XXX. Credo…!

Virradni kezdett.

Topándy nem hagyta el Ciprát azóta, hogy megsebesítették. Egyedül ült ágya mellett.

Cselédnek, szolgának mind más tennivalója volt most: szolgabíró előtt álltak, elfogott rablókkal szembesítve, s a bírói vizsgálat igénybe vette őket mind.

Topándy volt egyedül a sebesült leány mellett.

– Hol van Loránd? – suttogá Cipra.

– Ő rögtön befogatott, és áthajtott maga a szomszéd faluba az orvosért – számodra.

– Nem történt baja?

– Hallhattad szavát az ablakon át, mikor mindennek vége volt. Be nem jöhetett, mert zárva volt az ajtó. Az volt első gondja, hogy neked orvost hozzon.

A leány felsóhajtott.

– Ha későn talál jönni…

– Ejh, ne epeszd magadat ezzel! Sebed nem halálos, csak légy nyugodt.

– Azt én jobban tudom – szólt a leány sebláztól hevülten. – Én érzem azt.

– Ne búsulj, Cipra, meg fogsz gyógyulni – szólt Topándy, megfogva a leány kezét.

És akkor a leány úgy kulcsolá öt ujját Topándy öt ujja közé, hogy az mint két imádkozó kéz kapcsolódott össze.

– Uram. Én tudom, hogy a sír szélén állok. Most megfogtam az ön kezét. Úgy fogtam meg, ahogy imádkozók szokták azt összetenni. Enged-e ön a sírba lemennem anélkül, hogy az egy imádságra megtanított volna? Ezen az éjszakán a gyilkos kés az én szívemet találta, hogy az önét megszabadítsa. Nem érdemli-e ez a szív, hogy utolsó kívánsága teljesüljön? Nem érdemli-e az az Isten, aki az éjjel mind a kettőnket megszabadított, engem az élettől, önt a haláltól, hogy ezt neki megköszönjük?

Topándy elfogult kebellel szólt:

– Mondd utánam!

S elmondta előtte az Úr imáját.

A leány áhítattal rebegte azt utána.

Óh, milyen szép az! Óh, milyen nagy mondások azok mind! Először elmondta utána; azután újra elmondatta szakaszonkint, megkérdezé: mit jelent e mondás, mit a másik? Miért mondjuk azt, hogy „atyánk!”, mi az a „te országod”? Megbocsát-e ő nekünk, ha mi is megbocsátunk elleneinknek? Minden gonosztól megszabadít-e minket? Micsoda erő az az „ámen”? Óh, milyen szép ez mind! – Harmadszor aztán ő maga mondta el az imát Topándy előtt: egy szót sem hibázott el benne.

– Most könnyebben érzem magamat – szólt boldogságtól sugárzó arccal.

Az ateista félrefordítá arcát, és sírt.

Az ablaktáblák átereszték a napsugarakat a golyóktól áttört lyukakon.

– Naplemente ez? – suttogá a leány.

– Nem, leányom, napfelkölte.

– Én azt hittem, este van már.

Topándy kinyitott egy táblát az ablakon, hogy a besütő napfényt láthassa Cipra.

Azután visszatért a beteg leányhoz, kinek arca lázpírtól égett.

– Mindjárt közel lesz Loránd – biztatá őt gyöngéden.

– Mindjárt „messze” leszek én – sóhajta a leány égő ajakkal.

Olyan hosszú is volt az az idő, amíg Loránd visszajő.

A lyán nem kérdezősködött többet felőle; de minden ajtónyílásra, minden kocsizördülésre úgy figyelt, és aztán oly csüggedt lett utána, hogy mégsem az jő.

Milyen soká tud késni!

Pedig amilyen gyorsan négy paripa vágtatni tud, oly repülve járta meg az utat Loránd.

A sebláz még izgatottabbá tette a leány képzelődését.

„Hátha valami veszély éri az úton? Hátha összetalálkozik az elriasztott rablókkal? Hátha a rozzant hidak valamelyikéről lefordul?”

Egyik rémkép a másikat váltotta fel hevült agyában. Úgy reszketett Loránd miatt.

Ekkor eszébe jutott, hogy hiszen ő már tudja magát védni a rémek ellen. Hiszen már tud imádkozni.

Összetette kezeit keble fölött, és szemeit lehunyta.

Amint az áment kimondá magában, hallatszott a kocsizörgés az udvaron s rá az ismerős léptek közeledése a folyosón.

Óh, milyen boldog érzés ez!

Azon érzés, hogy az imának sikere van. Óh, milyen boldogok, akik ebben hisznek!

Az ajtó nyílik, s az imádott ifjú lép be rajta.

Odasiet Cipra ágyához, és megfogja kezét.

– Lásd, szerencsém volt; éppen útban kaptam az orvost. Ez is jót jelent.

Cipra mosolygott rá.

Minden jót jelent már, csakhogy te itt vagy!

Szemei kérdeni látszának tőle: „Hát téged nem ért semmi baj?”

Az orvos megvizsgálta a sebet, bekötözé, és azt mondá a leánynak, hogy csak legyen nyugodtan; ne mozogjon, és ne beszéljen sokat.

– Van-e remény? – kérdé tőle súgva Loránd.

– Az Isten és a természet segíthetnek.

Az orvosnak távozni kellett, a sebesült rablók ápolására. Loránd és nagybátyja ott maradtak Cipra mellett.

Loránd odaült ágya szélére, s kezében tartá kezét. Az orvos valami csillapító szert hozott számára, azt maga adta be a szenvedőnek.

Cipra hogy áldta azt a kést, mely neki azt a sebet adá!

Ő tudta csak, milyen mélyen hatott be az!

A férfiak azt hitték, hogy az a vékony kis szúrás nem elég egy éltet kettémetszeni.

Topándy levelet írt Loránd íróasztalán; s azon kérdésre, kinek ír, azt felelé: „A papnak”.

Nem szokott pedig levelezésben állani vele.

Cipra azt gondolá, hogy ez is őérte történik.

Hiszen még meg sincs keresztelve.

Csendes borzongást érze testén e gondolatnál.

Mi titokteljes ház ajtaja az, mely meg fog előtte nyílni? Talán egy egész palotaosztály, melynek fényes termein elvakul a szem, amíg végigtekint?

Nemsokára ismét léptek hangzának kívül. Talán már a lelkész jő?

Csalódott.

A belépőben egy rég látott alakot ismert fel: Buczkay esküdtet.

A tisztviselő arcán, szokott gömbölyűsége dacára, meglátszott az izgalom, melybe a jelen szövevényes bűntény vizsgálata helyezte.

Félrehívá Topándyt, s vele kezdett el suttogni.

Cipra nem hallhatá, mit beszélnek; de egy tekintet, amit a két férfi feléje vetett, elárulá előtte a beszéd tárgyát.

A bírák itt vannak, és törvényt tartanak a bűnösök felett. – Megvizsgálják, hogyan történt elejétől végig; – mindent meg kell nekik tudni. – A többieket kivallatták már; most őrá fog kerülni a sor: – idejönnek kétrét hajtott írásokkal, s fogják kérdezni egymás után: „Hol jártál? Miért jöttél ki éjjel a szobádból? Miért nyitottad ki a ház ajtaját? Mit kerestél künn a kertben?”

Mit fog ő felelhetni ez iszonyú kérdésekre?

Hazugságokkal takarja-e be szégyenpiros arcát az Isten színe előtt, akit tanúbizonyságul hí le a mennyekből, akinek irgalmához nyújtja esdő kezét, midőn az elmerülés órája jelen van?

Vagy pedig bevallja az egészet?

Hogyan szeretett? Milyen őrült volt? Milyen babona után indult? Mivel akarta meghódítani szíve kedvesét?

Ezt nem lehet kivallani! Inkább szívéből az utolsó csepp vért, mint ezt a titkot.

Vagy hallgasson-e megátalkodottan? Terhelje emlékét azzal a gyanúval, hogy ő, a rabló leánya, ajtót nyitott rabló apja előtt, s egyetértett a gonosztevőkkel?

Óh, milyen iszonyú kétségek ezek!

És azután ismét eszébe jutott, hogy hiszen ő már tudja magát védeni a rémek ellen: ő már tud imádkozni. Odamenekült hát azon hatalmas úrnak zsámolyához, s átkarolva annak trónja oszlopát, imádkozott, imádkozott, imádkozott.

Alig múlt negyedóra az esküdt eltávozása után, midőn ismét jött valaki.

Daruszegi Miklós volt az, a szolgabíró.

A leány megrettent e férfi láttára. Itt jön a vallató!

Topándy felugrott helyéről, és eléje ment.

Cipra jól hallá, mit mondott neki halkan.

– Az orvos megtiltá neki a beszédet; ily állapotban nem lehet tőle kérdezősködni.

Cipra fellélegzett. Védelmezik!

– Különben én felelhetek helyette, mert szinte elejétől fogva jelen voltam – szólt Loránd a főbíróhoz. – Cipra meghallotta a zajt a kertben, s szokása szerint merész volt kimenni, hogy megnézze, mi az. Az ajtóban aztán már szemközt találkozott a rablóval; annak útját állta, s rögtön kiáltva utánam, addig küzdött vele, míg segítségére érkeztem.

Óh, milyen jól esett Ciprának ez a magyarázat. Még jobban az, hogy Loránd arcán azt látta, hogy ő maga is így hiszi azt!

– Nincs mit kérdeznem tovább a kisasszonytól – szólt Daruszegi. – Ez ügy különben is be van már végezve.

– Bevégezve? – kérdé Topándy bámulva.

– Igen. Bevégezve, felderítve, elítélve – és végrehajtva. – Hogyan?

– A rablóvezér, a vén Kandúr, kínhalála előtt, amivel, mellesleg mondva, százszoros mértékben vette ki azt, amit a törvény szabott volna rá, oly nehéz és teljesen összefüggő vallomásokat tett, amik más összetaláló körülményekkel egybevetve, a szomszéd közbirtokos urat legnagyobb mértékben kompromittálák.

– Sárvölgyit? – kérdé Topándy szikrázó szemekkel.

– Őt. – Annyira, hogy én kénytelen voltam a bírói vizsgát az ő személyére is kiterjeszteni. Tiszttársammal rögtön felkeresésére indulánk. A két asszonyságot a legnagyobb felindulásban találtuk. Elénk jöttek, és legnagyobb aggodalmukat fejezék ki afölött, hogy Sárvölgyi urat az egész háznál nem találják; szobája nyitva van feledve, és üres. – Hálószobáját valóban üresen találtuk, fegyverei ott voltak elszórva az asztalon, s pénzes ládájában benne volt a kulcs, és a szobaajtó nyitva volt hagyva. – Hová lehetett? – Ekkor be akartunk lépni a folyosón szemközt nyíló ebédlő ajtaján. Az zárva volt. Az asszonyságok azt állíták, hogy ez a terem rendesen zárva szokott lenni. A kulcs belülről volt a zárban. E teremnek még két ajtaja van, melyek közül az egyik a konyhára, másik a tornácra nyílik. Ezeket is megnéztük. Mind a kettőnél belül volt a kulcs a zárba dugva. Itt tehát benn kell lenni a szobában valakinek! Én felszólítottam a bennlevőt a törvény nevében, hogy nyissa ki előttünk az ajtót. Nem jött semmi válasz. Hogy ismételt parancsomra sem nyittatott fel az ajtó, kénytelen voltam azt végre erőszakkal feltöretni; s midőn az ajtón át a napvilág behatott a sötét szobába: minő látvány riasztott vissza! A ház ura ott függött a csillár helyén az asztal fölött; a felrúgott szék lába alatt tanúsítá, hogy saját maga végezte ki magát…

Topándy felmagasztaltan emelte e szóknál kezeit feje fölé.

– Igazságosztó Úristen az égben! Saját kezével ütötted őt vissza!

S azzal meghatottan kulcsolá össze két kezét, s odaroskadt Cipra ágya fejéhez.

– Jöjj, leányom, most mondd el azt, hogy „Hiszek egy Istenben!” Én mondom előtted.

Ezt nem tilthatta meg az orvos.

Cipra áhítattal lesé a csodamondatokat.

Mennyi nagy, mennyi világgyújtó, mennyi vigasztaló eszme van ott!

Egy Isten, aki atya; egy anya, aki szűz; egy Isten, aki emberré lesz, emberekért, emberektől szenved, meghal, és feltámad; igazságos ítéletet ígér, bűnbocsánat! feltámadás! örökélet!

– Mi az az örökélet?

Ha erre tudott volna neki valaki felelni!

Még ott térdelt az ateista a leány ágya mellett, midőn megérkezett a lelkész.

Nem ugrott fel, nem restellte magát előtte.

– Nézze, tisztelendő atyám, itt egy neofit, ki a keresztvízre vár, most tanítottam meg neki a „Credo”-t.

A leány hálateljesen tekinte rá. Óh, mennyi boldogság ragyogott e felmagasztalt erejű szemekből!

– Kik lesznek a keresztszülők? – kérdezé a lelkész.

– Az egyik a főbíró úr, lesz oly kegyes? – a másik én.

Cipra esdő tekintettel nézett először Topándyra, azután Lorándra.

Topándy elérté e néma kérdést.

– Loránd nem lehet az. Néhány perc múlva megtudod, miért.

A lelkész végzé a szertartást, azzal a rövidséggel, amit egy sebesült kímélete tanácsolt.

Mikor ennek vége volt, Topándy kezet szorított a lelkésszel.

– Ha e kéz vétett e másik ellen valaha, ez a másik bocsássa meg azt neki.

– A tartozás ebben a kézszorításban le van fizetve – monda a lelkész.

– E kéznek áldásra kell ma megnyílni.

– Mindig nyitva áll az, és mindenkinek.

– Nem számomra kértem: én büntetésemet várom; én bírám elé megyek, és nem zúgolódom ellene. Azoknak kell az áldás, akiket szeretek. Ez ifjú itt tegnap megkérte tőlem e hajadon kezét. Rég szeretik egymást, megérdemlik egymás szerelmét; – adja rájuk a hit áldását, atyám. Cipra, beleegyezel-e?

A szegény leány eltakarta mindkét kezével égő arcát, s hogy Loránd odalépett hozzá, és megfogta kezét, elkezde hevesen zokogni.

– Hát nem szeretsz-e engem? Nem akarsz-e nőm lenni? Cipra félrefordítá fejét.

– Ah, maguk énvelem tréfát űznek. Maguk csúffá akarnak tenni egy nyomorult teremtést, aki semmi más, mint egy szegény cigányleány.

Loránd fájdalmasan szorítá kebléhez a leány kezét, midőn ez azzal vádolta őt, hogy tréfát űz vele. Valami azt mondá neki belül, hogy e leánynak joga van azt hinni, hogy most is enyelegnek vele, s e gondolat úgy elszorítá szívét.

– Tehetnél föl rólam ilyen kegyetlenséget? Én űznék gúnyt belőled, és most?

Topándy malaszttal szólt közbe.

– Hogy űznék én tréfát az Istennel most, midőn jelenléte előtt megrendülök?

– Hogy űznék én tréfát a te szíveddel? – mondá Loránd.

– És egy haldoklóval – rebegé utána Cipra.

– Nem, nem fogsz te meghalni – meggyógyulsz, és boldogok leszünk.

– Most mondja már, amikor meghalok – szólt szomorú szemrehányással a leány. – Most mondja már, tied ez az egész szép világ, mikor nem kell már más az egész szép világból, mint egy kapa föld, amit rám fog hajítani.

– Nem, leányom – szólt Topándy –, Loránd öcsém még tegnap megkérte tőlem kezedet, s csupán anyjának jóváhagyását várta még, hogy neked is elmondja, amit irántad érez.

A leány arcán egy futó villáma vonult át az örömnek, azután ismét elborult az.

– Hiszen tudom – szólt szétzilált fürteit arcából elsimítva –, maguk jót akarnak. Úgy tesznek velem, mint beteg gyerekkel szokás. Gyógyulj meg csak! Majd veszünk szép ruhát, aranyos játékokat, elviszünk mulatni, utazni, jó kedvünk lesz, sohase bántunk; csak gyógyulj meg! Örömöt akarnak csinálni szegénynek, hogy meggyógyítsák vele. – Ezt is köszönöm.

– Te nem akarsz nekem hinni – szólt Loránd –, hinni fogsz hát a lelkész úr szavának. Nézd: az éjjel levelet írtam anyámnak felőled; lepecsételve fekszik már íróasztalomon. Kérem, tisztelendő atyám, törje fel, és olvassa el előtte. Kegyed szavának el fogja hinni, hogy nem ámítjuk őt.

A lelkész feltörte a levelet, míg Cipra Loránd kezét tartva kezében, átszellemülten figyelt a felolvasott szavakra:

„Kedves Anyám!

Annyi bú, annyi fájdalom után, amit a leggyöngédebb anyai szívnek egész életem folytán okoztam, ma egy örömhírt küldhetek neked.

Én nősülök.

Nőt veszek, aki szeretett engemet mint szegény, névtelen, hontalan ifjút, egyedül magamért, s kit szeretek én hű szívéért, aranytiszta lelkéért, még jobban, mint ő engem.

Kedvesemnek rangja, vagyona nincs; szülői cigányok voltak. Nem díszítem fel őt költői mondatokkal előtted: ahhoz én nem értek. Én csak érezni tudok, de arról beszélni nem.

Ne legyen előtted más ajánló levele, mint az, hogy én szeretem.

Szerelmünk eddig csak fájdalmat termett mindkettőnkre nézve; most azt óhajtom, hogy legyen ez mindkettőnk boldogsága. E boldogság teljes mértékét a te áldásod adja meg.

Te jó vagy, te szeretsz engem, te örülsz az én örömömnek. Te ismersz, te tudod, minő iskolát járatott ki velem az élet. Te tudod, hogy a sors végzései felőlem mindig bölcsek és gondviselésteljesek voltak.

Nem kell csodának történni a földön, hogy te, anyám, az anyák legjobbika, ki engem úgy szeretsz, ki szelíd és Istenben megnyugvó vagy, áldó kezedet, melyet kisgyermekkoromtól kezdve soha le nem vettél fejemről, e percben össze ne szorítsd.

Foglald imádba az én nevem mellé hű kedvesem nevét is, Ciprát.

Én úgy hiszek áldásodban, mint vallásom minden mondatában, mint a bűnbocsánatban, mint a túlvilágban.

De ha nem az volnál is, akinek Isten alkotott, szelíd, szerető mindig áldásra kész anyám, homlokod körül az örök szeretet glóriájával; hanem volnál hideg, haragnak élő, bosszúálló úrnő, családi címerek koronáira büszke, ki maga akarja alkotni a sorsot, és e kegyetlen úrhölgy átka terhelné is azt a leányt, akit szeretek, én ez átok hozományával is nőül venném őt: – mert szeretem.

…Isten legyen szíveink között.

Szerető fiad: Loránd.”

Cipra, mentül tovább olvasott a lelkész, annál jobban szorítá szívéhez Loránd kezét. Nem tudott már szólni, nem sírni: ez több volt, mint amennyit lelke elbírhatott. Minden sor, minden mondat egy mennyországot tárt fel előtte, tele túlvilági kéjjel: lelkének bálványa szereti őt, – szereti szerelemből, – szereti önmagáért, – szereti, mert boldog általa, – fölemeli őt magához, – nem szégyenli nyomorú eredetét, – tudja érteni szívének becsét, – anyja imái közé ajánlja nevét, s anyja átkai között is kész megtartani szerelmét.

Szív nem bírhat meg ily megdicsőülést!

Nem törődött már semmivel: sebével, az élettel, a halállal; nem érzett mást, mint azt a végtelen üdvöt, mely lelkének minden eszméjét, testének minden idegeit elállta.

– Én hiszek! – szólt felmagasztult arccal, fölemelkedve helyéről, és e szóban benne volt minden: az Isten szerelmétől a férfi szerelméig minden, amiben hinni szoktak.

Nem törődött már semmivel. Emberek szemével, emberek szavával, hanem amint e szót kimondá, hirtelen átkarolta Loránd nyakát, s az őrülés erejével odavonta őt keblére, és csókjaival halmozá el.

A seb felszakadt keblén, s ahogy a leány csókjai elboríták a szeretett ifjú arcát, úgy borítá el annak vére az ifjú keblét.

És ahány csókot adott hevült ajka, a seb ajkán annyi vért lüktetett ki az a hű szív, mely csak ővele volt mindig tele, mely csak őérte dobogott, mely őhelyette fogta fel a gyilkos vasát: – a szegény „zöldruhás” hű leány!

És midőn utolsó csókját nyomta kedvese ajkára… már akkor megtudta, hogy mi az az örökkévalóság!…