I. Házi bánat utazóvá, bujdosóvá tesz

Orsova

Isten hozzád hazám véghatára,
Isten hozzád szép Orsova,
Látlak még, de látlak utoljára.
Titkos bú űz tőled tova.
Mit ér nekem, hogy benned születtem,
Szerelmim ha mind beléd temettem?

Meződről fölveszem még e füvet,
Földedről ez utolsó port,
Azért tőlem ím e sóhajtást vedd,
Ezért könnyem, mely szívből forrt;
Ti maradtok erdők, bércek, hegyek,
Száműzésbe csak én magam megyek.

Sírva megyek s zokogva haladok,
S velem halad a vén Duna.
Zúgnak, búgnak a kékellő habok,
Bennök mintha búcsú szólna,
Mit elhagyunk ketten, az a haza,
Soh'sem térünk többé belé vissza.

Vissza, Duna, óh hiában vágyol,
Végképp itt hagyod szép hazád.
El kell válnod Pozsonytól s Budától
S a bérctől, hol állt Visegrád.
Nem sokára folyam megszűnsz lenni.
S fogsz nagy tenger sírjába ömleni.

Hazán kívül rám hasonló bú vár.
Ami voltam mind nem leszek
Sem barát, sem rokon, sem honpolgár.
A nagy világban elveszek,
Szánandó az, ki bujdos hontalan.
Honán túl, mert mindenhol maga van.

Efféle gondolatokkal vala lelkem eltelve, midőn a gőzhajóról Orsovánál kiszállék, s egy szekeret fogadván, az a határon átvitt, efféle bús gondolatokkal valék eltelve, mert hontalan vagyok én is, de bennem száműzve nem a polgár, hanem az ember van.

Öt év előtt apámat vesztém el, aztán anyámat, ki a legszeretőbb anya volt, aztán testvéremet, a szép s fiatal nőt, sógorom őt kevés hetekkel élte túl, s gyermekök Iréne, a kis angyal, utánok mihamar elhervadt, mint a zöld ágacska elhervad, midőn maga a fa kidőlt. Kívülök még egy rokonom vala, az öreg Eszter, apám nénje, ez is elhalt, mintegy nem akarván elmaradni halálban sem a kedves társaságtól, melyhez az életben tartozott. Ámbár ő a legidősb vala közöttök, halála nekem csaknem a legfájdalmasb volt; hiszen őt ismerém legrégebben, aztán ő volt utolsó reményem, ő az utolsó szál azon virágbokorból, mit én családomnak neveztem. A kedves, szelíd, a tisztes öreg! Még most is ott látom vánkosokkal kipárnázott ősi karszékében, amint mellette a gömbölyű asztalán egy gyertyaszál pislogott s nagy pápaszem segedelmével a bibliát estenkint olvasgatta, a tékozló fiú, a roppant Góliát, az erős Sámson, a pásztor Dávid történetét -, amit mi többiek a Szentírásból tudánk, azt mindnyájan neki köszönhetők. Ő volt a ház királynéja, papja és bírája. Minden házi bajt, pört és patvart ő intézett el, ő, a kimeríthetetlen szelídségű, ő, aki soha nem haragíttathatván meg, mindent képes volt kiengesztelni, ő, ki előtt apám meghajolt, kinek tanácsát anyám követte, ki legfelsőbb bírája volt a házi úrnak s cselédnek, vagy inkább akinek ajkában az igazságot mindenki elismerte. Húsz év óta nem hagyta el egy percre sem a ház körét; mint világában Isten mindig jelen van, úgy volt ő is mindig jelen hajlékunkban. Ha szüleim eltávoztak, ő maradt hon mint úr; ha a cselédek mentek el, dolgaikat ő végezte; ha mind ezek, mind azok távol voltak, ő volt, ki nekünk gyermekeknek parancsolt és szolgált egyszersmind. A többiek elhalván, míg ő élt, nekem úgy tetsszék, mintha azok csak távol volnának, s őket ő várná hon, mint ez annyiszor történt, de midőn őt sem látám a házban, melyet én nélküle soha nem láttam -, ó ekkor az egész világban egyedül érzém magamat.

Sírhalmaik mind együtt vannak, a mohos fedelű ősi egyház udvarán, mely házunk mellett emelkedik. Valamennyit egyetlen egy hársfa roppant árnyéka födi be. E helyet apám választá ki magának, természetes, hogy anyám mellé kívánt temettetni, s így jutának mind egymás után oda, hol most együtt nyugosznak. Egy pár vadgalamb raka fészket a hárs középső ágán, jele, hogy kik zaj nélkül éltek, békében vannak a sírban is.

Isten a megmondhatója, mennyit szenvedék az első napokban, hókban, sőt években. Szótlan levék, magamba vonult, kerülém az embereket, s nem vala titok előttem, hogy sokan mélakórosnak mondának. Később, igaz, csak évek múlva, a bánat köde kezdett lelkemről fölszállani, s egyszerre csak azt vevém észre, hogy a kedves sírhalmok mellett néha-néha elmentem, anélkül, hogy rájok csak tekintettem s gondoltam volna.

E felfedezés keblemet kimondhatatlan kínnal tölté el. Oka után vizsgálódni kezdék, és úgy találám, hogy ha az idő a fájdalmat enyhíti, még inkább enyhíti azt a közelség és megszokás. Ki akár indulatát, akár szenvedelmét táplálni és életben tartani óhajtja, költőisítse azt. És mi költőisíti azt inkább, mint a távolság, azaz, ha az, mit szeretsz, tőled örökké távol van, mint a kéklő ég, melyet csak vágyaiddal érsz el, és mi inkább mint a sokaság, azaz, ha fájdalmaidból magadnak egy-egy ünnepnapot csinálsz, ha annak szomorú fénye ritkán önti ki szomorú világát lelkedre, mint a hold havonkint egyszer a sötét földre. Nem kis feladat, s olyan, melyhez kevesen értenek, úgy élvezni mind a kéjt, mind a kínt, hogy az keblünk tápláléka sokáig maradjon. Mert az öröm egy rózsa, melynek illata édes, a bánat egy rozmarin, melynek temetői szaga van, ki az örömet gyakran élvezi, az annak nem öröm többé, mint ki a bánatot szakadatlanul ízleli, reá nézve megszűn bánat lenni.

És még egy más felfödözést tevék belsőmben. Tudniillik kezdém észrevenni, mintha a hazát nem szeretném oly forrón, mint szerettem azelőtt. Kezdetben családi búmnak tulajdonítanám az egykedvűséget, mellyel sorsa iránt viseltetém, később kérdőre vontam enmagamat. Kérdém: hazád kevésbé szép és áldott semmint volt? Nem, mindig szép, mindig jó. Vagy az nem tetszik benne, hogy benne és rajta, és körülte oly sok minden megváltozott? Meglehet, de mindenesetre nem ok egy leányt nem szeretni azért, mivel viseletét anyja parancsai szerint változtatja. Vagy azért szüne meg lenni kedves, mivel arcán a szenvedés nyomait látod? Ó éppen nem, kit szeretünk, azt még belsőbben szeretjük, ha szenvedni szemléljük, s jól emlékezem, hogy midőn boldogult apámat betegség, gondok s a vénség meghalványíták s megőszíték, nekem ő szebb vala, mint ifjabb éveiben, s ekkor nemcsak szerettem, de imádtam. Azonban mind ennek dacára érzém, hogy engem hazám ügyei kevésbé érdekelnek, míg egyszer azon kérdést nem tevém magamnak: mi is az a honvágy? Ekkor mintegy megvilágosodott lelkemben. Nem szereted hazádat, mondám, mivel bírod, mivel nem váltál meg tőle soha; hagyd el, veszítsd el és ismét fogod szeretni, csak a távolban fogod érezni, mi az az édes és fájdalmas honvágy.

Tehát mindannak, hogy szent fájdalmamat életben tartsam, mindannak, hogy haldokló hazaszeretetemet fölelevenítsem, csak egyetlen eszközét láttam, és azt tétovázás nélkül választottam. Előbb eladtam a szülői házat s birtokot, a sírokat kivéve, mert e halmok bús termékei engem illetnek, aztán elhatározám magamban honomból magamat számkivetni, még pedig ha kell, örökre. Ily értelemben vagyok én száműzött.

Megyek utazni, minden cél és vég nélkül, amerre a szelek fúnak a pusztákon, amerre a habok folynak a tengereken.

Én a világ száműzöttje vagyok; szüleim vagyonából csak a sírdombokat tartám fel magamnak, mert ez az én fájdalmam, s hazámhoz csak a jogot -, ámbár én abba visszatérni soha nem reménylek.