.

– Csitt! Dezső nem tud erről semmit.

– Annál jobb. Egy élőlény, aki nem sejti, hogy ő arra az emberre nézve, akit meglátogat, a legfélemletesebb túlvilági rém. A megölt apa, ki fiában feltámadt! Ezért a bekövetkező óráért egyet elismerek az eddig tagadott fogalmak közül: – a pokol létezését…

Dezső visszatért.

– Nézz körül bennünket, Cipra húgom – szólt Loránd a mindig közelében tévelygő leányhoz. – Elég szépek leszünk-e? Megakadhat-e rajtunk a szépek szeme?

– Menjenek – mondta Cipra, tréfás haraggal megtaszítva Lorándot –, mintha nem jól tudnák azt maguk. Vigyázzanak inkább magukra, hogy ott ne vesszenek! Az ilyen szép legényeket hamar elkapják ám.

– Nem, Cipra, mi visszatérünk hozzád – szólt Loránd, oly gyöngéden szorítva magához Ciprát, hogy Dezsőre nézve fölösleges maradt minden további kérdezősködés azon tárgy felől, amiért tulajdonképpen Loránd idehozta őt. Helybenhagyta bátyja választását: a leány szép, természetes, jókedélyű, s látszik, hogy szereti. Mi kell több? – Ne félj, Cipra húgom! Nem maraszt ott bennünket senki szép két szeme.

– Ejh, nem is a szép szemektől féltem én magukat – szólt Cipra csintalan fürgeséggel csúszva ki Loránd karjából –, hanem Boris asszony tortájától: – az itt nem lesz.

Ezen aztán mind a hárman nevettek, utoljára még Dezső is; pedig ő nem tudta még, hogy miféle mitológiai ijesztő szörny lehet egy olyan balsorsszülte cukorsütemény, amely Boris asszony kezéből kikerül.

Topándy mind a két fiút megcsókolá. Sajnálta, hogy ő is velük nem mehet, s kérte Lorándot, hogy csak maradjanak ott sokáig.

Cipra a kapuig kikísérte őket. Loránd ott kezet szorított vele, s szép gyöngéden megcsókolta a leány kezét. A leány nem tudta, hogy szégyenelje-e azt, vagy örüljön neki.

Azután háromszor is visszafordult Loránd, míg Sárvölgyi lakáig értek, s kezével köszöngetett Cipra felé.

Dezsőnek semmi további felvilágosításra sem volt már szüksége ebben a pontban. Azt hitte, hogy a legjobban van értesülve.

Borcsa asszonynak pedig azalatt volt drága dolga otthon.

– Az is bolond volt, aki azt kitalálta, hogy valami vendégséget bizonytalan időre rendeljen meg. Nem tudni: egy órakor, két órakor, három órakor, este vagy éjfél után lesz-e itt az, akire várakozni kell.

Hússzor is kifutott már az utcaajtóba, megnézni, jön-e már, mégsem jön. Minden kocsizörgés, minden kutyaugatás kicsalta az utcára, ahonnan aztán annál mérgesebben tért vissza, dohogva:

– A leves mind elfő már, négyszer is fel van töltve már. A lepény szilánkká száradt. A kappan olyan már, mint a csontváz. A felfújt kása mind összeesett. Szerencse, hogy a fánkot még tegnap kisütöttem, azt ma csak fel kell melegítni: úgy nagyon jó lesz. De hol az ördögbe is jár az a pipogya városi gavallér? Verje meg a csoda a nagyvárosi bélét, ha még ennyi időre sem éhezett meg!

Néha egy-egy rémgondolat is felsüstörgött előtte rántásos serpenyőjéből.

– Hátha az a cigányleány megint? Ármányadta cigányleánya! Még kitelik tőle, hogy amint ott őnáluk leszálltak az urak, ezt a vendéget is megreggelizteti magánál, s csak úgy ereszti vissza. Ez ugyan képtelenség volna, minthogy a városi úrfi az itteni kisasszonynak mátkája; de a cigányleánynak is átkozott szemei vannak. Aztán sok mesterséget tud: megbabonázza az embert. Az átkozott cigányleány; mikor valami babonát mond, hát attól az ő fánkja mind szép szalagot kap körül, másik babonamondására meg az én fánkom mind úgy összezsugorodik a forró zsírban, mint a furkó; pedig ugyanabból a lisztből való, ugyanazzal az élesztővel. Ez a fertelmes cigányleány sok ilyen megrontásra képes.

Nem is mutatta légyen magát valaki a háziak közül Borcsa asszony láttávolában, mert kikapta tőle a magáét. Mikor Sárvölgyi került eléje:

– No, a nagyságos úr megint hozott a nyakamra olyan vendéget, aki azt hiszi, hogy este harangozzák a delet. Kár volt tegnapra nem invitálni: akkor talán már csak megérkezett volna. Én mindent akár újból kezdjek el főzni.

Ha meg Melanie-t kaphatta meg:

– Mondhatom, hogy derék vőlegény az ilyen, kisasszony, aki várat magára. Ha én ilyen szép kisasszony vőlegénye volnék, fél nappal hamarább jönnék az ebédre, nem fél nappal később. No iszen, lesz ezzel kínja, ha valaha otthon főzet. Hanem iszen Bécsben nem főznek otthon. Minden ember vendégfogadóból él. Ott lehet délután hat órakor ebédelni. Legalább, amit a délben ebédelők meghagytak, azt összevagdalják, s csinálnak belőle új kófernyát a később jövő úri vendégeknek. Köszönöm alássan!

Végre mégis éppen az utolsó kutyaugatásnál, melyre Borcsa asszony már ki sem méltatá tekinteni a konyhából, többszörös férfiléptek hangzanak a folyosón; s midőn e hangra Boris asszony nagy felkészüléssel előrohan, hogy majd mint megmutatja ő most mindjárt annak a bécsi úrnak, mint szokás a vendégszeretetet élőszóval kifejezni itt az Alföldön, nagy bámulatára nem a bécsi gavallért, hanem a szomszéd úrfit látja maga előtt egy másik idegen úrfival.

– Lehet az uraságokkal szólni? – kérdi Loránd a feltüzelt amazontól.

– Igenis. Odabenn vannak a nagy szobában. Hát azt a bécsi urat nem hozták el?

– Az csak ebéd után fog eljönni – szólt Loránd, ki ráért Borcsa asszonnyal még humorizálni is.

Azzal bementek, Borcsa asszonyt ott hagyva a kétség maró kígyóinak martalékul.

„Vajon való volt-e ez vagy tréfa? Vajon mit akarnak ezek itten? Vajon miért nem hozták el azt, akit elvittek? Vajon soká fognak-e ezek itt maradni? Vajon nem üt már bele a mennydörgő mennykő ebbe az egész vendégségbe?”

Az uraságok mind együtt voltak a nagy teremben.

Ők is azt hitték, hogy az ajtóban hangzó léptek azt hozzák, akire várnak. S nagyon türelmetlenül várták már. Gyáli azt izente, hogy amint menekülhet a szolnoki tivornyából, azonnal kocsira ül, és visszatér. Melanie és anyja selyembe voltak öltözve; Melanie hullámzott hajfürtein gondoskodó anyai kéz nyomai látszottak, s Bálnokházyné maga is igen hatásos tünemény volt négy-négy huncutkával a két halántékától a homlokán körül; még Sárvölgyi is előkereste e napra fecskefarkú fekete frakkját, akkori időben a tisztelgési gála kizárólagos jelmezét. Nagyon nagy ünnepélyre készülhettek itt ma!

Mikor aztán a három udvariasan elősiető alak előtt megnyílt az ajtó, s a két testvér belépett rajta, egy ijedelemmé vált mind a három mosolygó tekintet.

„Hát te még közelíthetsz hozzám?” – Ez volt Melanie ijedelme.

„Hát te még nem haltál meg?” – Ezt kérdezé Bálnokházyné tekintete Loránd arcától.

„Hát te föltámadtál-e?” – Ez a kérdés volt Sárvölgyi merev tekintetében, melyet Dezső arca igéze meg.

– Testvérem, Dezső – szólt Loránd elfogulatlan bizalmas hangon, bemutatva az öccsét. – Tőlem hallotta meg nagysádtok ittlétét, azért meg fog bocsátani Sárvölgyi úr, ha öcsém kívánatának engedve, néhány percét látogatásunkkal elraboljuk.

– Kérem, tessék helyet foglalni. Örülök a szerencsének – szólt Sárvölgyi oly szorongatott hangon, mintha a torkát fojtogatná valami láthatlan kéz.

– Ugye nagy fiú lett ebből a Dezsőből, nagysád? – szólt Loránd Bálnokházyné és Melanie közt foglalva helyet, míg Dezső Sárvölgyivel szemközt ült le, ki folyvást nem bírta róla szemeit levenni.

– Nagy és szép fiú – bizonyítá Bálnokházyné. – Milyen kicsiny volt még, mikor Melanie-val együtt táncolt!

– S milyen féltékeny volt bizonyos emberekre.

Énnél a szónál hárman is vetettek intő tekintetet Lorándra, hogy „ne tovább!”: Bálnokházyné, Melanie és Dezső. Milyen indiszkrétek ezek a falusi emberek!

Különösen Dezsőnek igen megnehezült az ilyen bevezetés után kellemetlen mondókájához hozzákezdeni.

Loránd pedig valóban jókedvre volt hangolva. Az a látvány, hogy tegnapelőtti kedvese milyen ünnepélyes piperével készült megülni azt a napot, melyen szegény nyomorult, eldobott szeretője magát főbe lőni tartozik, olyan humort keltett szívében, aminek lehetetlen volt szavaiban meg nem érzeni. Csak azért is ezt folytatta.

– Tessék elhinni! A bohó fickó még rám is féltékeny volt. Majd megölt. – Pedig mi nagyon hívek vagyunk az emlékeinkhez. Dezső meg nem foghatta, micsoda bolondság ütközött a bátyjához, hogy ez most őt Melanie-val együtt ilyen hamis helyzetbe akarja hozni. Talán jó volna a tárgyhoz látni és félbeszakítani ezt a beszédet.

Bálnokházyné arcán felismerhető volt bizonyos megvetéssel határos gúny, midőn Lorándra tekintett; mintha azt akarná mondani: „Tehát csakugyan győzött a próza a becsületérzés poézise felett? Megél az ember halála napján túl is, csak kellő flegmával bírjon hozzá? Szégyen a futás, de hasznos; hanem hát így is csak meg vagy te ölve.”

Ezt a gúnyt majd mindjárt elűzzük erről a szép arcról.

– Tisztelt nagysádtok! – szólt Dezső hideg nyugalommal. – Az illendő tisztelgésen kívül is, mely nagysádtok látogatására hozott, van egy indok, mely kötelességemmé tette, hogy idejöjjek. Számot kell nagysádtoknak arról adnom, hogy nagysádtok ügyvédje miért nem jött ma ide vissza, s miért nem is fog egy ideig visszajönni.

– Az istenért! Csak nem érte valami veszély? – kiálta fel ideges ingerültséggel Bálnokházyné.

– Óh, afelől legyen megnyugodva, nagysád; ő ép, egészséges, csupán az a változása történt, hogy jelenleg kelet helyett nyugat felé utazik nagy sietve.

– No, és mi oka lehet arra?

– Az indok, mely őt innen eltávolítja, meg kell vallanom, hogy én vagyok.

– Ön-e? – csodálkozék Bálnokházyné.

– Ha megengedik nagysádtok, s türelmük van hozzá, messze kell kezdenem a történetet, mely e sajátszerű végzetet felvilágosítja.

Loránd vette észre, hogy Melanie-t nem nagyon érdekli az, hogy Gyáliról mit beszélnek. Közönyös iránta; hiszen már vőlegénye.

Tehát elkezdett neki szépeket mondani; magasztalta szép hajfürtjeit, eleven arcszínét s egyebeket, amiknek magasztalásához ingyen lehet hozzájutni. Míg szeretője volt, addig nem mondta neki, hogy milyen szép. Érthetett belőle. Akinek hízelgünk, azt már nem szeretjük.

Dezső pedig folytatá az elkezdett történetet.

– Éppen ma tíz esztendeje annak, hogy Pozsonyban az országgyűlési fiatalságot az írott országgyűlési napló terjesztése miatt üldözőbe vették. Csupán egyet nem bírtak megtudni, azt, hogy ki adta át eredetileg a leírandó első példányt a többieknek, míg egyike az illető legközelebbi barátainak azt el nem árulta.

– Régi dolgok már ezek, kedves öcsém – szólt fitymáló hangon Bálnokházyné.

– Következéseik azonban mind e mai napig kihatottak, s én nagyon kérem nagysádtokat, hogy hallgassák végig e történetet, s azután mondjanak ítéletet fölötte. Nagysádtoknak szükséges megismerni az embereiket.

(Óh be ártatlan gyerek ez a Dezső! Egyébiránt nem is sejti, hogy az, akiről ő beszél, Bálnokházyné leendő veje.)

– Az, akit barátja elárult, Loránd bátyám volt, s aki barátját elárulta, az volt Gyáli.

– Az nem bizonyos – szólt Bálnokházyné. – Ilyen eseteknél a látszat és a szenvedély szemüvege gyakran csal. Az is meglehet, hogy Áronffy urat más valaki árulta el, tán valami könnyelmű asszony, akinek „uramöcsém” minden titkát kifecsegte, s aki azt megint odább adta nagyravágyó férjének, hogy az saját érdemei szaporítására használja.

– Bizonyosan tudom, hogy állításom helyes – feleselt Dezső –, miután egy nagylelkű úrhölgy, ki nemtőként őrködött bátyám felett, ez árulásról magas állású férje által értesülvén, erről Lorándot sajátkezűleg írt levélkében értesíté.

Bálnokházyné ajkába harapott. A méltatlan magasztalás is a szívig hat. Ő volt az a nagylelkű nemtő, kinek Dezső nevezte, s az a könnyelmű asszony, kinek maga nevezte magát. A prókátor jól érti a visszavágást.

Melanie szerencsére nem hallá ezt, mert ugyanakkor Loránd azzal a természeti csodával mulattatá, hogy milyen különös az, hogy mikor még a kisasszony Topándynál volt, a jácintok olyan szép tündércsengettyűs virágfüzérek voltak, s egy hét múlva milyen sunda bogyófüzérek vannak azok helyén. Hogy tudnak a virágok ilyen hirtelen elváltozni?

– Jó – mondta Bálnokházyné. – Tehát engedjük meg, hogy mikor Gyáli meg Áronffy urak kisdiákok voltak, akkor egyik a másikra árulkodott. S mi történt azután?

– Én valóban csak ma éjjel óta tudom azt, ami történt. Akkor este éppen látogatóban voltam Lorándnál, s Gyálit is ott találtam nála. Tréfálni látszottak. Arról enyelegtek, hogy a búcsútáncvigalmon ki legyen a táncosa annak az igen tiszteletreméltó hölgynek, ki nagysád kíséretében gyakran látható volt, s kinek a jó szíve és annak megfelelő áldással halmozott termete mellé azon igen méltánylandó hajlama is vala, hogy igen szeretett táncolni. A két ifjú diák azon vitázott előttem, hogy ki fog a tante-tal táncolni.

– Persze mint „szerencse” fölött.

– Természetesen. Egyik sem akarván a másiknak előnyt engedni, végre azt határozták, hogy a sorsra bízzák az eldöntést; az asztalon hevert egy darabka papír; egyetlen írószer, ami Loránd szobájában található volt, miután a többit, házmotozástól tartva, éppen akkor mind elégeté. E darabka lilaszín papírt szakíták kétfelé, s arra írt mindenki egy nevet, azt kalapba veték, s engem szólítottak fel, hogy húzzam ki az egyiket. Én kihúztam, és Loránd nevét olvastam le róla.

– El szándékozik ön még azt is mondani, hogy bátyja hogy mulatott aztán ezen a táncestélyen? Melanie még nem hallotta.

– Nem szándékozom erről a napról többet beszélni, s egyszerre tíz évet fogok ugrani. Hanem annyit az érdekfeszítés elve ellen sietek kimondani, hogy a kihúzott névjegy nem a tante-val való táncra szólt, hanem a Loránd és Gyáli közötti összeütközés által eredményezett amerikai párbaj sorsjegye volt.

Dezső nem vette észre, hogy Sárvölgyi arcán a rezes foltok hogy kigyulladtak e szóra: „amerikai párbaj”, s azután hogy halaványodott el megint egyszerre.

– Megálljon csak, kedves öcsém – szólt közbe Bálnokházyné –, mielőtt folytatná, engedjen egy kérdést. Szokás-e társaságban „még meg nem történt” párbajokról beszélni?

– Igenis szokás, ha valamely párbaj az egyik fél gyáva magaviselete miatt lett lehetetlenné.

– Gyáva magaviselet miatt? – szólt Bálnokházyné, szúró tekintetet vetve oldalvást Lorándra. Ez neked szól.

Loránd pedig éppen akkor azt mesélte Melanie-nak, hogy tegnapelőtt éjjel, ahogy a szép holdvilág rásütött a zongorára, mely azon módon nyitva maradt, ahogy a kisasszony hagyá, egyszerre csak halk tündéri hangok kezdenek el ömledezni a zongorából. Hanem biz az nem volt szellem, aki a billentyűkön játszott, hanem a Cipra fehér házi menyétje, mely éjszakai pillangókat vadászva, végigfutott rajtuk.

– Igenis – szólt Dezső Bálnokházynénak válaszolva –, egyike a vívás feltételeit elfogadott feleknek oly magaviseletet tanúsított ez alkalommal, mely őt minden tisztes társaságból kizárja. Gyáli a saját neve helyett is Lorándét írta utánzott kézírással a cédulára.

Bálnokházyné hitetlenül pittyeszté ajkát.

– Hogy lehet ezt bebizonyítani?

– Úgy, hogy én nem vetettem a tűzbe azt a két sorsjegyet, mint Gyáli hivé, hanem helyette a lehozott táncrendet; a két cédulát pedig eltettem, és megtartottam mai napig, sejtve, hogy e kiszámított ravaszságnak tán fontosabb oka is lehet.

– Megbocsát ön. De itt egy igen súlyos vád van emelve egy távollevő ellen, aki nem védheti magát, s akit eszerint a legelső, legközelebbi embernek kötelessége védeni, bárha a kímélet félretevésének árán is. Van arra valami bizonyság, valami autentikus tanúság, hogy az ön által tartogatott cédulák, melyek közül az egyik hamisított, valóban azonosak ama sorsjegyekkel, amikből ön éppen a hamisítottat húzta ki?

Bálnokházyné nagyon a végletig ment, midőn egy férfinak igazmondási hitelességét veté a kétség latjára; hanem nagyon megjárta vele. Prókátorral volt dolga.

– Kétségtelen az az azonosság, kedves jó rokonom, miután e két cédula nem más, mint két összeillő darabja ugyanannak a levélkének, amiben Loránd jószívű nemtője őt tudósítá Gyáli árulásáról; a cédulák túlsó oldalán most is ott van e nagyon tisztelt hölgy kézírása; dátum és vízjegy rajta.

Bálnokházyné keble lihegett a dühtől. Ez a huszonhárom éves ifjú olyan nyugodtan teszi őt semmivé, mint ugyanakkora darab papírt, amilyenről szó van.

Dezső csendesen vette elő tárcáját, s bontogatá ki a végzetes jegyzékeket.

– Jól van, elhiszem – lihegé Bálnokházyné, kinek képe a nyolc kacskaringós huncutkával a homloka körül olyan volt e percben, mint egy szép Medúza-fő, melynek kígyói önarca felé fordultak vissza. – Elhiszem, amit mond. Nem kételkedem felőle – s azzal fölkelt a pamlagról, s az ablakba vonult.

Dezső is felállt erre székéről, látva, hogy az ülés fel van oszlatva, hanem annak a vágyának mégsem állhatott ellent, hogy szívének összegyűlt keserűségét valaki előtt ki ne öntse, s ha már a nagyságos asszony neheztel, a kisasszony haszontalanságokról fecseg Loránddal, tehát egyedüli hallgatójához kénytelen egyenesen szavait intézni: Sárvölgyihez, ki mint egy megigézett, most is ülve marad, s folyvást Dezső arcán függ tekintete. A félelemmel, iszonyattal itatott tekintet nem bír megválni attól, amitől retteg.

– És ez az ember engedte legkedvesebb barátját tíz évig a halál gondolatával kelni és fekünni; engedte őt idegen házaknál bujdokolni, kerülve anyja ölelését. Nem jutott neki egyszer is eszébe, hogy azt mondja neki: élj tovább, ne üldözd tenmagadat; gyermekek voltunk, játszottunk; tréfát űztem veled…

Sárvölgyi kékült, zöldült.

– Uram! Ön keresztyén férfi, ki Istent hisz, és bízik azokban, amik szentek; mondja ön, van-e a pokolnak elég kínja, mely egy ilyen módon lerombolt ifjúságért elég bűnhődés legyen?

Sárvölgyi remegve iparkodott magát felemelni ingadozó kezével. Nem hitt egyebet, mint hogy most végórája ütött.

– Nincs – felelt meg magának Dezső. – Ez ember az utolsó napig tartogatta gyűlöletét, s midőn az utolsó évforduló napja eljött, még fölkereste áldozatát, hogy figyelmeztesse őt iszonyú fogadására. Óh, uram, ön nem tudja talán, mi rettentő végzet ez a mi családunkban: Így halt meg nagybátyám, így hagyott el bennünket szeretett jó atyám, ki oly jó, oly nemes szívű volt, s ki egy keserű pillanatban, családi boldogsága közepette önkezével oltá ki életét. Éjjel, lopva vittük ki őt a temetőbe. Ima nélkül, áldás nélkül tettük le a kriptába, ahol ő már a hetedik volt; s azon éjjel nagyanyám őrjöngve átkozá meg azt, ki a nyolcadik helyet elfoglalja a véráldozatok sorában.

Sárvölgyi arca úgy vonaglott, mint egy galvanizált halotté. Dezső azt hivé, a nagy részvét hatotta meg a kegyes férfiút, s annál hevültebben folytatá.

– És ez az ember tudta azt jól: ismerte családunk szerencsétlen balvégzetét, és hidegvérrel vezette oda barátját a nyolcadik koporsóhoz, a megátkozott koporsóhoz: „Feküdjél bele!”

Sárvölgyi ajkai úgy rebegtek, mintha azt akarná mondani: „Irgalom! Ne beszélj tovább!”

– Vele jött egész a halál kapujáig; ő volt, aki azt a sötét ajtót kinyitá előtte; ő kérdezte tőle kötekedve: meg van-e töltve a pisztoly, midőn Loránd kezébe fogta azt a vigadók közepett; ő hívta fel fogadásra, fogadásra a hitszegő!, hogy ki meri-e üríteni a töltött fegyverből a baráti áldomást!

Sárvölgyi sápadtan emelkedék föl e rémes jelenet előtt. Mintha Áronffy Lőrinc maga jött volna ide elmondani saját halála történetét gyilkosának.

– Ekkor én egyik kezemmel megfogtam Loránd kezét, másikkal e nyomorult szemébe tartám átkozott hamisítása tanújeleit. A rossz lelkiismeret azt tanácsolá neki, hogy fusson. Én utolértem, torkon ragadtam…

Sárvölgyi ijedt hörgéssel rogyott vissza székébe, míg Bálnokházyné előrohanva az ablakmélyedésből, indulatosan kérdezé „És megölte őt?”

Dezső magas tekintettel nézett rajta végig, s nyugodtan felelt:

– Nem. Csak kivetettem a becsületes emberek közül.

Lorándnak kéj volt e három arcot nézni, míg testvére beszélt.

A néma düh, mely Bálnokházyné arcát hevíté, a vonagló rémület a halálos ellenség vonásain vetekedtek egymással, hogy melyik töltse el nagyobb gyönyörrel szívét.

Hát Melanie? Mit érzett ő ez elbeszélés alatt, mely azt az embert, kihez sorsát kötendő volt, ily sáros alakban mutatá be? Loránd szemének az ő arcára is volt figyelme.

Az ifjú lyánkát nem annyira a mese tárgya ragadá meg, mint a mesemondó. Dezső ez indulat hevítette arccal még egyszer oly szép fiú volt, mint különben. Minden vonása nemes szenvedélytől volt megvilágítva. Ki tudja, talán gondolt olyasmit a szép leány, hogy bizony talán Gyálihoz nem is lesz kedves dolog nőül menni ily botrány után, talán visszatért emlékébe egy-egy töredék a pozsonyi szép napokból, mikor Dezsővel olyan sokat sóhajtoztak egymás mellett. Az a fiú akkor nagyon szerelmes volt szép húgába. A bátyjánál szebb és kedélyesebb is. Talán erre gondolt, ki tudja azt?

Annyi bizonyos, hogy mikor Dezső a nagyságos asszony kérdésére nyugodt megvetéssel azt felelte: „Kidobtam őt, nem öltem meg!”, akkor Melanie arcán bizonyos ragyogás volt észrevehető, s e ragyogás nem abbeli örömében támadt, hogy mátkáját nem ölték meg.

Loránd észrevette ezt, s sietett a mosolyt elrontani.

– Bizony megölted volna te azt, Dezső pajtás, ha szerencsédre a te jó őrzőangyalod, a kedves Fánny, közbe nem jő, meg nem ragadja kezedet, s azt nem mondja: „Ez a kéz az enyim, ezt be ne szennyezd!”

Melanie arcáról aztán eltűnt a mosoly.

– És most legyen ön ítélő bírám, uram – szólt Dezső, egyenesen Sárvölgyihez intézte szavait. – Mit érdemelt tőlem ez az ember, ki ily ravasz csalással, ily hideg kegyetlenséggel akart megölni, kárhozatra vinni, az élő Isten ellen föllázadó tettre bírni egy olyan szívet, melyben az enyimmel közös vér lüktet? Van-e jogom ez embert kiűzni mindenünnen, ahol a napfényen meg mer jelenni, mindaddig, amíg oda nem kényszerítem, hogy éjszaka járjon, mikor nem látják, s idegenek között, akik nem ismerik; hogy olyan kegyetlenül megöljem őt erkölcsileg, mint ahogy meg akarta ő ölni Lorándot? – Bűnöm-e ez?

– Az istenért, Sárvölgyi úrnak valami baja van! – kiálta fel hirtelen Bálnokházyné.

És valóban Sárvölgyi oly sápadt volt: lábai alig bírták, de azért nem rogyott össze. Kezeit hátradugta, nehogy észrevegyék reszketését, és még mosolyogni törekedett.

– Uraságod – szólt tétova hangon, mely gyakran megtagadta szolgálatát –, ámbár nem mondhatok ellene, mégis igen rossz időben és helyen mondta el kifakadásait. Ez a kisasszony Gyáli úrnak jegyese, – s ma kézfogóra készültünk itt.

– Szívemből örülök, hogy azt megakadályoztam – szólt Dezső, anélkül, hogy megzavarodnék e fölfedezésre. – Azt hiszem, hogy jó szolgálatot teszek rokonaimnak olyankor, midőn azon lépésnél visszatartom, mely őket az örvénybe buktatná.

– Önebben remekelni tud – szólt gúnyos keserűséggel Bálnokházyné. Gondolt reá, hogy hasonló közbenjárással neki is szolgált – éppen most tíz esztendeje. – Minthogy tehát olyan jól sikerült önnek ezúttal bennünket az örvényből kiszabadítani, tán még azt a szerencsét is remélhetjük, hogy itt maradnak önök velünk ezt a kárba ment kézfogói lakomát barátságosan elkölteni?

Már ezt a cinizmust a vándorélet köszörülte Bálnokházyné kedélyén.

Ez egyenes felszólítás volt arra, hogy mehetnek már a látogatók.

– Igen le vagyunk a szíves meghívás által kötelezve – bókolt rá vissza Loránd, hasonló édes hanggal fizetve –, de otthon is várnak reánk.

Dezső helyén találta visszaadni Lorándnak az iménti szolgálatot.

– Mégpedig szívek, akiket nem szabad megbántani.

– Óh, akkor nem kívánjuk elrabolni önöket – folytatá habzó epével Bálnokházyné. – Üdvözöljék nevünkben is a kedves Ciprát és a kedves Fánnyt. Mi e derék lyánkákat igen nagyon szeretjük, s önöknek csak szerencsét kívánhatunk hozzájuk. Az Áronffy-címer is rátalál ezáltal magyarázatára: a félhold alakú jegy az egyiknél fog jelenteni egy patkót, a másiknál egy kiflit. Agyő, kedves Loránd! Agyő, kedves Dezső!

Azok karöltve távoztak el, s siettek Topándy házához vissza. Dezsőt Bálnokházyné utóbbi kirontása egészen jókedvre hangolta. Ez volt az első, amin viselt dolgai előadását kezdte Topándy előtt. Bálnokházyné gratulált az Áronffy-címernek a „patkó”-hoz és a „kifli”-hez; a cigányleányhoz és a pékleányhoz.

Hanem Loránd nem nevetett rajta: – milyen feneketlen mély haragnak kell e nő szívében őiránta lenni, hogy így kitörhetett! És nincs-e igaza a nőnek, aki azt kívánta az ifjútól, hogy ölelje át, s így átölelkezve rohanjon vele az örvénybe, a gyalázatba, a halálba, a kárhozatba, ha tud igazán szeretni; s nincs-e joga annak most kigúnyolni őt, ki a szenvedély regényes bűnei elől megfutamodott, s engedte őt egyedül elbukni?

Asztal fölött azután elregélte Dezső Topándy előtt, miket mondott Sárvölgyiéknél. Úgy ragyogott az arca, mint akármelyik fiatal suhancé, ki első párbajával eldicsekszik.

Hanem a hatást, melyet meséje előidézett, éppen nem bírta megérteni. Topándy arca egyre meghatottabb lett, elkomolyult, gyakran Lorándra nézett. Egyszer aztán ő is bátyjára nézett, s nagy bámulatára az éppen akkor törlé könnyes szemeit zsebkendőjével.

– Te könnyezesz? – kérdé Dezső.

– Hova gondolsz? A homlokom törülgetem. Csak mondd tovább!

Midőn az asztaltól fölkeltek, Topándy félrehívta Lorándot.

– Ez a fiú nem tud arról semmit, amit én neked beszéltem?

– Éppen semmit.

– Tehát nincs is sejtelme arról, hogy ez órában apja gyilkosának a szívében forgatta meg a kést?

– Nincs. Ne is tudja ő ezt meg soha! Kétféle misszió jutott reánk: boldognak lenni és bosszút állni. Együtt egyikünk sem viselheti mind a kettőt. Ő boldognak lenni indult; szíve tele van édességgel: ártatlan, gyanútlan, lelkesült; ő legyen boldog; ne mérgezze meg napjait olyan kínzó gondolat, mely engem pihenni nem hágy: – a bosszúra elég vagyok én magam, s hozzá tetőtől talpig keserű. A titkot csak mi tudjuk és nagyanyánk s maga a farizeus. Mi majd bevégezzük a számadást a boldog emberek nélkül.