X. Én és a démon

Késő este volt már, midőn Bálnokházyék komornyikja egy levelet hozott hozzám, s azután sietve eltávozott, mielőtt a levelet elolvastam volna.

Bátyám írása volt. Rövid volt, ennyiből állt:

„Kedves Öcsém!

El vagyok árulva, menekülnöm kell; vigasztald meg kedves szülőinket! Isten veled.”

Én felugrottam ágyamból – már lefeküdtem, hogy holnap korán keljek –, s hirtelen felöltöztem.

Első gondolatom az volt, hogy elmegyek Bálnokházyhoz. Ő urambátyám, rokonunk, bennünket igen szeret, aztán nagy befolyású ember, mindent kivihet, ha akar; elmondok előtte mindent őszintén, s megkérem, hogy tegyen meg bátyámért, amit tenni képes; – eszközölje ki, hogy ne üldözzék, ne fogják el; ha vétett, adjanak neki kegyelmet. Hisz ilyen nagy úrnak mi volna lehetetlen?

Kértem az öreg Mártont, hogy bocsásson ki az ajtón.

– Nono! Discipulus negligens! Már meg éjszaka is elkószálni a háztól; az nem járja. Aki éjszaka jár, az nem vicekspan, az ha hivatalos ember, legfeljebb bakter.

– Óh, ne tréfáljon most; a bátyámat üldözik, neki kell segítségére mennem.

– Ah, hát mért nem mondja mindjárt? Üldözik? Hát ezt kellett volna mondani. Kik? Tán a mészároslegények? Akkor megyünk mind a hatan dorongokkal a segítségére.

– Óh, nem mészároslegények. Hova gondol?

– No, mert a múlt esztendőkben sokat verekedtek a jurátusok a mészároslegényekkel, tudja: hát azt gondoltam.

– El akarják fogni – súgtam neki. – Börtönre akarják vetni, mert az országgyűlési ifjak társaságában volt.

– Ahá! – monda Márton, s nagyon sokszor köszöngetett, az egész skalpját előre-hátra tolva. – Így vagyunk? No, már ezen én nem segíthetek. Hát maga mit tehet?

– Bálnokházy urambátyámhoz akarok menni megkérni, hogy vesse közbe magát.

– No, az bizony okosan lesz. Már így én is magával megyek. Nem azért, mintha maga éjszaka félne magában járni, hanem azért, hogy elmondhassam majd az öregúrnak, hogy maga jó helyen járt.

Az öreg legény hirtelen kabátot öltött magára, csizmát húzott, s eljött velem Bálnokházyékig.

Oda nem akart bejönni, azt mondta, hogy majd ha visszatérek, kocogtassak be a szegleti lebujkocsma ajtaján, ott fog rám várni.

Siettem fel Bálnokházyékhoz.

Olyan rosszul esett, hogy bátyám ajtaja most zárva van; máskor ide szoktam mindig elébb betérni.

A teremből zongorahang ütötte meg füleimet: oda nyitottam be.

Melanie húgom zongorázott a nevelőnővel.

Nem látszottak csodálkozni rajta, hogy ilyen késő órában jövök; csak annyit vettem észre, hogy kissé feszesebben viselték magukat irántam, mint máskor.

Melanie húgom igen el volt merülve a hangjegyek tanulmányában.

Kérdeztem, hogy nem beszélhetnék-e nagyságos urambátyámmal.

– Még nem jött haza a kaszinóból – válaszolt a nevelőnő.

– Hát kedves asszonynéném?

– Ő elment a bálba.

Ez bántott egy kissé.

– S mikor jönnek haza?

– Az udvari tanácsos úr tizenegy órakor, addig szokott whistezni, a nagyságos asszony pedig valószínűleg éjfél után. Meg akarja várni?

– Míg urambátyám visszatér.

– Akkor velünk vacsorálhat.

– Köszönöm, én már elvégeztem.

– Olyan korán vacsorálnak a péknél?

– Ilyen korán.

Én aztán leültem a zongora végéhez, s egy óra hosszat gondolkoztam azon, hogy milyen ostoba műszer ez a zongora; az embernek ha tele van is a feje gondolattal, mind kiveri belőle.

Pedig olyan sok végiggondolni valóm volt. Mit mondjak majd urambátyámnak, ha megjön? Min kezdjem? Hogyan adjam elő, amit tudok? Mire kérjem tulajdonképpen?

De hogy is lehet az, hogy ilyen válságos időben egyik sincs itthon a háznál? Hisz az ilyen balesetről csak lehetnének előre értesülve.

A nevelőnő előtt nem mertem Lorándot előhozni. Ki tudja, kiben mi lakik?

Aztán nem is volt hozzá semmi hajlandóságom. Nekem igen csélcsap volt egy nevelőnőben.

A teremben volt egy nagy óra; ezzel volt legtöbb bajom. Ez is milyen lassan tud közeledni a tíz órához. Aztán mikor üt, ez is olyan arisztokratikus orrhangokon szól, mintha neki is meg kellett volna már azt szokni.

Néha a nevelőnő elnevette magát, ha Melanie valami furcsa hibát követett el; olyankor Melanie is nevetett, s kikacsintott a hangjegytámla mögül, hogy hát én nevetek-e.

Volt eszemben!

Azután szép húgom ajkpittyesztve vonta vissza fejét, s hátravetette fürtös haját, mintha bosszankodnék rajta, hogy most már én kezdem irányában a közönyöst játszani.

Végre valahára csöngettek az utcaajtón. Hallottam a léptekről, hogy urambátyám érkezett meg. Oly méltóságos hangzású léptei voltak!

Nemsokára benyitott a terembe a komornyik, s mondá, hogy beszélhetek már a nagyságos úrral, ha akarok.

Én egész testemben remegve, vettem kalapomat, és jójcakát kívántam a hölgyeknek.

– Hát nem jön vissza a cavatinát végighallgatni? – kérdezé Melanie húgom.

– Nem lehet – mondám, és otthagytam őket.

Urambátyám dolgozószobája a folyosó túlsó oldalán volt; a komornyik lámpával vezetett odáig. A lámpát letette a szekrényre, hogy vissza is találjak.

– Nos hát, kisöcsém, mi kell? – kérdezé urambátyám azon a vidám, enyelgő hangon, amivel gyermekek irányában szoktuk kifejezni, hogy még velük nem sokat törődünk.

Én elfogultan, mintha egy sírkő fekünnék mellemen, válaszolék:

– Kedves urambátyám, Loránd elhagyott bennünket.

– Hát már tudod? – kérdezé tőlem, s hálókabátot vett magára; tarka virágos kelméjű hálókabátot.

– Szinte tetszik tudni? – kérdezém én, elámultan.

– Hogy Loránd megszökött? – monda urambátyám, hidegvérrel csombókolva össze hálókabátja selyemzsinórjait. – De bizony még többet is tudok; – azt is tudom hogy vele szökött a feleségem is, és a feleségem ékszerei mind, s ami pár ezer forintom volt a háznál, azok is mind Loránd bátyáddal együtt szöktek.

Hogy én ezen szavak után hogy jutottam ki az utcára, nyitottak-e előttem ajtót, vezettek-e, kergettek-e, azt bizony nem tudom; csak arra neszeltem föl, mikor Márton legény kinn az utcán megfogta a karomat, s rám kiáltott:

– No, Herr Vicekspán! Hát úgy elmegy előttem, hogy meg se lát. Eluntam várni a kocsmában; már azt hittem, hogy magát is becsípték. No, mi baja? De támolyog!

– Óh, Márton – rebegém én –, nagyon rosszul vagyok. – Hát mi történt?

– Óh, azt meg nem mondhatom senkinek!

– Senkinek? Senkinek! Nem ám a Herr „Brodfresser”-nek (így hítta a professzort) meg a Herr „Komiszer”-nek: de a Mártonnak, az öreg Mártonnak! Hát beszélt ki valaha valamit az öreg Márton? Az öreg Márton sokat tud, amit érdemes volna elmondani; hát hallotta maga, hogy az öreg Márton valaha pletykázott volna? Árulkodott magára vagy másra vagy a legényekre az öreg Márton? Hátha „én” tudnék valamiben segíteni?

Annyi őszinte jószív volt a szemrehányásában; s nekem csak ugyan a legelső szalmaszál után is kellett kapnom, hogy menekülést találjak.

– Nos, hát mit mondott a vén kolléga? Tudja, csak azért hívom kollégának, mert az én hajam úgy tesz, mintha paróka volna, az ő parókája pedig úgy tesz, mintha haj volna.

– Azt mondta – rebegtem én a péklegény karjába fogózva –, hogy többet tud, mint én. Loránd nemcsak elszökött, de elrabolta nagybátyám nejét.

Erre a szóra Márton elkezdett kacagni; kétrét görnyedt, a hasára nyomta két kezét, úgy kacagott, azután a másik oldalra fordult, mintha az utca túlsó felét is meg akarná nevettetni: áhhahhahá! s azután azt mondta, hogy ez nagyon jó tréfa volt tőle; amin én eléggé megbotránykoztam.

– De még azonfelyül azt is mondta, hogy elrabolta a pénzét. Erre a szóra aztán kiegyenesedett Márton, s nagyon komolyan emelte föl a fejét.

– No, ez már rossz. Ez már „malom”, mondaná Fromm papa diákul. Hát mármost mit gondol, úrfi?

– Azt gondolom, hogy ez nem lehet igaz, és föl akarom keresni bátyámat, akárhová lett a világban.

– És azután, ha megtalálta?

– Azután – ha az a nő fogja az egyik kezét, én megfogom a másikat, s akkor majd meglátjuk, hogy melyikünk lesz erősebb!

Márton legény nagyot ütött a hátamra kettőt:

– „Teufelskerl!” – mondá. – Mik jutnak eszébe? Bánná más gyerek, a bátyját akárhová viszi is egy szép asszony! Ez meg közéjük akar állni! Nagyon jól van. Hát fölkeressük a Loránd úrfit, ugye? Hogyan fog hozzákezdeni?

– Azt nem tudom.

– No, hadd látom: mit tanult az iskolában? Mit tud csinálni, ha hirtelen segíteni kell magán? Merre indul el? Jobbra vagy balra? Kiabálni fog-e az utcán, hogy „ki látta a bátyámat”?

Én igazán nem tudtam, hogy mit fogok kezdeni.

– No hát – lássa, hogy az öreg Márton legénynek is lehet néha-néha hasznát venni. Bízza csak magát rám! Idehallgasson most, mintha én volnék a Brodfresser. Ha ketten szöktek, ugyebár kocsin szöktek? A kocsi fiáker volt. A madame-nak egy bizonyos bérkocsisa van, a nro. 7. Azt pedig én jól ismerem. Hát legelőször is felkeressük a Móclit: az a hetes fiáker. Lakik a Zuckermandelen. Átkozott messze van; de mire odaérünk, annál bizonyosabban otthon találjuk.

– Ha őket vitte?

– Csak ne okoskodjék most, studiosus úr! A fiáker lovát én ismerem; az nem visz el senkit az Óperenciáig. Az elvitte őket legfeljebb valamelyik vendégszállásig, ahol gyorsparasztok szoktak szállásozni, s a szökevények most ott várnak rá, míg a fiáker megint visszatér.

Én bámulva kérdezém, hogy miből gyanítja mindezt, hiszen a gyorsparasztokkal azóta elvágtathattak már túl a határon.

– Herr Vicekspan! Herr Vicekspan! – dorgálózott Márton legény. – Hogy beszélhet ilyeneket? Vicekspan akar lenni, s még annyit sem tud, hogy aki a határon át akar menni, annak passzusának kell lenni. Pozsonyból Bécsbe útlevél nélkül nem mehet az ember, ha mégúgy kergeti is a szeretőjének a férje. A madame bizonyosan visszaküldte már azóta a Móclit, hogy vigye el hozzá azt az urat, akinek az útlevelével majd odább szöknek.

– Micsoda urat?

– Hát egy színészt innen a teátrumtól, aki aztán majd úgy elmaszkírozza az úrfit, hogy az ő passzusával keresztülmehet a vámon.

– De hát honnan számíthatja ezt ki mind ilyen pontosan?

Márton legény egy percre megállt, csúnyául félrehúzta száját, összehúzta a bal szemét, egyet szítt a fogán, mintha mindezzel azt akarná kifejezni, hogy vannak dolgok, amiket gyerekeknek nem lehet az orrukra kötni.

– No de utoljára is! Hát maga vármegye ura akar lenni, bíró vagy afféle. Tudnia kell az ilyesmit, mikor majd vallatni fog. Hát megmondom. Onnan tudom, mert már egyszer Mócli egy ilyen történetet mesélt el nekem a madame-ról.

– Már egyszer!

– Bizony már egyszer – szólt hamisan kuncogva magában Márton. – Hohó! A nagyságos asszony hamis menyecske. Hanem ezt nem tudja senki: – csak én, meg Mócli, meg a madame férje. A férje megbocsátott neki érte, Móclit jól megfizették érte, s az öreg Mártonnak mi köze hozzá? Tehát mind a hárman hallgatunk, mint a sült hal. Hanem biz ez nem először történik már így.

Nem tudom, miért, de ez a felfedezés valamit könnyített nagy keserűségemen. Kezdtem azt sejteni, hogy nem Loránd viseli a bűn súlyosabb felét.

– Hát csak menjünk most legelébb is a Móclihoz – biztatott Márton. – Hanem egyet kötök ki csak az úrfitól. Maga ne szóljon egy szót se, csak hagyjon engemet beszélni. Mert átkozott furfangos legény ám az a Mócli. Ha észreveszi, hogy vallatni akarják, úgy fog hazudni, mint az írás; hanem én csak egyszerre megrohanom, ráhajtok, hogy azt se fogja tudni, jobbra térjen-e ki, vagy balra. Ráfogok valamit, mintha bizonyosan tudnám; mikor meg lesz ijedve, lélegzethez se hagyom jönni, kigyomrozom belőle az utolsó cseppig a titkát. Majd maga csak vigyázzon rám, valaha még hasznát veheti, ha vicekspan lesz, hogyan kell a gyanús fickókból kicsavargatni az igazságot.

Azzal folyvást sietve vitt magával a Duna-parton végig, a hideg szél ellen kabátja szárnyával takargatva, és iparkodott velem elhitetni, hogy milyen válogatott nevetséges tréfa az, amiben mi most fáradozunk, mennyit fogunk még azon valaha mulatni.

A Várhegy tövében, a Duna-part mentén, van egy csoport roskadozott házsor. Hogy is ne lennének roskadozottak, mikor minden tavasszal, jégzajláskor kicsap közéjük a Duna! Itt laknak a bérkocsisok. A rozzant istállókat, miket szedett-vetett deszkákból tákoltak össze, a bérkocsis lovak lakják; hajdan paripák, úri hintók előfogatai, most az állatkínzás elleni egyletek távoli védencei, kik ott a sovány abrak mellett ábrándoznak boldog ifjúkorról, s tűnődnek azon a mérhetlen súlyú eszmén: „mire megvénülünk”.

Bál éjszakája volt; a rozzant házak ablakaiban gyertyavilág égett; a bérkocsisok várják az éjfélt, hogy újra felszerszámozzanak, s ismét visszatérjenek a megrendelő uraságokért a bálterembe.

Egy ilyen kivilágított ablakon betekintett Márton; még pedig kapaszkodnia kellett hozzá, mert a földszint magasan esett, hogy a víz ne járjon be mindig az ablakon.

– Itthon van – mondá ismét leszállva –, de nyakában van a köpönyeg, nyilván útra készül.

A kapu nyitva volt, a kocsi az udvaron, s a lovak pokróccal beterítve, a hintóba fogottan lógatták alá fejeiket, amiken még rajt voltak az üres abrakos tarisznyák.

Ezek le sem voltak szerszámozva; most érkezhettek, s tovább kell menniök.

Márton intett, hogy csak maradjak a sarkában, mikor ő a házba beront.

Egy olyan ajtónak mentünk neki, melyet ha ki akart valaki nyitni, elébb a kilincsét le kellett nyomni, azután az egészet fölemelni, a vállat nekifeszíteni, s végre a térddel egyet taszítani rajta, különben nem nyílt ki. Márton legény már ismerni látszott az ajtózávárnak ezeket az angol sajátságait, mert egy rúgásra szerencsésen kinyitotta a boszorkányos ajtót, s azzal benn voltunk egy rémítő kulimászszagú, kicsiny, szűk szobácskában.

Egy asztalon, mely törött lábával a falnak volt támasztva, volt egy üres sereskorsó, melynek szűk torkába egy égő gyertya volt belefojtva, amellett ült a Mócli, és vacsorázott, nagy mohósággal tömve szájába váltogatva egy nagy darab véres hurkát meg egy még nagyobb darab sós kenyeret, melyet diák műnyelven „biklá”-nak neveztek a contemporaneusok.

Hétgallérú tubákszín köpönyege fel volt öltve széles termetére, s nagy karimájú kalapja azon módon volt szemébe nyomva, ahogy a szép májusi éjszakán ráfagyott a zúzmaráz. A hideg, nedves szobában semmi oka sem volt annak leolvadni. Inkább még a falak is úgy csillogtak, mint valami cseppkőbarlang oldala.

Mócli jól táplált, húsos képű legény volt, erősen kiülő szemekkel, amiket még jobban ránk meresztett, amint így kocogtatás nélkül berohantunk hozzá.

– Nos, hol „ég”? – Ez volt az első szava Mártonhoz.

– Lassan, öreg, ne csörömpölj! Más baj van! El van árulva minden! Az úrfit elcsípik a vámnál!

Mócli egy percre nagyon megrettent. A szájába dugott háromszegletű nagy darab kenyér megállt a fél képében, s az is ijedten meredt ránk, mintha még egy orra akarna nőni az arcán; hanem azután csak magához tért megint Mócli; folytatta a rágás műtételét, s nagyot nyelt utána, arra megint nagyot ivott egy öblös pohárból, miközben meredt szemeivel folyvást rám nézett.

– Én biz azt hittem, hogy valahol tűz van, s megint kell a lovaimmal menni fecskendőért. Mindig nekem kell menni fecskendőért, ha tűz üt ki valahol. Még ha a Malomligetben van is a tűz, csak engem hajtanak el. Minek nem tart a város maga lovakat?

– Hallod-e, Mócli – vágott szavába Márton –, ne beszélj te nekem most a város tűzifecskendőiről, a torkodat se nagyon fecskendezd, mert nem ott ég, hanem a hátad ég mindjárt, ha rám nem hallgatsz. Az asszonyság férje mindent megtudott! Az úrfinak elejbe kerültek, a határon feltartóztatják, és visszahozzák.

Mócli még nyugodt képet iparkodott mutatni, egyébiránt a szemei nagyon elárulták.

– Micsoda úrfiról beszélsz nekem meg micsoda asszonyságról?

Márton odahajolt a füléhez.

– Mócli, csak nem akarod előttem bolondnak tettetni magadat? Nem te hoztad el hazulról a nagyságos Bálnokházy úr feleségét egy ifjú úrral együtt? A hátadon van a numeród, azt gondolod, azt senki sem látja?

– No, ha elvittem, hát hova vittem? A bálba vittem.

– Szép kis bálba. Hiszen tudod, hogy a jurátust el akarják fogni! Majd keresi az most neked, hogy hol muzsikálnak jobban! Itt van az öccse, ni, most jön a nagyságos úrtól. Az megmondta neki, hogy a felesége elszökött az úrfival, most aztán kerestetik mindenfelé.

Móclira nagyon ráérkezett eközben a fogpiszkálás. Először a nyelvével, azután a körmeivel segített magán, míg csakugyan talált egy szalmaszálat, amelyikkel a fogát bosszantsa, s melybe egyúttal mint végső menedékbe kapaszkodjék.

– Hát aztán? Bánom is én; keressen akárki akárkit! Én nem láttam senkit, én nem vittem senkit. Ha vittem volna is valakit, mit tartozom én tudni, hogy annak mi dolga volt a másikkal; s ha éppen tudnám is, hogy szökteti valaki a más ember feleségét, mi közöm nekem hozzá? Nem vagyok én szindikus, hogy erről kérdezősködjem; én a tarifa szerint szállítok asszonyt, férfit, aki fizet. Egyébiránt nem tudok semmiről semmit.

– No, úgy hát áldjon meg az isten, Mócli – szólt Márton sietséges cihelődéssel –, ha te nem tudsz róla, akkor másnak kell róla tudni. Mi pedig nem azért jöttünk ide a ti fertelmes barakkjaitok közé, hogy a te kalapácshal-szemeid közé nézzünk, hanem hogy ennek az úrfinak a bátyját megszabadítsuk; hát majd végigkopogtatunk itt a többi fiákereken, amíg az igazira ráakadunk, mert főben járó dolog ám ez, s ha azt a fiákert megkapják, aki ebbe beleártotta magát, s ha az úrfit másfelé el nem szöktethetjük, nem szeretnék annak a bőrében lenni.

– Kinek nem? – kérdé rémüldözve Mócli.

– Az úrfinak a bőrében éppen nem, de a fiákerében még inkább nem. No, szervusz, Mócli.

Erre a szóra Mócli felugrott a lócáról, utána ugrott Mártonnak.

– Halt! Megállj! Ne bolondulj! Jertek velem! Üljetek fel! Hanem aztán az ördög engemet vigyen el, ha láttam, hallottam vagy szóltam valamit.

Azzal sebbel-lobbal lekapkodta lovai fejéről az abrakos tarisznyákat, engem betuszkolt a hintóba, Mártont felvette maga mellé a bakra, s hajtott lóhalálában a Duna-parton végig.

Én sokáig láttam a hajóhíd lámpásait a víz tükrén fényleni, egyszer aztán félrekanyarodott az út, s a fedett kocsi szertelen hánykódásairól s a mély sötétségről azt kelle következtetnem, hogy valami olyan sikátorba térhettünk be, melyben még az utcakövezést a civilizáció átkai közé számítják, az utcai lámpásokat pedig a jövő nemzedék gondjaira bízták.

A kocsi egyre nehezebben haladt: tán hegynek föl mentünk; az ostor mindig sűrűbben működött a lovak hátain; egyszer aztán megállt a kocsi velünk.

Mócli elkezdett fütyörészni, mint ahogy szoktak a fuvarosok, kocsisok lovaik magánymulattatása végett alkalmilag fütyölgetni; erre valami kapunyikorgás hallatszott, s egy udvarra hajtottunk be.

Mikor megállt a kocsi, a bérkocsis leugrott a bakról, s beszólt hozzám a kocsiablakon.

– Itt volnánk. Az udvar végén van egy kis szoba. Gyertya ég az ablakban. Ott van az úrfi.

– A nő is vele van? – kérdezém én halkan.

– Nincs. Az a „Fehér Farkas”-ban vár a gyors parasztfogattal, míg azt az urat elhozom, akivel elébb beszélnie kell.

– De az még nem jöhet, mert az előadásnak nincs vége.

Mócli még jobban kimereszté szemeit.

– Hát már azt is tudja?

Én siettem a hosszú, sötét udvaron végig, s benyitottam a mondott kis szobába. Egy fej látszott a világított ablakban. Loránd állt ott, leheletével melengetve föl az ablak jegét, hogy kilásson rajta, mikor az érkezik, akire vár.

Óh, mint kell neki őt szeretni! Óh, mily nehéz küzdés vár itt reám!

Amint engem meglátott az ablakból, eltűnt onnan: elém sietett.

Az ajtónál szemközt találkozott velem, s bámulva kérdezé:

– Hogy jutottál te ide?

Én nem szóltam semmit, hanem átöleltem, s azt fogadtam magamban, hogy most már, ha darabokra vágnak, sem válok el tőle.

– Miért jöttél utánam? Hogy találtál ide?

Láttam jól, hogy bosszús. Nem tetszik neki, hogy itt vagyok.

– Utánad igazítottak, akik láttak kocsira ülni.

Láthatólag összerezzent.

– Ki látott?

– Ne félj! Az, aki el nem árul.

– De hát mit akarsz? Miért jöttél utánam?

– Tudod, kedves Loránd, mikor hazulról eljöttünk, édesanyánk azt súgta fülembe: „Vigyázz Lorándra!” Mikor öreganyánk itt hagyott bennünket, azt súgta fülembe: „Vigyázz bátyádra!” Ők számon fogják tőlem kérni, hogyan szerettelek. S mit mondjak nekik, ha azt kérdik, hol voltál, mikor Loránd legnagyobb veszélyben forgott?

Loránd meg volt hatva. Magához szorított.

– De hát mit segíthetsz te most rajtam?

– Nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy ahová te mégy, oda én is megyek.

E nagyon együgyűnek látszó válasz Lorándot haragba hozta.

– Jössz a pokolba velem! Kell énnekem ilyenkor a nyakamra még cölönk, amit cepeljek, mikor magam sem tudom, merre fussak. Magamat sem tudom oltalmazni, s még téged is oltalmazzalak!

Loránd erősen pattogott, s iparkodott lerázni magáról. Én azonban nem tágítottam tőle.

– Hátha én foglak oltalmazni téged?

– Te? – szólt ő, végignézve rajtam, ökleit mély zsebeibe dugva. – Ugyan mit védelmezhetnél te énrajtam?

– A becsületedet, kedves bátyám.

Loránd megdöbbent e szóra.

– Az én becsületemet?

– És a magamét. Tudod, hogy egyet hagyott ránk apánk, amin nem osztozhatunk meg: tiszta nevét. Ez az enyim egészen, úgy, mint egészen a tiéd.

Loránd egykedvűleg vállat vont.

– Hát legyen egészen a tiéd, átengedem.

E közöny a legszentebb eszmék irányában engem egészen elkeserített. Magamon kívül jöttem. Ki kelle törnöm.

– Igen! Mert vándorszínész nevet akarsz felvenni, s szökni akarsz egy asszonnyal, akinek férje van!

– Ki mondta ezt neked? – kiálta rám Loránd, s elém állt összeszorított ököllel.

Távol voltam attól, hogy most valakitől megijedjek; hidegen feleltem neki:

– Annak a nőnek a férje.

Loránd erre elhallgatott, s hevesen kezdett alá s fel járkálni a szűk, rövid szobácskában. Egyszer megállt, s félvállról odaszólt hozzám, még mindig indulat zaklatta hangon.

– Dezső! Te még gyerek vagy.

– Tudom.

– Vannak olyan dolgok, amiket még neked nem lehet megmagyarázni.

– Azokat hallgasd el!

– Te beszéltél annak a nőnek a férjével?

– Ő mondta, hogy feleségét elszöktetted.

– S te azért jöttél utánam?

– Egyenesen azért.

– És most mit akarsz?

– Azt akarom, hogy hagyd el ezt a nőt.

– Elment az eszed?

– Az enyim? Még nem.

– Azt akarod vele mondani, hogy talán az enyim ment el. Az meglehet. Az nagyon meglehet.

Azzal leült az asztal mellé, s arcát két tenyerébe fektetve, elkezde a gyertyavilágba bámulni, mint egy valódi őrült.

Én odaléptem hozzá, s vállára hajtottam fejemet.

– Kedves Loránd, te megharagudtál énrám.

– Nem. Csak beszélj! Mit tudsz még?

– Ha kívánod, itthagylak és visszamegyek.

– Tedd, amit akarsz!

– S mit mondjak édesanyánknak, ha felőled kérdezősködik?

Loránd kedvetlenül fordította el tőlem fejét.

– Azt írtad nekem, hogy vigasztaljam meg anyáinkat; – mondd hát, mit írjak nekik, ha kérdezősködnek rólad! Loránd dacosan felelt:

– Írd azt, hogy Loránd meghalt!

E szóra felforrt bennem a vér. Megragadtam bátyám kezét, s azt kiáltottam neki:

– Loránd! Eddig az apák voltak öngyilkosok családunkban; azt akarod, hogy most már az anyák is elkezdjék a sort?

Ez kegyetlen mondás volt tőlem, jól tudom. Loránd elkezdett reszketni: éreztem. Felállt előttem, és olyan halavány lett. Szelídebben akartam volna szólni.

– Kedves Lorándom, kedves bátyám! El tudnád te felejteni egy anyáért, aki gyermekét elhagyja, azt az anyát, aki gyermekéért meghal?

Loránd kezeit csüggedten kulcsolta össze, és lehajtá fejét.

– Óh, ha tudnád, hogy miket mondasz most nekem? – szólt olyan fájdalmas szemrehányással, hogy azt soha nem felejtem el.

– Pedig még nem mondtam el mindent, amit tudok.

– Mit tudsz te? Te még boldog vagy; játék az életed; szenvedély nem bánt. Én pedig már el vagyok veszve. Amiről neked fogalmad nincsen; ne is legyen soha.

Nagyon szereti ezt az asszonyt!

Kevés szavamba kerülne, hogy meggyűlöltessem őt vele, de nem akartam összetörni a szívét. Volt más eszközöm, amivel megacélozzam szívét, hogy mint mámoros álombul, más életre ébredjen.

Hisz nekem is volt ábrándom zongorázó szépemrül; de azt az ideált, aki zongorázni tudott, midőn tudta már, hogy anyja megszökött, az örökkévalóságig elfelejtettem már. Hanem ez hát gyermekszerelem, gyermekgondolat; – ámde van valami a szívben, ami korábban ébred, s későbben hal meg, mint a szenvedély: ez a becsvágy; s ez nekem is annyi volt már, mint Lorándnak; hadd beszéljenek ezek egymással!

– Loránd! Én nem tudom, minő bűbáj volt, amivel ez a nő maga után tudott vonni, de azt tudom, hogy nálam is van egy varázsszó, mely tőle elszakaszt.

– A te varázsod? Anyánkról akarsz beszélni? Az ő nevével akarsz utamban megállítani? Teheted. Annyit elérhetsz vele, hogy ha nagyon kínzasz, itt előtted lövöm magamat főbe, de attól a nőtől el nem szakíthatsz.

– Nem fogok szegény anyánkról beszélni. Más az.

– Mi és ki?

– Bálnokházy az, aki miatt el fogod hagyni e nőt.

Loránd vállat vont.

– Azt hiszed, hogy félek Bálnokházy üldözésétől?

– Ő nem fog téged üldözni. Ő igen elnéző neje iránt hasonló esetekben. No, ne ráncold össze szemöldöködet, nem szólok én nejéről egy szót sem. Asszonyra nem árulkodom. Bálnokházy nem üldöz téged, csak elmondja a világnak azt, ami vele történt.

Loránd némi zománcával a gúnymosolynak kérdé tőlem:

– Mit fog elbeszélni a világnak?

– Azt, hogy neje feltörte szekrényeit, meglopta ékszereit, készpénzét, s egy fiatalemberrel megszökött.

Loránd, mint akit a kígyó csípett meg, fordult hirtelen felém:

– Mit mondott?

– Azt, hogy hűtlen neje egy ifjúval, kit ő mint gyermekét tartott házánál, megrabolta pénzét, és elszökött mint tolvaj – tolvaj-cinkosával!

Loránd tántorogva kereste az asztalt kezével, hogy rátámaszkodjék.

– Ne mondd! Ne mondd tovább!

– Mondom tovább! Láttam a feltört üvegszekrényeket üresen, amikbe máskor családi kincsek voltak kirakva. Hallottam a bérkocsistól, ki az útitáskát utána emelte: „Annak tele kellett lenni arannyal, olyan nehéz volt”.

Loránd arca most már égett, mint az alkonyi viharos ég felhői.

– Volt-e kezedben ez az útitáska? – kérdezém tőle.

– Egy szót se szólj többet! – kiálta rám, s úgy megszorította karomat, hogy fájt. – Nem fog engem ez az asszony látni soha!

Azzal leborult az asztalra és zokogott.

Óh, milyen jól esett nekem, hogy így megríkathattam.

Nemsokára fölemelte könnyes arcát, fölkelt, odajött hozzám, megölelt, megcsókolt.

– Győztél! – Most már mondd, hogy mit akarsz velem tovább!

Én nem voltam egy szónak ura, úgy elfogult a szívem örömemben, fájdalmamban. Hisz ez nem gyermeknek való munka volt. Ilyen harcot nem szokott bízni a sors egy gyermek kezére.

– Kedves bátyám! – Többet nem bírtam mondani; úgy voltam, mint egykor ő, mikor a Duna fenekéről felhúzott mint vízbe halót.

– Te nem fogod engedni – suttogá ő –, hogy felőlem ezt a rágalmat mondja valaki.

– Bizonyos lehetsz felőle!

– Anyánk előtt nem engeded, hogy gyalázzanak.

– Oltalmazni foglak. Látod, hogy mégis oltalmazhatlak én! – Hanem most már drága az idő; téged másért is üldöznek, tudod. Itt már a menekülés kötelesség. Nincs elveszteni való pillanatod. Siess!

– Hová? Anyánk házához nem vihetek új szerencsétlenséget.

– Én gondoltam valamit. Nekünk van egy sokat emlegetett rokonunk messze, az ország belsejében, akinél senki sem fog keresni, mert mi nem szerettük őt soha: Topándy bátyánk.

– Az istentagadó? – kiálta fel Loránd, s aztán keserűen mondá: – Ez jó ötlet volt tőled; nekem most igen jó helyem lesz egy ateista házánál, aki az egész földdel, azonfelül még az éggel is meghasonlva él.

– Ott jól fogsz rejtve lenni.

– Jól és örökre.

– No, ne mondd ezt! Ez a veszély valaha csak el fog vonulni.

– Hallgass rám, Dezső – szólt Loránd elfásultan. – Én ráállok arra, amit mondtál; elmegyek, nem nézek többet vissza; eltemetem magamat, de egy feltétel alatt, amit vagy megígérj, vagy ha nem, akkor megyek a legelső kaszárnyába, s följelentem magamat.

– Mit kívánsz?

– Azt, hogy anyánknak és nagyanyánknak meg ne mondd, hova lettem.

– Sohasem? – kérdezém én megrettenve.

– Nem. Csak tíz esztendeig ne! E mai naptól számítsd a tíz esztendőt!

– Miért?

– Azt ne kérdd, csak add szavadat arra, amit kértem tőled! Ha ezt nem tennéd, mind rám, mind családunkra nagy-nagy gyászt hoznál vele.

– De ha változnak a körülmények?

– Mondtam, hogy tíz évig nem. S ha az egész világ táncolna örömében, te akkor is hallgass, és engem elő ne híj, és nyomomba anyámat ne utasítsd. Nagy okom van ezt kívánni, s azt neked meg nem mondhatom.

– De ha ők kívánni fogják; ha sírni fognak előttem?

– Mondd nekik, hogy semmi bajom, jó helyen vagyok. Én más nevet veszek fel; nevem lesz Tátray Bálint. E név alatt fog ismerni Topándy is. Beszegődöm hozzá ispánnak, cselédnek, aminek elfogad, s aztán neked minden hónapban írni fogok. Te elmondod az én kedveseimnek is otthon, mit tudsz felőlem, s tégedet azok kétszeresen fognak azért szeretni. Helyettem is téged.

Én tétováztam. Ez nehéz ígéretvolt.

– Ha engemet szeretsz, ezt meg kell fogadnod értem.

Én ölébe dőltem, s azt mondtam, hogy elvállalom a titoktartást. Tíz évig nem fogom anyám és nagyanyám előtt kimondani, hova lett legkedvesebb fiuk!

Érik-e ők e tíz évnek végét!?

– Fogadod ezt – becsületszavadra? – szólt Loránd, merőn szemembe nézve. – Arra a becsületre, amire az imént olyan büszkén hivatkoztál? Nézd, most az egész Áronffy nevet egymagad viseled. Az egész név tisztaságára fogadod-e nekem, hogy anyám és nagyanyám előtt soha el nem mondod e titkot?

– Fogadom – – becsületemre.

Ő megszorította kezemet. Olyan sokat adott erre a szóra!

– Mostan tehát siess! A bérkocsi vár.

– Bérkocsi? Azzal én nem utazhatom messzire. Szükségtelen is. Van két jó lábam, az elvisz, ha kell, a világ közepéig is, aztán fizetést se kér.

Én egy kis tárcát vontam elő zsebemből, aminek lapját édesanyánk hímzette, s észrevétlenül akartam Loránd oldalzsebébe csúsztatni.

Rajtakapott.

– Mi ez?

– Egy kevés pénz. Gondoltam, hogy szükséged lesz rá az úton.

– Hol jutottál te pénzhez? – kérdé ő bámulva.

– Hiszen tudod, te magad adtad, két húszast ívenkint, mikor azokat a bizonyos iratokat lemásoltuk.

– S te azt megtartogattad? – Loránd kibontotta a tárcát, s látott benne vagy húsz forintot. Ezen elkezdett nevetni. Amilyen jólesett nekem az, hogy ő most nevet, azt én ki nem mondhatom. Nevetése rám is ragadt, nem tudom, miért. Aztán együtt kacagtunk, nagyon jóízűen. Még most is, hogy ezt leírom, szememben a könny: úgy nevettem.

– Hiszen te most engem milliomossá tettél.

Azzal jókedvűen zsebébe tette tárcámat. És én nem tudtam hová lenni örömemben, hogy Loránd elfogadta a pénzemet.

– Most már, bajtárs, a világ végéig is el tudnék menni. Nem kell az útban „armer Reisender”-t játszanom.

Mikor az alacsony ajtón ismét kiléptünk a szűk, sötét udvarra, Márton legény és Mócli bámulva álltak előttünk. Látszott rajtuk, hogy nem tudják megfogni azt, amit az ablakon keresztül leskelődve kivehettek.

– Én vagyok itt, ifjúúr – szólt Mócli, kalapja karimájához nyúlva. – Hová hajtsak?

– Te csak hajts oda, ahová küldtek – szólt Loránd. – Vidd el azt, akiért küldtek, ahhoz, aki érte küldött. Én másfelé megyek.

E szónál Márton legény olyat csípett a karomon, majd elordítottam magam. Ez nála sajátságos neme volt a tetszésnyilvánításnak.

– Jól van, ifjúúr – monda Mócli, s nem kérdezősködött többet, hanem kapaszkodott fel a bakra.

– Megállj! – kiálta rá Loránd, s elővette erszényét. – Ne mondja azt senki, hogy olyan szolgálatért, amit nekem tettél más pénzével fizettek ki.

– Mi-it? – hőrögetett alá gorombán Mócli. – Nekem fizetni? Hanák fuvaros vagyok-e én, hogy nekem fizessen valaki, mikor jurátust szöktetek? Ez még nem volt a világon. Agyő!

Azzal lovai közé vagdalt, s kihintózott az udvarból.

– Ez aztán a fickó! – szólt röhögve Márton. – A Mócli! Ismerem én a Móclit. Mennykő gyerek. Nála nélkül soha ide nem találtunk volna. Hanem hát most már, úrfi, merre?

Ez a szó Lorándnak volt mondva.

Bátyám ismerte a tréfás öreg legényt, sokat hallgatta bohó adomáit, mikor hozzám eljött.

– Legelébb is ki Pozsonyból, öreg.

– No, de melyik úton? Én azt hiszem, legjobb volna a hídon meg a ligeten keresztül.

– Arra még nagyon sok ember jár. Valaki felismerhetne.

– Hát akkor csak egyenesen a Duna mentében lefelé; reggelre a mühlaui révhez ér az úrfi, ott átszállítják két garasért. Van-e aprópénze? Az mindig legyen! Gyalogjáró ember mindig rézpénzzel fizessen, különben gyanúba veszik. Kár, hogy hamarább nem tudtam! Vándorkönyvet adhattam volna kölcsön. Mehetett volna vele mint péklegény.

– Majd utazom mint légátus.

– Az is jó lesz.

Eközben kiértünk az utca végére. Loránd búcsút akart tőlünk venni.

– Ohó! – monda Márton – de bizony elkísérjük a város végéig. Magában nem eresztjük, amíg biztos helyen nincsen… az országúton. Tudják mit? Maguk ketten menjenek előre, én egy kicsit hátrább maradok, s úgy teszek, mintha egy kicsit részeg volnék. Patrolok járnak az utcán. Ha nagyon fogok dalolni, majd rajtam vesz a figyelmük, s magukat nem veszik észre. Ha kell, majd egy kicsit beléjük is veszek, s amíg engemet bevisznek, addig maguk továbbmehetnek. Magának pedig, Loránd úrfi, odaadom a botomat az útra. Jó derék bot, egész Németországot bejárta velem. No, isten áldja meg!

Az öreg legény megszorongatá Loránd kezét kérges tenyereivel.

– Tudja. Mondanék én valamit. De nem mondok semmit. Hanem nagyon jól van. Így van jól, ahogy van. Nem szólok semmit. Isten áldja meg, úrfi!

Azzal hátramaradt az öreg, s elkezdett torokszakadtából valami jódlírozó nótát énekelni végig az utcán, s hozzá a kapukat döngetni öklével, mint valami igazi részeg ember, aki okvetetlen azzal akarja a napot bevégezni, hogy megveresse magát.

„Hai-dia-dő!”

Miegymás kezét fogva siettünk előre. Itt már nagyon sötétek az utcák.

A város vége felé kaszárnyák vannak, mik előtt el kell haladni; az őr kiáltása hangzott a távolból: „Ki vagy? Őrjárat el!” S nemsokára hátunk mögött hallottuk a lovas cirkáló csapat kopogását a kövezeten.

Márton csakugyan megtette, amit megmondott. Beleveszett az őrjáratba. Nemsokára hallottuk álomverő ordítozását, amint a fegyveres hatalommal szóbeli vitába ereszkedett.

– Én polgár vagyok! Csendes, békességes polgár! Fugias Mathias! – (Ez a műszó nekünk volt mondva.) – Tíz kancsó sör még nem a világ. Én polgár vagyok. A nevem Fugias Mathias! Megfizetek én mindenért. Ha palackot törtem, megadom az árát. Ki mondja azt, hogy én ordítok? Én éneklek. Hai-dia-dő! Akinek nem tetszik, énekeljen szebben!

Már a városon kívül voltunk, s még mindig hallottuk rettentő lármáját, amit irántunk való önfeláldozásból követett el.

Hogy a szabadba kijutottunk, könnyebben lélegzettünk mind a ketten; jó oltalom a csillagos ég!

A hideg is kényszerített rá, hogy siessünk. Jó félórát gyalogoltunk már a szőlőskertek között.

Egyszer Lorándnak valami jutott eszébe.

– De hát te meddig akarsz engemet kísérni?

– Amíg megvirrad. Ebben a sötétben nem mernék egyedül a városba visszatérni.

Most ő is megijedt. Mit tegyen velem? Éjféli időben e rosszhírű külvárosi háztömkelegen keresztül egyedül bocsásson-e haza vagy magával vigyen mérföldnyi útra? Onnan megint csak egyedül kell visszaeresztenie.

Loránd tétovázva állt meg az útfélen.

Ekkor egy hintó közelített sebes vágtatva, s amint előttünk elhaladt, a hátulsó bakról valaki lehömpörödött elénk, s kacagva jött oda, ahol mi álltunk a kerítés mellett.

Az öreg Mártont ismertük meg benne.

– Mégiscsak rájuk találtam – szólt az öreg nevetve. – Jaj be jó mulatságom volt! Csakugyan elhitték, hogy részeg vagyok. Összevesztem velük. Az volt a gaudé! Húztak, vontak, még jól a hátamra is húztak a kardlappal; az valami dicső volt!

– Hát aztán, hogy szabadult meg? – kérdezém én, ki nem találtam olyan dicsőnek azt a kardlappal készült mulatságot.

– Hát amint egy hintót látok közelíteni, egyszer csak kiugrom közülök, a bakra felkapaszkodom; azok se kergettek tovább; magukat is utolértem nagy hamar; tudtam én azt.

A jó öreg egészen meg volt elégedve azzal a jó mulatsággal, amit magának szerzett.

– Hanem mármost igazán búcsúzzunk ám el egymástól, Loránd úrfi. Aztán maga ne menjen arrafelé, amerre az a hintó ment, hanem vágjon neki itt a hegyeknek a mély úton; a bimbóháznál reggelizhetik, akkorra odaér, mire megvirrad, aztán csak mindig arra, ahonnan a nap kél.

Mi összeölelkeztünk. El kelle válni. S ki tudja, mennyi időre?

Márton rángatott már. Menjünk, menjünk, Loránd is hadd siessen a maga útjára!

Óh, hiszen tíz év elég hosszú út még. Akkorra meg is vénülünk.

– Szeresd helyettem is anyánkat! Aztán adott szavadra emlékezzél! – Loránd e szót súgta még. Aztán megcsókolt, és néhány perc múlva a mély hegyi útban eltűnt előlem.

Ki tudja, mikor látom őt újra?

Mélázásomból Márton legény kuncogása vert föl. Az öregnek valami fúrta az oldalát, amin szörnyen nevethetnékje volt.

– Tudja, hogy – kérdezé tőlem nevetésre hajló hangnyomattal – tudja maga, hogy – hahaha! tudja maga azt, hogy miért mondtam Loránd úrfinak, hogy ne menjen arra, amerre az a hintó ment?

– Nem én.

– Hát nem ismert rá a kocsisra? Az volt a Mócli.

– A Mócli?

– Hát azt tudja, hogy ki ült a hintóban? – Találja ki! – Hát a madame.

– Bálnokházyné?

– A bizony. – Meg az a bizonyos aktor:

– Akinek az útlevelével Lorándnak kellett volna szökni?

– Hát ha az ember szökésben van – mindegy: útitársának csak kell lenni. Ha egynek nem, hát másnak.

Mese volt ez előttem. De olyan rémes mese, hogy a hideg borzongatott tőle végig.

– De hát hová mehetnének?

– Hová? No, az Óperenciáig talán nem, legfeljebb odáig, ameddig az a táska üres lesz, amit a Mócli a nagyságos asszony után emelt a kocsiba. – Hai-dia-dő!

Most már a vén Márton igazán jókedvéből kezdett el jódlírozni: „Hai-hai-dia-hia-dő!”

Még táncolt is a poros úton – galoppot.

De hát lehetséges-e ez? Azzal a madonna-arccal, aminél én szebbet, bájolóbbat nem láttam soha, – sem azelőtt, sem azóta!