XXIII. Az örömnek napja

– Most siessünk vissza a tiedhez – szólt Loránd másnap reggel öccséhez. – Nálam végeztünk már.

Dezső nem kérdezte, hogyan végeztek, de könnyűnek vélte kitalálni. Ez Loránd és Topándy között könnyen véghezmehetett; ő a leány fogadott apja, Lorándnak csak őelőtte kellett mindent felfedeznie, amit a várt katasztrófa napja előtt elhallgatnia olyan szomorú joga volt.

Nem is sejtheté Dezső, hogy a „végeztünk” szó arra a látogatásra vonatkozik, amit Sárvölgyi házánál tettek együtt. Hogy jöhetett volna ő arra az eszmére, hogy Melanie, kit Gyáli menyasszonyául mutattak be neki, még egy hét előtt Loránd egész lelkét oltárfénnyel töltötte be?

Ez a fény bizony kialudt.

És ha nem sikerült is Lorándot megölniök, bizony holt embert csináltak mégis őbelőle. Olyan holt embert, aki jár-kel, beleavatja magát a világ ügyeibe, mulat és nevet: – csak ő maga tudja, hogy mikor halt meg, s mennyi idő múlt el ezóta.

Dezső ejtett ki előtte annyit, hogy: „Mikor?”

Ő mindig Ciprát értette.

Loránd könnyűvérrel felelt

– Majd ha visszatérünk.

– Honnan?

– A te menyegződről.

– Hisz azt mondtad, hogy a tiednek meg kell előznie az enyimet.

– Már megint fiskáliskodol! – pattogott rá Loránd. – Én a terminust nem az egzekúcióra tűztem ki, hanem a levátára. Az én incattusom elébb van megidézve, mint a tied; ez volt a kívánságom, mármost a te dolgod, hogy hamarább keresztül vidd a magad ügyét a sokféle fórumon, mint én az enyimet. A te szívügyed liquidum debitum, három nap alatt brachialiter egzekválhatod a jelzálogosodat.

– Ez szépen meg van magyarázva. Hát a te házasságod hosszabb előkészületeket igényel?

– Sokkal hosszabbakat.

– Mi akadály lehet Cipránál?

– Amit te nagyon jól tudsz. Az, hogy Cipra – még pogány. Már pedig a házassághoz legelső dolog, ami nálunk megkívántatik: a keresztlevél. Azt tudod jól, hogy Topándy ezt a szegény leányt mindeddig a vadon gyermekének nevelte. Így őt nem mutathatom be anyámnak. Most már meg kell ismernie a vallás fogalmait meg egy kis a-b-ab-ot, amennyi egy falusi asszonynak kell; – azt pedig tudhatod, hogy ebbe sok hét beletelik. No hát azt be kell várnunk.

Dezsőnek el kellett ismernie, hogy Loránd kifogása alapos.

S talán nem is tréfált Loránd. Talán gondolt arra, hogy ez a szegény leány őt egész lelkével szereti, s boldog fog lenni akkor is, ha e darabokra tört szívet neki ajándékozza. De nem szólt neki ezúttal semmit. Cipra látta őt ama levél fölött kétségbeesni; a hű szerető leányra nézve csak gúny lett volna, ha szívének bálványa a következő pillanatban csupa dacból nyújtja neki kezét, s míg ő forró szerelmét nyújtja, az csak hideg bosszút ád érte vissza.

El kell elébb ennek csillapodni. Hadd térjen minden kedély a régi árapályba vissza.

Aközben igen jó iskola lesz Dezső házassága. Ő elveszi Fánnyt. A fiatal pár mézeshetei alatt Lankadombot meglátogatja; a szerelem példája jó tanító; – aztán – a temető is kizöldül tavasszal.

A két ifjú pontosan visszatért délre Szolnokra.

És onnan azután haza.

Óh, az az édes otthon! Az édesanya házánál otthon! Sok víg házat összejár az ember, ahol jól mulatnak; a dicsvágy palotákban is részelteti néha; maga is rak magának fészket, saját házat épít; – de még akkor is valami édes bűbáj fogja el szívét, mikor abba a csendes hajlékba belép, ahol az édesanya oltalmazó keze megóvott minden gyermekkori emléket, hogy mindent úgy találjon, ahogy régen-régen elhagyta, és lássa, érezze, hogy amíg ő egy életszak változó eseményeit keresztülélte, addig az a szerető szív annál a percnél maradt el, s a közbeesett idő annak az egy álló percnek örök élvezése volt csak.

Ott vannak még a gyermekkori játékok sorba rakva; az ember úgy szeretne újra leülni közéjük és játszani velük; ott vannak a megviselt gyermekkori könyvek, az ember úgy szeretné azokat újra elolvasni s megtanulni újra, amit régen elfelejtett, s ami akkor olyan nagy tudomány volt.

Loránd egy boldog hetet töltött otthon. Ez idő alatt Fánnyt hazavitte Fromm mama Pozsonyba.

Miután Dezső megkérte Fánny kezét, úgy illett, hogy a menyasszonyt a szülői háztól vigyék el.

Egy hét múlva aztán útnak indult az egész Áronffy család a menyasszonyhozásra, csak az örömanya maradt otthon.

A Fürstenallée-i kis emeletes házban még mind a régi arcok várták őket, csakhogy tíz évvel mind megvénülve. A hintó ajtaját még mindig az öreg Márton szaladt kinyitni, csakhogy már az ő mozgó bóbitája is fehér volt, mint a kakadué. Fromm papa is ott várt az ajtóban, de már vendégei elé szaladni nem tudott, mert fél karját és lábát megütötte a guta; csak úgy támaszkodott egy hosszú, csontos fiatalemberre, kinek nagy fáradságába került a nőni sehogy nem akaró néhány szál szőrt a felső ajkán kegyetlen kenőcsökkel bajuszformába sodorintani. Rá lehetett benne ismerni Henrikre; a jó fiú olyan örömest mosolygott volna, de az az átkozott kifent bajusz nem engedte a száját nagyon széjjelvetemedni.

– Hozta isten! Hozta isten! – hangzott minden oldalról. Fromm papa nyújtotta ép karját az öreg mamának; Henrik ugrott a nyakába Dezsőnek; Márton legény pedig odasomfordált Loránd mellé, s könyökével megtaszítva, tréfás oldalkacsintással monda neki:

– No, ugye nem lett semmi baj belőle?

– Nem ám, öreg. S azt mind ennek a jó botnak köszönhetem – szólt Loránd, előadva köpenye alól Márton legény vándorbotját, melynek szép ezüstfogantyút csináltatott az eddigi kutyalábszárcsont helyett.

Az öreg magánkívül volt örömében, hogy ereklyéjére így rágondoltak.

– Igaz-e az – kérdezé mohó szemhunyorgatással –, hogy az úrfi ezzel a bottal két zsivánnyal küzdött meg? Dezső úrfi írta.

– Nem, öreg, csak eggyel.

– Azt leütötte vele?

– Nem lehetett, mert elszaladt. Most hát kijártam a vándorévet, s visszaadom a botot köszönettel.

De nem az ezüstfogantyú volt az, aminek Márton legény olyan nagyon örült. Vitte a boltba a visszakerült botját, mint valami trófeumot, s mesélte a legényeknek, hogy Loránd úrfi ezzel a pusztán három zsiványt vert a földre. Nem adta volna azt az egy botot egy egész Mecklenburgért, tele mindenféle bottal.

Az öreg Fromm nagymama is megvan még, s nagy dicsőségül számítja be, hogy a századik pár harisnyát éppen ma végezte be Fánny stafírungjához.

S akit legutoljára hagytunk, a mindig szebb, a mindig kedvesebb Fánny! Mintha egy örökkévalóság óta nem látták volna egymást Dezső nagyanyjával!

– Tehát mégis a mi leányunk fogsz lenni!

És valamennyien úgy szeretik Dezsőt, alig lelik helyét.

– Milyen szép férfi lett! – magasztalja Fromm nagymama.

– Milyen jó ember! – dicséri őt Fromm mama.

– Milyen okos ember! Milyen nagytudományú ember! – dicsekszik Fromm papa.

– S milyen izmos fickó! – szörnyűködik Henrik; elbámulva azon, hogy más gyerek is megnőtt azalatt, amíg ő. – Emlékezel-e még, mikor első este úgy az ágyba vágtál? Ej de haragudtam rád akkor!

– Emlékezel-e rá, mikor első este eldugtad a perecet Henrik számára? – mond a nagymama. – Ej de elpirultál akkor!

– Emlékezel-e rá – szól közbe Fromm papa, ép kezével kettő helyett is hadonázva –, mikor legelőször németül szóltál hozzám? Ej de nevettem rajtad akkor!

– Hát énrám emlékezel-e? – szólt Fánny, tréfásan fonva kezét vőlegénye karjába.

– Mikor itt először megcsókoltál – enyelg vele Dezső, ragyogó szemébe tekintve.

– Ej de féltél tőlem akkor!

– Hát arra emlékezel-e – szól érzéstele hangon az ifjú –, mikor itt az ajtófélnek dűlve álltam, s te odajöttél hozzám titkomat kicsalni? Óh be megszerettelek akkor!

Loránd odalép hozzájuk, s mind a kettőnek vállára téve kezét, sóhajtva mond:

– Bocsássatok meg nekem, hogy ily sokáig utatokban álltam!

Erre aztán mindenki szeme megtelik könnyel; ki-ki tudja, hogy miért jön az.

Fromm papa elragadtatva kiált fel:

– Óh, milyen boldog vagyok, én istenem! – s aztán, mintha sokallná ezt a boldogságot magától, nekiförmed Henriknek.

– Csak te volnál már más! De nézze, kedves fiamuram! Nem lett belőle semmi, fuit negligens! Ha most ő is úgy tanult volna, ezóta archivarius volna. Archivarius! Ezt akartam belőle csinálni. Milyen szép titulus! Egy archivarius! Aztán mi lett belőle: maradt asinus! Quantus asinus! Péket kellett belőle csinálnom. Nem akart más lenni, az ostoba, a perversus homo. Most aztán semmi más, mint egy pistor!

Ez alapos vádakra szegény Henrik óhajtott volna szégyenében egyenesen a föld alá süllyedni, mely óhajtása ugyan nemcsak a földszint lakók, de a pinceboltban dolgozó péklegények ellenmondásával is találkozott volna.

Loránd aztán pártul fogta sógorát.

– Ne bánd, Henrik! Így legalább mind a két családban van egy-egy mihaszna ember, aki nem tud egyebet, mint kenyeret produkálni: én vagyok a paraszt, te a pék; én cséplem a búzát, te megsütöd kenyérnek; a magas uraságok hadd lakjanak jól büszkeséggel.

Erre aztán a magas uraságok közös jókedve helyreüté a társalgást. Fromm papa is kibékült lassankint sorsával, hogy bizony Henriknek csak jobb mégis az apja üzletét folytathatni. Hiszen annyiban megvan az öröme, hogy a másik gyermeke mégiscsak tekintetes asszony lesz.

Dezső számára még az öröm is fenn volt tartva, hogy hajdani rektor professzorával találkozzék: ez volt a menyasszony részéről a násznagy. Most is olyan katonás magatartása volt még az öregúrnak, most is oly nyers hangon kiabált, és most is oly őszintén szerette Dezsőt és a két családot, mint hajdan. A divat is utolérte ízlését, amennyiben akkor minden ember olyan csonka orrú csizmákat viselt, hogy még ő is meg lehetett vele elégedve, s bár a serdülő fiatalság kezében még akkor is eltörte a hegedű nyakát, de mindamellett e puritán elve nem akadályozá, hogy Fánny menyegzőjén kivilágos-kivirradtig sort ne táncoljon az érettebb fiatalsággal.

Dezső részéről Loránd volt a násznagy.

E hivatalos állásánál fogva neki kellett a vőlegény balján állani, midőn az menyasszonyának az oltár előtt holtig tartó boldogságot esküszik, s egy hű kezet kap ajándékba, mely az övét még a halálban sem fogja elereszteni. Ő dicsérte meg legelébb a menyasszonyt, amiért olyan bátran és hangosan elmondta azokat a szavakat a pap után, amiken a leányok hangja úgy meg szokott reszketni. Ő emelt legelső poharat a boldog pár egészségéért; ő nyitotta meg az első táncot a menyasszonnyal; és aztán egy nappal később ő vezette be kézen fogva szülői házába, ő mondta neki:

– Lépj be, kedves ángyom, ebbe a házba, ahonnan a te szelíd képed űzte el az örök gyászt, öleld meg ezt a rád váró jó anyát, ki fekete ruháját ma cserélte fel először azzal a kék színnel, amiben boldognak ismertük! Gazdagabb hozományt még nem vitt ara vőlegénye házához, mint te a mienkhez. Isten áldjon meg érte!

És Loránd nem is tudta azt, hogy mennyit tett titokban éppen őérte ez a gyöngéden szorító kéz.

Az ilyen tettek jutalma az, ha sikerülnek, és rejtve maradnak.

– A gyermekek hadd éljék boldog heteiket falun! – Ez volt az öreg asszonyság véleménye. – Különben is szokjanak hozzá, hogy maguk gazdái legyenek.

Hanem ez indítvány mind Dezső anyja, mind Fánny részéről legélénkebb ellenzésre talált. Azt ugyan helyeslék, hogy a nyarat falusi magányukban töltsék: Dezső onnan is eljárhat hivatalos teendőiben; hanem az édesanya olyan szépen tudott könyörgeni, hogy hagyják őt gyermekei mellett; ő nem fogja örömeiket zavarni: víg lesz, együtt kacag velük, hiszen lám kék ruháját is felvette már, s e kérése oly forró támogatásban részesült az ellenállhatlan meny részéről, hogy az a másik kettő: a nagyanya és Loránd végre meg hagyták ingattatni magukat, s beleegyeztek, hogy ő maga tehát maradjon Dezsőékkel.

– Hanem mi ketten távozzunk innen – súgá a nagyanya Lorándnak.

Ő már vette észre, hogy Loránd arca sem illik a csendélet alakjai közé.

Az ő vígsága csak mások számára való; a nagyanya szemeit nem lehet megcsalni.

Mikor azok odabenn el voltak saját boldogságukkal foglalva, az öregasszony megfogta Loránd kezét, s anélkül, hogy mondanák egymásnak, hogy hová, együtt lementek a kertbe, a kert mellett folyó patakhoz, a patak partján épült szomorú házhoz.

A kripta ajtaját tíz év alatt ismét befutotta a folyondár; a jelmondatot nem lehetett már olvasni a zöld levéltől. A két borókafa összehajolt a kupola fölött örökzöld gallyaival.

Itt megálltak, egymás keblére borulva.

Mennyit mondhattak el egymásnak: némán, egy szót nem ejtve! És mennyire megérthették egymás néma gondolatait! Körül mély csend van; de odabenn, a bezárt, berozsdásodott, folyondárral benőtt ajtón belül, mintha valaki kocogtatna láthatlan ujjával, figyelmeztetve az öregebb fiút; hogy még egy nagy adósság lefizetve nincsen!

Egy óra múlva visszatértek a házba.

Ott lármás öröm csevegő hangjai fogadták őket. Úr és cseléd örült, vidult.

– Én most sietek odább – szólt Loránd anyjához.

– Hová?

– Lankadombra vissza.

– Új örömet fogsz hozni nekem?

– Igen. Új örömet neked, anyám. – És neked is – szólt öreganyja kezét megszorítva.

Az értette, mi van e kézszorításban.

A gyilkos még él. – A számadás még nincs befejezve! Loránd megcsókolta a boldog rokonokat; kezet csókolt anyjának, nagyanyjának. Az öregasszony vele ment a kocsiig; ott megcsókolá homlokát.

– Eredj!

És ebben a csókban nehéz, kötelességrovó áldás súlya volt. Eredj – és állj bosszút!