|
Tizenhét év múlt el már azóta, hogy Loránd ismét itthon
van!
Milyen öreg emberek lettünk azalatt!
Tizenhét év különben is nagy idő; hát még tizenhét
ilyen súlyos év!
Sohasem láttam embereket olyan hamar megőszülni,
mint akik kortársaink voltak.
Olyan időket élünk, amikor minden elmúló év utolsó
napján felsóhajtunk: csakhogy vége van már! S nem akarjuk hinni, hogy ami utána
jő, még mindig rosszabb napokat hoz.
Egyre szállunk alább-alább, hitben, reményben, egymás
iránt való szeretetben; vagyonunk pusztul, szellemünk lankad, erőnk fogy,
társaséletünk szétbomlik; nem közöny, de undor már az, amivel a napok eseményei
elé nézünk.
Egy év múlva azon nap után, melyen szegény Cipra meghalt,
Loránd fegyverrel oldalán ment el bizonyos mulatságba, ahol ingyen lehet kapni
a halált.
Nem emlegetem én a múltak dicsőségét, mi hasznom
belőle? Úgyis kevesen tudják már azt.
Loránd jó katona volt.
Az lett volna bizonnyal bármely esetben is; mindene volt
hozzá a természettől: hősi bátorsága, atlétai ereje, heves vére, soha
nem csüggedő lelke. A harc különben is gyönyör lett volna rá nézve; – hát
még e kedélyállapot mellett!
Szíve összetörve, zúzva; első szerelme oly csúful
sárba taposva; a másik, szenvedélye égő hevében, legyilkolva; lelkén az
életunalom terhével s azzal a súlyos végzettel, ami családját terhelé. Mindig
az a rém állt előtte, hogy ez úton elébb-utóbb mégiscsak oda kell jutnia,
abba a nyolcadik, üresen hagyott ágyba.
Mikor elkezdődtek a harcok, egészen
felvillanyozódott roskatag kedélye. Mikor egyenruháját felölté, odajött hozzám,
s kezemet megrázva, villogó tekintettel monda:
– Most megnyílt hát a vásár, ahol az ember száz
percenttel adhat túl az ütött-kopott életen.
Hanem ő nem adott túl azon.
Vakmerőségéről hírhedett lett, hőstetteit
megénekelték, szerzett hírt, koszorút; csak amit keresett, a dicső halált,
azt nem tudta megtalálni.
A zászlóaljból, melynél kezdé, vége felé csak egy
tizedrész volt már meg. Ő azok között volt, akik még csak sebet sem kaptak
soha.
Pedig mennyi szép golyó elrepült feje fölött.
Hogy tekintgetett e szomorú zizegő hangon
fütyülő hírnökei után a halálnak; hogy várta azokat a búgva közelítő
öreg fickókat, akiknek egy embert egy perc alatt átszállítani egy más csillagba
– semmi! Nagyon jól ismerték már, nem bántották.
Olyan ez a csatatéri zengő méh, mint az igazi méh;
aki bátran jár közötte, elzúg a füle mellett, aki fél tőle, azt megcsípi.
Egyszer a csákóját lyukasztá át a golyó.
Hányszor hallottam tőle:
„Miért nem egy hüvelykkel alább?”
Végre egy csatában egy elpattant gránát darabja megbénítá
karját, s mikor egy kardcsapástól elszédítve lebukott lováról, még egy kozák
lándzsával keresztülszúrta.
Még abba sem halt bele.
Hetekig feküdt eszméletlenül a közkórházban, sátor alatt,
míg érte mehettem, és hazahoztam. Fánny ápolta. Meggyógyult.
Mire felépült, akkorra már aztán vége is volt minden
harcnak.
Mennyiszer hallottam tőle:
– Óh, milyen rossz emberek vagytok ti, hogy engem úgy
szerettek! Óh, milyen rosszat tettél velem, öcsém, hogy elhoztál a
csatatérről. Óh, milyen kegyetlenség volt tőled, Fánny, hogy
mellettem virrasztottál! Óh, milyen hiábavaló munka volt tőletek engemet
életben tartani! Óh, mint haragszom én tirátok, milyen kiállhatatlan emberek
vagytok ti: – azért, hogy engemet úgy szerettek!
Hanem mi azért csak szerettük őt.
És aztán így megvénültünk csendesen.
Eltemettük jó nagyanyánkat, aztán édesanyánkat is; magunk
maradtunk, nem osztoztunk meg soha.
Loránd mindig velünk lakott: míg a városban laktunk, néha
hetekig sem hagyta el a házat.
Az új idők új rendszere engem is kényszerített; hogy
arról a pályáról lemondjak, amit még apáink az élet díszes céljának tartottak.
Sutba dobtam a diplomámat, s kimentem szántani, vetni.
Lett belőlem jó parasztember.
Még most is az vagyok.
Itt is együtt maradt velünk Loránd.
Nem volt élet már az övé, hanem csak a napok számlálása.
Siralom volt ezt tudni és őt látni.
Egy délceg alakot, kinek hivatása volt, hogy hőssé
legyen!
Egy forró szívet, ki földi mennyországa lehetett volna
egy nőnek!
Egy képzett, lángeszű főt, ki vezérszellem
lehetett volna egy országban!
És aki tétlenül, szerettelenül, boldogtalanul hullatott
levelet levél után, és nem várt a holnaptól semmit.
Hanem félt a jövő napoktól.
Gyakran előhoztam neki, hogy annak a magányos épületnek
ott a patak mellett befalaztatom az ajtaját.
Ne kérdezzék gyermekeim, mi lakhatik azon belül; ne
iparkodjanak találgatni annak rejtelmes feliratát, mint én találgattam
gyermekkoromban.
Loránd nem egyezett bele.
„Még egy üres szállás van benne.”
És ettől irtóztunk mi valamennyien.
Ő is, mink is.
Minden este úgy váltunk el, mintha végbúcsút mondanánk.
Nem örült már semminek az életben. Nem foglalkozott
semmivel, amivel más ember foglalkozik. Nem kártyázott, bort nem ivott; örökké
józan volt és egykedvű. Nem olvasott mást, mint matematikai könyveket. Rá
nem tudtam venni soha, hogy egy hírlapot kezébe vegyen.
„Hazudság az egész világtörténet!”
Mindennap, akár télen, akár nyáron, korán reggel,
mielőtt valaki fölkelt volna a háznál, kisétált a temetőbe; oda, ahol
Cipra nyugszik „az illatos fűgyökér alatt”, ott töltött néhány percet, s
aztán ismét visszajött: nyáron egy szál eleven, télen egy szál aszú füvet hozva
el a sírról.
Volt egy naplója, abban nem volt írva egyéb, mint a kelet
minden napról, s alá tűzve írott sorul az aszú fűszál.
Egy élettörténet, melynek ezernyi ezer aszú fűszál
képezi sorait, ahány sor; ahány szál, annyi napról összegyűjtve! Lehet-e
szomorúbb könyv ennél?
Egyetlen tárgy, ami érdekelte, gyümölcsfái voltak és
méhei.
Az állatok és a növények nem csalják meg azt, aki
őket szereti.
Egész nap őrizte fácskáit, csemetéit, s viselt
harcot a rovarok ellen; és tanult naphosszant életbölcsészetet e nagyszerű
alkotmányos monarchistáktól, a méhektől.
Sok ember van, kivált mai nap, hazánkban, aki el tudja
ölni az időt, Loránd csak küzdött az idővel, s minden lefolyt nap egy
vereség volt rá nézve.
Vadászni sohasem járt; azt mondá, nem jó neki töltött
fegyvert vennie kezébe.
Éjjel gyermekeim közül egy mindig ott aludt szobájában.
„Félek magamtól” – vallá meg előttem.
Félt magától, és félt attól a csendes háztól ott a patak
mellett. „Szeretnék ott aludni az illatos fűgyökér alatt!”
Egy elveszett élet!
Egy szép nyári délután kisfiam azzal a hírrel rohant be
hozzám, hogy Loránd bátya a szoba közepén a földön fekszik, és nem akar
fölkelni.
Én a legrosszabbat sejtve rohantam át hozzá.
Midőn beléptem szobájába, már nem feküdt a földön,
hanem az ágyon.
Arca égett, mintha lázban volna.
– Mi bajod? – kérdezém, kezét megfogva.
– Semmi sem; – csak egy kicsit meghalok.
– Az istenért! Mit tettél?
– Ne ijedj meg! Nem az én kezem volt.
– Mi bajod hát?
– Egy méhcsípés. Nevess ki! Meghalok bele.
Még reggel beszélt róla, hogy méheire orvméhek ütöttek,
azokat megy pusztítani. Egy orvméh halántékába ereszté fullánkját.
– Tehát mégsem oda… nem oda – rebegé hagymázos
lélegzettel –, nem a nyolcadik ágyba. – Kinn az illatos fűgyökér alatt.
Ott heverünk a porban egymás mellett. Falaztasd be azt az ajtót! – Jó éjszakát.
Azzal lehunyta szemét, és sohasem nyitotta fel többet.
Mire Fánnyt odahívtam hozzá, már halva volt.
A délceg hős, ki egymaga csapatok ellen küzdött, a
vasember, kit nem tudott megölni a kard és a dárda, tíz perc alatt elmúlt egy
piciny kis rovar parányi orgyilka által.
Isten jár közöttünk!
Mikor már a kísértés utolsó perce eljött, hogy az
életunalom az ősi átokkal felfegyverezze kezét, akkor elküldötte
repülő szolgáinak legeslegkisebbikét, s elszállítá őt egy méhszárnyon
oda, ahol a boldogok laknak.
Mi pedig vénülünk tovább, és ki tudja, hogy mire vénülünk
meg?!
|