XXVIII. Az éjjeli küzdés

A rémalak, ki Cipra kezét hirtelen megragadta, vérszomjú vigyorgással nézett áldozata szemébe, kinek minden tagját elzsibbasztá a rémület első pillanata.

– Mit akarsz? – hebegé alig hallható, elfulladt hangon a leány.

– Mit akarok? – suttogá vissza amaz. – El akarom vágni a gúnárodnak a torkát, te liba! Kell-e fülemülemadár?

S azzal élesen füttyentett.

A füttyre hirtelen felugráltak leshelyeikből a cinkosok.

E perc egyszerre visszaadta Ciprának a kétségbeesés felmagasztalt idegerejét; hirtelen kiszakítá kezét a rablóéból, s három szökéssel mint a felriadt őz, a nyitva hagyott ajtó küszöbén termett.

Hanem a farkas is a nyomában rohant, s éppen az ajtónál elfogta. Nem volt a leánynak ideje azt becsaphatni előtte.

– Meg ne nyikkanj! – dörmögé Kandúr, egyik kezével a leány karját szorítva, másikkal annak száját iparkodva betapasztani. De Ciprát szilajjá tette a rémület: letépte a rabló kezét szájáról, s míg vonagló testével az ajtótól eltaszigálta őt, éles sikoltással verte fel az éjszakát!

– Loránd! Segíts! Gyilkosok!

– Hallgatsz, te kutya, vagy lekésellek! – dörmögött rá a rabló, kirántott kését a leány mellének szegezve.

Cipra nem ijedt vissza a hegyes késtől: folyvást kétségbeesetten küzdve a rablóval, kiáltozott: „Loránd! Loránd! Fegyverre! Gyilkos!”

– Vessz meg hát! – ordítá a rabló, kését a leány keblébe döfve.

Cipra hirtelen megkapta mindkét kezével a kést.

Ebben a percben ott termett mellette Loránd.

Az első sikoltásra kirohant szobájából, s fegyvertelenül, ahogy volt, sietett Cipra segélyére.

A leány egyre küzdött a rablóval, visszatartva azt teljes erejével, hogy az ajtón be ne jöhessen.

Loránd odaszökött hozzá, s öklével oly ütést talált a rabló arcára, hogy annak két foga törött ki bele.

Most két lövés hangzott, s rá egy zuhanás és egy káromlattal teljes ordítás.

Topándy lőtt ki az ablakon, s egyike a négy rablónak halva esett arcra, a másik sebesülten rogyott le az oszlopok mellé.

A két lövés, a háta mögött hangzó ordítás, a váratlan ütés arcára zavarba hozták Kandúrt, hátraszökött az ajtóból, még kését is Cipra kezében hagyva.

E megnyert pillanatot Loránd gyorsan felhasználá arra, hogy becsapja a tölgyajtót, elétolja a reteszt, s azután felvesse rá a nehéz keresztvasat.

Már a másik percben hangzott a rablók erőszakos robaja az ajtón, amint feszítőrudakkal nekiestek, hogy sarkából kivessék.

– Jer, siessünk innen! – szólt Loránd, Cipra kezét megfogva. A leány elfulladt hangon monda:

– Jaj! Nem bírok lépni. Elszédülök.

– Meg vagy sebesítve? – kérdezé Loránd ijedten. Sötét volt, nem láthatá.

A leány odaroskadt a falhoz.

Loránd hirtelen átfogta karjai közé, s szobájába vitte ölében.

Még égett a lámpa asztalán, most végezte leveleit.

A sebesült leányt letevé ágyára.

Elszörnyedt, midőn látta, hogy azt egészen ellepte a vér.

– Nagyon meg vagy sebesítve?

– Nem nagyon – szólt a leány –, nézze, csak eddig ment be a kés.

És mutatta a rablótól elvett kés lapján, ameddig az keblébe volt döfve.

Loránd vigasztalanul csapta össze kezeit.

– Itt egy kendő, szorítsd a sebre, hogy ne folyjon a vér.

– Menjen! Menjen! – rebegé a leány. – Gondoljon a maga védelmére! Azok meg akarják ölni. Azok magát akarják meggyilkolni.

– Ejh, jöjjenek a nyomorultak! Szemükbe nézek! – monda Loránd, és csak Ciprára volt gondja, egy zsebkendőt hirtelen foszlányokra tépett, hogy azzal a vértől bugyogó sebet a leány keblén betömje. – Feküdjél nyugodtan! Tedd ide fejedet! Ide, ide; ne oly magasra! Fáj-e nagyon?

A leány nyakában egy hajból font lánc volt: ez útjában állt Loránd mentő segélyének, le akarta onnan tépni.

– Ne! Ne! Ne bántsa azt – rebegé a leány –, annak ott kell maradni, amíg élek. Menjen! Ragadjon fegyvert, védje magát!

A fejszecsapások kettőztetve döngeték az ajtót, s a zárt ablak táblákon áttörő golyók szikrázva szórták a vakolatport a falakról: lövés lövésre jött.

Lorándnak nem volt más gondja, mint hogy a sebesült leánynak jól van-e vetve a feje alja.

– Loránd! – szólt a leány lihegve. – Hagyjon engemet! Azok sokan vannak. Meneküljön! A lámpát oltsa el, s ha a lámpa elaludt –, akkor hagyjon magamra!

Még ekkor is eszébe jutott: ha a lámpa el lesz oltva, – akkor hagyjon magamra.

Pedig bizony a lámpát jó lenne eloltani, mert a rablók mind ide irányozzák lövéseiket, észrevéve az ablak résein, hogy itt világosság van.

– Loránd! Hol vagy, Loránd? – hangzék Topándy szava a folyosón.

E hangra kezdett eszmélni Loránd a veszély felől, melyben az egész háznép forog.

– Gyere hát! Vedd azt a puskát! – szólt az öregúr, megállva az ajtóban. Arca most is oly gunyoros volt, mint akármikor. Legkisebb felindulás, ijedség vagy düh nem látszott rajta.

Loránd felállt az ágy mellől, hol eddig térdepelt.

– Ne vesződjél most a csizmahúzással! – zsörtölődött az öregúr-vendégeink megjöttek. Tálalni kell! Hol van Cipra? Ő fogja tölteni puskáinkat, míg mi lövöldözünk.

– Cipra nem teheti azt, mert meg van sebesülve.

Topándy csak most vette észre, hogy Cipra ott fekszik.

– Lövés? – kérdé Lorándtól.

– Késszúrás.

– Csak késszúrás? Az még begyógyul. Cipra kiállja azt! Ugye, leányom! Katonadolog! Majd visszaadjuk az atyafiaknak. Maradj hát, Cipra, veszteg, és ne mozdulj! Mi ketten végezünk. Hozd a fegyvered és a lőszereidet, Loránd! A lámpát hozd ki a folyosóra! Itt egyenesen belénk látnak róla. Szerencse, hogy nem tudnak a gazemberek puskával bánni, csak a port vesztegetik.

– Hát Ciprát itt hagyjuk magára? – kérdé aggódva Loránd.

Cipra összetette kezeit, úgy nézett rá.

– Menjen ön – rebegé. – Menjen innen: különben én is felugrom, és elvánszorgok innen, amíg bírom magamat.

– Ne félj! Ide nem fognak ők bejönni – szólt Topándy; s maga elvevé az asztalról a lámpát, s Lorándot kézen fogva erőszakosan elvoná magával.

A keresztfolyosón aztán megálltak haditanácsot tartani.

– A fickók még mindig sokan vannak – monda Topándy –, pedig kettőt már lepörköltem közülök. Körüljártam a szobákat, s úgy látom, hogy minden kijárás el van állva. Be ugyan nem jöhetnek, mert az ajtók éppen az ő számukra vannak készítve, s az ablakokat keresztvasak és táblák védik. Kezem ügyében nyolc lövés: még ha betörnének is, mire valaki a folyosó végéről idáig jut, már akkor nem ember többé. – Hanem más baj lehet. Ha látják a fickók, hogy jól védjük magunkat, ránk gyújtják a házat, s úgy kényszerítenek bennünket kirohanni a szabadba. Ott azután részükön az előny. Azért most neked ez a feladatod: Vedd a dupládat, és eredj föl a padlásra! A hajdúm úgy elbújt a szakáccsal együtt, hogy mézeskaláccsal sem tudom őket előcsalogatni; különben azt küldeném oda valamelyiket.

Az ajtót dühödten ütötték fejszével.

– Mindjárt, mindjárt! – kiáltott tréfásan Topándy. – Nem várhatnak az akasztófáravalók!

– S mit csináljak a padláson? – sürgeté Loránd.

– Hát várd türelemmel! Majd elmondom. Hiszen nincsen török a hátadon. – Felmégy, és kimászol a padlás csapóajtaján a tetőre: azután körülsétálsz négykézláb a rézcsatornában; nem bántasz senkit, hagyod őket dobolni mind a négy ajtón. Majd én beleszólok a rátóti furulyával a szerenádba, amikor kell. Hanem ha egyszer aztán látod, hogy kezdenek kicsiholni, csóvát gyújtani, akkor azt emberestül együtt kioltod. A rézcsatorna megvéd lövéseik ellen, ők nem láthatnak téged, te pedig, mikor ők tüzet gyújtanak, legszebben puskahegyére foghatod egyenkint. Hát csak ezt akartam mondani.

– Jól van – monda Loránd, vadásztáskájából előkeresve töltényeit és lőkupakjait.

– Golyók helyett jó lesz futókat venned – szólt Topándy –; a futóval jobban talál az ember, mikor sötétben lövöldöz, kivált csoportok közé. Aztán csak hidegvér, öcsém; – tudod: bolondság az egész élet.

Loránd megszorítá az öreg kezét, s gyorsan felfutott a padlásra.

Ott a sötétben csak tapogatózva lehetett haladnia; sokáig tévedezett előre-hátra, tűzkövével csiholva, hogy tájékozhassa magát, míg rátalált a csapóajtóra, melyet fejével fölemelve, a tetőre kijutott.

Onnan csendesen lecsúszott, hasmánt meglapulva, a vízcsatornáig.

Alatta folyt a tomboló munka. A fejszedöngetés, a deszkák recsegése, a káromkodással biztatott erőfeszítés, aztán egy-egy lövés kívülről, belülről, arra új káromkodás, döngetés, nehéz csákányütések a falon. A rablók nem bírva az ajtót kifeszíteni, az ajtófelek kitöréséhez fogtak.

S a távolban semmi nesz, semmi zaj. A gyáva szomszédság elzárkózva lapult meg saját házaiban, nem is igen lehetett rossz néven venni, hogy fegyvertelenül nem jött segélyre. A lőfegyver félelmes úr!

A cselédház felől is csend van. Azok sem mernek előjönni. A bátorság nem szegény embernek való.

Csak két férfi van az egész udvartelken, akinek szíve van.

A harmadik bátor szív egy leányé; de az már sebzve fekszik.

Erre a gondolatra valami ingerlő düh szállta meg Loránd idegeit. Érzé, hogy szédül; érzé, hogy nem maradhat itt ezen a helyen, mert utóbb is le fog ugrani onnan.

Leugrani!

Egy eszméje támadt. Nehéz merénylet, de ha már ki van gondolva, meg is lesz téve.

Visszakúszott a padlásra; levágott egyet azon hosszú szárítókötelek közül, mik egyik gerendától a másikig vannak feszítve. Annak egyik végére egy kapcsos ólomgömböt csombókolt, mit a padláson heverő régi óráról vett le, s ismét visszatért vele a háztetőre.

Nem messze a háztól állt egy régi nagy platánfa; szétterjedt ágainak egyike olyan közel nyúlt a háztetőhöz, hogy Loránd bizton eltalálhatá a kötélvetéssel. Az ólomgömbös kötél mint a „lasszó” csavarodott a fa ágára, s megfogta azt erősen.

Akkor Loránd a kötel másik végét ráhurkolá egy szarufára. Azután nyakába akasztá fegyverét szíjánál fogva, s két kézzel a kötélbe fogózva, ránehezedék egész terével, megtudandó, ha erősen tart-e a kötél.

Mikor aztán meggyőződött felőle, hogy a kötél megbírja, elkezdett a háztetőről átkapaszkodni a platánfáig, egy szál kötélen, a levegőben függve.

Azok ott alant verandától takarva, nem vehették észre; a neszre sem ügyelhettek saját erőködésük miatt, az ajtórecsegés, a lövöldözés mellett elveszett az a rövid kis zaj, amit egy ágreccsenés s egy fáról lemászó alak surranása okoz.

Loránd a platánfáról szerencsésen lejutott a földre.

A platánfa a kastély szögletén állt, tehát mintegy harminc lépésnyi távolban az ostromlott ajtótól.

Loránd e helyről nem láthatott a rablókra; a veranda északi oldalát belepte a folyondár, s eltakarta az alakokat.

Közelebb kellett hozzájuk mennie.

Az orgonabokor-csalit Cipra ablaka alatt éppen kínálkozó hely volt számára. Ez csak tíz lépésnyire van az ajtótól, s onnan egyenesen odalátni.

Loránd felvonta fegyverén a sárkányokat, megtapogatta a gyutacsokat rajta, s azzal nekiindult egyedül, egy fegyverrel az egész rablócsapatnak.

Az orgonacsalitba érve, jól ráláthatott az egész csoportra.

Négyen voltak.

Kettő a feszítő kecskelábbal iparkodott a nehéz, vassal burkolt ajtón rést tágítani, míg a harmadik, a sebesült, ki nem bírt már lábán állani, még mindig részt vett égő fájdalmai dacára is az ostromban. Ez a támadt résen bedugva fegyvere csövét, belövöldözött rajta, hogy a belül levőket akadályozza a védelmezésben.

Néha egy-egy lövés belülről felelt neki vissza, anélkül, hogy talált volna valamit.

A negyedik rabló csákánnyal kezében az ajtófél kitörésében fáradt. Ez volt a Vasgyúró.

Az udvar túlsó felén még azután két fegyveres alakot látott Loránd őrt állani a cselédlak előtt. Tehát hatot egymaga ellen. S még többen is vannak!

Az ajtó nagyon recsegett már: a ragasztó dűlőfélben volt. Lorándnak úgy tetszett, mintha nevét hallotta volna kiáltani belülről.

– No, most neki valamennyien! – dörmögék egymást biztatva a rablók, s feszült erővel kapaszkodtak bele a vasrúdba. – No még jobban! No még!

Loránd csendesen arcához emelé fegyverét, s gyorsan egymás után kétszer odalőtt közéjük.

Egy jajkiáltás sem hangzott a két lövés után; – csupán két nehéz test zuhanása. Azok olyan jól meg voltak halva, hogy nem is panaszkodtak róla.

Az, amelyiknek a feszítővas a kezében maradt, azt is messze elhajítá háta mögé, amint hanyatt vágta magát.

Az elébb megsebesült erre segélyért kezdett ordítani.

– Ne ordíts! – riadt rá az ötödik rabló – elrémíted a többit.

Azzal két ujját szájába dugva, kétszer füttyentett élesen.

E kettős füttyre Loránd látta, hogy a cselédház előtt ácsorgó két rabló hirtelen futva közeledik errefelé, míg a kastély túlsó oldalán támadt dobaj tudatá vele, hogy arról az oldalról is jőnek. Most hármas tűz közé van szorítva.

Nem veszté el lelkét.

Amíg azok ideérnek, éppen elég ideje marad puskájába mind a két töltényt leverni, a lőkupakot felrakni, s aztán egyik lövés jobbra, másik balra: a szemközt álló ellen takarják a bokrok, az nem célozhat.

Sietség! vigyázat! és bátorság!

Loránd sokat olvasott a hírhedett oroszlánvadász kalandjairól; nem bírta azokat elhinni. Hogy egy magányos embernek a sivatag közepén, távol minden emberi segélytől, csupán egy bokor által védve, elég bátorsága legyen egy csoport prédára jött oroszlán közül célbavenni a legöregebb hímet, s tíz lépésnyi közelből belelőni a szívébe. Ha nem találja éppen a szívét, veszve van. De bizonyos róla, hogy el fogja találni, s arról is bizonyos, hogy az egész csoport futni fog, ha ez elesett.

Mennyi lélekerő kell e merész tetthez! Milyen forró szív, milyen hideg kéz!

Most e rémséges pillanatban megtudta, hogy mindez lehet. A férfi akkor érzi, hogy mennyire férfi, mikor a veszély közepén van, egyedül önmagára hagyva.

Ő is vadászaton van, a dúvadak legveszélyesebbike ellen, akit úgy hínak, hogy „ember”.

Kettőt már leterített. Olyan jól találta őket, mint az oroszlánvadász a magáét.

A leshelyéhez közeledő fenevadak robaja hangzik két oldalán, s a legvénebb ott áll lesben, a veranda oszlopához bújva, ugrásra készen, tíz lépésnyi távolban előtte. Neki csak két lövése van, s azzal három oldalra kell magát védelmeznie.

Veszélyes sport!

A cselédháztól elősiető rablók egyike már kibukkant a kert fái közül; a másik még hátrább maradt.

Loránd csendesen célbavette az elsőt; alant kellett vennie, nehogy a sötétben fölötte lőjön el.

Csakugyan jó volt megfogadnia nagybátyja tanácsát, hogy futóval lőjön a félhomályban egyes golyó helyett. A lövés mindkét lábára megsántítá a rablót; futtában elbukott az, s a bokrok közé esett.

A mögötte jövő aztán meghökkent társa példáján, s a távolban megállva, onnan lövöldözé ki fegyvereit Loránd felé. Loránd saját lövése után rögtön lebukott térdre, s azt nagyon jól tevé, mert a következő percben Kandúr kettős lövései hangzottak a veranda oszlopa mellől, s hogy jól voltak célozva, azt megtudhatá Loránd az arcába hulló orgonafalevelekről, miket a golyók feje fölött lesodortak.

Most a harmadik oldalra fordult arccal.

Onnan hárman jöttek az összehívó füttyszóra: Korvé, Pofók meg Bogrács, kik az utcaajtót s a kastély másik kijáratát őrizték.

Ezek éppen akkor fordultak be a kertbe, mikor társuk, Fosztó, Kanyót elbukni látva, megállt a túlsó félen, s dupláját és pisztolyait onnan lövöldözé ki Loránd rejthelye felé. Igen természetes volt arra a gondolatra jönniök, hogy az talán a vadászlakból jött segély: a golyók az ő fejeik fölött fütyültek el, mire aztán ők is elkezdtek amarra visszalövöldözni; Fosztó aztán megijedt e nem értett fordulattól, s elfutott.

A vén Kandúr rekedt hangja nem bírt érvényt szerezni magának az eszeveszett lövöldözés közepett:

– Ne lövöldözzetek egymásra, ti marhák!

Azok nem értették, nem hallották.

Loránd sietett őket felvilágosítani.

Célba vevé a három cinkost, kik vaktában lövöldöztek a fekete éjszakába, s ahonnan éppen nem várták a veszedelmet, a húsz lépésnyi közelben levő orgonacsalitból, a második lövéssel őket üdvözölte.

E lövésnek döntő hatása volt. Talán többen is kaptak sebet; egy nagyon eltántorodott, a másik kettő futásnak eredt, azután, hogy társuk nem bírt velük menni, azt felkapták és magukkal cipelték, perc alatt eltűnve a park sűrűjében.

Csak a vén oroszlán maga volt még hátra. A vén Kandúr. A dühtől égő rabló, ki a második lövés lobbanásakor megpillantva Loránd arcát, felismeré benne azt, akit keresett, akit gyűlölt, akinek vérét szomjazta; azt az ellenségét, akit átokkal emlegetett, akit széttépni, halálra kínozni ígért, s aki itt van ismét az útjában, s rettenetes hatalommal veri szét egymaga az egész ellene jött tábort, mintha ő volna az árkangyal.

Kandúr jól tudta, hogy annak nem szabad időt engedni, hogy még egyszer megtölthesse fegyverét.

Nem is lövöldözésre való pillanat ez már, hanem összerohanásra, egymás testének fogakkal szétmarcangolására!

A rabló sem töltögette fegyverét, puszta kézzel, amint maga előtt látta állani Lorándot, kirohant leshelyéből, s tajtékzó dühvel veté magát az ifjúra.

Loránd átlátta, hogy itt a bokrok között fegyverének ütő eszközül sem veheti semmi hasznát többé, s elhajítá azt magától; s ő is puszta kézzel fogadta ellenét.

Kar kar ellen; arc arc ellenében!

Megragadták egymást, s így néztek egymás szemébe.

– Te ördög! – mormogá Kandúr fogvicsorgatva, mint mikor a berki dúvad ellenével összeharapja magát. – Elraboltad aranyomat, elraboltad leányomat. Most megeszlek.

Loránd most tudta meg, hogy a rabló Ciprának az apja. Saját leányát gyilkolta hát meg!

E gondolat oly dühöt keltett Loránd szívében, hogy a rablót térdre roskasztotta egy taszításával.

Hanem az hirtelen talpon volt ismét.

– Ohó! Te is erős vagy? Jól élnek az urak; van nekik erejük. Hanem a bika is erős, azért a farkas mégis levágja; azért mégis megeszlek.

S újult dühvel veté magát Lorándra.

Hanem Loránd nem ereszté őt magához oly közel, hogy derekát átkarolhassa. Gyakorlott tornázó volt; ellenfelét kartávolságnyira bírta tartani magától.

– Hát nem engedsz magadhoz közel jutni? Nem engeded, hogy megcsókoljalak, he; hogy kiharaphassak egy darabot ebből a te gyönyörűséges szép pofádból?

A fenevad fogvicsorgatva nyújtogatta nyakát, hogy Lorándot megmarhassa.

A tusa kétségbeesett volt. Lorándot segíté az ifjúi erő frissesége, a hidegvér, a gyakorlatban kifejlett ügyesség; a rablónak sokszorozá erejét a düh; izmai szívósak voltak, és támadásai véletlenek, hevesek, meglepők, mint a szilaj fenevadé.

Egyik sem kiáltott. Loránd nem hítt segélyt, attól tartva, hogy kiáltására a rablók is visszatérhetnek, s Kandúr sem, a házbeliek eljövetelétől tartva.

Vagy talán nem is gondolt egyik sem erre: elfoglalta minden eszméjét az, hogy saját kezével törje le ellenfelét.

Kandúr csak fogai közül dörmögött; a düh közepette sem hagyva el pokoli humorát. Loránd nem szólt neki semmit.

A tér is rossz volt e küzdelemre.

Akadályozó bokrok között, mikben előre-hátra botlottak, tört, recsegett dulakodásuktól a cserje; nem mozoghattak szabadon, nem vehetett egyik is nagy fordítást, attól tartva, hogy a lódításban maga bukik el.

– Gyere! Gyere! Gyere ki innen! – morgá Kandúr, kifelé rángatva Lorándot a bokrosból. – Gyere ki a gyepre!

Loránd egyetértett vele.

Kihuzakodtak a tisztásra.

Itt veszettül támadt újra Lorándra a rabló.

De most már nem azon törekedett, hogy őt letörje, hanem hogy teljes erejéből magával ráncigálja tovább.

Loránd nem értette, hogy mit akar ellenfele.

Mindig odább, odább vonja magával.

Loránd már kétszer is levágta őt a földre, de a rabló, mintha vasból volnának karmai, úgy csimpajkozott bele, s újra felpattant, újra ráncigálta Lorándot odább.

Egyszer aztán észrevette Loránd, hogy mi szándéka van ellenfelének.

Még néhány hét előtt, midőn azt mondá nagybátyjának, hogy ispánlak kell, Topándy megásatta a mészvermet a kert laposában, ahol útban nem lesz, s azt tegnap töltötték meg színig oltott mésszel.

A rabló ebbe akarta belerántani magával Lorándot.

Az ifjú hirtelen megveté lábát, s egész erejével visszatartózkodott.

Kandúr szemei ragyogtak a düh örömétől, mikor ellenfele megdöbbent arcán észrevette, hogy az tudja már, mi szándéka van vele.

– No hát hogy tetszik a tánc, úrfi? Ez lesz most a selyemtánc! A vőlegény a menyasszonnyal; bele együtt a mészverembe! Gyere no! Gyere hát! Majd ott az oltott mészben lemegy mind a kettőnknek a bőre a testéről; én felveszem a tiedet, te felveszed az enyimet; milyen szépek leszünk mind a ketten!

A rabló kacagott.

Loránd minden erejét összeszedte, hogy az őrjöngőnek ellene szegülhessen.

Akkor aztán Kandúr hirtelen mind a két karjával Loránd jobb karját fonta át; belecsimpajkózott lerázhatatlanul, s ördögi nevetéssel monda: „Gyere hát! Gyere hát! Gyere hát!”, s ráncigálta Lorándot, közelebb, közelebb a verem széléhez. Egypár ütést, amit Loránd szabadon maradt öklével koponyájára adott, számba sem vett, kemény volt az, mint a vas.

Már a verem széléig értek.

Ekkor Loránd bal karját hirtelen a rabló dereka alá vetve, annál fogva felkapá őt a levegőbe, s jobb karjával egyet csavarintva rajta, átveté a feje fölött.

Ez akrobatai remeklés oly erőfeszítésébe került, hogy maga is hanyatt bukott bele. – Hanem jól sikerült.

A rabló a légben érezve magát, elveszté eszméletét, s míg egy pillanatra elbocsátá Loránd karját, hogy ahelyett hajába markoljon, már ugyanabban a pillanatban el volt hajítva, egyedül esett bele a mészverembe.

Loránd hirtelen felugrott a földről, s fáradtan, lihegve támaszkodott egy fa derekának, ellenfelét keresve szemeivel és nem találva sehol.

Perc múlva a fehér mésziszap közül egy rémalak emelkedett elő, a verem túlsó partján kikapaszkodva, s fagyasztó üvöltéssel rohanva tovább: neki az udvarnak, ki az utcára. Loránd zsibbadtan hallá azt a pokolbeli ordítást mind távolabb haladni az utcán.