II. Oláh- és Bolgárország. Sajkán utazom a Dunán. Őserdők képe. Borzasztó erdőégés

Január 15.

Ki először lépi át kedves hona határát, azt véli, túl a határszélen azonnal egy új világot fog találni. Pedig nem úgy van. Csak az ország neve változik, de a természet ugyanaz. Fejünk fölött ugyanazon ég boltozata terjed, körültünk ugyanazon ismert hegyek sora emelkedik, ugyanazon sík terül előttünk, vezéreim ugyanazon csillagok, s kísérőm még mindig ugyanazon vén Duna, mely engemet, ki egy fakó szekérben mint egy bölcsőben ringatózom, tompa mormogásával elaltat, mint énekével dajka egy gyermeket szokott elaltatni.

Alig vetvén Turno-Szeverinnél Traján híres hídjának csekély omladékaira egy futó pillanatot, csaknem behúnyt szemmel utazám át egész Kis-Oláhországot; ez oly unalmas, kietlen, változatlan, egyhangú föld. Hol a nép nem szabad, ott a föld is műveletlen; e rongyos, tisztátalan emberek épp ez éktelen s a művelés minden bájaitól puszta földre illenek. Fél-fél napig utazánk, míg egy falut érénk, melynek apró házikói a földből mint megannyi vakondokdombok emelkedtek ki, amennyiben bennök a lakóhelyet a földben kiásott űr képezi, és csak a szalma- vagy nádfödél az, mi a föld színén egy túrásként kidagad. E nép lakása egészen hasonló azon fecskékéhez, melyek a tóparti lyukakban laknak, a tónak képe a köröskörül terjedő sík, mely ha nem oly lapos is, de épp oly meztelen, s pusztaságát még csak a délibáb tündér alakai sem elevenítik meg. S mely ennyire süllyedt, e nép volna Róma Caesarainak s Trajánainak ivadéka, s ha csakugyan az, emlékezhetnek ama félisten-népre, mely a pompás Capitoliumban székelt, pirulás nélkül?

Vasatlan taligámon oly lassan utazám, mint egy házas csiga, s ha ábrándaimba merülvén, legtöbbször mitsem tudtam mindarról, ami körültem van s ami velem történik, viszont ha fölébredek s látám magam előtt a végetlen pusztaságot, mint az unalom tengerét elterülni, irigylém, mint ezelőtt soha nem, a fölöttem seregestül repülő madarak sorsát, melyek gyorsan átszállnak az örömtelen vidékeken, hogy annál tovább mulathassanak ott, hol a táj kedves és kies.

Végre, három napi utazás után, Viddinbe értem, mely a Duna bal partján és már Bulgáriában fekszik. Vár akarna lenni, de bíz az omladék; a katonaság nem mint erősséget, de mint puszta emléket őrzi. Azonban rám némi benyomást tőn, mivel benne találkoztam elsőben a török néppel, élettel és szokással. Első gondom volt venni török sipkát (fezt), hosszú csibukot, hegyes orrú papucsot, egy smyrnai szőnyeget, egy sál-övet, mibe egy tőrkést s egy pisztolyt szúrék, s ekképp bele helyezvén magam a török divatba, egy vitorlás ladikot bérelék, s utamat tovább a Dunán folytatám.

Kimondhatlan örömet érzék, midőn egy szép hajnalban csolnakom hintázva indult el Viddin tátongó, de ártalmatlan várágyúi alól. Kedvező reggeli szél lengedezvén, a hajó vígan ágaskodott, mint egy kipihent mén, vagy inkább dagadó fehér vitorlájával hasonlított egy hattyúhoz, mely felfútt mellével s kiterjesztett szárnyaival úszik a hullámokon, fényes barázdákat hagyván maga mögött. A két török hajóssal nem válthatván szót, egészen egyedül érzém magamat, andalgásaimban senki sem háborított. Egyetlen ismerősöm volt a vén Duna, s ő mormogván, én gondolkodván, egymással mintegy beszélgeténk. Mellettem zúgó hullámai később hagyván el a hazát, és régebben ismervén azt, szólt nekem a jelenről és szólt a hajdanról; Pozsonyról, hol országgyűléseinken nyilván és titkon annyi történt, Esztergomról, mely a magyar keresztyénség Jeruzsáleme, Visegrádról, mely most rom, de egykor tanúja volt fejedelmeink fénykorának, Budáról mely magas ormáról epedve tekint át Rákos emlékezetes síkjára, Mohácsról, a nemzet e nagy temetőjéről, és Belgrádról, melynek bástyáiról örökös fényben ragyog felénk Hunyadi János hős alakja. Kell, hogy szeresse a Duna Magyarországot, ennek áldott térein s regényes hegyei közt folyva éli ifjú- és férfikorát, annak határain túl egy gyermek, még emlékezet, határain innét egy agg, már remény nélkül. Ezért magyar folyamnak kíván ő neveztetni, s ám nézzük hazánk térképét, és látni fogjuk, folyása rajta mi nagy tekervényeket csinál, hogy mennél később váljék el kedves földétől.

Utunk Nikápoly, Sistov, Rusztsuk és Szilisztria várai alatt vitt el, melyek romlottan szinte egy szebb múltat gyászolnak, s három napig sem kellett volna, hogy utunk tartson, ha a szélvész több ízben meg nem gátol. Ilyenkor a veszély nemcsak abból állott, hogy a gyönge sajka elmerülhetett, hanem hogy a vihar az oláh partra vethetett ki, hol az egészségi őrök puskalövéssel fogadtak volna. Egy ilyen vihar elől egyszer egy szigetbe menekülvén, ott egy napot és egy éjet tölténk. Hajósim a csolnakot szárazra vonván, tüzet rakának, s mivel kávét, cukrot, dohányt bőven hoztam magammal, keresztbevetett lábakkal mellé telepedének, s hol a kávét szörpölgették, hol dohányozának, s ha mindezzel eltelének, ama török olvasót morzsolgaták ujjaik közt, mi nálok vallásos gyakorlat és időtöltés egyszersmind.

A töröknek kevés szüksége van, ha kevés az, mivel bír, de nálánál egy faj sem ért jobban sem az élvezéshez, sem a nélkülözéshez.

Én pedig e szigeten különösen boldog valék. Csüggedt s borult kedélyállapotomhoz épp e robinzoni helyzet illett. Egészen bús merengéseimre valék szorítva. Követém a felhők könnyű útait magas röptükben, hallgatám a hullámokban halászó sirályok panaszos hangjait, néha egy bokor zörrenése ijeszte fel, melynek ágain nem ismert vad tört keresztül, egyszer egy madár búgása voná magára figyelmemet, mely a fölöttem emelkedő terepély fa ágai közül szólalt le. Föltekinték, s ím egy erdei madarat láték fészkében gunnyasztani. Nemde e fa a te házad, gondolám magamban, és e szigetke a te hazád? Köröskörül vannak magasb hegyek, nagyobb erdők, kedvesb ligetek, lombosabb fák, s honnan van, hogy te híve maradsz e választott helynek? Mert e fészekben költe ki tojásból anyád, belőle nyújtád ki pelyhes fejecskédet, tátott szájjal várva a mindennapi eledelt; ama közel két ág vala az első út, melyen ifjú szárnyaid erejét megkísértéd, midőn felnőttél, innen távozál el a hajnallal s ide térél meg az esttel, itt ébrede föl parányi szíved első szerelme, innen üdvözléd daloddal reggel a napot, szóval e fa azon álláspont, honnan tekintve neked élet az élet, világ a világ, zöld a tavasz, szépek a csillagok, s e fészek azon hely, mit egykor te hagysz üresen, ha a kegyetlen vadász halálos golyója megtalált.

Bár szűk vagy kietlen legyen a hely, minden élőlénynek hona az, hol gyermek-, férfi- s aggkorát átélte, hol remélt, szeretett s a múltra később, életének estéjén, visszaemlékezett, hol munkált, hol küzdött, hol tervezett, hol örült, ha boldog, és szenvedett, ha szerencsétlen volt. Máshol mindenütt az ember egy utazó vendégnek érzi magát, hol, tessék vagy sem, nem fog állandóul maradhatni.

Íme, hazámtól alig választ el nehány napi utazás, máris kezd téli dermedtségéből lelkem fölengedni, s a gerjedező honvágy életre költendi a honszerelmet, mit szívemből kiholtnak lenni véltem. Valóban üldögélve hintázó csolnakomban, szemeim akaratlanul is mindig azon felhőket kísérik, melyek Magyarország felé sietnek, s füleim mintegy hallgatóznak, mit mond a hűs szellő, mely onnan északról jő. Amazok által üzenni volna kedvem barátaimnak, emezek által hírt várok ismerőseimtől.

Negyedik napon szállék ki Szilisztriában, mely, mint Viddin is, Bolgárországban van, hol egy hánban (csárda) mind azon kényelem várakozék rám, mit egy török vendéglő nyújtani szokott. Ha gyertyát kértem, a boltba, ha kávét, a kávéházba, ha húst, a mészárszékbe, ha gyümölcsöt, a piacra, ha kenyeret, a sütőhöz utasítának, szobám ablakán nem volt üveg, csak deszkapalánk, ajtómon nem volt zár, csak kilincs, s minden bútor egy lejtősen fekvő deszkázatból állott, min ültem, feküdtem s takaróztam - miután hoztam magammal takarót. Természetes, hogy másnap reggel sieték e keletileg puha fényűzésből odább utazni, egy fakószereken, mely annyiban remekmű vala, hogy az egészben egy vasszegecske sem találtaték, vastag kerekei pedig, küllők nélkül s egy-egy fatőkéből kivágva s kilyuggatva, hasonlítának a római diadalkocsik izmos kerekeihez.

Mint a hajós halad nyomtalan tengeren, úgy utazánk mi három napig ösvénytelen vidékeken, a sűrű erdők s ligetek tekervényein át. Víg kocsisomnak, ki, mint egy erdei madár, örökké fütyült vagy dalolt, nem volt homályos emlékezetén kívül más kalauza, mint nappal a nap, este és hajnalban a ragyogó csillagok. Nem kétlem, hogy bár hányszor tette ez utat, mindig más és más nyomon járt, aszerint, amint lovaink ösztöne történetesen vezette, s amint szundikálásából itt vagy ott fölébredvén, újra bele talált az el-eltévesztett irányba. Ha emlékezetem nem csal, e három nap folytában csak három rongyos falucskát látánk, melyek e vadonság közepette mint ugyanannyi magános remetelakok leptek meg. Körültünk szép és kies volt a természet, de vad, szilaj, sötét tekintetű, a levelek zöldje eleven, de haragos, a fák sudarak, de öregek, kérgesek, a tövisek hosszak, mint egy-egy tőr, a dús növények néhol összefonódtak, mint egy sűrű háló: bokor, csalán, rózsatő, gaz, s az élő fák minden fajai a legnagyobb rendetlenségben nőttek egymás mellett, szóval, itt minden azon ős állapotában volt, melyben a teremtés napján hagyatott. A műveletlen mezőség dús zöldje sok helyeken napégette kopár foltokkal tarkítva lévén, hasonlított egy zöld szőnyeghez, mely megkopva és szakadozva van; az itt-ott domborodó halmok a legjobb bort teremnék s a legszebb kilátású mezei lakoknak helyei volnának, de ők a világ kezdete óta folyvást várják a munkások s az építők kezét; a hegyek magas ormaiban, a regényes völgyek édes csendében, az erdők fáinak lombjaiban és lugasai hűsében ember nem, csak isten szelleme maga gyönyörködik, ő látta e tölgyeket nőni, s csak ő látja őket elrothadni. Midőn aztán néha a lovakat pihentetni a rengetegben megállapodánk -, mert az erdők árnyéka volt zöld sátorunk, hol enni vagy hálni megtelepedénk -, és feküdve a gyepen megtapintám a fekete termékeny földet, s az óriás fák vastag, számos ágaiból s derekának gyűrűzeteiből igyekvém kibetűzni a sok századokat, mik óta ezek vagy hevernek parlagon, vagy csak a madaraknak termik vad gyümölcseiket, kimondhatlanul bús gondolatokba merültem, hogy istennek ily roppant áldása ezer évek óta használatlanul hever. A jóságos isten ekképpen kitárt, de senkitől nem élvezett gazdagságaival olyan, mint a bőkezű és szíves házi gazda, ki terített asztallal nyugtalanul várja vendégeit, minden készen van -, igen, századok, ezredek óta készen -, de a vendégek nem érkeznek.

Ámbár, vetém magamnak ellen, élvezetlennek kell-e mondani a természet szépségeit azért, hogy azokat ember nem élvezi? Nem a természet gyermekei-e az élő állatok is? S nem boldogabbak-e azok távol az emberektől? Fölnézék a fák terepély ágaira, s megrakva láttám számtalan fészkekkel, mikben a madárfiak háborítlanul élnek. Köröskörül százféle madárhang zengedez, mint egy nagy harmónia. A vércse sivít, a harkály kopogtatja a fák oldalait, a szalonkák fütyölnek, a kakukk, az erdők ez orákuluma, beszél, a sas méltóságosan lebeg a légben, az apró madarak seregesen röpülgetnek, mint kilőtt nyilak, itt-ott egy ágbogas szarvas jelenik meg, büszkén tekintvén maga körül a szabadban, mely az ő birtoka, a bokrok homályain át néha egy róka arany szőre villog ki, a nyulak ijedve futkosnak, természetes, hogy félnek az emberektől, kiket nem ismernek, az apró, kedves mókuskák, mint e társaság komédiásai, utánozhatlan szökelléseket visznek végbe, fákról fákra szállani látszván, midőn a megszámlálhatlan sokaságú erdei tarka pillék a zöld fűre leseregelnek, virágágynak gondolnád őket, s midőn szárnyra kelnek, azt hinnéd, a virágok repülnek fel. De van a dolognak egy erkölcsi fontos oldala is. Lényeges különbség van azon erkölcsi benyomás közt, melyet elménkre egy pompásan vad, és egy szorgalom által művelt vidék tesz. Abban járva közelebb érezzük magunkat istenhez. Ennek bája s rende a halandó emberi erőre, annak vadon, de kies s nagyszerű tekintete egyenesen a teremtő hatalmára emlékeztet.

Utamban e vad tájon keresztül semmi baj nem ére, bár Szilisztriában ismételve figyelmeztetének: útonállók ellen pisztolyaimat töltve s mindig felvonva tartani. Hogy haramiáknak a vidék alkalmas, tagadni nem lehet, néhol oly homályos szorosokon s oly bokorsűrűkön menénk, vagy inkább törénk át, hogy a lovak elől s szekér mellől karjainkkal kelle az egymásra boruló bokrok vesszőit kétfelé hajtanunk, a kicsapástól behunyással óva szemeinket, s ilyenkor, megvallom, az útonállók eszembe jutának. Kinek se keze nem szabad, se szeme nem nyílt, hisz az kész áldozat. Azonban harmadnapon találkozánk minden haramiánál veszélyesb rémmel, melynek nincs karja és megragad, nincs szárnya és röpül, nincs fegyvere és megöl, nincs szeme és tekintete borzasztó, melynek hiában állsz ellent, csak úgy menekedel meg tőle, ha elfutsz. Már késő este volt, s kocsisom is, s én is szundikálánk ülőhelyeinkben, engedvén lovainkat magukban haladni. Utunk egy szűk torkolaton vitt, mely mellett jobbra és balra egy meredek s magas partoldal emelkedett, elborítva százados tölgyfáktól, melyeknek sűrű ágai egymásra áthajolván, előlünk az eget is elfödék. S midőn egy hirtelen görbülettel utunk egy sík térre kifordult, egy borzasztó világosság mindkettőnket fölriaszta, lovaink fúni, hortyogni, kapálni, ágaskodni kezdének, s alig volt annyi időnk a dűlő szekérből leugorni. Előttünk mint lángtenger hullámzott egy égő erdő, legalább ezer ölnyi szélességben, vastag oszlopokban eresztgetve fel kéklő füstgomolyokat, miken a pattogó szikrák mint villámok cikáztak keresztül. Fölséges látvány volt ez, de iszonyatos. Balra egy bokros tér már egészen tűzben volt, s égő ágai a szél által hajtogattatván, hasonló volt egy lángoló tóhoz; középen az izzó fák ropogással dőlvén alá, parázstűzzel boríták el a földet, mely szinte égni látszott; itt-ott a távolabb eső fák még zöldelltek, míg mások tetőtől talpig egyenesen állva égtek, mint megannyi óriási fáklyák. Ha valami, ez hasonlított az égő pokolhoz, s a kép annál tökéletesb volt, mivel a nyers fák sustorgó sírásai a kínlódó lelkek jajgatásait utánozták, mikhez járultak a fölijedt s ide-oda szállongó erdei madarak kiáltásai, rivalgásai, üvöltései, s a világtól undorodó baglyok keserves huhogásai, és még a négylábú állatok bőgése, melyek, a félelemtől kergetve, hol el, hol visszanyargalóztak, nem tudván sem azt, hol a veszély, sem azt, hol a szabadulás.

Nekünk is nagy munkánkba került a megfélemlett lovakkal a veszedelmet kikerülni, annyival inkább, mivel az úton, melyen jövénk, visszatérni nem lehetett, a szél a tüzet éppen arra kezdvén hajtani. S midőn végre biztos helyről szemlélhetők a roppant égést, a kocsisomtól kérdém, ki fog annak gátot vetni? Ő az égre mutatott. Eleinte az hivém, a borulatot érti, melyből esőcseppek már kezdtek hullongani, de midőn ismételve "Allah"-t nevezé, akkor értém, hogy e nép mindent istentől vár, s így e pusztításnak vége csak akkor lesz, midőn ő annak valamiképpen véget vet.

Másnap ismét békével folytatók utunkat, s ha én még mindig nem tudnám elmémből kivetni a szörnyű látványt, török fanatista kocsisom azt bizonyosan elfelejté.

Bár még nem volt alkalmam látni a valóságos török életet s világot, teljesen benne érzém magamat, s ennek főképpen három oka volt. Egyik török kocsisom folytonos szemlélete, ki törökül beszélt, török öltözetben volt, s törökül énekelt, ha ugyan éneknek lehet mondani egy nemét az ordításnak, melyben uralkodó a torokhang, de amely kezdetben bármi kellemetlen, később akaratlanul is megragadja a lelket. Nem csoda, mert hiszen mintegy látni, miképpen a keletieknél a hang a vesékből darabokban szakadoz ki. Ha a mi éles dalaink a torokból jönnek s a hallgató fülébe mennek, az ő erőteljes dalaik a szívből jönnek s egyenesen a szívbe is mennek. Másik ok a mienkkel ellenkező azon keleti szokás, miszerint ki itt fejével igent billent, az nemet, s ki fejét rázza, az igenlést jelent. Parányi dolog magában, de a napközben annyiszor előforduló s nekünk mindig felötlő szokás minduntalan arra emlékeztet, hogy nyugat embere vagyok, s most keleten járok, hol mindennek más, többnyire a mienkkel ellenkező jelentése van. Harmadik ok volt ama szép, fehér kő-kútfőkből csergedező források látása, melyek e vadonságban oly kellemesen leptek meg. Ez már egészen keleti szokás, hol a víz szent, az is, melyet a pap meg nem szentel, hol az nemcsak szomjat olt, de az áhítatnak is egy részét teszi. Rendesen e forrásoknál állapodánk meg; a lovak pihentek s legeltek, törököm mosdott és imádkozott, én pedig merengtem és elmélkedtem. Ki nem mondhatom, lakatlan vidékeken mi jól esik a vándornak egy ily kútfő megpillantása. Az utas nem ismeri a kegyest, ki a víztartót építé, mint aki építé, nem ismeri az utast, ki annak friss vizével égető szomját oltja; azonban ők egymással lelki viszonyba lépnek. A világ végéig mennyi hálát arat egy ily névtelen kút-alapító, porló hamvaira mennyi áldás száll, miket az égben egy angyal az örökkönyvbe bizonyosan feljegyez, és jótéteményeihez, miket életében az tőn vagy nem tőn, hozzáadja ezeket, miket holta után ő tenni meg nem szűnik. Mi egyszerű, mi kedélyes, mi hasznos, mi erkölcsileg becses eszme; éreztetni a vándorokkal, hogy volt, ki a vadonban róluk gondoskodott, italt nyújtani azoknak, kiket nem ismerünk, hálát ébreszteni az emberek szívében, s emlékezetünket áldatni az idők végéig.

Elvégre a negyedik napon egy hegyhátra feljutván, kocsisom felém fordult, ostornyelével kelet felé mutogatván. Oda pillanték, s eleinte csak a sötét s terhes fellegek tömegét láttam, úgy hogy néhány perc tölt bele, míg a fellegektől az alattuk hömpölygő komor hullámokat meg tudám különböztetni. Amit láttam, az a Fekete-tenger volt. Még magasbra jutva, egy tágas öböl nyílt meg előttem, melyet két hegysor mint két bástya fogott közbe. Utána feltűnt egy vár, azután egy kerített város, melyből nehány hegyes minaret nyúlt ki -, ez volt Várna.

Keblemet dagadni, s sebesben dobogni érzettem, s égő szemeim azonnal végig futták a vidéket, meglátni a magyarok árva sírhalmait. Nem tudván, hol vannak, természetesen nem ismertem fel, s fájdalmam egy sóhajban tört ki:

Ó Várna, Várna füveid
Lengessék hűs szelek,
Borítsa csendes nyugalom,
Király emlékedet.

Ó bujdosóknak sírja te
Pontus határain,
Itt leng egy sóhajtás feléd
Egy rokon ajkain!