XXIX. A pók a szögletben

Ennek a napnak a déltáján a vén cigányasszony, ki Ciprának szerencsét mondott, besompolygott Sárvölgyi udvarába, s ott künn találva az urat a folyosón, annak köszönheté, hogy a kutyák meg nem szabdalták.

– Szerencsés jó napot kívánok a tekintetes úrnak; minden áldást, ami csak a földön meg a mennyországban van.

Borcsa asszony kitekintett a konyhából.

– Ejh no, ugyan jó, hogy azt is oda nem kívántad, ami a pokolban van! Hát ami a vízben van, cigány! Hal nélkül ne felejtsd az áldást, mert az itt minden héten kétszer kell!

Ki hallgatna Boris asszony élceire?

– Jó napot, hugám! – szólt nyájasan a háziúr.

– Még hugámnak szólítja a rücskös cigányasszonyt! – pattogott a vén gazdasszony. – De nagy az atyafiság, haj!

– No, mi jót hoztál, Marcsa hugám?

– Csókolom kezét, lábát a nagyságos úrnak, a Csicsa prímás küldött, hogy estére eljön a tizenkét muzsikussal; kéri alázatosan előre a borravalót, mert a muzsikusoknak fuvarra kell, – aztán meg – folytatá, hangját egészen tréfás hízelgésre lágyítva – egy kis kocamalackát vacsorára, ha lehetne.

– Jól van, Marcsa hugám – szólt Sárvölgyi úri nyájassággal –, meglesz minden. Gyere el érte estefelé. Kapsz borravalót is, malacot is.

Ez a bőkezű nagylelkűség pedig sehogy sem illett a kegyeskedő ősszokásai közé. A szűkmarkú zsugoriság minden vonásában jogát követelte vissza, s tiltakozott e természetellenes roham miatt.

A cigányasszony kezet csókolt, hálálkodott. Borcsa asszony azonban elvégre eljöttnek látta az időt, melyben kabinetkérdést kell csinálni hasonló oktrojírozások ellenében, s előjött a konyhából egyik kezében egy serpenyővel, másikban egy főzőkanállal.

Kezdé pedig catilinariáját ezen a magyar „quousque tandem!”-en:

– Ugyan, az ördög bujdossék a ti telhetetlen gyomrotokba! Mikor teltek már be egyszer? Mikor hallom már azt egyszer tőletek, hogy: jóllaktam, nem kell több! A tekintetes úrhoz sem tudom, mi ütött, amióta felcsapott fiatal házasnak, hogy jobb kútba nem tudja hányni a jövedelmét, mint hogy a cigányokat tömi meg vele?

– Ne hallgass rá, Marcsa – szólt csendesen a kegyes úr. – Már őneki ez a szokása. Gyere el estére, megkapod a malacot is.

– Malacot! – rivallt közbe Borcsa asszony, s reszketett a főkötőnek minden fodra fején, úgy rázta. – Szeretném tudni, hol vesznek itten ma malacot! Mintha nem mind felvendégeskedték volna már, amit a két emse kocázott.

– Van még egy – szólt Sárvölgyi hideg nyugalommal, hátrafelé fordítva két szemét anélkül, hogy a fejét mozdítaná, úgyhogy a két szemfeketéje szinte eltűnt szempillái alatt. – Akad még egy valahol.

– De isz azt az egyet nem adom! – protestált Borcsa asszony, s most már ökölre fogta a serpenyőt, tele forró rántással. – Valamennyi sátoros cigánynak az apja lelkéért sem adom! Az én bejáró tarka kocámat, aminek a fülét én csipkéztem ki, hogy száz közül is megismerjem; az én kis kezes malacomat, akit én neveltem fel tejen, kenyérmorzsán, de isz abból nem esztek! De isz azt oda nem adom!

– Elég, ha én odaadom – szólt szúrósan Sárvölgyi.

– Mit, a tekintetes úr adja oda? Hát nem nekem ajándékozta egyszer kicsiny korában, mikor még akkora volt, mint egy kesztyű? Most vissza akarja tőlem perelni?

– No, csak ne lármázz: adok helyette másikat, kétakkorát!

– Nem kell nekem se nagyobb, se másik; nem vagyok én se kupec, se csiszár! Nekem a magam kocája kell; az egész csordáért nem adom oda, akit én tejen meg kenyérmorzsán neveltem fel; magam szájától vontam meg a tejecskét, magam szájával rágtam meg neki a kenyeret. Úgy hozzám van már szokva, hogy a hívásomra akárhonnan előjön, s rángatja a kötényemet, úgy játszik velem. Olyan okos, mint egy okos gyerek: mintha nem is malac volna.

Borcsa asszonyt a rívás is elővette. Mindig voltak ilyen kezes állatjai, mint szoktak vén cselédeknek, akik senkivel sincsenek már jól az egész világon, aztán egy-egy tyúkot, egy megevésre szánt háziállatot magukhoz szoktatnak, s annak az életét olyan mesterségesen, oly furfangosan védelmezik; nem engedik megölni, rejtegetik, eltüntetik; míg végre a kegyeleteket nem ismerő szívtelen gazda kimondja az ítéletet, hogy nyársra kell kerülni a kedvencnek is. Hogy megsiratják akkor! Dehogy tudnának belőle egy falatot megenni a szegény, bohó, vén, házsártos asszonycselédek!

– Ne prézsmitálj, Borcsa! – riadt fel, tekintélyét súlyba vetve, Sárvölgyi úr. – Amit és parancsolok, azt teszed. A malacot meg kell fogni és odaadni a Marcsának.

A malac ott őgyelgett az udvaron, nem sejtve veszedelmét.

– De isz én ugyan meg nem fogom! – pattogott Borcsa asszony.

– Majd megfogja a Marcsa.

A cigányasszony nem mondatta ezt magának kétszer; hanem hirtelen lekapva karjáról füles kosarát, leguggolt, s elkezdte azt rázogatni, bizonyos igéző mondatot hallatva, mely ilyenformán hangzik: „Poca, poca, neh, neh!”

De Borcsa asszony sem vala rest; amint e merényletet észrevevé, ő is elővette az ellenvarázslat igéjét: „Hüccs ki, te! Hüccs innen, te”, s serpenyővel, főzőkanállal iparkodott védencét elriasztani a veszély közeléből; dacára Sárvölgyi toporzékolásának, ki az ellenkezésben világos parancsa meghiúsítására intézett törekedést látott.

A két vénasszony aztán elkezdte a malacot előre-hátra kergetni az udvarban; egyik csalogatva, másik hussogatva; amiből igen csinos lárma kerekedett.

De íme ilyen az örökbe fogadott malacok hálátlansága! Az ostoba koca, ahelyett, hogy jóltevője szavára hallgatott volna, el-kifutván a kerti paréjbozótok védő tömkelegébe, a csábító hívását fogadta meg, s feltartott orral ügetett a rázott kosár felé, megtudandó, vajon mi lehet abban.

A cigányasszony menten elkapta a hátulsó lábát.

Borcsa asszony visított, Marcsa asszony röhögött, a malac pedig még jobban visított.

– Öld le mindjárt, hogy ne ordítson! – kiálta rá Sárvölgyi úr.

– Micsoda csúnya lárma ez egy malac miatt!

– Meg ne öld! Ne ríkasd, amíg én hallom! – kiáltott dühtől rekedten Borcsa; s aztán visszafutott a konyhába, ott eldugta a füleit párnájába, hogy ne hallja, mikor kedvenc malacát megölik.

Mikor aztán nem hallotta többé ártatlan pártfogoltja visítását, kijött ismét, végképp feldúlt fejékezettel s féktelen fúriával odaállt Sárvölgyi elé; a cigányasszony nevetve mutatott a megölt ártatlanra.

Borcsa asszony pedig azt mondá lihegő dühvel Sárvölgyinek:

– Fukar adta; – fukar visszavette; – fukar ebadománya!

– Ejnye, semmirekellő! – kiálta fel a kegyes úr – hogy mersz te, cseléd létedre, nekem ilyet mondani?

– Mátul fogva nem vagyok az úrnak cselédje, tudja? – szólt indulattól reszketve a vén gazdasszony. – Itt a főzőkanál, itt a serpenyő: főzze meg magának az ebédjét, mert a felesége még annyit sem ért hozzá, mint maga. Nekem a szomszéd faluban lakik az uram, akit elhagytam fiatal korában, mert mindennap megvert kétszer, most visszamegyek ehhez a derék, becsületes emberhez, hadd verjen meg mindennap háromszor.

Borcsa asszony valóban nem tréfált, amit azzal bizonyított be, hogy hirtelen összekötötte az ágyát, előhozta a tulipános ládáját, felrakta mindenét egy talyigára, s tolta kifelé, azt sem mondva, hogy „befellegzett”.

Sárvölgyi úr e tömeges mandátumletevést a tények hatalmával szándékozék meggátolni, megfogván Borcsa asszony karját, hogy visszatartóztassa.

– Itt maradsz, nem mehetsz! Egész évre vagy szegődve. Egy krajcárt sem kapsz, ha elmégy.

Hanem Borcsa asszony az első konfliktusnál bebizonyítá, hogy az övé a majoritás, kirántván karját Sárvölgyi kezéből hatalmasan.

– Nem is kell – monda, talyigáját tovább tolva. – Amit a béremből benn akar fogni, tessék! Maradjon az úrnak – koporsószegre!

– Mit? Te átkozott boszorkány! – rivallt rá Sárvölgyi. – Mit mertél nekem mondani?

Borcsa asszony már kívül volt az utcaajtón. Visszadugta tehát a fejét, s ekként tört ki:

– Nem jól mondtam! Nem azt kellett volna mondanom. Maradjon hát itt, amit elhúz tőlem – egy kötélre!

Sárvölgyi dühösen szaladt be a szobájába botért; de mire kijött a bottal, már akkorra Borcsa asszony messze az utca túlsó oldalán tolta egykerekű járművét, s nem lett volna ildomos vállalat egy tisztes férfiúnak az egész falu láttára utána iramodni, s az utca közepén kétséges kimenetelű párharcot kezdeni a dühödt amazonnal.

A legközelebbi falu nem volt messzebb egy talyigatolásnyinál Lankadombhoz; hanem azért amíg odáig eltolta a talyigáját Borcsa asszony, elég ideje volt a mérget főzni magában.

Mert hogy az ilyen kudarcot valakinek ingyen odaajándékozzák, az minden emberi lélektanon kívül eső lehetőségnek tekintendő.

Amint szülötte falujába megérkezett, egyenesen behajtott hajdani ura udvarába.

A vén Kólya már a talyiganyikorgásról ráismert a feleségére, s bámulva dugta ki a fejét a konyha rácsajtaján.

– Te vagy az, Borcsa?

– Én hát; látja kee, ha szeme van.

– Hát visszakerültél?

Borcsa asszony minden válasz helyett ráordított az urára:

– Fogja meg kend ezt a láda fülét, aztán segítse becepelnem. No, fogja meg kee, no! Azt gondolja kee, hogy a kee szép csurgóra álló bajuszát bámulni jöttem ide?

– Hát miért jöttél egyébért, Borcsa? – szólt nagy flegmával az öreg, s még csak a kezét se vette elő a háta mögül.

– No mármost kend megint össze akar veszni velem; látom; hát csak essünk át rajta szaporán, vegye elő kend a csáti botját, verjen végig; aztán beszéljünk okosan!

Erre aztán csak megszánta Kólya uram a feleségét, s segített neki a cókmókját becipelni.

– Nem vagyok már olyan verekedő, Boris – biztatá aztán odabenn az asszonyt –, amióta belső emberré lettem, nem bántok senkit. Bakter vagyok.

– No, annál jobb; ha hivatalbeli ember kend, hát legalább kendnek is elmondhatom a bajomat, ami idehozott.

– Hát csak baj kergetett ide?

– Az hát. Megloptak, kiraboltak. Elvitték egy sárgavirágú cickendőmet, a tarka zsaliruhámat, egy piros gyerehaza kendőt, amit éppen kendnek szántam, három vég négynyüstös vásznamat, egy honi-rokolyámat, egy ezüstkeresztes olvasómat, tizenkét lázsiás talléromat, tíz darab aranyamat, huszonkét pruszlikra való ezüstgombomat, négy pár ezüstcsatomat meg egy csipkézett fülű tarka nyolchetes malacomat…

– Hüh! – förmedt fel ennyi kárvallás hallatára Kólya uram. – Ez nagy sor. Aztán ki lophatta el?

– Nem más, mint az az átkozott Marcsa cigányasszony, aki itt lakik ebben a faluban.

– No, majd kérdőre vonjuk, mihelyt előkerült.

– A bizony. Az járt ott, míg én kinn gyomláltam a kertben; ott ólálkodott, meglopott, kirabolt.

– No iszen majd lefülelem, csak idejöjjön.

Abból az egész tolvajlásból ugyan egy szó sem volt igaz, de Borcsa asszony így okoskodott:

„Kerülj elő csak, te cigányasszony, azzal a csipkézett fülű malaccal; kapják meg csak nálad, majd beültetnek a hűvösre, majd kikérdezik, hova tetted a többit. Akár derül ki, akár nem az ártatlanságod, a malacpecsenye azalatt ehetetlenné válik, mégsem jut a ti gyomrotokba. Mondhatod te, hogy így kaptad, úgy kaptad ajándékba, senki sem fogja elhinni, s olyan urat, mint Sárvölgyi, nem parancsol ide a szolgabíró azért, hogy temelletted tanúskodjék.”

Kólya uram tehát bele hagyta magát lovaltatni a felesége haragjába, s még maga ment el a szolgabíró hajdúit értesíteni, ki ott a faluban tartá székhelyét.

Alkonytájon Kólya uram a falu végén állván lesben, megsejté a cigányasszonyt, amint Lankadomb felől jött ballagva, s nagy füles kosarát féloldalra görbülve cipelte, mint aki valami nagy terhet visz a karján.

Kólya uram nem szólt neki semmit, csak hagyta elmenni maga előtt, csak úgy kísérte a túlsó oldalán az utcának, amíg a piac közepére nem ért, ahol éppen akkor sok jövőmenő volt, akiket a felesége tartott messze földről hozott friss pletykabeszéddel.

– Állj meg, Marcsa! – kiálta itt Kólya uram, útját állva a cigányasszonynak.

– No hát mi kell? – kérdé az vállat vonítva.

– Mi van a kosaradban?

– No hát mi volna? Egy jámbor malac van benne, amiből te nem fogsz enni.

– Ugyan ugye? Nem csipkés füle van annak a malacnak?

– Ha csipkés, csipkés; ha nem csipkés, akkor se neked nem csipkés.

– De könnyen beszélsz! Hadd lássam azt a malacot!

– Lásd no: aztán vakulj meg! Sohasem láttál még ilyen állatot? Hát nézd meg!

A cigányasszony feltakarta a kosarat, melyben szépen hasra fektetve nyugvék a boldogtalan áldozat, csipkés füleit hegyesen meresztve föl most is.

Ezalatt többen kezdtek a feleselők körül csoportosulni.

Borcsa asszony közéjük rontott.

– Ott van! Az az! Ez volt az én malacom!

– Tied volt ám a török császár lovának az árnyéka. Elmenj már; ne nézz rá olyan nagyon, mert még rácsudálsz, s olyan lesz a fiad!

Erre hahotázni kezdett a csőcselék, mely a gorombaságra mindig kész nevető.

A nevetés aztán igazán dühbe hozta Kólya uramat; megkapta a sokszor emlegetett malac két hátulsó lábát, s mielőtt a cigányasszony megakadályozhatta volna, ki is rántá azt a kosárból.

De nagyon megjárta vele, mert a malac sokkal nehezebb volt, mint hasonló fajrokonai szoktak lenni ilyen idős korukban; úgyhogy Kólya uram a földhöz koccintá a nemes állat orrát.

És íme e koccanásra – egy lázsiás tallér gurult ki a malac szájából.

– Ohó! – Itt vannak a tallérok is!

A cigányasszony e szóra elveté kosarát, s futni kezdett a tömeg közül. Mikor elfogták, körmölt, harapott, úgy akart menekülni, míg aztán kezeit hátrakötötték.

Kólya uram magánkívül volt bámulatában.

Abba a malacpecsenyébe egész halmaz ezüstpénz volt bevarrva. Sok, sok ezüstpénz.

Ezt már Borcsa asszony maga sem érté.

Hogy ő vaktában ilyen „igazat hazudott”!

Ezt föl kell jelenteni a szolgabírónak!

Kólya uram nagy népkísérettel beszállítá Marcsát a szolgabírói lakba, ahol a hajdúk, amíg a szolgabíró hazaérkezik a határjárásból, megkötözték a vétkest, s becsukták egy sötét kamarába, melynek csak egy szűk, arasznyi ablaka volt a tyúkudvarra.

Mire aztán a szolgabíró éjféltájon hazaért, akkorra a cigányasszonynak csak hűlt helye volt. Azon a szűk nyíláson ki tudott bújni, és odább állt.

A szolgabíró a corpus delicti láttára maga is abban a véleményben volt, hogy ha ez a malac csakugyan Borcsa asszony jószága volt, akkor a pénznek, mely annak belsejébe volt rejtve, szinte Sárvölgyi házától kellett előkerülni. Itt valami nagyobb rablási eset foroghat fenn. Mindjárt rendeletet adott, hogy hat pandúr induljon el lóháton Lankadomb felé; ő maga előfogatot rendelt magának, s néhány perccel a pandúrok elindulása után útban volt esküdtjével és hajdújával a nyomukban.

A pók ott ült a szögletben már.

Amint az éj leszállt, Sárvölgyi sietteté az asszonyokat, hogy menjenek aludni, holnap utazni fognak Pestre, korán kell ébredniök.

Mikor minden elcsendesült a háznál, maga körüljárta az udvart, bezárta az ajtókat; odabenn is minden szoba ajtaját külön bezárolta.

Azután sorba rakta asztalára fegyvereit; két puskát, két pisztolyt és egy vadászkést.

Kötve kell hinni a komának! Hátha Kandúrnak étvágya támad evés közben az áldozat után a feláldozót is felfalni? Tizenkét rabló közelléte még szövetségesnek sem biztató. Az éji őr elkiáltotta már a tizenegyet: „Nincsen írva homlokodra, mire virradsz fel holnapra!!!” Sárvölgyi ablakához ült.

Az ablakokat az utca felől vastáblák védték, egy gömbölyű nyílással középen, amin át ki lehetett az utcára tekinteni; az is elzárható volt.

Sárvölgyi kinyitá az ablakszárnyakat, hogy jobban hallhasson, s várta a szörnyeket, miket ez éjszaka szülni fog. Csendes, meleg tavaszutói éjszaka volt.

Az egész természet alunni látszott, még a falevél sem mozdult a meleg éjjeli légben; csak néha hallatszott valami elsuhanó hang, mintha álmában végigborzadna erdő, mező, s egy hosszú sóhaj végigzizegtetné a nyárfák hegyeit, elenyészve a lankák náderdejében.

Egyszer aztán elkezdtek az ebek faluhosszant rútul üvölteni. Az ebugatás különben olyan altató hang; hanem mikor az éber házőrző állat valami rosszat érez, s hosszú, síró üvöltésre változtatja hangját, az nyugtalanságot, aggályt költ az emberben is.

Csak a pók a szögletben örül e vészhangnak. Most közelítenek!

Az ebvonítás sokáig eltart; míg aztán egészen elcsendesül az is, s ismét oly méla éjszaka lesz, melyet még a szellő sem zavar. Csak a fülemülék zengnek össze a távol és közel kertek bokraiban, ez édes, ábrándos dalnokai az éjszakának.

Sárvölgyi hosszú ideig hallgatózott, de nem a csalogánydalra; mi fog történni már?

Ekkor az éji csendet egy rémes sikoltás hasítja át.

Mint mikor éjjel egy leány szemközt találkozik a kísértővel. Perc múlva újra az a sikoltás: még rémesebben, még fájdalmasabban.

Mint mikor egy leány keblébe kést döfnek.

Azután két lövés hangzik, s rá egy káromló ordítás.

Mindez éji hang a Topándy-kastély felől jő.

Erre aztán sűrű lövöldözés támad; zajos káromkodással vegyítve.

A pók a szögletben összerezzen. A hálót megzavarták. Az orozva támadás nem sikerült.

Hanem hiszen sokan vannak; kettőt le fognak győzni.

A népség nem mer segítségre menni, ahol úgy fütyölnek a golyók.

Majd ismét gyérül a lövöldözés, más hangok hallatszanak.

A fejszeütések a nehéz ajtón; a csákány döngése a kőfalon, csak néha-néha szól közbe egy lövés, melynek villanása nem látszik az éjben. Bizonyosan az ajtón be- s az ablakból kilövöldöznek; azért nem látszik a lobbanás.

De milyen hosszan tart ez!

Amíg el tudnak bánni ezzel a két emberrel! Egy egész örökkévalóság!

Sárvölgyi gyér haja hegyéről a forró izzadság csepegett alá. Mégsem tudtak bejutni? Hogy nem bírják betörni az ajtót? Most egyszerre két fényes lobbanás világítja meg egy-egy pillanatra az éjt, s rá két hatalmas dördület, aminőket csak a drága damaszkcső ad. Egészen kiismerni a tompa, taszító dörrenést a többi pattogó puskaropogásból, mely rögtön rá következik.

Mi ez? Künn a szabadban verekednének tán? Kijöttek volna az udvarra? Segítséget kaptak volna valahonnan?

A fegyverropogás néhány percig tart még, közbe újra hallani kétszer azt a kiváló dördülést, s azután egészen csendes lesz minden.

Végük volna már?

Sokáig semmi nesz távol és közel.

Sárvölgyi nyugtalan várakozással nézett és hallgatott. Szemeivel az éjszakán keresztül akart hatni, e zsibbadt csendből hangokat akart ellesni. Odatartá fülét a vastábla nyílásához. Valaki megkopogtatta a vastáblát onnan kívülről.

Felriadva tekinte oda.

A vén cigányasszony volt ott; a fal mellé lapulva jött észrevétlenül idáig.

– Sárvölgyi! – szólt a cigányasszony erőszakolt suttogással. – Sárvölgyi! Hallod-e? Megkapták a pénzt. A szolgabírónál van. Vigyázz!

Azzal oly észrevétlenül, mint idáig jött, ismét eltűnt.

Sárvölgyi testén egy perc alatt faggyá lett a veríték. A láz összevacogtatá fogait.

Amit a cigánynő mondott, az halálijedség volt rá nézve.

A legközvetlenebb bizonyíték a hatóság kezében; hamarább, mint a rémtett végre volna hajtva, az intéző kéz már el van árulva.

S talán a borzasztó mészárlás éppen e pillanatban megy végbe? Most kínozzák őket! Most töltik rajtuk a sebzett fenevadak pokoli bosszújokat! Most tépik őket ízenként széjjel! Most keresgélnek vértől csepegő ujjakkal az iratok között, hogy az ötpecsétes levelet megtalálják!

És már e percben mindén el van árulva!

A lázhideg rázta minden tagját.

Miért ez a nagy csendesség odakünn?

Mi titka van e szörnyű éjszakának, amit úgy elhallgat?

Most egyszerre egy vadállati üvöltés szakítja félbe a csendet. Nem, nem állat az. Így csak ember tud üvölteni, kit a kín veszett fenevaddá változtatott át, s ki fájdalomdühében elfelejtette az emberi hangot.

Az ordítás elébb a távolban hangzik, a kastély kertje felől, de egyre közelít, s az üvöltő hanggal együtt egy rémalak is fut errefelé az utcán végig, hanyatt-homlok rohanva.

Valóban rémalak.

Egy ember, aki tetőtül talpig fehér.

Minden viselő ruhája, kezének minden ujja fehér; minden hajszála, szakálla, bajusza, egész arca fehér, fénylő, világító fehér, s amint fut, minden lábnyoma fehér marad utána. Lélek ez?

A rém ordítva rohan Sárvölgyi ajtajáig, ott a kilincset megragadja, ádáz, dühödt hangon kezd el ordítani, az ajtót rázva: – Bocsáss be, bocsáss be! Megveszek! Meghalok!

Sárvölgyi arcát a rémület görcse az elkárhozottak képeihez tevé hasonlóvá.

Ez Kandúr hangja! Ez Kandúr alakja! De ily fehéren!

Mezítelen lelke ez talán egy pokolra menőnek?

A rémalak egyre zörgetett az ajtón, s nyavalyogva kiabált:

– Bocsáss be! Bocsáss be! Adj innom! Megégek! Förössz meg olajban! Segíts levetkőznöm! Meghalok! A pokolban vagyok! Segíts! Húzz ki belőle!

Utcahosszant hallhatják, amit kiáltoz.

Azután elkezdett a kárhozott lélek átkozódni, s öklével verte az ajtót, hogy nem nyitották ki előtte.

– Verjen meg a mirigy, átkozott orgazda, te! Kizársz, nem eresztesz be! Beletaszítottál a pokolcsávába, s benne hagysz! Leég rólam a bőröm! Megvakulok! Verjen meg a fekélyes dögvész!

A kínlódó alak erőszakosan tépte le magáról öltönyét, mely mint a Nessus-ing égette tagait, s eközben kezébe akadt a rejtett ezüstpénz, mit Sárvölgyitől kapott.

– Vessz meg pénzeddel együtt, amit adtál! – hörgé, a kapuhoz vágva marokkal a pengő tallérokat. – Nesze az átkozott pénzed: szedd fel!

Azután odább tántorgott a kerítésbe kapaszkodva, s fájdalmasan üvöltött:

– Segítsetek! Segítsetek rajtam! Egy marék ezüstöt egy pohár vízért! Csak addig hadd éljek, míg ezt a cinkost is magammal ránthatom. Segíts! ember! segíts!

Sárvölgyi minden idegét a halálzsibbadás állta el.

Ha ez a rémalak nem „lélek”, úgy sietni kell, hogy mentül elébb azzá legyen.

Ez mindent elárul. Ez a végveszedelem. Énnek nem szabad élni.

Az ablakból nem láthat reá. Talán, ha kinyitná a táblákat, lelőhetné fegyvereivel.

Zsivány volt: ki vehetné kérdőre, miért lőtte agyon? Önvédelemből tette.

Csak a kezei ne reszketnének olyan nagyon!

Lehetetlen, hogy pisztollyal eltalálja őt, ha csak homlokára nem illeszti a csövet.

Kimenjen-e hozzá?

Ki merjen-e menni, hogy szemközt álljon e kísértettel? El merje-e hagyni a pók hálója szögletét?

Amíg magában tétovázik, amíg tusakodva méri át az ajtótól az ablakig és ismét vissza a tért, az utcán új robaj hangzik három lovas jő vágtatva a faluvégről, kikben Sárvölgyi a megye pandúrjait ismeri meg egyenruháikról.

S arra elkezdik a harangokat félreverni, a kapukból előjön a népség vasvillákkal, dorongokkal fegyverkezve; lármás csoportok támadnak, azok közepett egy-egy megkötözött alak, kit ütlegekkel taszigálnak előre: a rablókat összefogdossák.

A csata végképp el van veszve.

A főbűnös látja magára gördülni az egész nagy, rohanó lavinát, és nincs ideje már hova menekülni előle.