XXV. Amíg a zene szól

Lankadombon is megváltozott a világ rende. Amaz elhírült botrány óta Topándy háztája olyan csendes, még vendég se járja; ellenben Sárvölgyi házánál minden este mulatság van: hajnalig szól a zene.

Akarják mutatni, hogy ők vígan vannak.

Sárvölgyi kezd hírre kapni a cigányvilágban. A zene vándorai kezdik a házát azon boldog azilumok közé számítani, amiket a szomszéd város bandái is fölkeresnek, s egyik banda a másik kezébe adja a kilincset.

A fiatalasszony szeret mulatni, s a férj örül, ha kedvét keresheti: – tán egyébre is spekulál amellett? Mindig kész dőzsölő is akad elég, ki nem válogatós benne, hogy kinek a borát issza, csak jó bor legyen.

Maga Sárvölgyi egyébiránt nem hagyja magát életrendszeréből kizavartatni; ő tíz óra után rendesen eltűnik a társaságból, s megy az áhítatnak s aztán az álomnak leróni adóját.

Neje ott marad édesanyjának felügyelete alatt, és így igen jó kézben.

Egyébként is Sárvölgyi nem kiállhatatlan férj; sem gyöngédsége, sem féltése jeleivel nem üldözi fiatal nejét.

Valóban úgy tesz, mint aki e házasság által csupán áldozatot akart hozni, csak egy ártatlanul meggyalázott szerencsétlen leányt kívánt felebarátilag megszabadítani a kétségbeeséstől.

Jó tett volt, barátság, semmi egyéb.

Sárvölgyi hálószobáját egy előtornácszerű vakfolyosó választja el a többi lakrészektől, mely téglával levén kirakva, ide szokták a zenészeket elhelyezni, azon tudvalevő ok miatt, minthogy a barna művészek nagyon szenvedélyes kedvelői a bagórágásnak.

E hiányos beosztásból aztán nemcsak az a baj származik, hogy a háziúr egész éjjel hallgathatja ágyában fekve azokat a szebbnél szebb valcereket és mazurkákat, amiken a felesége táncol, hanem még az is, hogy kénytelen levén a táncteremből hálószobájáig a cigányokon átlépkedni, azok által annyi hálálkodásban részeltetik, hogy csendes visszavonulásával nagyon is felötlő zajt okoz, ami aztán mind rá, mind nejére, mind vendégeire nézve nagyon kellemetlen.

Eleget csitítja a barna fiúkat: ne hálálkodjatok, ne csókoljatok kezet, nem utazom sehová; de azok már egyszer nem engedik magukat a gratulálásból kiveretni.

Különösen egy vén, félszemű cimbalmos, kinek a fél szeme be van kötve (éppen csak ma érkezett a bandához), ez nem engedi magát lerázatni; elfogja a háziúr kezét, összevissza csókolja minden ujját, minden körmét:

– Csókolom azt az aranygyűrűs kisujját! Csókolom azt a parancsolatot osztogató ujját! Csókolom azt a borravalót osztogató tenyerét! Az Isten fizessen meg még azért is, amit nekünk adni szándékozik; sokasítsa el a famíliáját, mint a seregélyeket a mezőn; bokáig járjon az aranyban, ezüstben; olyan legyen az élete, mint az eresztett méz; ha pedig meghalálozik…

– Jól van, jól bolond dade – szabódék Sárvölgyi –, elég volt már az áldásod. Eredj, majd Borcsa asszony ád egy pohár bort érte.

De a cigány nem engedte magától így elvonatni a szót, még a hálószobájába is utána tolakodott a nagyságos úrnak, rányitva erőszakosan az ajtót, s bedugva rajta bozontos fejét.

– Ha pedig az Isten elszólítja az árnyékvilágból…

– Eredj a pokolba, ne hálálkodj tovább!

De a cimbalmos csak nyomta befelé az ajtót, s utána furakodott kegyes jóltevőjének.

– Aranyos szárnyú angyalok gyémántos szekérben…

– Takarodol most mindjárt! – rivallt rá bosszúsan Sárvölgyi, s bot után nézett, hogy a tolakodó hízelgőt kiverje a szobájából. Abban a percben az, mint a párduc, egy szökéssel odaugrott, egy kezével torkon ragadta, másikkal hegyes kést szegzett a mellének.

– Jaj! – hörgé a megtámadott – ki vagy? Mi kell?

– Ki vagyok? – morgott vissza a fenevad, mint mikor előképe a vadonban a martalék nyakát átfogva tartja fogaival. – Én vagyok a Kandúr, a megveszekedett Kandúr! Láttál-e már veszett kandúrt? Én az vagyok! Hát nem ismersz már?

– Mi kell?

– Mi kell? A te csontod, a te bőröd kell nekem. A te fekete véred kell nekem. Te haramia! Te rabló!

S azzal lerántá szeméről a köteléket: nem volt a másik szemének sem semmi baja.

– Ismersz-e már, hóhér?

Kiáltani hiába lett volna. Künn a leglármásabb zenét húzták; senki sem hallotta volna a segélyordítást. Más oka is volt a megtámadottnak csendesen viselni magát.

– De hát mi bajod velem? Mit vétettem én neked? Miért támadsz meg engem?

– Mit vétettél? – szólt a támadó, s úgy csikorgatta a fogait, hogy Sárvölgyit a reszketés állta el bele. Borzasztó hang ez az emberi fogcsikorgatás. – Mit vétettél? Még azt kérdezed? Még te kérdezed? Hát nem raboltál-e ki, he?

– Én raboltalak ki? Legyen eszed! Bocsásd el a torkomat! Látod, hogy úgyis kezedben vagyok. Beszélj okosan! Mi történt rajtad?

– Mi történt rajtam? Tedd magadat, no! Mintha nem láttad volna tegnapelőtt este azt a szép illuminációt. Mikor a berekben leégett a kazal, s aztán a puskapor szétrúgta a tüzet, hogy nem maradt ott egyéb a bolond Kandúr számára, mint egy nagy fekete verem.

– Azt láttam.

– Azt te gyújtottad fel! – kiálta, magasra emelve villogó kését a fenevad.

– Nono, Kandúr! Legyen eszed! Miért gyújtottam volna én fel?

– Azért, mert más senki sem tudhatta, hogy az én pénzem oda van eldugva. Ki tudhatta volna azt, hogy nekem pénzem van, más, mint te, aki a fűzfásban mindig beváltogattad tőlem a bankót aranyra, ezüstre; egy kis bankóért adtál egy ezüstöt, egy nagy bankóért egy aranyat. Mit tudom én, melyik mennyit érhetett. Te tudtad, hogy én pénzt gyűjtök. Te tudtad, hogy hogyan gyűjtöm, azt is tudtad, mire gyűjtöm. Mert megmondtam. Leányom van egy nagyságos úr házában, akiből ott bolondot űznek. Hercegasszonynak nevezik, amíg letéphették a virágát, s akkor eldobják mosogatórongynak. Azt akartam kiváltani! Azt! Volt már egy fazék ezüstöm, egy köcsög aranyam. Azt akartam, hogy elviszem magammal Törökországba, Tatárországba, ahol pogányok laknak, s lesz belőle igazi hercegasszony, cigány hercegasszony! Ölök, rablok, házat török addig, amíg tele nincs fazék ezüsttel, köcsög arannyal. Kell az a cigánykisasszonynak menyasszonyi ajándékra. Nem hagyom itt nektek, fehér pofájú porcelánnemzetség! Elviszem oda, ahol nem mondják azt: „Térj ki, cigány! szaladj, cigány! csókolj kezet, egyél dögöt, cigány! Cigány!” – Add elő a pénzemet!

– Kandúr!

– Ne tátogj! Ne is fáraszd a szádat! Egy fazék ezüstöm, egy köcsög aranyam add elő!

– Jól van, Kandúr, a pénzed meg fogod kapni. Egy fazék ezüstöt, egy köcsög aranyat. Hanem mármost hagyj szóhoz jutnom! A pénzedet nem én vittem el; a kazalt nem én gyújtottam fel.

– Hát ki?

– Hanem azok odaát.

– A Topándy meg az úrfi?

– Bizonyosan. Tegnapelőtt este láttam őket csónakkal a csatornán a mocsárnak indulni, s mikor ismét visszatértek, már akkor a kazal lánggal égett. Puska volt mind a kettőnél; de én egy lövést sem hallottam, tehát nem vadászni jártak.

– A devla verje meg pokolvarral mind a kettőt!

– Az úgy van, Kandúr; a leányod utána bolondult annak az úrfinak; bizonyosan kivallotta neki, hogy az apja kincseket gyűjt; az úrfi aztán elvette a leányt is meg a pénzt is; majd az üres fazekat vissza fogja adni.

– Akkor azt megölöm!

– Mit mondtál, Kandúr?

– Megölöm, ha száz lelke van is. Ezt már megígértem neki régen, mikor legelőször találkoztunk. De most inni akarok a véréből. S láttad a vén szelindeket is, hogy ott volt a rablásnál?

– Topándyt? Fusson ki a két szemem, ha nem láttam! Ketten voltak, senkit sem vittek magukkal, még kutyát sem; itt eveztek el a kertek alatt. Sokáig néztem utánuk, s megvártam, míg visszajönnek. Minden szentek úgy legyenek hozzám kegyelmesek, ahogy igazat mondok!

– Akkor megölöm mind a kettőt!

– De vigyázz magadra! Azok fogas vadállatok.

– Mit? Ha én akarom, egész csapatom van. Ha akarom, fényes nappal elpusztítom az egész falut. Ti nem tudjátok még, hogy ki az a Kandúr!

– Óh, én jól ismerlek, hogy ki vagy, Kandúr – szólt Sárvölgyi, nyájasan cirógatva a rabló barna pofáját. – Hiszen mi régi jó ismerősök vagyunk. Nem te vagy a felelős azokért, amiket tettél, bizonyára, hanem a társadalom. Az emberiség volt ellenedben a támadó, te csak védted magadat, ahogy védhetted. Azért én mindig is pártfogód voltam, Kandúr.

– Ne bölcselkedjél itt most nekem! – riadt közbe mérgesen a rabló. – Nem bánom én, akármi vagyok is. Zsivány vagyok. Nekem tetszik ez a név.

– De te nem aljas célból raboltál, látod-e, hanem azért, hogy leányodat a bűn örvényéből kiszabadítsd. A cél magasztos volt, Kandúr. Aztán megválogattad, kitől végy el valamit.

– Ne mentegess engem; majd mentsd magadat a pokolban, az ördögök nagyapja előtt; annak hazudd majd ki a két szemét. Én zsivány voltam, öltem, raboltam, – papot is raboltam ki. És most is ölni akarok.

– Imádkozni fogok a lelkedért.

– Bomolj meg! Bánom is én. Terád éppen úgy hallgat az az imádság, mint énrám. Adj inkább egy marék pénzt, hogy a cimborákat összeszedhessem! Azoknak foglaló kell.

– Adok, Kandúr, adok. Ne légy haragos, Kandúr; tudod, hogy én nagyon szeretlek. Én nem vetettelek meg, mint mások. Mindig nyájasan álltam veled szóba, s gyakran megszabadítottalak üldözőidtől. Nálam nem mert volna keresni senki.

– Ugyan ne papolj már, hanem adj pénzt!

– Jól van, Kandúr. Tartsd a süvegedet!

Sárvölgyi egy erősen belakatolt vasszekrényhez lépett, s annak lakatjait egyenkint fölnyitogatva, felemelé nehéz ajtaját, a gyertyát maga mellé helyezve a székre.

A rabló szemei kápráztak. Ott sok fazékra való ezüst volt felhalmozva.

– Hát melyikből adjak? Az ezüstből vagy a bankóból?

– Az ezüstből – suttogá a rabló.

– Tartsd hát a süvegedet!

Kandúr két kézre fogta báránybőr süvegét mint egy zsacskót, s azalatt kését fogai közé vette.

Sárvölgyi mélyen belemarkolt az ezüsthalmazba, s midőn visszahúzta abból a kezét, egy kétcsövű pisztolyt tartott a rabló orra elé, felvont sárkányokkal.

Jól volt ez elrendezve hasonló esetekre; a pisztoly a lázsiások alá eltakarva szépen.

A rabló nagyot hördülve tántorodott hátra. Azt is elfeledte, hogy a kést kikapja szájából. Úgy állt hátrahajolva Sárvölgyi előtt, a késsel fogai között, szemeit karikára felnyitva, s két kezét védelmül tartva maga elé.

– Látod – szólt Sárvölgyi nyugodt hangon –, most lelőhetnélek, megtehetném. Egészen hatalmamban vagy. Hanem hát lásd, hogy én neked igazat mondok! Tartsd a süvegedet, és fogd a pénzt!

Azzal letette a pisztolyt maga mellé, s kimarkolt egy csomó tallért.

– Verje meg a csoda a tréfáló szemeidet – nyikorgott a rabló a szájába fogott késen keresztül. – Mit ijesztgeted az embert? Csapjon beléd az istennyila!

Még most is reszketett, úgy meg volt riadva. A felvont fegyver más kezében kikergetett belőle minden bátorságot. Csak vakmerő tudott lenni a rabló, de nem bátor.

– Tartsd hát a süvegedet!

Sárvölgyi a marék ezüstpénzt odatette a rabló süvegébe.

– Most már aztán elhiheted, hogy nem féltemben biztatlak. Elhiszed-e?

– Verjen meg a! Hogy megijesztettél!

– Mármost hát hallgass ide rám, és szedd össze az eszedet!

A rabló elrakta zsebeibe a pénzt, s felhúzott szemöldökkel figyelt a beszédre.

– Azt láthatod, hogy pénzedet nem én raboltam el; mert ha én tettem volna azt: most keresztüllőttem volna rajtad két golyót, egyet a szívedbe, másikat a koponyádba; még száz aranyat is kaptam volna érte, ami fejedre ki van tűzve.

A rabló szemérmesen mosolygott, mint mikor valakit dicsérnek. Hízelgésnek vette, hogy az ő fejét száz aranyra becsülte a vármegye.

– Bizonyos lehetsz felőle, hogy nem én, hanem azok odaát vitték el a pénzedet.

– A zsiványok!

– Igazad van. Zsiványok. Még azoknál is rosszabbak. Istentagadók. A föld megtisztul, ha ők ki lesznek irtva. Olyan igazsága van, aki őket megöli, mint aki egy farkast vagy egy karvalyt lő le.

– Igaz, igaz – bólintott rá Kandúr.

– Ez a hetyke fickó, aki leányodat elcsábította, még egy másik ártatlan teremtés ellen is kiveté hálóját. Kettő kellett volna neki, egyik a jobb kezére, másik a bal kezére. Hogy aztán az üldözött ártatlan leányka a csábító elől házamhoz menekült, hogy feleségemmé lett, azok odaát halálos bosszút esküdtek ellenem. Azért, hogy egy ártatlan lelket kiszabadítottam abból a bűnbarlangból, orozva akartak már háromszor megölni. Egyszer mérget öntöttek az ivókutamba. Szerencsére elébb ittak belőle a lovak, s mind megbetegedtek tőle. Másszor veszett kutyákat eregettek el az utcán, mikor én azon jártam, hogy megmarjanak. Leveleket küldözgetnek hozzám, amiket ha fölbontanék, elsülnének a kezemben, és szétszaggatnának. Ezek a gonosz emberek meg akarnak engem ölni.

– Értem. Értem.

– Az a suhanc azt hiszi, hogy akkor az én feleségemet is odaviheti magához, s aztán egy nap ez lesz a szeretője, másik nap Cipra, a te leányod.

– Csak forrald bennem a mérget még jobban, forrald!

– Ők nem ismernek se Istent, se törvényt. Azt teszik, amit akarnak. Mikor láttad a leányodat legutolszor?

– Két hete.

– Nem láttad, hogy el van hervadva? Az az átkozott megigézte és megrontja.

– Megrontom én az ő fejét!

– Mit akarsz vele tenni?

Kandúr mutatta a kezébe fogott késsel, hogy mit akar. Szívébe döfni, és megforgatni azt benne.

– Hogyan akarsz hozzáfogni? Nappal mindig puskával jár. Úgy tesz, mintha vadászni volna. Éjjel pedig jól be van zárva a kastély, s ha észreveszik a betörést, ők is vakmerő emberek.

– Csak bízd azt énrám! Ne félj semmit! Amit a Kandúr megfog, az meg van fogva. Krakk, krakk: így fogom összeropogtatni a nyakát mind a kettőnek.

– Te ügyes fickó vagy. Lám, hozzám is milyen ügyesen be tudtál férkőzni. Éppen így bemehetnél azokhoz is; a cimborák hegedűsöknek, klarinétosoknak öltözve.

– Óh ho ho! Ne legyen arra gondod! Kétszer egy tréfát nem csinál a Kandúr. Megtalálom én, akit keresek.

– Még egyet mondok. Jó lenne, ha elébb parancsolhatnál velük, mintsem meghaltak.

– Tudom. Hogy kivallassam velük, hová tették elrablott pénzemet.

– Ne azon kezdd! Hátha azt nem fogják kivallani.

– Óh, ne félj attól! Tudom én, hogyan kell valakinek szegeket verni a körme alá, szíjjal megszorítani a fejét, hogy még az apja koporsójában eldugott kincsre is rávalljon!

– Hallgass rám! Tedd, amit én mondok! Ne sokat kutasd az elrablott pénzedet! Nem sokat ér az. Egypár ezer forint. Ha meg nem találod is: én kétannyit adok neked. Amennyit a tarisznyádba beletömhetsz. Hanem valami mást kell megkapnod ottan.

– Mit?

– Egy levelet, amelyik öt fekete pecséttel van lezárva.

– Egy levelet? Öt fekete pecséttel?

– S nehogy bolonddá tegyenek, s más valami levéllel szúrják ki a szemedet, amit te elolvasni nem tudsz, hallgass ide, micsoda címerek vannak a pecséteken! Az egyiken van egy halfarkú hableány, ki félholdat tart a kezében, ez az Áronffy-címer; a másikon van egy gólya, három búzakalásszal a lábában, ez a főbíró címere; a harmadik címere egy félkerék, amiből egy egyszarvú jön elő, ez a Nyárády-címer, a negyedik egy korona, kardos kézzel, ez az esküdt címere. Az ötödik pedig, melynek középen kell lenni, Topándy címere; ez áll egy koronás kígyóból.

A rabló utána számlálta, ujjaira szedve:

– Hableány félholddal; – gólya búzakalásszal; – félkerék egyszarvúval; – korona kardos kézzel; – kígyó koronával. Nem felejtem el. – S minek neked ez a levél?

– Azt is megmagyarázom neked, hogy fenékig beleláss a gondolataimba, s onnan ítélhesd meg, mennyire komolyan akarom azt végrehajtva látni, amit rád bíztam. Ez a levél Topándy újabb végrendelete. Míg a feleségem nála lakott, Topándy, azt vélve, hogy öccséhez fog nőül menni, vagyonát unokahúgára s annak leendő férjére hagyta, s e végrendeletét a káptalanhoz be is adá őrizés végett. Amint azonban unokahúga feleségemmé lett, új végrendeletet írt, s ezt azokkal, akiknek a címerét elmondtam, aláíratta, lepecsételteté, de nem küldte el a káptalanba, mint az elébbit, hanem otthon tartja, hogy majd a tréfa annál nagyobb legyen, ha mi az első végrendelettel előállunk, s akkor előkerül az utóbbi, mely amazt semmivé teszi, s a feleségemet mindenből kizárja.

– Ahá! Most látom már, milyen okos ember vagy te!

– Ha tehát mármost ez az ötpecsétes levél az én kezembe kerülhetne, s az öreg Topándy véletlenül meg találna halni anélkül, hogy másik testamentomot írhatott volna, hát akkor, tudod-e, mit érne az én kezemben az a kis papiros?

– Hogyne tudnám! Kastélyt, uradalmat, egész uraságot! Az mind terád maradna; a régi testamentom neked adná azt. Értem már! Látom már! Most tudom már, milyen bölcs ember vagy te. Óh, milyen okos ember vagy te, hallod-e!

– Tehát hiszed-e mármost, hogy ha énhozzám eljössz azzal a levéllel…

A rabló bizalmasan hajolt közelébb, és fülébe súgá:

– És azzal a hírrel, hogy a szomszéd véletlenül meghalt, és másikat nem írhatott.

– Akkor nem szükség azon aggódnod, hogy mennyi pénzed legyen ahelyett, amit elraboltak. És azután mehetsz leányostul Tatárországba, ahol senki sem fog üldözni.

– Jól van. Nagyon jól van. Bízd rám a többit! Két napnál többre nincs szüksége a Kandúrnak az ilyen munkához. Azután elkezdte az ujjaira szedni, mintha magával számolna:

– Tehát először is: kapok pénzt! – másodszor: állok bosszút! – harmadszor: viszem a Ciprát! – negyedszer: jóllakom emberhalállal! – és ötödször – megint kapok pénzt! – A munka meglesz.

A két alkuvó kezet szorított. A rabló eltávozott az ajtón, amelyen jött; Sárvölgyi ment aludni, mint ki ügyeit jól rendezé, s a folyosón húzták a cigányok a legújabb keringőt, melyen Melanie és Bálnokházyné hevült arccal lejtettek a vígan mulató társaság között.