XIII. Melyik téríti el a másikat?

Reggel felé gördült be a hintó a lankadombi kastély udvarára. Topándy a folyosón állva várta az érkezőt, s eléje sietve, lesegíté a fiatal hölgyet a hintóbul, nagy tisztességgel kezet csókolva neki. Lorándra pedig, ki a kocsis mellől szállt le, kérdő bámulattal tekinte.

A hölgy felelt helyette.

– Egy kicsapott diákot hoztam, aki ispán akar lenni magánál. Meg kell őtet fogadni.

Azzal az elé siető cselédekre bízva, hogy úti lomjait hordják utána, ő maga minden további szóvesztegetés nélkül felment a kastélyba, Lorándot magára hagyva Topándyval.

Topándy szokott gunyoros kedvében fordult az ifjúhoz.

– No, fráter, téged jól berekommendáltak! Kicsapott diák; ezzel sok van mondva. Hát, öcsém: ispán akarsz-e nálam lenni, vagy tiszttartó, vagy prefektus? Mert az mindegy. Válassz olyan titulust, amilyen tetszik. Konyítasz-e valamit ehhez a mesterséghez?

– Gazdaság körül nőttem fel. Nem szentírás biz az.

– Jól van, fráter! Hát megismertetlek vele, mi nálam az ispánnak a dolga. Tudsz-e négyesben szántani? Tudsz-e asztagot rakni, fenn állva a kévék tetején? Tudsz-e elöl rendet vágni tizenkét kaszással a sarkadban? Tudsz-e ágyást csinálni nyolc szérűre, mind a nyolcat kinyomtatni, bemérni, szekérre rakni?

Loránd nem volt meglepetve a kérdésektől.

Azt felelte mindenre, hogy tud hozzá.

– No, azt szeretem – szólt Topándy. – Hozzám sokan jöttek már híres, kitanult ökonómusok, csatos cipőkben gazdatisztnek ajánlkozni, de amint azt kérdeztem tőlük, hogy tudnak-e trágyát rakni a szekérre, mindannyia megfutott. Szeretem, hogy te még itt állsz. Hát a konvenció, tudod-e, mi lesz?

– Tudom.

– Már hogy tudnád?

– Addig, ameddig hasznossá nem tudom magamat tenni, semmi; azontúl pedig annyi, amennyi egyik napról a másikra kell.

– Ez okos beszéd. Hát valami tiszti lakás, iroda vagy mi felől nincsenek igényeid? Mert az egészen szabad tetszésedre lesz bízva. Nálam az ispán ott lakhatik, ahol akarja: – akár a birkaakolban, akár a tehénistállóban, akár a bivalyosban. Nekem mindegy: szabad választásra bízom.

Topándy hamis szemszúrással kacsintott Lorándra, hogy mit mond erre.

Loránd pedig a legkomolyabb arccal válaszolá, hogy legszükségesebb lesz jelenléte a birkaakolban, ott fog megtelepedni.

– No, eszerint hát megalkudtunk – szólt nagyot nevetve Topándy. – Majd meglátjuk, hogyan álljuk ki egymás barátságát. A szegődést elfogadom; mikor meg tetszik unnod, meg se tessék mondanod: ott a kapufélfa.

– Nem fogok hozzáfordulni.

– Brávó! Becsülöm az elszántságot. Most hát gyere fel, öcsém: az asszony majd kiadja számodra az öt napra való cselédkenyeret, szalonnát, lebbencset, levesbe főzni valót és az átalag vinkót; – vedd át, majd a juhász megtanít rá, hogyan kell sütni, főzni.

Loránd az arcát sem fintorította félre a sajátságos ispánfogadási feltételekre; mindenbe belenyugodott, mint aki mindezt leghelyesebbnek találja.

– No hát gyere utánam, fráter ispán!

Azzal bevezette őt Topándy a kastélyba, még azt se kérdezte tőle, hogy híják. Gondolta, úgyis odább szökik holnapután.

A nagyságos asszony éppen az előteremben volt, ahol reggelizni szoktak.

Míg Topándy mutogatta Lorándnak az aklokat, amikből hálószobát választhat magának tetszése szerint, azalatt őnagysága elkészítteté a kávét, villásreggelit, szilvapálinkát a szép sávolyos abrosszal terített kerek asztalra, melyre három csésze s ugyanannyi éteszköz és asztalkendő volt föltéve.

Mikor Topándy belépett, maga után eresztve Lorándot, őnagysága éppen azzal volt elfoglalva, hogy az ezüst főzőgépből az illatos mokkanedvet a csészékbe öntögesse, míg a kövér bivalytej a fehér mázos lábasokban párolgott előtte. Topándy levetette magát a legközelebb talált székre, s hagyta Lorándot állva várni, míg őnagysága ráér a lebbencs- és tarhonyailletményt kimérni a számára.

– Maga nem oda ül! – riadt rá a szép hölgy.

Topándy felugrott hirtelen.

– Bocsánat, hát kinek a helye ez?

– Azé az úré ott! – mutatott Lorándra fejével a hölgy, mindkét keze el levén foglalva az ibrikkel.

– Tessék, kérem alássan – szólt Topándy, helyet csinálva Loránd előtt.

– Maga ott fog mindig ülni – szólt a hölgy, letéve a kávés üstöt, s ujjával a helyre mutatva, mely bal felől az övé mellett volt megterítve. – Reggelinél, ebédnél, vacsoránál.

Ez másképp hangzik, mint a háziúr biztatása: a lebbencs, tarhonya és cselédkenyér.

– Ez lesz a szobája itten jobbra! – intézkedett a hölgy tovább. – Györgynek híják az inast, aki ki fogja szolgálni; a kocsisok közül a János fog állni rendelkezésére.

Loránd egyik bámulatból a másikba esett. Valami észrevételt akart tenni; de maga sem tudta, mit.

Topándy azonban homéri hahotára fakadt. Szinte elfulladt bele.

– Hiszen, öcsém, mért nem mondtad, hogy az asszonnyal már elvégezted a szerződést? Akkor nem vesződtem volna veled. Ha így van, aludjál a pamlagomon, s igyál a poharamból!

Loránd akarta játszani a kevély szegényt. Megrázta fejét dacosan.

– Alunni fogok a szénában, s iszom a vederből.

– Tanácslom önnek, hogy tegye azt, amit én mondok – szólt a hölgy, agyonsújtva villogó tekintetével a két férfit.

– Bizony, öcsém – monda Topándy –, annál okosabb tanácsot én sem adhatok neked. Üljünk le tehát, és igyunk legalább Bruderschaftot egy pohár papramorgóban.

Loránd jónak látta a hölgy parancsoló tekintete előtt meghunyászkodni s elfoglalni a mutatott helyet, mire aztán az végtelen jókedvvel elnevette magát. Olyan kedves volt, olyan természetes, olyan szeretetreméltó, mikor így nevetett.

Topándy nem állhatá meg, hogy meg ne csókolja a kezét. Az úrhölgy nevetve, tréfás negéddel nyújtá Loránd felé a másik kezét.

– No hát maga is! No? Hát micsoda?

Loránd is megcsókolta a másik kezét.

Mire aztán mind a két kezét összecsapta a feje fölött, úgy kacagott – az úrhölgy – a cigányleány.

– Nini! Magának én egy levelet is hoztam a városból – szólt a hölgy, elővéve tárcáját. – Ugyan jó, hogy az a zsivány pugillárisostul el nem vette tőlem; a maga levele is odaveszett volna.

– Zsivány? – szólt elkomolyodva Topándy. – Micsoda zsivány?

– No hát, itt a Fejbetörő csárdában, mikor megálltunk itatni, egy zsivány rajtunk rontott, aztán ki akart rabolni. A pénzt már odadtam neki, meg a karperecemet, hanem még ezt a gyűrűt is le akarta húzni az ujjamról; de én nem engedtem. Aztán megfogta a kezemet, s hogy ne sikolthassak, a szájamba dugta a pisztoly végét – a bolond.

A hölgy olyan könnyűvérű negéddel adta ezt elő, hogy Topándy nem tudta, tréfál-e ez most vagy valót beszél.

– Micsoda mese ez?

– Mese? – kiáltottak rá egyszerre két oldalról, egyfelől a nagyságos asszony, másfelől a kis szobaleány; ez telelármázta fülét, hogy ő mennyire meg volt ijedve, még most is reszket, amaz pedig feltűrte karjáról a ruha hímzett szegélyét, s odatartá Topándy elé a karját.

– Nézze, hogy lement a bőr a kezemről, amint megszorította a rabló; s nézzen ide: az ínyem egészen fel van hasadozva, ahogy a pisztoly végét a számba dugta – szólt szétnyitva korallpiros ajkait, mik közül a leggyönyörűbb fehér fogsor ragyogott elő. – Jó, hogy ki nem ütötte egypár fogamat!

Bizony azért nagy kár lett volna.

– De hát hogy szabadultatok meg? – sürgölé Topándy aggodalommal.

– Bizony nem tudom én, hogy látott volna-e maga engemet még valaha, vagy sohasem, ha ez a fiatalember ott nincs, és segítségünkre nem jön. Hanem aztán amint ez odaugrott, kikapta a zsivány kezéből a pisztolyt; az is egyszerre fogta magát, és elszaladt.

Topándy még egyre rázta a fejét. Nagy sor ezt elhinni.

– Még tán most is itt van a zsebében a pisztoly, amit a zsiványtól elvett. Adja ide; de ne bolondozzanak itt vele, mert elsül, s még valakit meglő.

Loránd átadta Topándynak a rablótól elvett pisztolyt.

A fegyver csöve bronzbul volt; agya ezüst cifrákkal kiverve.

– Csodálatos! – szólt Topándy, szemügyre véve a pisztoly cirádáit. – Ezen a pisztolyon a Sárvölgyiek címere van.

Azonban nem folytatta tovább. Eltette a pisztolyt a zsebébe. Lorándnak pedig kezét nyújtá az asztalon keresztül.

– Öcsém, derék gyerek vagy; becsüllek érte, hogy ilyen bátran védelmezted az enyéimet, s annyival több okom van beleegyezni, hogy velem egy födél alatt lakjál ezentúl, hacsak te magad nem félsz, hogy ez a födél miattam rád szakad. – Milyen volt az a rabló? – szólt ismét a nőkhöz fordulva.

– Nem láthattuk, mert eloltotta a gyertyát, s azután meg nagyhamar elfutott.

Lorándnak feltűnt, hogy az asszony nem akar emlékezni a rabló arcvonásaira, amiket pedig jól kivehetett a szeszláng mellett; s különösen, hogy egy szóval sem említette azt, hogy a rabló cigány volt.

– Nem tudom, milyen volt – ismételé, kifejezéssel tekintve Lorándra. – Egyikünk sem láthatta, mert sötét volt. Azért is nem lőhetett rá az elvett pisztollyal szabadítónk, mert a sötétben bajos volt célozni. Ha nem talál, a zsivány mindnyájunkat megölhetett volna.

– Ez szép kaland! – dörmögé Topándy. – Máskor nem engedem, hogy éjszaka utazzatok.

– Majd fegyvert hordok én is magammal máskor.

– Ezt a mocsári tanyát pedig nem tűröm itt a közelben tovább; ott végtére is olyan embernek kell lakni, aki miránk leskelődik. Mihelyt a Tisza árja jön, felgyújtatom körülötte a nádast, s akkor aztán a kazal is ottég.

Ezalatt megtalálta az asszony a levelet.

– Itt van – szólt odanyújtva azt Topándynak.

– Nőírás – szólt rátekintve a címzetre Topándy.

– Hát még azt is meg lehet ismerni a betűkről, hogy asszony írta-e vagy férfi? – kérdezé naiv kíváncsisággal kandikálva az írásba a szép asszony.

Loránd is odatekintett, s úgy tetszék neki, mintha ezt az írást már látta volna valahol. De sehogy sem jutott eszébe, hogy hol. Idegen kéz írása; semmi nőismerőse kézvonásaihoz nem hasonlítnak a betűk; pedig mégis látta azt valahol!

Töprenghetel, gondolkozhatol azon, jó fiú, sokáig; sohasem fogod te azt kitalálni. Nem gondolkoztál te arról soha, aki azt írta, észre se vetted, hogy a világon van: Fánny írása az, a bohókás csereleánykáé; valaha Dezső mutatott neked hasonló írást egy pillanatra, mikor anyád csókját tudatta veled a gyermektárs leveléből. Most pedig azt írta ez ismeretlen kéz Topándynak, hogy ha e napokban egy fiatalember fog hozzá vetődni, sárosan, rongyosan, ne kérdje tőle, honnan jön, miért fut, nézzen jól nemes arcába, s abból meg fogja tudni, hogy ez ifjú nem aljas bűn miatt kénytelen kerülni az üldözésére kiindult világot.

Topándy hosszasan nézett az előtte ülő ifjú arcába: vajon ez-e az igazi?

Ő is jól ismerte már akkor az országgyűlési ifjúság társulatának történetét.

Nem kérdezősködött.

Az első naptól fogva egészen otthon volt Topándy házánál Loránd.

Topándy úgy bánt vele, mint egy herceg az egyetlen fiával, kiben trónörököst nevel; Loránd pedig úgy viselte magát irányában, mint egy szegény ember fia, ki az apja házánál tanulja a szolgálatot.

Mind a ketten sok rendkívüliséget találtak egymásban, s mindkettő szerette volna e rendkívüliségek okát kifürkészni a másikban.

Loránd megjegyzé nagybátyjában, hogy ez istentagadó kérgen belül valami mély érzés rejlik ott, aminek nyitjára senki sem akadt még; Topándy pedig ismeretlen unokaöccsében azt sejté, hogy e nagy léleknyugalom tengertükre alatt egy korán feldúlt élet örvénye sötétlik.

Sokat próbáltak egymás lelkébe behatolni – és hasztalan.

A nagyságos asszony élettitkával mindjárt az első nap megismerkedett Loránd. Mikor este vacsora után kezet akart neki csókolni, eldugta a háta mögé a kezeit, s nem engedte neki e tisztességtételt.

– Hallja maga, édes lelkem; nekem többet ne csókoljon kezet, és engemet ne is nagyságoljon. Én csak egy szegény cigányleány vagyok; apám, anyám, minden pereputtyom sátoros cigány. A nevem Cipra. Cseléd vagyok a háznál, akit a nagyságos úr tréfából selyemben, csipkében járat, s nagyságoltat a cselédekkel; amiért azok aztán kinevetnek. Persze csak a hátam mögött, mert ha szembe tennék, felpofoznám őket. De maga ne nevessen, a hátam mögött. Árva cigányleány vagyok. A nagyságos úr a szemétről szedett fel; a nagyságos úr igen jó hozzám, s én meghalnék érte, ha rákerülne a sor. Ez az egész állapot, látja.

A cigányleány nedves szemekkel tekinte Topándyra, ki mosolyogva hallgatta őszinte vallomását, mintha helyeselné azt. Azután, mintha nagyságos ura helybenhagyását elértette volna, fordult ismét Lorándhoz.

– Azért csak híjon maga engemet Ciprának!

– Jól van, Cipra húgom – szólt Loránd kezét nyújtva eléje. – „Húgom?” – no, látja, ez szép magától, hogy ezt is hozzáteszi.

Azzal megszorítá Loránd kezét, s magukra hagyta a férfiakat. Topándy azonban más tárgyra vitte át a beszédet, s nem beszélt Lorándnak Cipráról többet.

Elébb meg akarta figyelni, mi hatást fog az ifjúra tenni e felfedezés?

Az első napok elárulák azt.

Loránd ettől fogva nemhogy bizalmasabbá, sőt tartózkodóbbá lett a vélt háziasszony irányában, mióta az kivallá neki, hogy ő nem háziasszony, hanem csak cigányleány. Amellett oly kímélettel bánt vele, mint aki tudja jól, hogy a legkisebb sértés kétszeresen fáj annak, aki azért nem panaszolhat. Előzékeny, figyelmes volt irányában, mint aki a boldog nő álarca alatt látja a mélyen eltitkolt boldogtalanságot és ártatlanságot. Ciprát az ismeretlenek a ház asszonyának hitték, az ismerősök a háziúr kedvesének; pedig az nem volt más, – mint egy asszonynak öltöztetett szűz.

És ezt a titkot Loránd meg tudta sejteni.

Ha Topándy figyelt őrá, ő is figyelt Topándyra. Ő észrevette, hogy Topándy nem őrzi, nem félti ezt a leányt; egyedül hagyja utazni, rábízza vagyona nagy részét, elhalmozza ajándékaival, és azontúl nem törődik vele. Pedig van valami ragaszkodása hozzá, ami több a megszokásnál; a leányon esett legkisebb bántalmat bárkin is megtorol, amiért az egész cselédség jobban fél Ciprától, mint magától az uraságtól, s ha véletlenül a kettőjük akarata összeütközik, mindig a Cipráé jön foganatba.

Topándy viszont észrevette Lorándon, hogy az nem fut a szép arc után, méghozzá egy olyan hölgy arca után, akit megnyerni nem nehéz, mert senki sem őrzi, s eldobni megint könnyű, mert csak cigányleány. Valami tárgynak kell e szívben lenni, mely azt betölti, vagy egy végtelen űrnek, amit be nem képes tölteni semmi.

Topándy zajos életet élt, mikor cimborái akadtak hozzá; hanem mikor egyedül maradt, egészen más ember volt; amilyennek csak maga előtt szeretett látszani.

A természetbúvárlat volt szenvedélye.

A kastély egyik földszinti zugában vegytani laboratóriuma volt; természettudományi kísérletekkel töltötte az időt, gépekkel vesződött, csillagokban búvárkodott, a föld mélyének titkait tanulmányozta.

Ilyenkor csak Lorándot szívelte maga körül. Benne föltalálta azt, ki tudományos szenvedélyét osztani képes volt, bár kételyeit nem vette is föl.

Az anyag minden! A természetbúvárok nagy részének régi jelszava ez, s azért olyan rokon elem a természetbúvárlat a mindent tagadással.

Gyakran meglepte Cipra is a két férfit e csendes mulatságok közepette, s úgy el tudta őket bámulni óra hosszat, s ha nem értette is, ami e magas tudományban fogalmain túl ment, el tudta magát mulattatni Cartesius elmerülő ördögöcskéin, rá mert ülni a villanyos szigetre, s öröme határtalan volt, ha ilyenkor Loránd, ujjával közel érve hozzá, villanyszikrákat csalt ki ruhájából, kezeiből. Sőt abban is tudott élvezetet találni, ha a nagy távcsöveken az ég csodáit óra hosszat elnézegetheté.

Loránd szívesen felelt neki minden kérdésre; pedig szegény leány annyira az elejétől kezdve nem értett mindezekhez. Pedig milyen bűbájos gondolat: mindent tudni!

Egyszer, mikor nagyon jól megmagyarázta neki Loránd a nap spektrum elméletét, a leány felsóhajtott, s hirtelen odahajolva Lorándhoz, azt súgá neki, elpirulva:

– Tanítson meg engemet olvasni!

Loránd rábámult; Topándy pedig félvállról azt kérdezé tőle:

– Ugyan már minek volna neked az olvasni tudás?

A leány összetette keblén kezeit, és áhítattal rebegé:

– Szeretnék imádkozni tudni.

– Imádkozni-e? Hát aztán miért imádkoznál? Van valami, ami nélkül nem lehetsz el?

– Van.

– Vajon mi lehet az?

– Azt szeretném éppen megtudni az imádkozás által.

– Hát magad sem tudod, hogy mi?

– Nem tudom kimondani, hogy mi.

– S ismersz valakit, aki azt meg tudja neked adni?

A leány felmutatott az égre.

Topándy vállat vont rá.

– Eredj, bohó, nem leánynak való az olvasás. Az asszonyféle úgy jó, ha nem tud semmit.

Azzal a szeme közé kacagott a leánynak; Cipra sírva kelt föl, és elment.

Loránd megszánta ezt az árva teremtést, aki selyemben, finom kesztyűben jár, és a betűket nem ismeri – és az Istenhez nem bír emelkedni.

Loránd kedélye annyira elsekélyült már e pusztai magányban, hogy tudott másokat szánni.

Idegen név alatt, senkitől nem ismerve, jól elrejtve a világ elől, feledni tudta a magas ábrándokat, mik egykor töretlen pályát mutogattak előtte, s melyen a sors mindjárt az első lépésnél kikacagta. Letett arról a gondolatról, hogy ez a cím is legyen a világon: nagy hazafi. Nagy hazafi az, akinek nagy hivatala van. Akinek ez nem kell, maradjon az ekeszarvánál. Az ambíciónak csak rendes vonalozott útjai lehetnek, s a sikert kell kezdeni az esküdtségen vagy a tiszteletbeli aljegyzőségen, ha az ember nemesember; a városi írnokságon, ha az ember csak honorácior; tertia non dantur! Nagy emberek sine titulo? Azokra szűk szállások várnak.

Hanem hiszen akinek duzzogni tetszik, arra nézve igen szép pálya a mezei gazdaság; s aki el akarja temetni magát, annak élve is szolgál temetővel a föld: igen szép, regényes, virágos búzakalászos temetővel; melynek közepéből az élet boldog halottjai vígan kinevetik azokat, akik lótnak-futnak, fáradnak, lármáznak, firkálnak, azt hiszik, hogy tesznek valamit, s aztán ők is csak odajutnak, ahova a többi.

Loránd már aziránt is kezdett elfásulni, hogy minő szomorú kötelezettség áll előtte az évek határidejének leteltén. Még az messze idő. Az ember szép csendesen is meghalhat odáig; tán az a másik is elveszhet addig, aki e titkot őrzi. És talán az ember lelkén is megvastagszik a bőr tíz évi földtúró munka után, miként arcán és tenyerén, hogy akkor nevetni fog egy olyan fogadáson, melyet ifjú, túlfeszült kedéllyel teljesített volna; s amit ha nevetve elutasított magától, senki sem lesz, aki azt ne mondja rá, hogy okos ember volt; s ha ellenkezőt mondhatna is valaki, hol találhatná meg őt, hogy ezt szemébe mondja? Saját magával pedig talán megalkuszik akkorra az ember. Otthon maradt családja iránt is meg volt nyugtatva félig-meddig. Dezsőtől gyakran kapott levelet, álcímzete alatt; otthon egészségesek, s az elbukott fiú sorsát jó szívvel viselik. Megtudta azt is, hogy Bálnokházyné nem tért vissza férjéhez, külföldre ment azzal a színésszel, kivel korábbi ismeretsége volt már. Ez is ki volt hát törülve emlékéből. – Fehér lap volt az egész kedélye, amelyen a más ember bajának is volt helye.

Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy ez a szegény leány mennyire ragaszkodik hozzá együgyűségében; mit azelőtt nem tudott, szégyenleni tudja magát, ha Loránd előtt éri valami csintalan tréfa Topándy vendégei részéről. Szánta ezt az elveszett lelket.

Egyszer, mikor hosszasabban mulattak együtt Topándyval optikai észleletek mellett a magányos műtermi szobában, Loránd bátorságot vett magának, hogy előhozza e tárgyat.

– Igazán úgy nőtt fel ez a leány minden ismeret nélkül?

– Bizony nem ismer ez se Istent, se ábécét.

– S miért nem engedi ön, hogy megismerje, szegény?

– Az ábécét? Mert ez rá nézve egészen fölösleges dolog. Nekem bolond kedvem jött egyszer az utcáról fölszedni egy meztelen cigánygyereket azzal a fogadással, hogy ebből boldog embert fogok csinálni. Mi a boldogság a világban? A kényelem és az ismeretlenség. Ha saját gyermekem van, azzal is így teszek. Az az életnek a titka, hogy az embernek jó gyomra, jó álma és jó szíve legyen. Ha végiggondolok rajta, hogy egész életemben mi keserűségek értek, annak az alapja mind az volt, amit tanultam. Sokszor éjszakákon át elkínzott valami eszme, amíg cselédeim boldogul horkoltak. Akartam egy olyan boldog embert látni magam előtt, amilyen az én ideálom; akit nem kínoznak azok a cifra válogatott tortúrák, amiket a civilizált világ sub titulo „jó erkölcs” egymás üldözésére feltalált. Tehát – azon kezdtem, hogy Ciprával nem ismertettem meg az ábécét.

– De hát az Istent?

Topándy elvette szemét a távcsőtől, mellyel éppen a csillagos égre kinézett.

– Magam sem ismerem.

Loránd bántott kedéllyel fordult el tőle. Topándy észrevette azt.

– Édes fiam, húszéves gyermekem; te talán többet tudsz, mint én; kérlek, ha te ismered, taníts meg engemet is rá.

Loránd vállat vont. Azután elkezdett a kéz alatt levő tárgyakról beszélni.

– Mutat-e ez a Dollond-féle teleszkóp csillagokat a tejútban?

– Igen: az egész tejutat millió csillagképletre osztja szét, minden egyes csillag egy nap.

– Hát az „Éjszaki Vadászkutya” fejében levő ködöt felderíti-e?

– Az köd marad előtte. Gömbölyű köd; körülötte egy gyűrű ködből.

– Talán a Gregory-féle távcső, mit most küldtek Bécsből, jobban nagyít?

– Igaz. Hozd elő! Még azóta, hogy ez megjött, nem volt tiszta idő, hogy kísérletet tehettünk volna.

Topándy nagy érdekkel nézett fel az új távcsövön az égbe. – Ah! – szólt meglepetve. – Ez igen jó cső. A csillagköd ritkul, néhány apró csillag kiválik a gyűrűből.

– Hát a tömeg maga?

– Az köd marad. Atomjait még ez sem bonthatja szét.

– Hát a Chevalier-féle mikroszkópot nem kísértjük-e most meg?

– Jó lesz, készítsd el!

– Mit tegyünk alá? Egy rhinchitest?

– Nem bánom.

Loránd meggyújtá a légszeszt, mely fényt vetett a górcső tárgyaira, s elébb maga nézett bele, hogy eltalálja a helyes gyúpontot. Azután elragadtatva szólt:

– Nézze ön! Nincs az a mesebeli vért Homér Iliászából, mely e kicsi rovar szárnypajzsához fogható legyen. Csupa smaragd és zománcozott arany.

– Valóban az.

– És most figyeljen ön oda: e kis rovar két szárnya között van egy kis élősdi féreg, és annak is van két szeme, élete, életének célja, a vér lüktet ereiben, s e féreg gyomrában megint más férgek élnek; és azokat már e mikroszkóp nem mutatja meg.

– Értem – szólt az ateista, Loránd szemébe tekintve. – Te most megmutattad nekem, hogy amilyen végtelen a teremtés eszméje a rettenetes mindenségig, olyan végtelen az lefelé a képtelen semmiségig: és ez az Isten!

Loránd arcán a magasztos megnyugvás mutatá, hogy ez volt célja.

– Kedves öcsém – szólt Topándy, két kezét Loránd vállára téve. – Ezt az eszmét én régóta ismerem. A végtelenség előtt én is leroskadok, s azt is felfogom, hogy mi is egy osztályt képezünk felfelé a csillagokhoz, s egy fokozatot lefelé az ázalékférgekhez. Hanem azután eddig van. S tán ez a féreg, akit én megöltem, hogy a szárnyában gyönyörködjem, éppen úgy hitte azt, hogy ő a mindenség közepe, aki körül a világ forog, mint Platón tollatlan kétlábú állatai, s midőn haldokolva utolsó zöngését hallatta, tán éppen úgy követelte, hogy e bosszúra hívó hangot feljegyezze valaki, mint mikor Varsóban négyezer mártír énekelte utoljára, hogy „Nincs még oda!”

– Nem az a hitem, uram. Az efemer rovar története: az egy nap; az ember története: az egy élet; a nemzetek története a századok, és a világok története az öröklét; s az örök igazság eljön mindenkire az elmaradhatlan egymásutánban.

– Megengedem, öcsém; még azt is neked hagyom, hogy az üstököscsillagok bizonyosan ilyen hosszú igazságra elbocsátott pörkeresői a makrokozmosznak, akik egyszer valamikor mind meglelik apai örökségüket, amiből őket valami zsarnok nap kilódította; hanem azt viszont te engedd meg nekem, hogy ránk, gondolkozó, gondolataikat elmés káromkodásokban kifejezni tudó férgekre, vagy ha akarod, csillagokra, a gondviselésnek éppen semmi gondja. Mindennek, mindennek van gondviselése: legyen úgy, elhiszem; de ennek az élősdi fajnak nincs; ha csak annak nem vesszük, hogy egyszer-egyszer egy dögvész nekiindul, mikor már nagyon el van népesülve ez a faj a földön, s megritkítja azt.

– Uram, engemet sok csapás ért a földön. Nagyon sok: és olyan, amit válogatva oszt a sors; de azért egyet meg nem ingatott bennem: a hitet.

– Engem nem ért soha semmi csapás. Nem tett szkeptikussá a szenvedés. Mindig kedvem szerint tölt az élet. Ha imádságért osztaná valaki a jót, nekem nem volna betevő falatom. Az álszenteskedők hajtottak erővel ez útra. Talán ha azokkal nem lennék körülfogva, elhallgatnám hitetlenségemet; nem csinálnék másoknak botrányt vele; nem keresném, hogyan bosszanthatom a világ hipokritáit azzal, amit ők káromlásnak neveznek. Hidd el, öcsém, hogy egymillió ember közül egy híján mind csak egy gazdag hitelezőnek nézi a gondviselést, akitől mindig lehet kölcsönt kapni; de mikor kamatfizetésről van szó, akkor csak az az egy emlékezik meg róla.

– És az az egy elég arra, hogy megdicsőüljön benne az eszme!

– Az az „egy”? – Hanem az az egy te nem fogsz lenni, öcsém.

Loránd bámulva kérdezé:

– Miért nem?

– Azért nem, hogy ha sokáig itt maradsz az én közelemben, teneked is múlhatatlanul olyan mindent tagadóvá kell válnod, mint én vagyok.

Loránd magában mosolygott.

– Óh, kegyes öcsém, nem énrólam fog az rád ragadni, aki gúnyt űzök, botrányt csinálok, hanem arról a másikról, aki harangszóra imádkozik.

– Ön Sárvölgyit érti?

– Hát kit értenék mást? Te azzal az emberrel naponkint érintkezni fogsz, s utoljára is azt fogod mondani, amit én: „Ha így kell a mennyországba jutni, akkor én inkább itthon maradok.”

– De hát mi ez a Sárvölgyi?

– Egy álszenteskedő, aki valamennyi szentnek sorba hazudik, s kicsalná az arkangyalok szemeit, ha nem vigyáznának magukra.

– Ön nagyon gyűlöli azt az embert.

– Hogy gyűlölöm-e? Ez az egy jó tulajdonsága van a szívemnek, hogy ezt az embert gyűlölöm.

– Azért, mert kegyeskedő? Mai világban pedig az is egy neme a bátorságnak, ha valaki a pietásokat külsőleg is ki meri mutatni a szkeptikus, a közönyös világ előtt. Nekem kedvem volna ez embert védelmezni ön ellenében.

– Volna kedved? Jól van. Fogjunk akár most mindjárt hozzá! Húzz magadnak ide egy széket, és hallgass rám! Én leszek az „advocatus diaboli”. Elmondok neked egy történetet erről az emberről. Ez ismét nem velem történt; én csak egyszerű tanúja voltam a történetnek. Engem nem bántott ez ember soha; engem nem bántott soha senki. Még egyszer mondom neked, hogy nekem semmi panaszom, sem az emberekre, sem az alattuk vagy felettük lehető lényekre. Ülj mellém, öcsém!

Loránd előbb föléleszté a tüzet a kandallóban, eloltá a mikroszkóp légszeszvilágát, hogy a szobában csupán a pattogó hasábok veres fénye s a láthatáron emelkedő hold az ablakon át vetett derengő világot. Azután leült egy karos szalmaszékre Topándyval szemközt.

– Volt nekem fiatal koromban egy igen kedves barátom, rokonom, akivel eleitől fogva együtt jártuk az iskolákat; mégpedig annyira együtt, hogy a klasszisban is egymás mellett ültünk mindig. Az én pajtásom volt az osztályban a megingathatlan első, én mindjárt utána; néha kettőnk közé jutott válaszfalnak ez a Sárvölgyi, aki már akkor is nagy hízelgő és árulkodó volt, s ezen az úton néhányszor kitolt a helyemből, amire a kisdiákok olyan sokat tartanak. Én persze már akkor is olyan istentelen voltam, akire nem győztek eleget panaszkodni. Később, hogy a francia háború alatt idebenn az iskolák rende is sokat szenvedett, kiküldtek bennünket együtt Heidelbergbe. Az ördög ezt a Sárvölgyit oda is utánunk hozta. Szülői pöffeszkedő emberek voltak; amit a mi szülőink tettek, azt nekik is utánozni kellett. Hisz küldhették volna fiukat Jénába, Berlinbe vagy Ninivébe; de éppen oda kellett neki jönni, ahol mi is ott vagyunk.

– Még nem mondta ön meg barátja nevét – szólt Loránd, ki aggódva figyelt a történet kezdetére.

– Vagy úgy? Hisz a névre nincsen semmi szükség. Barátom volt. A történetre nézve mindegy, akárhogy hítták; egyébiránt nehogy azt hidd, hogy mesét mondok, a nevét is tudathatom veled: Áronffy Lőrincnek hítták.

Loránd minden idegén delejes zsibbadás futott végig, midőn atyja nevét hallá kimondatni. Azután egyszerre elkezdett a szíve sebesen dobogni. Érzé, hogy itt áll a kripta ajtaja előtt, melynek titkát annyiszor kísérté megfejteni.

– Soha délcegebb alakot, nemesebb kedélyt, melegebb szívet nem ismertem nálánál – folytatá Topándy. – Nemcsak mint rokonomat, de mint ideálját az akkori ifjúságnak, bámultam és szerettem. Mindenféle apró titkocskák közössége, miket csak az ifjak értenek egymás között, azt a bizalmas összetartást szilárdítá meg közöttünk, ami a késő vénségre ki szokott hatni. Akkor keletkeztek Európa-szerte azok a szabadelvű világnézetek, miknek olyan varázsló hatása szokott lenni a fiatalságra; akkor ébredezett itthon is valami, amit most már nemzeti önérzetnek neveznek; maga a világbölcsészet egészen új átalakulásának ment eléje, s a régi és az új kor ellentétekben fordultak egymás ellen a közéletben úgy, mint a magánéletben. Mindez bensővé tette a viszonyt, mely közöttünk gyermeki megszokás volt az ideig.

Két évig voltunk az akadémiákon; elég zajban, kedvben tölt le a két év. Ha pénzünk volt, azt elköltöttük együtt; ha nem volt, együtt koplaltunk. Egymásért nélkülöztünk, egymásért verekedtünk, egymásért becsukattuk magunkat. Itt már nagyon keveset találkoztunk Sárvölgyivel; az akadémia nagy erdő, nincs az ember úgy összeszorítva benne, mint a gimnázium padain.

Éppen a francia háború legnagyobb hevében az az ötletünk támadt, hogy egy írott újságot szerkesztettünk magunk között.

(Loránd még nagyobb érdekkel kezde figyelni.)

– No, ez nem volt valami országháborító kérdés, mindössze is annyiból állt, hogy mi a hírlapban mindazt, amit az Augsburger nagy pátosszal adott elő, tréfás gúnnyal travesztáltuk; akik olvasták, nevettek rajta.

Hanem a vége mégis az lett a mulatságnak, hogy egy szép napon mi ketten megkaptuk a consilium abeundit.

Engemet bizony nem nagyon keserített az: annyi transzcendentális tudományt, annyi világismeretet belém vertek már, hogy szinte vágytam haza a falusi kántor társaságába, aki még azt hiszi, hogy az anekdotamondás a legelső tudomány a világon.

Csak két napunk maradt Heidelbergában, hogy holmieinket összeszedjük, filisztereinkkel megalkudjunk, s úgynevezett „kincseink”-től búcsút vegyünk. E két nap alatt csak kétszer láttam Áronffyt. Egyszer az első nap reggelén, midőn igen izgatottan jött hozzám, s azt mondá: „Fogom a fülét annak, ki bennünket elárult; – ha nem térek vissza, lépj nyomomba, és bosszulj meg!” Én kérdeztem tőle, miért nem választ engem segédének. Arra azt felelte: „Mert te is érdekelve vagy, s utánam kell következned.” – És azután másnap este, midőn ismét hazajött, egészen fásult, lelankadt kedéllyel: – beszéltem hozzá: alig adott választ; s midőn végre azt kérdezém tőle: „Talán megöltél valakit?”, azt felelte rá határozottan: „Igen”.

– Ki volt azon ember? – kérdé Loránd szorongva.

– Ugyan ne vágj a szavamba! Majd megtudod! – förmedt rá Topándy, s folytatá a történetet:

– E naptól fogva egészen megváltozott Áronffy. A kedélyes, jókedvű fiúból egyszerre hallgatag, komoly, fás ember lett, akivel nem lehetett többé mulatni. Kerülte a világot, s úgy vettem észre, hogy az egész világban legjobban került engem.

Azt hiszem, hogy én tudom, miért van ez.

Azt hittem, hogy én tudom komolyságának titkát. Megölt egy embert, akit párbajra ő hívott ki. Ez nyomja lelkét. Nem tud elég hidegvérű lenni, hogy egy ilyen bagatellt kiverjen a fejéből. Más ember bravúrnak számítja azt, s legfeljebb is a mások üldözésétől tart miatta, de saját maga nem üldözi érte magát. Majd elfelejti, mire megvénül.

Az én atyámfia azonban csak évrül évre komoly kedélyű maradt, s ha később találkoztam is vele, oly fanyar, oly élvezhetlen volt rám nézve a társasága, hogy biz én nem is igen örömest kerestem aztán fel.

Pedig amint hazaérkezett, azonnal megházasodott. Még Heidelbergbe menetele előtt jegyzette el mátkáját, ki igen kedves, szép, szelíd leányka volt. Szerették egymást. Hanem azért Áronffy borult kedélyű maradt. Házassága első évében fia született, később ismét egy másik. Mondják, hogy szép, okos fiú volt mind a kettő. Ez sem derítette őt fel soha. Mindjárt a mézeshetek után elment a hadjáratba, s ott úgy viselte magát, mint aki azt akarja, hogy minél előbb levágják. Később minden hír, amit felőle kaptam, azt erősítette, hogy Áronffy gyógyíthatlan kedélybetegségben szenved. – Érdemes-e erre egy ember, akinek elkoppantottuk az élete gyertyáját?

– Hogy hívták azt, akit megölt? – sürgeté megújult nyugtalansággal Loránd.

– Mondtam már, hogy majd megtudod; nem fut el előled a história! Hallgasd tovább!

Egy napon, lehetett már tizenkét éve annak, hogy a heidelbergi iskola porát levertük csizmáinkról, én egy csomagot kapok Heidelbergából, az ottani helyhatóság komitivájával, melyben tudtomra adatik, hogy bizonyos Stoppelfeld doktor ezt a lepecsételt csomagot hagyta nekem végrendeletileg.

Stoppelfeld? Stoppelfeld? Törtem rajta a fejemet, ki lehet az, aki az Operencián túlról még nekem testálhat valamit; végre eszembe jutott, hogy járt velünk együtt a tanórákra egy hosszú szőke hajú medikus, aki híres legény volt a maga idejében minden Keilereinál és Kneipereinál. Ha nem csalódom, Schmollist is ittunk egymással, s valami Paukereinál két rossz kardot fűrésszé duelláltunk egymás kezében.

Felbontom a csomagot, s abban találok egy levelet, mely hozzám volt intézve.

A levél még most is megvan nálam, de tudom könyv nélkül minden szavát, annyiszor elolvastam azt. Ez volt a tartalma: „Bajtárs Uram! Emlékezhetel rá, hogy Heidelbergből elutazástok előtti napon egyik fiatal kollégánk, Áronffy Lőrinc, valamely becsületbeli ügy elintézése végett segédeket keresett az ismerősök között. Történetesen engem talált legelőször megszólítani. Én természetesen elfogadtam a felhívást, és kérdezém okát és tárgyát. Minthogy azt te is ismered, ő megmondta azt nekem, tehát nem írom ide. Azt is közlötte velem, miért nem választott téged segédjének, és egyúttal lelkemre köté, hogy ha ő el találna esni a párbajban, tudassam azt veled, s te folytasd azt. Én elfogadtam a cartell-megvivést, s elmentem vele a kihívandóhoz. Előadtam neki, hogy ilyen esetben verekedni szokás és verekedni kell; ha ki akar alóla bújni, kénytelen lesz megszökni az akadémiáról.

A kihívott nem utasította vissza a kihívást, hanem azt mondá, hogy miután ő gyönge testalkatú, közellátó és mindennemű fegyverben gyakorlatlan, az amerikai párbajt választja.”

… Topándy véletlenül Loránd arcára pillantott; azt hitte, a színváltozás, mit ez arcon lát, a kandallóban fellobbanó s meg elalvó láng tétova visszfénye.

– A levél ezt mondja tovább:

„Akadémiánkon nagyban divatozott akkor az az ostoba neme a párbajnak, hogy két ember sorsot húzzon, s amelyiknek a neve kijön, az lője magát főbe bizonyos idő múlva. Ostobaság! Már akkor is volt annyi eszem, hogy hasonló eseteknél, ha segédül híttak, iparkodtam a feleket rábírni, hogy mentül hosszabb határidőt szabjanak, igen helyesen számítva, hogy tíz, tizenkét év alatt a legkeserűbb ellenségek kibékülhetnek, jó barátokká lehetnek; a győztes fél lehet nagylelkű, elengedheti ellenének a meghalást; vagy a vesztesnek nőhet meg ezalatt a hája, s elfelejtheti commode az ilyen bolond kötelezettséget.

Ennél az esetnél tizenhat évi haladékot eszközöltem ki a felek között. Ismertem az embereimet: míg az árulkodó Schulfuchsból tisztességes ember válik, míg a büszke, délceg fiú kellő flegmához jut, hogy egymással valahogy kiegyenlíthessék különbségeiket, arra kell tizenhat év.

Áronffy pattogott eleinte; vagy mindjárt, vagy sohasem, de végre is segédei szavát meg kellett fogadnia, s mi sorsot húztunk fölöttük.

Áronffy neve jött ki.”

… Loránd merev szemekkel bámult az elbeszélőre, s már nem érzett semmit a külvilágból, minden idegével a regére hallgatott.

„A kihúzott nevet átadtuk a nyertes félnek, annak áll jogában e névjegyet a tizenhat év leteltével, ha ellenfele elmulasztaná kötelezettsége végrehajtását, neki megküldeni, eszébe juttatva tartozását.

Azzal szétmentünk, ti hazautaztatok, s én azt hittem, hogy el fogjuk felejteni a dolgot, mint annyi sok mást.

Azonban csalódtam. Ez az egy halálom órájáig mindig emlékemben marad, mindig kínoz, mindig üldöz. Tudakoztam magyarországi ismerőseimtől a két ellenfél felől, s amit megtudtam, csak növeli aggodalmamat. Áronffy büszke és komoly férfi. Ostobaság ugyan az embernek megölni magát, mikor boldog, mikor jó dolga van; hanem egy büszke ember mégis inkább engedi testén, mint lelkén rágódni a férgeket, s nem fogja viselhetni azt a gondolatot, hogy egy embernek, kit tegnap még neki volt joga megvetni, holnap e megvetés jogát saját maga ellen engedje át. Meghal, de meg nem szégyenül. Bolond érte, de következetes.”

…Loránd minden tagján a hideg veríték csorgott végig.

„Én a halál küszöbén állok – folytatá Stoppelfeld levele –, a szíverem kövesül meg; a napot, az órát tudom, melyben elvégzek mindent, s e gondolat nem nyugtalanít annyira, mint az, hogy most nem mehetek magam, hogy nem kereshetem fel magam azt az embert, aki Áronffyt kezében tartja, hogy megmondanám neki: íme, uram, tizenkét év letelt. Önnek ellensége tizenkét év óta szenvedett már egy rettentő fogadás miatt, neki az élet minden öröme meg volt keserítve, előtte a jövendő örök homállyal volt borítva; elégelje meg ön az áldozatot, ne kívánja a legnagyobbat is. Adja vissza az élet verőfényének ez örökké borult egű végzetet; adjon vissza egy embert családjának, hazájának, az Istennek! – De én nem mehetek. Itt kell ülnöm mozdulatlanul s számlálnom érütéseimet, s számítgatnom, hogy mennyi van még hátra az utolsóig.

Azért fordultam tehozzád, te ismerős vagy mind a kettővel; barátja voltál az egyiknek; menj, szólj, tégy érte! Lehet, hogy én nevetséges bolond vagyok, árnyék elől irtózom; de ez engem kínoz, gyötör, meghalni nem enged. Vedd át tőlem e hagyományt, hadd pihenjek csendesen poraimban! Úgy áldjon meg téged az Isten!

Azon férfi, ki Áronffy szavát bírja, mint tudom, igen kegyes ember, könnyű lesz rábeszélned – a neve Sárvölgyi.”

…E szóknál felkelt Topándy székéről, s az ablakhoz ment, kitárva annak mindkét szárnyát: olyan nehéz a levegő idebenn. A hideg holdvilág odasütött Loránd homlokára.

Topándy ott az ablakban állva folytatá a kezdett rémregét. Nem volt nyugalma ülve beszélni ezt el. Nem is úgy beszélt, mintha csak Lorándhoz szólna csupán, akarta, hogy hallja meg azt a néma ég is és a bámuló hold és a reszkető csillagok és a lehulló meteorok, s cáfoljanak meg egy földi férget, aki beszél.

– Én rögtön magam átsiettem ez emberhez. Kinek küszöbét át nem léptem soha, kinek soha nem köszöntem, ha találkoztunk; most elmentem hozzá nyájas, békeajánló arccal. Én nyújtottam neki előbb a kezemet, hogy legyen közöttünk béke ezentúl. Én kezdtem el magasztalni kegyességét, erényeit. Én kértem tőle bocsánatot azon bántalmakért, miket eddig rajta elkövettem; kívánjon tőlem bármi vezeklést, én alája vetem magamat.

Az ember kegyes alázattal fogadott: megszorítá kezemet. Lelkére mondá, hogy semmi bántalomra nem emlékezik, mely tőlem érte volna valaha. Ellenkezőleg elszámlálta, mennyi jót tettem vele életében, kicsiny iskolás diákkorától fogva. Mennyi javammal élt, milyen sok szívességet tapasztalt részemről, amire én csak azt mondhattam, hogy bizony nem emlékezem rá.

Siettem egyenesen látogatásom céljára térni.

Mondám neki, hogy ami ezúttal házához vezérelt, olyan ügy, mellyel egy régi jó barátomnak tartozom, s kértem, hogy olvassa végig ezt a levelet, melyet éppen ma kaptam.

Sárvölgyi végigolvasá a levelet; én folyvást arcára figyeltem, míg olvasott. Egy percre sem hagyta el azt ama sztereotip édeskés mosolygás, amitől engem a hideg lel, ha látom.

Mikor készen volt a levéllel, csendesen összehajtá azt, és visszaadta.

Nem jöttél rá – szólt hozzám jámbor arccal –, hogy az az ember, ki e levelet írta – őrült?

Őrült? – kérdezém én megütközve.

Kétségen kívül – felelt Sárvölgyi –, ő maga is azt írja, hogy idegbaja van, rémeket lát, árnyéktól irtózik. Ez az egész történet: mese. Nekem nem volt soha semmi összezördülésem Áronffy barátunkkal, ami akár amerikai, akár kínai párbajra adott volna alkalmat; ez elejétől végig: költemény.

Én tudtam, hogy nem költemény; valami párbaja volt Áronffynak, de sohasem tudtam meg, hogy kivel; nem is kérdezősködtem nála efelől tovább, miután arra a kérdésemre: talán embert öltél, azt felelte: igen. Értette: saját magát. Tovább hatoltam ez ember szívébe.

Uram, szomszédom, felebarátom! Légy ember! Légy keresztyén, amivel kérkedel aminek tartatni akarod magadat; tekintsd, hogy e felebarátunknak kedves, szerető családja van: ha nálad van az a névjegy, amit tizenkét év előtt párbajsegéde átadott, ne kínozd, ne gyötörd vele tovább: írd rá, hogy „ki van egyenlítve”, s add át nekem e rettentő kötlevelet! Holtomig tisztelni foglak érte. Úgyis tudom, hogy a határidő előtt egy nappal ezt fognád tenni. Nem használnád azt a rettentő hatalmat, mit a vaksors kezedbe adott, hogy névjegyét üresen küldd meg hozzá, figyelmeztetve, hogy az idő letelt. Te megbocsátanál neki akkor. De tedd azt most! Ez ember élete nyarán keresztül borult volt e kínos tartozás miatt, mely szüntelen boldogsága felett függött; engedd az őszi napsugárt fejére sütni! Nyújtsd ki feloldó kezedet felé most mindjárt!

Sárvölgyi bizonnyal állítá, hogy nála semmiféle cartellje nem volt és most sincs Áronffynak, hogy is tehetem fel őróla, hogy az ő lelkéhez férne a bosszúállást éveken keresztül tartogatni? Az ő múltja, az ő jelen élete megcáfol minden ilyen vádat. Neki nem volt soha semmi ellenkezése Áronffyval, s ha lett volna, rég megbocsátott volna neki érte.

Én még mindig nem eresztettem ez embert a kezemből. Azt mondtam neki, hogy gondolja meg, mit cselekszik. Áronffy egykor azt hagyta rám, hogy ha ő ez ügyben elvész, folytassam én tovább, s én is tudom egy nemét a párharcnak, ami túltesz még az amerikain is, mert gombostűszúrásokkal gyilkolja az embert agyon. Tehát gondoljon rá, hogy a jámbor, szelíd és távollevő Áronffy után a szomszéd pogányt ne szerezze meg cserébe örökké lerázhatlan ellenségül.

Sárvölgyi esküdött, hogy nem tud e tárgyról semmit. Megesküdött Istenre és minden szenteire, hogy legkisebb része sincsen Áronffynak semminemű veszedelmében..

Miért van hát Áronffynak oly borult kedélye?

S te ezt nem tudnád? – szólt a farizeus, meglepetést mutató arccal. – Nem tudnál felőle semmit? Hát megsúgom neked bizalmasan. Áronffy családi életében nem boldog. Hiszen tudod, amint hazajött, megházasodott, rögtön rá elment a fölkelő sereggel, onnan egy önkéntes csapattal tovább, az egész háborút végigharcolta, úgy tért visza, úgy került ismét családjához; de most is azt a férget hordja még szívében.

Jó, hogy a tűz már elhamvadt; – jó, hogy a hold elé sötét felhő vonult; – jó, hogy az elbeszélő nem láthatta hallgatója arcát, mikor ezeket elmondá.

– És én oly bolond voltam, hogy azt elhittem neki! Hitelt adtam a rágalomnak, amivel egy becsületes ember angyaltiszta nejének jó hírét leköpték. Meg hagytam magamat ilyen otromba módon csalni. Meg hagytam magamat nyugtatni azzal az ámítással, hogy sok szomorú ember van a világon, akinek a felesége szép.

Hanem egyszer mégis, véletlenül összetalálkozva Áronffy anyjával, előhoztam neki a mesének tartott levelet; s az öreg asszonyság ezt nagyon köszönte, de kért, hogy Áronffynak ne szóljak efelől.

Azt hiszem, hogy azóta mindig vigyázott fia magaviseletére. Négy évig megálltam, hogy Sárvölgyi személye iránt tiszteletteljes távolban tartsam magamat.

Hanem volt egy napja az évnek, mely vörössel jegyezve állt naptáramban: a Heidelbergából elutazásunk előtti évforduló.

Mikor aztán az a tizenhatodik évforduló is eljött, utána harmadnapra levelet kaptam, melyben tudtomra adták, hogy Áronffy azon a veresjegyű napon családja körében megölte magát.

Az elbeszélő itt elhallgatott, s kezeit leeresztve, nézett ki a világos éjszakába, a szobában mély hallgatás volt, csak a nagy percinga számlálta a múltat és jövőt.

– Nem tudom, mit tettem volna, ha akkor a hipokritát megkapom; de ő akkor éppen elutazott: számomra egy levelet hagyott hátra, melyben még ő sajnálkozik, hogy szerencsétlen barátunk (barátunk!) ily szomorú véget ért; bizonyosan családi viszályok vitték erre. Megrója érte, hogy oly kevés lélekerővel bírt, s ígéri, hogy lelkéért imádkozni fog.

Ha-ha-ha-ha!

Megöl egy embert hidegvérrel, miután tizenhat évig gyötörte! Megküldi neki a halálintést levélben! Kényszeríti a kegyes, szelíd, becsületes családapát önkezével szakítani el életét. Hideg, mosolygó arccal használja fel a pokoli hatalmat, mit a vaksors s egy magas lélek túlcsigázott becsületérzete, a katonai rang tisztasága kezébe adott; s azután vállat von, kezét dörzsöli, szemeit ég felé forgatja, s azt mondja: „Az öngyilkosok számára Istennél sincsen irgalom.”

Ki hát az, aki az igaz embert az álnoknak két kezébe adja, hogy amíg a jobbal a testét, ballal a lelkét fojthassa meg? Nos, bölcs ifjú, hát jer, védelmezd ellenemben ezt a jámbor férfit! Mondd el, mit tanultál!

De a bölcs ifjú nem mondta el, hogy mit tanult! Aléltan, eszméletlenül hevert a széken, hátradűlt arcára teljes fényében sütött a hold.