IV. Hunyadi János emlékezete

Várna

A kis Erdély egyike a föld legregényesb tartományainak. Csak a távol Skóciának felvidéke haladja felül, hol a borongó ormokon s a magános tavak szélein Ossian ködalakai egy-egy csillag kíséretében lengenek, és még az isteni Helvetia múlja felül, hol a bércekből magas erősséget alkotott magának az Úr, melybe alulról az embernek csak szemei, felülről az égből a napnak csak sugárai jutnak el.

Erdélynek nyugati részében foly a Sztrigy, zúgó, sebes hegyi patak. Köröskörül sötét magasságban állanak lombos erdők, benne mindenik darab fa több századnak emléke. Töveiknél fű és virág nő, tetőikkel a nyarga szél játszadozik.

S e kiesen vad vidékben lakik a szép Eliza, s ölében mulat egy eleven gyermek, glória nélkül feje körül, de lángoló szemekkel hosszú pillái alatt. És e gyermek napról napra nő, hív gonddal neveli őt jó anyja ott a szabad természetben, zöld erdő zúgásán, vad galamb szólásán.

Nincs e gyermeknek semmije egy aranygyűrűn kívül.

Nincs más mulató társa, mint egy fekete holló az erdőből.

S ez egyetlen barát is egykor elcsípte tőle aranygyűrűjét, ez egyetlen vagyonát, s vele a legvénebb tölgy legmagasb ágára szálla föl.

De a gyűrűnek nem szabad elvesznie. Ez egy kalauz, mely Budára, a fejedelmi várba vezet. Ez egy varázs jegy, melynek előmutatására megnyílik a király aranysátorának valamennyi szárnya, s utána a király emlékező szíve.

E gyűrű ez egész vidéket, ameddig lát a szem, amennyire elhallatszik a vadászkürt harsogása, egykoron e gyermekévé teszi, hogy legyen úr ott, hol árva volt.

És elröppent a hangzó húrról érctollain a biztos nyíl, s a tolvajmadár piros vérében ott hevert a tölgy alatt.

De a megholt barátnak száraz gallyakból máglyát emelt a gyermek, azon azt megégette, s hamvaiból az feltámadt, később mint jelkép a gyermekből lett hős címerén, utóbb pedig egy szent korona alá helyezte őt Corvin királyi hatalma.

Némely történetírók Oláhországba mennek, s ott keresik a fejedelmet, kitől e gyermek származott. Mások azon király ágyékában lelik eredetét, aki Budán Zsigmond név alatt fényes palotában lakott. Vannak, kik Paleolog, a görög császár leányát mondják azon boldog nőnek, ki őt szülte. A nagy emberek s átalában a nagyság származását minden korban némi titok borítja be. Miképp találták Mózest az iszapos Nil nádjai közt? Homér melyik éghajlat csillagai közül nyerte érzékeinek ihletét? Jézus miképpen támadt az ártatlan liliom szédítő illatából? Honnan gyűl össze s mi titkos utakon a tenger roppant birodalma? És az óriás sziklák tartományait ki állította össze, szülte őket a föld magából, avagy isten karja építette föl? Én előttem bíbornál s mindennél becsesb: a por és föld; ezért én a porban, s mi ehhez legközelebb van, a népben keresem a nagy emberek eredetét.

Igen, nem a liliom illatából született e gyermek, mint a Megváltó, hanem a szerelem rózsájából, melynek piros színe a hadat jelelte ki életösvényéül, tövisei a fegyvert rendeltetéseképpen.

Felnőtt egy jó anya gondos ölében, zöld erdő zúgásán, vad galamb szólásán.

Felnőtt egy vidékben, hol a hegy s mező kebele tele van a legjobb vassal, mit választhatni egy bajnok kardjának.

Bölcsője volt a szabad föld, hajléka a menny boltozata, vezérfény fölötte a világoló nap, kebelében csak egy érzelem foglalt helyet: a hazaszeretet, lelkében csak egy hit fogamzott meg: istennek hite s imádása, a fennálló vallás útmutatása szerint.

E gyermekből lőn Hunyadi János.

Eredete, mint gyökerei a pompás tölgynek, a földben, a történet sötétségében, vész el.

Százada csodálván őt, s halála után fiát, a nagy királyt, eközben feledé nyomozgatni ama nemes, szerény és igénytelen ifjú származását, ki a XVI. század végén, egy zivataros reggelen, hat huszárkával állott egy zászlósúr szolgálatába.

*

Némely életpálya oly könnyű és szép mint a tisztuló csillag rövid futása, fénnyel kezdődik, és végződik tündökölve.

Némely pedig olyan, mint a napé tavasz kezdetén. Midőn pompás ábrázatában fölkél, zivatarral, széllel, sötétséggel elborítva találja a föld színét, s nagy munkájába kerül világot terjesztenie mindenfelé, úgy intéznie a szél járását, hogy az hozza és vigye a termékenyítő illatporokat, úgy összenyomni a fellegeket, hogy azok esőt hintsenek a szomjas mezőkre, s diadala pillanataiban leküldeni sugarainak melegét, hogy ami elvettetett, megöntöztetett, az ki is keljen és fel is virágozzék. Az ilyen pálya sok dicsőséggel, de sok küzdéssel is jár, és az ilyen munkateljes napnak kedves és óhajtott a nyugodalom, mely este reá vár a tenger lágy hullámaiban.

Hunyadi Jánosnak ilyen pályát mére ki a végzet.

Egész életét a csaták zajában tölté el.

Zsigmond királlyal Csehországban harcolt trónjáért és a husziták ellen, Filep, a májlandi herceg seregével Olaszország különböző tartományiban vívott. Midőn Ulászló magyar királlyá választaték, a pártütőket győzé le, sok várakkal egyetemben visszaszerezvén Horvátországot is. Később diadalmeneteket Styriában, Carinthiában, Carnioliában, Ausztriában tartott, midőn hadat vive Fridrik római császár ellen, ki a magyar ifjú királyt s a szent koronát a nemzetnek kiadni vonakodék.

De mióta a török nép a félholdat a Fekete- s Marmara-tenger innenső partjára is áthozta, mióta itt két világrész, Kelet és Nyugot, két vallás, a keresztyénség és izlamizmus szállt iszonyú harcba egymással, azóta Hunyadit mindenek felett azon egy magasztos eszme lelkesíté: Európából a törököt végképp kiszorítani. Nemzetét s honát megoltalmazni, ez volt örökös gondolata; biztosítani Európa nyugalmát az ázsiai hódítók ellen, ez volt a feladat, mit megoldani vágyott; a Biblia és Korán közé válaszvonalul egy tengert állítani, ezt tűzte ki élete végcéljául -, mert mind e három, a haza, Európa s a hit nagy veszedelemben forgott.

1448-ban ezt írta Alfonz arragoniai s sziciliai királynak: "Én már felöveztem magamat a rég óhajtott ösvényre lépni. E nagy munkába fogni az én kötelességem volt, bevégezni és végrehajtani magasb erőknek és a Mindenhatónak van fenntartva." Miklós pápának pedig, ugyanazon évben, így írt: "Most már hozzá fogok szent fogadásom teljesítéséhez, s elvégeztem magamban, inkább kimúlni a csatában, semmint hitem s nemzetem veszedelmeit tovább szemlélni, azon meggyőződésben lévén, hogy nem fog szégyenemre válni, akár az mondassék rólam: "jól győzött", akár az: "becsületesen halt meg".

Ki nem ismeri Hunyadit, e világító s őrtoronyt kelet felé a XV. században? Ki nem ismeri őt mind a keresztyén, mind az izlam világban, ott mint várat, mely véd, itt mint tábort, mely megtámad? Kinek zászlói lobogtak annyiszor győzelmesen a Haemus havas ormain, a Fekete-tenger zúgó partján, s ott hol Adrianopol fekszik, és egykor a ragyogó Sophia virágzott? Nem ő volt-e ama hős és vezér, ki negyvenszer ütközött meg a török táborral, tizenhárom nagy harcot vívott vele, és ebből csak kettőt veszte el, és a kettő is, egyik Várnánál, másik a Rigómezőn, oly véres vala, hogy a török a csata mezejénél idébb soha nem jött, s a diadal után soká tehetetlen maradt? Nem ő volt-e ama vezér, ki mindig csak 12-32 000 emberrel 80-200 000 töröknek ada csatát? Kétszázezeret messze túlhaladt azok száma, kiket leölt avagy elfogott. Ott, hol zászlóját lobogni szemlélte a török, sokszor visszavonult s eltávozott ütközet nélkül. Az ő neve maga egy hadsereg volt. Mint az ozman történetírók mondják, az ő nevének félelmét használták a török anyák is gyermekeiknél. Az akkor élt nagy szultánok nem abban láttak gátot Európa meghódításában, hogy tenger választja el a két világrészt egymástól, hogy a kevély Byzanc még áll, hogy a pápa Rómából küldözi mennyköveit és parancsait, a legfőbb gátot abban látták, hogy él - Hunyadi.

S míg élt Hunyadi, a mind számára, mind fanatismusára nézve rettenetes török-tatár-mongol tábor győzött mindenütt, csak ellenében nem.

Szerbiában fekszik a Rigómező, melyet átmetsz a sebes folyású Raska patak. Köröskörül hegyek és erdők emelkednek vad kietlenségben. S ki az, aki ott egy szűk és árnyékos völgyben menekedve siet? Termetére középnagyságú, tagjai izmosak és igen arányos, sőt kellemes idomzatúak, s homloka boltozatos és ragyogó, haja aranyvilágos, de kitűnőleg szép ajka, és szépek nagy tündöklő szemei, melyek egy bizonyos nemes, szerény, de egyszersmind okos és határozott akarat kifejezésével bírnak. Arca hasonló a nap arany-ábrázatához, melybe a művész a szem, orr, száj s az egész emberi kép vonalait belerajzolja... A menekvő vitéz fegyver nélkül van. S egy szoros útnál két janicsár fogja körül, s mindkettő a mellén fénylő drága kereszthez kap. De alig tusakodnak egymással a kincs felett néhány pillanatig, az üldözött bajnok, megtartván lélekjelenlétét teljesen, kirántja egyiknek hüvelyéből a kardot, s miután vele ugyanazt leszúrta, a másik ordítva megfutamodik, és hangzó kiáltással vész el a rengeteg sűrűjében. A szent keresztet Hunyadi már sokszor megmenté -, íme most őt viszont a kereszt mentette meg.

De őt, ki még napokig bujdosék a vadonban, egy áruló szerb kalauz a szerb despotához vezette, és ez álnok ember nemcsak foglyul tartóztatta le, sőt ki akarta adni a töröknek. Azonban a nemes lelkű szultánnak nem kelle a szerb gyalázatos ajánlata. Így jutott vissza Hunyadi nemzetéhez, mely őt pompával és ünnepi örömmel, nem mint megvert vezért fogadta, hanem mint a hadak istenét, ki nem hoz ugyan tábort magával, de azt teremt mindenütt, ahol van.

Végig forgatom hazám, sőt a világ történetének számos lapjait, s nem ismerek embert, ki oly nehéz korban, oly kevés eszközzel oly nagy dolgokat és azokat oly nemes és igénytelen lélekkel vitt volna véghez. Csak a tiszta menny kék boltozatához tudom őt hasonlítani, mely oly szelíd, oly egyszerű s oly pompátlan és mégis oly fölséges.

Drakula oláhországi vajda, a várnai csata után őt hitetlenül letartóztatta. Hunyadi ezt megbocsátá neki. De később fellázadt a magyar korona ellen, ezért életével lakolt.

A szerb despotától, ki a rigómezei ütközet után tette foglyává, utóbb elvette tartományait a török. Segedelmet, bár szégyenpirulva, Hunyaditól kért, és ő, nem emlékezvén meg a múltról, fejedelmi székébe visszahelyezte.

Cillei Ulrik, az ausztriai helytartó, kétszer törekedett élete után, becsületét és jó hírét pedig folyvást sértegette. Később rá nehézkedvén a sors karjai, szövetségre hívta fel Hunyadit, és ő megengedett a kígyónak, mely időt tőle csak azért kére, hogy az alatt ellene több mérget gyűjthessen.

A vallásnak ő tökéletes híve volt, s Jenő pápának megírta, miképp az ország belső dolgainak intézését örömest másokra bízá, hogy minden erejét és idejét nemzete s a szent kereszt ellenségeinek legyőzésére fordíthassa; de midőn a pápa túllépe a határon, nyíltan megírta azt is: "a pápa tekintélyből nem akarok levonni semmit, de az ország jogait sem engedem bántatni semmiben."

Javaiból ami jövedelmet kapott, azt tábora fenntartására költötte mind. Az országnak mindig volt ellensége, és a királynak serege sokszor nem volt, de Hunyadinak volt mindig -, ő a hazában a gondviselést képviselte, mely nem késik el soha, mely nem szunnyad el soha.

Midőn a király nagybátyja fegyverrel akart magának igazságot szolgáltatni, azt ítélte: az erő nem előzheti meg a jogot s Magyarországban a fegyverek csörgése között sem szabad a törvényeket meg nem tartani. Midőn pedig ugyanazon királyi nagybátyja régi nemességeit és ősei hosszú sorát emlegetné, azt válaszolta neki intőleg: hogy nyomorult és nemtelen éppen az, ki magát nemesnek nem saját erényei, hanem elődeinek érdemei által véli.

Győzedelmeiről tudósítván a nemzetet, a királyt, a pápát, magáról azokban nem is emlékezik, a sereg bátor küzdelmeit alig érinti, az ellenséget nem kisebbíti és nem nagyobbítja, előttünk úgy állt ő mint vezér, ki puszta jelentést tesz azon diadalról, melyet az Úr, az Isten végzett el.

Ó, ő nemcsak dicső, ő valósággal nagy ember. A tettet szereti, nem a dicsőséget, mely belőle származik. A szolgálatot kedveli magát, nem az érdemet, mi általa szereztetik. Végre akarja hajtani, amit jónak, szükségesnek hisz, de nem azért, mivel az hírt és nevet ád. Sőt elbámul, midőn lenn mélyen alatta egy egész világot lát csodálkozva tekinteni feléje föl, mint a sas, mely sziklafészkébe röppent föl -, nem a magast, csak honát kereste.

Jó bajnok volt, így belőle bátor parancsnok s ebből bölcs hadvezér vált. Ismerte a hadnépet, mert közötte élt, vele tanult, vele szenvedett, így azzal bánni is tudott. Félelmet soha nem mutatott, így azt katonái sem ösmerték, keveset beszélt, de nyájasan, a harc előtt többet, de nem sokat -, mint midőn a szellő az eolhárfának húrjain átfutva lelket hat, úgy szólt szívhez és lélekhez az ő beszéde. Csata előtt katonái összeölelkeztek és csókolódtak, mintha örökre elbúcsúznának, ez volt a tábori szokás; a harci jelszó mindig ez volt: Jézus. Egész jellemét azon komoly és szíves nemesség bélyegezte, miről az ó világban Róma nagyjaira ismerünk. Egyszerűen, kérkedés nélkül végezte a legnagyobb dolgokat, nem azt hirdette, amit tenni fog, hanem azt jelentette be, amit elvégzett. Hadban bátorságának s óvatosságának köszönte a diadalt, tanácsban azon fölséges józan észnek, mely semmi dicsvágy, sem önzés által nem tévesztvén meg, mindig tisztán látta a valót, a legjobbat, a leghelyesebbet. Mivel bőkezű volt, mindig volt tábora, mivel hazafi volt, mindig pártja volt maga az ország, mivel hős, eszélyes, cseles volt, nem hiányozhatott harcban a győzelem, mivel igaz, nemes, bölcs volt, akarata mindig a többségé is volt.

Az ő derült, higgadt, bizalmában és nyugalmában egyképpen fönséges lelkülete gyönyörűen tükrözik vissza ama levélből, melyet a várnai csatáról Jenő pápának írt. "Segélyt ígértek, (írá május 15. 1445.)... meghivattunk a harcra a keresztyénség ellensége ellen... Mi meg is jelentünk... A sok fejedelem közül senki nem küldött segedelmet s senki nem pótolta szükségeinket... A fejedelmek barátsága a legnehezebb csapás lőn ránk, sőt az ígért segedelmek helyett árulásaikban részesülénk... Mindamellett is, nevezetes dúlások, hódítások után az ellenség földén, s gazdag martalékkal megterhelve, bántatlanul térhettünk volna vissza annak hadai elől, de a keresztyénség összes javáért fogván vállalatunkhoz, nem akartunk felhagyni azon munkával, melyben akár győzni, akár győzetni nem tartottuk dicsőségtelennek. E szerint a biztos kilátás helyét szívünkben elfoglalá egy kegyes vakmerőség, s teljes készséggel keltünk fel a veszedelemmel szembeszállani. S mindkét részről megtörténik a támadás, szám szerint egyenetlen, de erős, s csatázunk késő alkonyig, a nappal és csata együtt múlik el. Részünkről a harcot sükerütlenné tevé a mindig új és új ellensokaság folytonos előrohanása, mely által nem annyira meggyőzettünk, mint elboríttattunk és szétválasztattunk egymástól. Azt azonban mind saját szemeinkkel láttuk, mind utóbb bizonyosan megértettük, hogy nem kevesb vérontást okoztunk, mint nyertünk, s a győzedelem épp oly szomorú mint veszteségteljes az ellenségre nézve... De hiszen hadban veszély nélkül soha semmi nagyot nem kezdhetni, a szerencse újra vissza fogja adni, amit elvett, s a veszteség fájdalma maga csak öregbíti a bátorságot a jövendő vállalatokra... Ami most történt, annak sem nem a mi puhaságunk, sem nem a törökök erénye az oka... Midőn táborunkat fegyvertől s embertől kiürítvén, azt a barbárok elfoglalták, nem az ellenséges erőnek, hanem az isteni ítéletnek¹ súlyát hordozzuk."

Ő nem számát nézte seregének, hanem lelkesedését, s ha kelle, kevéssel sokat s rögtön megtámadt, mint tette Vaskapunál; ha kelle, visszavonult álszégyen nélkül, mint tette Erdélyben, hol aztán másnap fényesen győzött; ha kelle, a nagyszerű célért mindent merészelt, mivel a had szerencsejáték is, mint tette Várnánál. De ő a győzelemben is szerény maradt és mérsékelt, egyik legszebb diadala után köté a tízévi békét, mint a veszteségben is csüggedetlen maradt és bízó a jövendőben, amint ezt ő maga mondá: a vesztett csata lelkemet nem töri meg, hanem ingerli, bátorságomat nem gyöngíti, hanem növeli, és vágyamat is a harc iránt. Egy név volt ő, és ez egy név volt ekkor Magyarország legnagyobb hatalma. Mint a földet biztosítja a szivárvány, hogy nem borítja el özönvíz többé, a nemzet, sőt az összes keresztyénség a török tábor árja ellenében, csak az ő kiterjesztett karja által érezte magát biztosítva, általa, aki semmivel nem bírt, mit nem áldozott volna fel honának, aki vallásos ember volt, utolsó betegségében sem engedte, hogy a szent áldozat hozzá hozattassék, kínja közt is őt kelle vinni a kápolnába, aki híve volt a királynak, a gyöngének, sőt az árulónak is. A címer, mit ez a holló mellé adott, fejezi ki Hunyadi valódi nagyságát leghívebben: egy oroszlán hatalmas körmei közt tartja a magyar koronát, bírja - de nem tartja meg.

És midőn látná, hogy az európai fejedelmek üres biztatgatásokon kívül semmit nem tesznek a félhold rohanó veszedelme ellen, hogy a pápa hatalma sem képes kellő segedelmet teremteni, és főképpen, midőn látná, hogy a haza sorsa az övével igenis összefonódnék, s neki ellenségei, irigyei támadnak az udvarban: óhajtván e kettőt elválasztani egymástól, s hogy egyenesen csak ellene irányoztassék a nyíl, mely nem a hazának, hanem csak neki van szánva: sürgette az ifjú királyt széke elfoglalására, ő pedig a helytartó királyi hatalmát lesvén, sietett - nyugodni? Nem, hanem mint hadvezér, ősz hajfürtjeivel, s több mint 70 évekkel érdemes vállain a török határszélre ment, s Erdélytől egészen Horvátországig, a bükkfával borított sziklás hegyvonalon csak egy név hangzott, az ő őrneve, remény innen, félelem túl; csak egy zászló lobogott, a háromszínű - Hunyadi kezében.

Így végezte ő nehéz munkáit, mint Hercules egykor.

A dicsőség nem előzte meg, hanem követte, nem kereste ő azt, de találta útjában. Hasonlók voltak az ő tettei azon ágyúkhoz, melyeket vitt a törökök ellen, akkor hangoztak, midőn már lövegjök a célhoz jutott. Nem ismerte őt senki mint ifjút; de tetteivel gyarapodott híre, s midőn érdemei végtelenek lőnek, akkor ragyogott dicsősége is végtelenül.

Nézd ott Erdélyben, Gyulafehérváron túl mint győzi ő meg a török sereget, mint hull az, miként érett vetés az erős arató előtt, s íme előlép a megszabadított hetvenezer magyar, oláh, német népség, kiket Mezet bég rabul viendett Asia földére -, reng a mező lábaik alatt, térdre borulnak a hős lábai előtt, imádkozván, és sírva, és örömben, és jó kedvben, és bánatban fölkiáltanak hálaadó s harsogva visszahangzó szózattal -, ha szív volna a föld, megrepedne, ha oly messze nem volna, e hangvihartól megnyílnék az ég.

Nézd a templomokat és kápolnákat az országban, bennök a nép mindenütt oltárral, pappal, énekkel találkozik, és - az ő képével, mely az oltár mellett, és az ellentől elfoglalt zászlókkal, melyek az oltárok fölött lengenek. Természetes volt eszerint, hogy a nép Istenben, és utána ő benne bízott.

Nézd ott Szeged városát, az Alföld csalóka délibábjai között, hova vesztett csata után s fogságból érkezik meg ő; diadalmi ünneppel fogadják a nép s az ország nagyjai -, mit érne a világ a megváltó, mit használna az országnak a tábor e vezér nélkül!?

Nézd Rákos szent mezejét, Pest mellett; ott, hol a magyar nemzet választotta királyait, ott választja őt, egy szívvel s lélekkel, az ország kormányzójává fejedelmi hatalommal, amaz ifjút, a hat szegény huszár egykori vezérét, és az egész hazában van öröm, vigalom, ünnep, megnyugvás a nehéz múlt után, bizalom a közel és távol jövőben-, ez nemzeti közünnep, de családonkint ületik meg, mert minden hű polgár valódi örömünnepet érez keblében.

Nézd a külföldi fejedelmek követeit, a genuaiakét, a velenceiekét, burgundi hercegét, Skander bégét, az albánok Nagy Sándoráét, a sziciliai királyét, a görög császárét, a római császárét, a pápáét, mind üdvözletet hoz neki és ajándékot; ez harci paripákat, amaz éles kardot, emez bokros nehéz buzogányt, a pápai követ hercegi kalapot hoz -, elfogadja ő, amit harcban használhat, a hercegi kalapot félre teszi.

Nézd Bécsben ama nagy piacot, mit most Hofnak neveznek, tömérdek ezer ember, vasárnapi köntösébe öltözve borítja el azt, ott van az összes népen kívül a fővárosi elöljáróság, ott vannak az osztrák, cseh, magyar bárók, grófok, hercegek, zászlósok, ott a püspökök, érsekek, kardinálok, ott vannak a szomszéd országok nagyjai, és az ifjú király fejedelmi díszöltönyében ülve arany trónjára, a nagy hírnök által adja tudtul a világnak háláját a Hunyadi nagy tetteit. Hirdetteti ifjúságát és később viselt dolgait, mint lőn mindig nagyobb amint pályáján eléhaladt, hirdetteti kürtszó mellett, hogy Hunyadi hódítá vissza Havasalföldet és Oláhországot, Bulgáriát és Szerbiát, melyek a birodalomnak részei -, ő eszközölte, hogy a királyt az ország fejedelméül közös akarattal elfogadta, ő győzte le a belső villongásokat, ő állott ellen diadalmasan a töröknek, ő s egyedül csak ő, a vezér az, aki nem csak megtartotta az országot, hanem azt ki is egészítette, sőt megnagyobbítva, semmint azt a király elődei bírták, és teljes békében adta azt vissza a király kezébe. Mi ritka tünemény a királyi nyilvános hála; de mi fölséges látvány! E pillanatban az ifjú fejedelem oly nagy volt szavaiban, mint tetteiben Hunyadi.

S III. Calixt pápa őt a hit védének nevezte, s már készen volt az irat, melyben őt királyi címmel ékesítendi fel, s a korona, melyet babér helyett homlokára tűzend. De a halál megóvta őt e kísértettől - a történetre bízta, hogy nagyságát beszélje el a maradéknak; a költőkre bízta, hogy tiszta dicsőségét zengedezzék isteni himnuszokban. Őt a halhatlanság, nem földi korona illeti.

Ő nem lett király, fia lett azzá.

Mint illik, hogy a kisebb gyermek maradjon apjánál.

*

Miután előbb kerestük Hunyadi eredetét lenn a földnek silány porában, melyben virág és arany s minden terem, ami jó és szép, miután büszke kebellel követtük fölséges pályáját, mely mint a szivárvány vigasztaló ívezete fejünk felett, szelíden s hatalmasan nyúlik végig hazánk történetében, következik, hogy tanúi legyünk a halál kikerülhetetlen pillanatának. S látni fogjuk, hogy az ő élete mindenben hasonló volt a napéhoz, mely a sötétségből lép elő és megfutván magas körútját, előbb megállapodik a láthatár szélén, arca még egyszer kigyúl, mintha fölelevenednék újra, és még egyszer visszanézvén, úgy nyugoszik el.

És este megszólalnak a tetőkön és völgyekben az egyházak és kápolnák méla és gyászoló harangjai, a népnek örege imádkozik, ifja énekel, melybe a madársereg egy része is belevegyül, a növények pedig füstölgő illataikkal áldoznak -, a jótékony nagyság ekképpen áldva távozik el a föld színéről.

Odébb fonom emlékezetem sötétülő szálait.

Az idő 1453-at számlált. II Mohamed lépe a szultánok trónjára. Ifjú, de érett s bátor volt, dicsőségre vágyott s a nagy hódító hírére. Ázsiának nyugoti része hatalmában volt. Perzsia szövetsége. Arábia felé is kezde terjeszkedni. Bírta Afrikának egy részét, minden oroszlánaival a sivatagokon, minden krododiljaival a vizekben. A tatárok és mongolok pusztító serege, ha parancsolta, segítették. A muszka adóval tisztelkedett udvarában. Az al-dunai tartományok néha föllázadtak ellene, de többször hódoltak; Lengyelország ellenállt, azonban nem is ez északi vidék vonzotta a törököt. Európának kapuja Magyarország, ez ingerelte őt, ez kellett neki, és ezt nem tudta birtokába keríteni.

Mint midőn a vizek pusztító árja zúgva terjed ameddig tért talál, s miután útjában meggátoltatik, feltartoztatik, megállapodik, örvényt képez, mélységre törekszik s állandó ágyat készít magának: úgy II. Mohamed is néptáborának özönével Magyarországon keresztül nem boríthatván el Európát, a kevély Byzanc előtt megáll, s azt székhelyéül választja azon hatalomnak, mely innen keletre és nyugotra egyiránt messze ki fogott terjeszkedni.

És Byzanc, a híres, a ragyogó, a büszke, hatalmába került. Harci ménjéről Mohamed egyenesen Sophia templomában szálla le. Bal kezével jelt adván, kúpjáról a kereszt lebukott, s helyén a félhold tűnt föl, mintha az égből bocsátkozott volna oda le -, jobb kezével pedig az oltárt dönté halomba, s a legrégibb keresztyén birodalom helyén támadt török birodalmat e szavakkal mutatá be Európának az új császár: "Egy nap van az égen, illő, hogy egy fejedelem legyen a földön is."

És e hírre egész Európa megrendült, mint egy általános földindulásra. A leírhatatlan rémület a legtávolabb országokba elhatott, mintha egy napfogyatkozás szállta volna meg a földet. A nép a rabságtól iszonyodott, a nemesség birtokát féltette, trónjaikat a fejedelmek, a szent kereszt uralkodását. És gyűléseket tartottak országok és királyok. És szövetségeket kötöttek. És ígértek pénzt, nagy összegeket, és ígértek katonát sokat. És a pápa közbocsánatot hirdetett mindennek, aki a török elleni hadjáratban személyesen vagy ajándék által részt veend. És a főpapok és ékesszóló szerzetesek országrul országra jártak hirdetni a közbocsánatot és a keresztes háborút. És Károly, a franciák királya, személyesen készült jönni a hadba. A dán, svéd, norvég király segedelmet ígért. Alfonz is, a sziciliai nagy király. Filep is, a burgundiai. Velence és Genua hajós erejét ajánlotta. Ezen kívül vártak vitézeket Spanyolországból. S ott voltak, kikre számítának, a csehek, a lengyelek, ott voltak az ázsiai keresztyének nagy számmal, Ciliciában, Bithyniában, Kappadóciában, Pontusban, Syriában, ott voltak az iberek, trapezuntiak, arménok és a görögök, kiknek nagy része még akkor szabad volt. És mindenfelé, a cellákban, az egyházi beszédekben, az országgyűlési szónoklatokban, mindenütt hangzott az ijesztő és rettenetes szó: "Eddigelé Magyarország volt Európának paizsa s a hitnek védfala. Lehetetlen, hogy ez maga egyedül a 300 000 emberből álló vad tábornak soká ellenállhasson. S ha az erős magyar nemzet elvész, nem lesz többé biztos Italia, sem Germania, és ha ez nem lesz szabad, a Rajna nem fogja Galliát megvédeni, és ha ide jut a török, a spanyol segedelem már nem fog többé használhatni. Fegyverre, fegyverre ti európaiak mind, és ti hív keresztyének! Ha most nem segítjük a magyar nemzetet, benne mi is elvesztünk. Ott közös harc foly, az európai műveltségé Ázsia vadsága, a keresztyénségé az izlamizmus ellen."

Buzdító és vésztjósló próféták támadtak nagy számmal a népben mindenfelé, s a sors úgy akarta, hogy üstökös csillagok ez időtájban gyakrabban jelentek meg, a nemzetek rettentésére.

Az ó világrész, mit Európának nevezünk, lángban állt és ingadozott.

De - nem küldött segedelmül egy katonát sem.

Magyarország egyedül állt a szörnyű tusában.

És Magyarországban ismét Hunyadi állt egyedül.

Azonban 1454-ben ő maga elébe ment a kevély II. Mohamednek Szerbiában, s a várakat tőle visszafoglalván mind itt, mind Bulgáriában, s két hadtestét irtózatosan megvervén, vezéreit elfogta, s miután Mohamed maga kétszer kerülte ki a neki ajánlott csatát, miután a Haemus magas hegyein sietve visszavonult: Hunyadi diadalmasan tért vissza a hadjáratból, melyet Byzanc hódítója ellen kezdett meg.

És ekkor utolszor, s bár koszorús halántékkal, de nemesen és egyszerűen íra Hunyadi mind a császárnak, mind a pápának, felhíván és intvén őket, hogy itt az idő, most vagy soha.

A törököt Bulgáriából és Romániából most kiszoríthatni túl a tengereken. Kevesb erő kívántatik hozzá mint vélik, de az kell rögtön s haladéktalanul. Százezer emberrel, melynek csak három hóra adjanak díjt, kész e munkát végbevinni, később ő fogja őket ellátni abból, amit martalékul szerzend. Ha ez nem történik most, a jövő tavaszkor a török újra meginduland hadával az összes keresztyénség ellen.

És az európai fejedelmek és nemzetek felindultak az ozmán ellen, szörnyű haraggal és lelkesedéssel, de elvonulván e rettenetes tűz és vihar, a tenger maradt régi nyugvó, tétlen állapotában. A római papi hatalom oroszláni ordítással rázta fel a keresztyén világot -, de a rémítő hang üresen hangzott el a négy szelek felé.

Sőt ez ordítás és lármás készület csak az ellent ébresztette s ingerelte föl a szomszéd rengetegben.

S 1456-ban tavaszkor II. Mohamed csakugyan síkra szállt, s 160 000 emberrel és 200 hajóval jelent meg Belgrád falai alatt.

A király ezt meghallván, Budáról rögtön elfutott a távolabb Bécsbe. A bíbornok-követ egy osztály keresztes csapattal sietett ugyan a harcmező felé, de Hunyadi útközben visszaküldte e sereget, hogy nyomorú kinézésével saját táborában csüggedést, az ellenségben bátorságot ne támasszon. Egyéb segély pedig nem érkezett. Tehát csak az ő hadserege volt ott, alig 20 000 ember és néhány ezer keresztes vitéz, kiket Capistrán János magasztos lelkesedése papokból, szerzetesekből, tanulókból, bűnbánókból, remetékből, mesteremberekből, és földmívesekből gyűjte össze. Ezeket Hunyadi a Duna partján gyakorolgatta fegyverben -, az ozmán a túlpartról átkacagott. Hajók helyett pedig sajkákat, ladikokat, réveket szerzett össze - a török vezérek e hitvány készületet csaknem játéknak vélték. Kis sereg volt ez s tetemes része gyakorlatlan s fegyvertelen is, úgy szólván csak a puszták vándorló népe; de előtte járdalt éjjel a tűz oszlopának, nappal a köd oszlopának képében az Úr, s az Úr itt Hunyadi volt.

És a török hajóhadat a magyar hitvány csolnakcsoport semmivé tette. És miután a török sereg sáska sokaságával előbb bevette a bástyákat, az árkokat s a külvárost elfoglalta, s a tornyokra feltűzte a félholdat, és egy egész napig már benn a város utcáin harcolt az ostromlottakkal: Capistrán tartván a szent keresztet s a templomi lobogót a magasban s Hunyadi intézvén a csatát, az ellenség diadalmasan visszaveretett, s megfutamodván, gyalázatosan ott hagyta csaknem mindenét, háromszáz ágyút s negyvenezer halottat; Mohamed pedig ismét visszavonult Byzancba, Európa végormára, Ázsia felé...

Isten pedig a magasban látván, hogy nemes öreg vitéze végrehajtá a munkát, mit reá bíza a földön, néhány nap múlva a végdiadal után nyugalomra szólítá magához, elküldvén érette a halál szelíd angyalát.

Halálának hirdetője volt ama csoda üstökös, mely ez évben az összes emberi nemzetet reszketésbe hozta. Nagyságával a menny látható részének egy harmadát foglalta el. Világa fényesb volt a napénál, mely mellette elhomályosodott. Farka a földet látszott érinteni, és ez még a láthatáron nyúlt el, midőn már feje négy óra óta eltűnt². A pápa imádságokat rendelt e veszély és a mahomedánok ellen. De a nemzet és Hunyadi benne, mint mondá, közel halálának hírmondóját szemlélte.

Midőn Európa meghallá a hihetetlen győzelem hírét és utána rögtön a hős haláláét, akkor, mintha megnyílt, akkor mintha bezárkózott volna szemeinek a menny.

Mohamed meghallván hatalmas ellensége kimúlását, könnyeket hullatott.

A nemzet sötétségben érezte magát, mintha napja szállt volna le.

A nép háláját bebizonyítá, kisebbik fiát Mátyást királlyá választotta.

A pápa, valamennyi bíbornokaitól körülvéve, zokogás közt mutatta be az engesztelő áldozatot Istennek a hitvédőért.

A vallás (egyház) pedig e diadala emlékére hozta be az Úr napjának nagy ünnepét.