III. Várna. Várnai magyar sírhalmok. A régi csatatér. Gondolatok

A száműzött keservesen
Jár halmidon ő bús Várna,
Keserv s bánat nélkül itten
Halmaidon hisz ki járna?
De keblét mi bú s gond nyomja?
Nem a múltnak fájdalomja,
Hiszen ő azt mért könnyezze,
Ami fáj a múltban, messze?

Azok, kik itt kűzdtek s hulltak
A hazáért, kiszenvedtek.
Rájok sírdombok borultak,
S lágy szél nyögve száll felettek:
Alkonyán a két hajnalnak
Őrcsillagok ragyoglanak.
Álmukat így alsszák békén
Zúgó tenger partvidékén.

Torlatlanul nem marad bűn!
A szent könyvre esküvétek,
S nem tartván meg az esket hűn,
Halni kell mint hitszegőknek,
Mert vívtatok midőn itten,
Akkor mennyben volt még isten
S azért győzött a hős török,
Szava, mert szent volt és örök.

A száműzött keservesen
Jár halmidon ó bús Várna,
Bánat nélkül magyar itten
Halmaidon hisz hogy járna?
De keblét mi gond s bú nyomja
Az nem a múlt fájdalomja,
Ő most a jelent könnyezi,
Bár a múlt sírhalmit nézi.

Várnába érkezvén, fáradságos utam után első napon magam kipiheném, de másnap első gondom vala a magyarok sírhalmait meglátogatni. Kimenve az erősség északi kapuján, alig pár száz lépésnyire egy lejtős, szűk lapályka nyílik, melyet balra a devini tó, jobbra a Balkánról folyó hegyfok véd, míg szemközt és jobbra a szelíden, de folyvást emelkedő partoldalakat zöldellő bokrok és fák sűrűn borítják be. Ezen lapályos helyen domborodik a tizenöt magyar testhalom, mint megannyi sírdomb. Nem szükséges kalauz, hogy őket fölismerd, ha kebledben magyar szív él, dobogni fog hozzájok közelítvén, ha nem él, alakjuk is mutatja, hogy régi sírdombok. A hely, hol emelkednek, bokrok által nincs benőve, tisztás az, a Magyarország felől jövő szél gondosan megsöpörgeti, s azon tiszta kavicsról és számtalan csigaházról ítélve, mely valamennyit elborítja, azt kell hinnem, hogy a tenger hullámai által felnyomott tó vize néha-néha el szokta özönleni. Némelyiken itt-ott száraz kóró leng, jele, hogy itt az idegenben senki nem gondol velök, mert azon egy pár tövises vadrózsát, mit néhol láték rajtok, nem honleányi kéz, hanem a gondos természet, e közanya ültette, melynek mindnyájan gyermekei vagyunk. Emlékül róluk egy marok földet hozék el, és egy pár ércdarabkát, kétségkívül valamely magyar vitéz páncélának töredékét, mit keresni sem kell, oly bőven hever a föld színén.

Mint a keresztyénségnek Calvariája, az izlamnak Medinája, a családoknak temetője van, úgy vannak a nemzeteknek szent mezői, hova fiai búcsúban méltán járnak, mert ott őseik martyrságot szenvedtek. Érezni látszik a föld maga az emberek halálát, mert a sírdombok nemde testének megannyi seb-daganatai gyanánt kelnek-e? Meghalni fájdalmas dolog, s kétszer fájdalmas meghalni győzelem és dicsőség nélkül s eltemettetvén idegen országban, válni ekképp a halál örökös száműzötteivé. Ki ültetne itt sírjaikra virágot? Ki siratná itt meg az ellenséget? Kinek volna itt szent az idegen bajnokok pora? Ki bírna itt nagy lélekkel a szerencsétlenség e helyét emlékjellel megörökíteni? Sőt az itt eltemetettek századok óta érezni kénytelenek hamvaikat tapodtatni épp azok által, kiktől meggyőzettek, míg övéik a távol hazában róluk megfeledkezének, a történetírókat és a költőket kivéve, kik a feledékeny népek késő háláinak egyedüli tolmácsai.

S a várnai sírhalmokban nyugvók iránt a történet sem igazságos. Kik adott esküjöket megtörék, méltán lakolának, így szól az, és nem helytelenül, ha az eseményt pusztán erkölcsi szempontból tekintjük. Valóban, ha ok és következmény, erény és jutalom, bűn és lakolás közti kapcsolat a közéletben nem mindig szembeötlőleg nyilatkozik, meg kell vallani, hogy itt a bűn és büntetése kézzelfoghatólag jelent meg, s alig mutat föl a világtörténet hasonló példát, hol azon hibáért, mit egy nemzet elkövetett, érette az oly rögtön nemzetileg is lakolt. A keresztyén és muzulman becsület s szóhűség mérkőzött ez esetben a világ színe előtt, s a diadal és annak minden következménye a muzulmanoké lőn. Mert ne feledjük el, miképpen itt a magyar nép nem saját nevében, hanem mint a keresztyénség képviselője s megbízottja szerepelt, a római Szentszék adta elébe a szabályt, ő magát csak ahhoz alkalmazta.

Az 1444-ben augusztus 1-jén Szegeden a törökkel kötött béke jogszerűn illette a magyar nemzetet, mert az vitéz diadalainak gyümölcse vala, s rá nézve az mind hasznos, mind díszteljes volt. Miért bontá tehát azt fel mindjárt augusztus 4-én? Mert a nemzet vallásához hív volt, s az egyház feje, a pápa tudtára adá, miképpen a harc, mit Amurát ellen Magyarország folytatott, minden keresztyén népek közönséges harca a keresztyénség közellensége ellen; és főképp mert általa, s a byzanci császár, a velencei és genuai köztársaság, a burgundi s több olasz és más európai fejedelmek által folyvást arra emlékeztették, hogy az ügy nem csupán magyar, hanem európai ügy, melynek, ha a magyar nép előbajnoka megszűn lenni, ez egész világrész sorsa veszélyeztetni fog. E magasb politikai, ez egyetemi keresztyén, e tisztán európai álláspontra emelkedék a magyar, midőn az új hadjárat terheit s veszedelmeit elvállalta. Azon előnyökről, miket a magyar állodalom magának a béke által biztosíta, lemondott tüstént, mihelyt a többi népek által európai kötelességére utaltaték. És épp e szempontot látszik a történet s az utókor elfeledni, mint elfeledték az akkori fejedelmek és népek, a pápa, ki pénzt és katonát ígért és nem küldött, a híres, vitéz Skander bég, ki hadsereggel ígérkezett és meg nem jelent, a görög császár, s más fejedelmek, kik seregeiket kínálták és nem küldték el, a velencei s genuai köztársaságok, kik hajóhadaikkal nemcsak vissza nem tartóztatták Amurát táborát, hanem csengő díjért a Hellesponton átszállították. Egyedül a magyar nép teljesíté, mint nemzet, európai s keresztyéni kötelességét: harcra szállt, kűzdött és elvérzett. És mi lőn következménye? Constantinápolyba az út 1453-ban a várnai sírdombokon keresztül vitt, hol, ha (a magára hagyatott) magyar győz, az ozmán nem leendett volna a keresztyénség félelme századokon át, s annyi derék nép Kelet-Európában nem nélkülözné a szabadságot mind e napiglan.

Nem tagadom, egykor én is fonák szempontból ítélém meg e csatát, s midőn néha az emlékezet borongó szárnyain képzeletem e messze tengerparti sírokra szálla, belőlük mint egy rém emelkedett fel előmbe a hitszegésnek vádja, s egy belső szemrehányás megzavará hazafiúi bánatomat. De most itt lévén, e siratatlan sírhalmoknál, mélyebben átvizsgálám az eseményt, s úgy találám, hogy bár a dráma egyes személyeit alárendelt indokok vezérelhették, a magyar nemzetet egy magasb kötelesség érzete lengé át, s ha harcra szállt, azt azért tevé, mivel hivatásának tekinté védeni a keresztet a félhold, Európát Ázsia s a nyugati civilisációt kelet pusztító hódítói ellen. Úgy, hogy ha a szószegés terhe nyomja is e sírokat, az olyan teher, mint a márványlapé, mely teher ugyan a sírdombon, de amelyre egyszersmind a megholtnak érdemei, s nagy, bár szerencsétlen vállalatai arany-betűkkel följegyezvék. Ne feledjük, s Európával se engedtessük feledtetni, hogy a magyar itt nem mint magyar, de mint európai polgár vérzett el, úgy is kevés szolgálat az, mit Európának azelőtt és azután nemzetileg teheténk.

Hét napig időzém Várnában, s nem mulaszték el egy napot sem ez árva sírhalmokat megtekinteni. Ez volt az én mindennapi búcsújárásom. Úgy tekintém magamat, mint akit a sors ide azért vetett, hogy a nemzet nevében teljesítsem a kegyelet e szomorú tisztét. Ki tudja, hol ér bujdosásimban engem is a halál? S hamvaimnak is jól fog esni, ha hazámfiai közül valaki egykor meglátogatja.

Egyszer este menék ki e virágtalan halmokhoz. Csendes, széltelen este volt, az ég szép tiszta, s a vidéket gyönyörűen világítá meg a bús hold. A völgyet mint egy fekete kőfal -, mint e temetőnek kőfala -, keríté körül a hegylánc, melynek két vége két bástyaoromként áll a zúgó tenger hullámai felett, melyek a távolban sötéten csillogdogáltak. Rajtok elszórva vitorlás hajók lebegtek, megannyi rémek, melyeknek árbocmécsei mint néző szemek ragyogtanak felém. Előttem az erősség fehérlő fala nyúlt el hosszan, mögüle a városbeli karcsú minaretek emelkedtek a légben magasan, míg balra a devini tó habzott, megvilágítva a halászok fáklyáitól, kik ezeknek fényével halakat fogdostak. Leülék egyik testhalomra, s a szerencsétlen csatának gyászos emlékeibe elmerülék. Látám a fölvirradott tiszta őszi reggelen mint öltözik fényes páncélába a fiatal király, s mint esik ki apródja kezéből az ezüst sisak, midőn azt átnyújtaná, mint vonakodik megbokrosodott paripája őt hátára venni, mert érzi, hogy rajta a halálba megy, mint szaggatja meg egy hirtelen kerekedett vihar a magyar zászlókat. A számra kis, de bátorságban nagy magyar sereg a völgyben lenn várja a csatát, s felülről a hegyoldalból mint egy felhőszakadás omlik rá, előbb tizenötezer lobogó fehér ruhájú ázsiai lovag, s midőn ez visszavereték, hatezer zöldkabátos lovag váltja fel, újabb erővel, de nem több sikerrel. Később, több órai harcolás után, a számosabb ozmanság megdönti előbb a magyar sereg jobb, majd bal szárnyát is, de a nagy Hunyadi János, középen állva, mint a mérleg súlypontja, most annak, utóbb ennek vivén hatalmas karja segedelmét, a törökök kénytelenek lőnek megfutamodni. Az ifjú király vitéz is, bátor is lévén, már addig türelmetlenül áll a helyen, mit neki a csataterv és rangja kijelelt, s ekkor harcvágyát éppen nem fékezhetvén, s lengyel testőreitől is a dicsőségben részvételre izgattatván, űzőbe veszi a futamlókat, s Amurát táborához érve, kis erővel a janicsárok még pihent tömegét támadja meg, s azokat kezdetben megrendíti, de ezek magokat újra rendbe szedvén, a csata csak dühösebb s vérengzőbb lőn, a király hívei rakásonkint hullanak a nyilak záporaitól, őt az ellenségtől már senki sem választja el, egy bárdütésre lova összeroggyan, s ő melléje halva terül. Néhány perc múlva levágott fejét egyik dzsidán, másikon a megszegett békekötvényt hordoztatá körül Amurát a harctéren - a török hadsereg örömkiáltásai az eget verdesték, mert e győzelemben ők nem csak saját győzelmöket látták, hanem Allahét a keresztyének istene fölött. Ifjú volt Ulászló, még 21 éves sem, termetére magas, szépsége férfias, tekintete bátor és nyílt, dolgaiban munkás, érzelmeiben vallásos, föltételeiben állhatatos, kegyes ellenei, bőkezű minden iránt. Halála a nemzetre nagy veszteség volt. Most itt nyugszik korona és trón, sőt emlékjel nélkül, együtt nyugoszik hív vitézeivel. De hol nyugszik? Ki tudja megmondani, melyik az ő sírhalma? S körülhordozám szemeimet, ha vajon nem találnék-e valami jelre, midőn az esti csend közepette egy zaj üté meg fülemet, s hátra tekintvén, a középső legmagasb halmon egy fehér alakot pillanték meg, mellette egy szürke lóval. Valóban megijedtem. A holtak képeivel társalkodván csaknem azt hittem, hogy a holt király alakja jelent meg nekem. De ez ijedség csak egy percig tartott, mert mihamar láttam az alakot fehér burnuszában lovára felülni s mellettem a város felé szótlanul elügetni. Egy török utazó volt.

Ha a csaták leírásait jól érteni akarjuk, elmúlhatlanul szükséges azok színhelyeit ismerni. Hű képet csak így fogunk nyerni az ütközetről, s egyszersmind a történetírók rajzaiban nem egy hibát fedezünk fel. Ily hibát követe el a derék Fessler, midőn a magyar sereg jobb szárnyát a tengerpart és devini tó-mocsár közé helyezi, mi lehetetlenséget foglal magában, miután a mocsár a völgy baloldalán van. Hasonlóképpen a helyismeret hihetlenné teszi azon hadi tanácsot, melyben előző nap azon kérdés felett tanakodtak volna: el kelljen-e a csatát fogadni vagy sem? Ha ugyan áll az, hogy az ozmánok nyomról nyomra követték a magyarokat, s este mindig ott tanyáztanak, hol a múlt éjjel a magyar sereg meghála. Várnához jutván a magyarok, itt nem tőlük függött a csatát el vagy nem fogadni, az kikerülhetetlen volt. Hátukban a tenger lévén, jobbukon a meredek Balkán hegysor, a völgyfenékből kivezető egyetlen északnyugati nyílást a török had tartá elfoglalva, s ha a magyar sereg puszta védelemre nem akart szorítkozni, utat vissza Magyarországra csak az ellenség táborán át törhetett magának. Okszerűleg tehát Hunyadit nem vádolhatni azzal, hogy véleménye volt a csataelfogadás; az kikerülhetlen szükség volt. Fontosabb kérdés az: a nemes lelkű Hunyadinak a kötött béke megszegésében mi része volt? Vannak vélemények, melyek őt ellenzőjének állítják, de bármint lett légyen, ha ő csakugyan megegyezzék, annak okát ismeretes vallásos buzgalmában s a vállalat európai fontosságának fölismerésében kell és szabad keresnünk, a legkevésbé azon ígéretben, miszerint a visszaszerzendő Bolgárország neki fogott adományoztatni. E gyanút meghazudtolja egész életpályája. Hány ízben volt alkalma a magyar koronát bírnia, és nyúlt-e hozzá? Soha. Címre ő nem vágyott, s midőn királyi hatalom volt kezében, annak nem jogaival élt, hanem csak kötelességeit teljesíté. Ki Hunyadiról úgy vélekedik, az aztán ne nevezze őt nagynak. Mindenesetre, ha a bolgár királyságot el fogta vállalni, azért teendette, mivel a keresztyénségnek s Európának azon előőrön az ő hős karjára szüksége vala. Két neme van a nagyravágyásnak, egyik, mely fölvágy, hogy magasan ragyogjon, másik, mely a nagy helyet azért fogadja el, hogy nagy kötelességeket teljesíthessen. A történet Hunyadi Jánosa minden joggal bír ez utóbbiak rendébe soroztatni.

Ezt a szavaiban szerény, viszontagságban nem csüggedő, meggyőződésében állhatatos, érzéseiben vallásos Hunyadi Jánost tökéletesen ábrázolja azon levél, melyet ő Pestről 1445-ben május 11-én, tehát a várnai csata után, hat hó múlva Eugén pápának írt vala:

"Segélyt ígértek, meghívatánk a harcra a keresztyénség ellensége ellen... Mi megjelenénk... A sok fejedelem közül senki sem külde segedelmet, senki nem pótolá szükségeinket... A fejedelmek barátsága a legnehezebb csapás lőn ránk, sőt ígért segedelmök helyett árulásaikat tapasztalók... Mind a mellett is, nevezetes dúlások, hódítások után az ellenség földén, s gazdag martalékkal megterhelve, bántatlanul térheténk vala vissza ellenségeink elől, de a keresztyénség összes javáért fogván vállalatunkhoz, nem akaránk felhagyni azon munkával, melyben akár győzni, akár győzetni nem tartók dicsőségtelennek. E szerint a biztos kilátás helyét szívünkben elfoglalá egy kegyes vakmerőség, s teljes készséggel kelénk fel a veszedelemmel szembeszállani. S mindkét részről megtörténik a támadás, számra nézve egyenetlen, de erős, s csatázánk késő alkonyig, a nap és csata együtt múlott el. Részünkre a harcot sikertelenné tette a mindig új meg új sokaság folytonos előrohanása, mely által nem annyira meggyőzeténk, mint elboríttatánk s szétválasztatánk egymástól. Azt azonban mind min szemeinkkel látók, mind utóbb biztosan megértők, hogy nem kevesb vérontást okozánk, mint szenvedénk, s a győzelem épp oly szomorú, mint kárteljes az ellenségre nézve... De hiszen hadban veszély nélkül soha semmi nagyot nem kezdhetni, a szerencse amit elvesz, újra visszaadja, maga a fájdalom csak neveli a bátorságot s ingert a jövendő vállalatokra... Ami most történt, az sem nem a mi puhaságunknak, sem nem a törökök edzetének következménye... Midőn fegyvertől s embertől üres táborunkat a barbárok elfoglalták, nem az ellenséges erőnek, hanem az isteni ítéletnek súlyát hordoztuk..."

Azonban e csapás bármi súlyos volt az országra nézve, hadserege elveszvén, a gondviselés kegyelmesnek mutatá magát a nemzet iránt, Hunyadit megszabadulni engedvén, ki a nemzetnek karja, sőt több, lelke volt.