XXVII. Mikor a dalimadár megszólal

Ennek a napnak álmatlan éjszakája lett.

Bezártak már minden ajtót a kastélyban; Loránd maga szokta megnézni estenkint, a tolózárak át vannak-e reteszelve, a keresztrudak le vannak-e kapcsolva, a kulcsok a zárakban vannak-e mind, azután bekopogtatott Cipra ajtaján, jó éjt kívánt neki; Cipra is visszakívánta a jó éjt, s Loránd is szobájába tért, s ezzel az utolsó ajtózördülés is elhangzott a házban.

„Jó éjt! Jó éjt! De hát ki adja azt a jó éjt?”

Cipra mindennap jobban érezé, hogy milyen véghetetlen üresség lehet egy szívben, ahonnan hiányzik – az Isten.

Ha bánata van, kinek panaszoljon? – ha vágyai vannak, kinek könyörögjön? – ha rémek üldözik, kitől kérjen segélyt, bátorságot? – ha kétségbeesik, kitől kérjen reményt?

Óh, ti bölcs férfiai a mindent előállító anyagnak, legalább a nők számára hagyjátok meg az istenséget!

Mikor a nagy szívdobogástól nem tudja lehunyni szemét, csak hánykódik álmatlan fekhelyén, kínozva ismeretlen sejtelmektől, s nincs lelke előtt senki, akitől megkérdezze: „Óh, uram! Közelgő halálom vagy közelgő üdvösségem előérzete-e ez? Mi bánt, mi borzaszt, mi csábít, mi tölti el édes borzadállyal szívemet? Óh, uram, légy velem!”

A szegény, elhanyagolt leány csak érzi, de nem tudja kimondani ezt.

Föltérdel ágyában, kezeit összekulcsolja keblén; arcát felemeli, és összegyűjti szívének minden gondolatját: hogyan kellene imádkozni? Mi lehet az a szó, mely közel hozza az Istent? Minő mondások, minő varázsigék kellenek ahhoz, hogy az a nagy szellem, aki mindent tehet, alászálljon az égből? Minő bölcsesség az, amit az emberek egymás elől rejtegetnek, egymással csak titokban, betűk alakjában közlenek, ami utat nyit a bolyongónak egy láthatatlan lény ismeretlen lakásáig? Hogyan kezdődik az? Hogyan végződik az? Óh, milyen rettentő szívfájdalom nem tudni imádkozni: csak így térdepelni kiáltó vágyaktól megtelt szívvel és néma ajakkal! Amilyen gyönge hang egy zokogó sóhajtás, amilyen iszonyú távol a csillagos ég, ki hallja meg azt ott?

Pedig van, aki meghallja azt!

És a némán térdeplőnek ki nem mondott imáját van, aki feljegyzi, és a szót, amely mondva nincs, van, aki meghallja. Szegény leány! Nem is sejtette azt, hogy ez az érzés, ez a felmagasztulás: ez az ima; – nem a szó, nem az elmondott beszéd, nem a megszólítások, nem az ámenek. Az, aki szívekbe lát – a szívekből olvas, s nem mérlegeli a szavak ékességét.

Azon órában, hogy a szenvedő leány ily némán térdepelt a minden vigasztalások ura előtt, az a férfi, kit szívében oly régtől, oly örökké bálványozott, éppoly álmatlanul ült íróasztala mellett, tőle csak két faltól elválasztva, s felőle gondolkozott, róla írt, s gyakran törülte szemeit, miket ellepett aközben a könny.

Anyjához írt levelet jegyeséről.

A szegény cigányleányról.

*

A szép csillagos éjszaka félhomályában tizenkét lovas léptet egymás nyomában az ingovány nádasai között.

Kandúr vezeti őket.

Mindegyik lovas puskával a vállán, pisztolyokkal az övében. A tekervényes úton Fáraó könnyeden lejtve vezeti őket; ő is sietni látszik, s néhol csapa nélkül tör keresztül a nádon, rövidítve a kerülőt, mintha őt is valami bosszú ösztönözné.

A füzesnél táncolnak a lidércek.

Körülfogják a lovagot, s mozdulatait követik. Kandúr korbácsával csapkod feléjük.

– Visszajövet majd kettővel többen lesztek! – dörmögi fogai közül.

Mire a Fiastyúk feljön az égre, éppen akkorra érnek el a hajdani tanya helyére.

Ott most csak egy fekete szérű van.

Szerteszét idomtalan égett tömegek hevernek. Amint a széna gyurmává olvadt a lángban, most olyan kemény, likacsos kő támadt belőle, hogy semmi csákánnyal nem lehet széttörni.

Ezek a zsivány palotájának romjai.

Még most is kicsordul a könny szeméből, mikor tanyáját így elpusztítva meglátja.

Mind a tizenketten megérkeznek az égett tanyára.

– Látjátok, mivé tettek a zsiványok – szól Kandúr cinkosaihoz. – Amit összegyűjtögettünk, hogy majd elvisszük magunkkal más országba, mind ellopták, s aztán felgyújtották a tanyát. Csónakkal jöttek idáig; kitanulták az útját, hogy kell a zsombikon keresztüljönni a lélekvesztővel a zsivány palotájáig. Most visszaadjuk nekik a látogatást. Mind itt vagytok-e?

– Itt vagyunk – mormogák a cinkosok. – Mind itt vagyunk.

– Szálljatok le lovaitokról! Most a ladikokra kerül a sor.

A rablók leugráltak a nyeregből.

– Nem szükség kipányvázni a lovakat, innen nem mehetnek el sehová. Egy ember itt maradhat az őrzésükre. Ki akar itt maradni?

Mind hallgattak.

– A lovakat is csak kell őrizni valakinek, hogy a farkas le ne vágja azalatt.

Erre egy vén rabló felelt:

– Hoztál volna akkor bojtárt magaddal, mert mi nem jöttünk ide lovakat őrizni.

– Jól van, pajtás, csak azt akartam megtudni, nem szeretne-e valaki közülünk hátramaradni, nem „oldzik-e valakinek a bocskorszíja”. Tudja-e mindegyitek a maga dolgát? Jöjjetek sorba! Hadd mondom el még egyszer mindenkinek a kötelességét! Kanyó meg Fosztó!

Két cimbora vállra vetett szűrdolmányban eléállt.

– Ti ketten, amint megérkezünk, a cselédház két ajtaját elálljátok! Aki ajtón vagy ablakon át menekülni akar, halálfia.

– Tudjuk már.

– Csutor meg Disznós! Ti ketten a vadászlak előtt álltok lesbe, s amint onnan valaki segítségül akar jönni, azt lepörkölitek.

– Jól van.

– Bogrács! Te az utcaajtót foglalod el, s ha parasztcsőcselék merne közelíteni, belé lövöldözesz: a paraszt ellen magad is elég vagy.

– Elég la! – szólt nagy elbizakodottsággal a rabló.

– Korvé meg Pofók! Ti az első tornáccal szemben, a kút mellett foglaltok helyet, s ha valaki az első ajtón akarna kiosontani, csak tüzet neki! Hiába ne puskázzatok! – Ti többiek Vasgyúró, Hentes, Pióca, Agyaras, velem jöttök a kert felül, s a bokrokban meghúzzátok magatokat, míg jelt adok. Ha egyet füttyentek, az tinektek szól. Ha csellel bejuthatok, csendesen, anélkül, hogy egy lövést kellene tenni, az legjobb lesz. Én kicsináltam az útját; azt hiszem, hogy megeshetik. Akkor hárman bejöttök velem, egy az ajtóban marad. A pányvák készen legyenek! A nyakába vetni, lerántani a földre, aztán megkötözni! A fekete szakállú erős ember, azzal hirtelen kell bánni; ha nem megy másképp, puskaaggyal a fejére! Hanem az öreget élve kell megkapni, mert azt vallatni fogjuk.

– Azt majd csak bízd aztán rám-szólt egy ripacsos képű fickó nagyon önelégült vigyorgással.

– Hiszen én is ott leszek – folytatá Kandúr –, ha pedig csellel nem tudnánk bejutni csendesen a kastélyba, ha lármát ütne valaki, ha azok odabenn fölébrednének, akkor az első füttyentés nektek szól, négyeteknek. Kettő velem a kert felőli ajtót befeszítni jő. Itt vannak-e a kecskelábak?

– Itt vannak – szólt egy rabló, szűre alól előmutatva a feszítő vasrudakat.

– Te, Pióca, meg te, Agyaras, arra vigyáztok, hogy ha ők kilőnek az ablakon, a fák mögül az ablakon át visszalövöldözzetek rájuk! – Ha pedig kettőt füttyentek, az azt jelenti, hogy baj van, s akkor minden oldalról fussatok énhozzám segíteni! – Ha nem tudnók betörni az ajtót, vagy azok a rablók nagyon jól védelmeznék magukat, akkor rájuk gyújtjuk a háztetőt, s odaperzseljük őket. Így is jó lesz. A szurokcsóvákat itt ne felejtsétek!

– Hahaha! Melegük lesz az uraknak.

– Hát te, Pofók, talán fázol? No, majd mindjárt felmelegszel. Add ide, Korvé, a csutorát! Igyatok egy kis szíverősítőt elébb! Kezdd el, Hentes! Tor előtt, tudod, hogy jó egy korty papramorgó.

A kulacs sorba járt; csaknem üresen került vissza Kandúrhoz.

– Nézd, neked alig hagytam benne – szólt szemérmes mentegetőzéssel az utolsó ivó.

– Én nem is iszom ma pálinkát. A közlegény igyék, azért, hogy vak legyen, mikor parancsolnak neki, de a vezér ne igyék, hogy lásson parancsolni! Majd iszom én mást, ha vége lesz.

Most aztán lássatok a maskarához!

Értették már, hogy mit tesz ez.

Ki-ki leveté ködmenét, mentéjét; bélésével kifelé fordította, úgy vette föl ismét. Azután felmarkolva a szétszórt pernyét, feketére mázolá vele arcát, felismerhetetlenné téve magát.

Csak Kandúr nem csinált magából semmi maskarát.

– Engem hadd ismerjenek fel! Még aki nem ismerne is, majd megmondom neki, hogy ki vagyok. Én vagyok a Kandúr, a veszett Kandúr, aki megissza a véredet, kitépi a béledet! Ismerjetek rám! Hogy fogok a szemük közé nézni! Hogy fogom a fogaimat vicsorgatni rájuk, mikor meg lesznek kötözve; hogy kérdezem meg majd az úrfitól nagy nyájasan: „No, fiacskám, kedves purdém, voltál kertben? láttál farkast? féltél tőle? – huss, huss!”

A Fáraó nyugtalanul kapálta a perzselt szagú gyepet.

– Te is keresed, ami nincs, Fáraó! – monda lova nyakát megveregetve a rabló. – Ne búsulj, holnap térdig állsz az abrakban, s azután urat hordasz a hátadon. Ne búsulj, Fáraó!

A rablók elkészültek a toalettjükkel.

– Most aztán vegyétek fel a ladikokat!

Hat lélekvesztő volt a nádasban elrejtve; könnyű járművek, egy darab faderékból kivágva; csak akkorák, hogy két ember elfér egyben, s ahol elfogy a víz, két ember ismét odább viheti a vállán.

A rablócsapat vízre ereszté a ladikokat, s egymás után útnak indultak velük; ügyesen, merészen tudták kikeresgetni a vízjárást, mely most lefelé tartott a Tiszának, míg végre belejutottak abba a folyásba, mely a nagy csatornához vezet; ezen a csatornán azután egész a lankadombi parkig lehet evezni, ahol a vadásztanya van.

Éjfél lehetett az idő, mire odáig eljutottak.

A lankadombi jobbágytelkeken nyugtalanul üvöltöttek a kutyák, s a Topándy-kastély házőrző ebei nem felelgettek ezúttal nekik. Aludtak. Azokat valami kóbor cigányasszony ez éjjel jól megvendégelte farkasalmás malachússal.

A rablók nesztelenül, észrevétlenül érkeztek meg a kastély udvarába, s ahogy Kandúr előre kiosztá szerepeiket, mindegyik rögtön elfoglalá a neki rendelt helyet, a kútnál, a cselédháznál, az utcaajtónál.

Az előálom csendje uralgott a ház felett.

Mikor aztán mindenki helyén volt, Kandúr odalopózott hason mászva az orgonabokrok közé, mik Cipra kertre nyíló ablakai alatt csoportot képeztek, s egy ákácfalevelet szájába véve, azon elkezdé a csalogány énekét utánozni.

Művészi remeklés volt, amit a puszták vad fia egy falevél segélyével a dalosok legédesebbikének szájából ellopott. Azokat a tündéri csattogásokat, azokat a méla, hívó hangvonatokat, azokat a szeszélyes kanyarulatokat, miket hangjegyre nem szedett még senki, oly híven, oly természetesen tudta utánozni, hogy még elrejtőzött társait is megcsalta vele.

– Átkozott madár! – dörmögék azok – erre is most ért rá az éneklés.

Cipra csendesen aludt már.

Az a láthatlan kéz, melyet keresett, letakarta szemeit, s édes álmokat küldött le szívére. Talán, ha ez álmot végigaludhatta volna, egy boldog napra ébredt volna utána!

Ekkor megzendült ablaka alatt a csalogánydal.

A csalogány! A szerelem énekese! Miért van rábízva, hogy éjszaka énekeljen, mikor minden madár fészkén ül, és fejét szárnya alá rejtve alszik? Ki küldi őt: „Kelj és hirdesd, hogy a szerelem mindig ébren van?”

Ki bízta rá, hogy költögesse fel az aluvókat?

Hiszen még a népdal is azt mondja:

„Szerelemnél jobb az álom,
Mert az álom: nyugodalom,
A szerelem szívfájdalom.”

Ejh! Eredj innen, dalimadár!

Cipra megpróbálta újra elalunni. A madárdal nem engedte.

Könyökére emelkedék, s aztán úgy hallgatá azt tovább.

És eszébe jutotta vén cigányasszony bűve-bája: a szerelem babonája.

„Ha éjjel, éjfélkor, ablakod alatt megszólal a dalimadár, menj oda mezítláb, törd le azt az ágat, amelyen énekel, ültesd el cserépbe, öntözd meg szádban hordott vízzel; mire megéled, szeretőd megtér hozzád, s el nem hagyhat soha.”

Ah! Ki járna éjszaka a szabadban? A fülemüle tovább is szólt:

„Eredj ki mezítláb, úgy törd le az ágat!”

Nem. Nem. Milyen nevetség volna az; ha valaki meglátná, továbbmondaná, kigúnyolnák érte.

A csalogány meg újrakezdte a dalt.

Gonosz madár, hogy nem enged alunni!

Pedig milyen könnyű volna megkísérelni: egy ágacskát a virágcserépben. Ki tudhatná meg, hogy mi az? Ártatlan tréfájuk a lyányoknak, amivel nem tesznek senkiben semmi rontást. Gyermeteg babonája a szerelemnek.

Könnyű volna megkísérteni.

Hátha igaz? Hátha van benne valami? Olyan sokszor mondják: ez meg amaz asszony mit adott be a férjének, hogy olyan híven szereti, még a hibáit sem látja! Hátha igaz?

Úgy csodálkoznak sokszor, hogy szerethetett meg valaki valakit, mivel igézték meg! Hátha igaz?

Hátha vannak olyan szellemek, amiket talizmánnal lehet megfogni, aztán hoznak, tesznek mindent, amit parancsolnak nekik?

Cipra önkénytelenül összeborzadt.

Maga sem tudta, miért, de egész teste reszketett és fázott!

– Nem. Nem kell így! – mondá magában. – Ha cserében nem adja szívét, szívet szívért – orozva ne legyen enyim! Ha nem szerethet azért, hogy megérdemlem, ne szeressen azért, hogy megbabonázom! Ha nem szeret, ne is utáljon! Eredj innen, dalimadár, nekem nem kellesz!

Azzal takaróját fejére húzta, és a fal felé fordult. De az álom csak nem jött vissza; de a reszketés csak nem múlt el; de a dalimadár csak nem hallgatott el a bokorban.

Már egészen az ablak alá jött; ott énekelte: „Jöjj, jöjj, jöjj; ide jöjj; ide jöjj!”

Néha úgy tetszék, mindha a dalimadár szavában világosan ki volna mondva: „Cipra! Cipra! Cipra!”

A szenvedély forró köde elfogta a leány agyát.

Szíve úgy dobogott, majd kiszakítá keblét, és minden tagja úgy reszketett.

Nem volt lelkének ura többé.

Kilépett ágyából, s azzal együtt kilépett abból a bűvkörből, melyet az Úr ihlete képez a hozzá menekülő körül, s melyben az alvilág minden kísértője elől olyan jól van védve.

„Menj mezítláb!”

Hiszen csak néhány lépés az ajtótól az orgonabokorig. Ki láthatná meg? Mi történhetnék addig?

Hiszen csak ártatlan óhajtás az egész.

Hiszen nem tesz vele semmi rosszat.

A láz elállta minden idegét.

Csak egy kis gallyacskát letörni indul, és mégis úgy érzi, mintha a legszörnyűbb vétket elkövetni menne, melynek az álmatlan éjszakát kell magára hívni oltalmazóul.

Nagy csendesen nyitotta ki ajtaját, hogy ne nyikorogjon. Loránd a folyosó átellenes szobájában alszik; meghallhatna valamit.

Mezetlen lábakkal, nesztelenül elsuhant Loránd ajtaja előtt; a kertre vivő házajtóról leemelte óvatosan a keresztvasat; a tolózárt félrehúzta, s a kulcsot oly vigyázva fordítá el, hogy hangot nem adott.

Nesztelenül felnyitá az ajtót, s kitekintett rajta.

Csendes, mélázó éj volt odakünn; a csillagok, mint szokták harmathullás alatt, színeiket váltogatták, zölden, pirosan villogva.

A csalogány most már csak gyügyögve nyögdécselt a bokorban, mint mikor párjára rátalált.

Cipra körültekintett. Mélyen alvó éjszaka van; nem láthatja most meg senki.

Mégis összehúzza keblén patyolatruháját, mégis átallja mezítlen lábait megmutatni a csillagos éjnek.

Ejh, hiszen csak egy percig tart ez!

A fű szép lágy, szép harmatos a bokrokig; nem sérti meg éles kavics lábait, nem árulja el zörgő haraszt lépéseit.

Kilép a szabadba, s nyitva hagyja maga után az ajtót. Úgy reszket, úgy fél, úgy tekintget maga körül!

Mint aki lopni indul, aki még nem próbálta azt soha.

Csendesen eloson a bokrokig.

A csalogány ott nyögdécsel a sűrűben.

Beljebb kell hatolnia, a lombokat csendesen szétválasztania, hogy meglássa, melyik ágon szólt a madár.

Nem tudja meglátni.

Újra hallgatózik; a zizergés odább csalogatja.

Itt kell neki lenni már közel; itt gyügyög, itt neszel, tán meg is foghatná kezével.

Mikor aztán még egy ágat félrehajt, hirtelen egy marcona alak emelkedik fel előtte, s megragadja előrenyújtott kezét.