VIII. Constantinápoly panorámai képe, madárröptileg tekintve nappal és éjjel, megvilágítva a Ramazán-ünnep éjjelén

Június 1.

"Hiában forog a nap a világ körül, Sztambulhoz hasonló várost sehol nem lát... Nézd, mi egészen különös szépséggel tündököl, mi keccsel öleli őt a tenger körül... Egyebet nem is említvén, mi édes és mi kellemes szállani a tenger színén, uralkodni egyszerre a légen és a habokon, mint trónján Salamon, pihenni kéjelmesen párnákon, legeltetve szemeinket a vizek ezüst tükörén. Itt feltalálsz minden gyönyört, dalt, zenét, művészetet, tudományt, pompát s minden kedvteléseket. Itt, repülve a szellő szárnyain, szemeid számos városokat látnak egyszerre. Dőlve a fuvalom lágy vállaira, nyugton az egész világot bejárhatod, fáradalom nélkül. Itt sugároznak vetélkedve vissza a legnagyszerűbb képek, melyek magokat egymásban mint tükörben szemlélvén, a partoknak varázs tekintetet kölcsönöznek.

A sajkák a víz hátán könnyedén sikamlanak, vitorláikat, a szél által fölfúva, egy madár szárnyainak vélnéd... Egy ily szép látványt miként leírni? S ennek mi szüksége van magasztalásra? Kinek sorsa biztosítva van, az lakot más helyen ne válasszon. Semmi más város, más tartomány nem mérkőzhetik vele, s nincs a világon lakhely, melyet hozzá hasonlítani lehetne..."

Nabi Efendi
(török költő, szül 1632-ben.)

Ha a gond s bú kimerít, a gyönyör s az élv még jobban. Így tökéletesen kifáradva foglalám el szobámat a vendéglőben (Hotel de Byzance, Péra városrészben). Az a sok új, csodálatos tárgy, mit negyvennyolc óra óta láték, még mindig szemeim előtt rajzott, mint a nap még mindig szemeink előtt szikrázik, ha egyszer belepillantánk, bár belenézni megszűntünk is. Álmom mély volt, de nem nyugodt, s egész éjjel mindenféle chínai épületek, indus paloták, arab pásztorok, szerecsen rabszolgák, turbános törökök, fátyolos nők, rácsozott háremek, idegen énekek, ázsiai alakok a legfantasztikusabb tarkaságban rajongtak körültem, úgy hogy fölébredvén, nem tudtam a való s álmaim között különbséget tenni, s csak midőn ablakomhoz rohanva, előttem látám nyúlni Sztambult, s állóhelyemből mintegy kilencven gyönyörű minaretet számlálék meg, akkor győződtem meg, hogy amit láttam, mindazt valóban láttam.

Két torony, a vén-szerail és a galatai torony az, melynek magas tetejéről a világ legnagyszerűbb panorámája nyílik emberi szemnek. Mindkettő egy-egy hegyélen emelkedik, s én mindkettőnek erkélyére fölmentem. Itt állva, mint egy repülő madár tekinték alá Constantinápolyra és a tengerekre. Egy pillantással áttekintém Európát, Ázsiát, a Boszphort és a Marmara-tengert. Az egész roppant város lábaimnál terült el. Ha csak egy pontról volna szabad a földet nézni, azt itt kellene választani.

Három oldalról: északról, nyugotról, délről, három tenger-ág öntözi kék hullámaival e világvárost. A föld, mely a vizek partján lapos, ettől távozva mindinkább emelkedik, s számos dombokra és hegygerincekre oszolva, ezeknek oldalaiban a házak, templomok, kertek, kioszkok, tornyok, ciprus-erdők egymás fölött lépcsőzetesen emelkednek, mint egy ragyogó amphiteatrum, melyet szemlélni a tengerről épp oly gyönyörű, mint szép onnan a hullámzó tengerre s a messze hegyekre letekinteni.

Azon tengernyelv, mely nyugot-északra nyúlva, az Édesvizekben végződik s Aranyszarv nevet visel, a várost két részre osztja. Északra van Galata, Péra, Tophána, Funduklü s ezután a legkisebb mezei lakok falvai egész a Fekete-tengerig terjednek; délre van a szorosb értelemben vett Constantinápoly vagy Sztambul⁴, mely mint Róma, hét halmon áll, háromszöget képezvén, alakja egy hárfáéhoz vagy egy bőség-szarvához hasonló, melynek szája a most említett tengernyelvre nyílik, honnan nevezetét is vette. E háromszögletnek egyik oldalát a Marmara-tenger, másikat az Aranyszarv-öböl vize mossa, a harmadikat és legrövidebbet, mely a szárazföld felé van, mély ároktúl megelőzött s most szomorú omladozásban lévő hármas kőfal veszi körül, melyről váltva hol négyszögű, hol gömbölyű bástyatornyok rovátkosan emelkednek, zöld borostyán s más folyó növények leveleitől itt-ott sűrűn behálózva; ezek közül a tenger felé a legszélső ama híres hét torony, melynek sötét termeiben hajdan honáért halált nem egy magyar hazafi is szenvedett. Az így, részint bástyától, részint tengertől bekerített Sztambulba, hol keresztyén állandóul nem lakhatik, harminc kapu vezet: hét a száraz oldalról, kilenc a Marmara-tengerről és tizennégy a mély öbölrül -, melynek hossza egy mértföldet jóval halad -, s melynek két partját egy hajóhíd köti össze.

Sztambulnak alsó részét, Ázsiával szemközt, a Marmara-tenger partján, képezi a szerai vagy szultáni lak, mely kőfallal körülkerítve, magában egy kis város, s nem egyéb, mint rendetlenül elszórt tömkelege palotáknak, háremeknek, kioszkoknak, pavilonoknak, tornyoknak, miket egymástól roppant platánok s ciprusok ligete választanak el, és virágos kertek és zöld pázsitágyak és márvány lépcsőzetek és oszlopzatok s árnyékos folyosók, honnan éjjel és nappal hallani a közel tenger hullámainak andalító mormolását. Innen, e Szeraitól kezdve a lejtősön le, folyvást emelkedő hegy-háton leírhatlan fénnyel ragyog maga a város s benne a számtalan pompás mosé: Szent Sophiaé, Ahmeté, Bajazeté, Szolimáné, Szultán-anyáé, melyeknek száz meg száz dombtetői (kúp) kékre festve s itt-ott megaranyozva, a tiszta légben mint megannyi kis földgömbök domborodnak ki, s körültök hol párosan, hol négyesen, mint óriás oltárgyertyaszálak karcsún nyúlnak fel a deli alakú minaretek, csipke-modorban faragott két, sőt három erkéllyel ellátva s magasságban vetélkedve a körültök csoportozó ciprus-szálfákkal, melyeknek sötétzöld lombjai a mosék fehérségét csak jobban kitűntetik. A hegyhát élén a város tömege fölött üvegharangokkint lebegő e dombtetők, égők és szikrázók a nap tüzes fényében és ama sugár s könnyű minaretek a városnak mintegy arany koronáját képezik, melynek fogaiba a magas fák kellemesen fonják be zöldes ágaikat. E képnek harmoniáját bár megtörik, de nem rontják meg a múltkor ó emlékei; itt egy avas obeliszk van az Atmeidan piacon, ott egy fekete kormos csonka oszlop, s fölebb a mosék tetőivel egy vonalon Valens császár nagyszerű vízcsatornája, melynek magas ívboltozatai sötéten s hosszú vonalban nyúlnak el a házak fölött. S mindezek alatt aztán képzeld véghetlen sokaságát a mozaik tarkaságú épületeknek kék, zöld, veres és sárga színre festve s mindenféle faragványokkal fölcifrázva; képzeld a szultán, a basák, a mutfi palotái -, a divánt, melynek kapujától vette a birodalom a fényes-kapu címét, a márványból épített türbéket, mikben a szultánok sállal borított koporsói állanak -, a chínai tetőzetű gyönyörű kutakat, a roppant bazárokat s nyílvános fürdőket, miknek némelyikét harminc-negyven réz dombtető födi s messziről nézve légben függő halmoknak látszanak -, képzelj e virító házak közül felfelé nyúló facsoportokat, melyek a városnak egy kert kies tekintetét adják, s melyek körül, mint tavaszi pillangók füvek körül, fehér galambok s gilik ezrei szállonganak -, és képzelj e kép fölött, melyben városi fény s mezei zöld bájosan egyesül, egy örökké tiszta, egy mélyen kék eget s egy sűrű, de átlátszó fényködöt, mely minden tárgynak panorámai csillámot kölcsönöz, és ekkor talán lesz, de csak halványka fogalmad, Sztambul tündéri szépségéről.

Az öböl átelleni felén terülnek Galata, Péra s a többi városok, három-négy hegy menedékes oldalán, melyek aszerint fogynak, amint a tengerekhez közelednek. A kép itt talán kevésbé fényes, de nem kevésbé festői és változatos. A házak itt is különféle színűek, a dombtetős mosék s oszlopszerű minaretek itt is számosak s körültök mindenütt mint hű társak, zöldellve emelkednek a ciprusok, platánok és fügefák a kertekből, mik nélkül alig van lak. A két temetőtéren kívül, mely nagy mint egy mező és árnyékos mint bármely sűrű erdő, a házak közt művelt földek és kertek elhintvék, hol a török nők gyermekeikkel vígan s gondtalanul játszadoznak, nem is sejtve, hogy a magasból egy szem őket meglesi. E városrészeket itt-ott éles hegyhátak választgatják ketté, melyeket kertek, kioszkok, chínai házikók, széplakok (pavilon) s virágágyak koronáznak meg, néhol viszont mély torkolatok nyílnak, melyekből az elsüllyedt házaknak csak tetői, a fáknak csak ágai s a minareteknek csak fénylő gombjai nyúladoznak ki meglepőleg.

A szűk utcák tekervényei, mint megannyi hegyi patak kiszáradt árkai, futnak a tetőkről le a tenger felé, s bennök a tarka és kiáltó színbe öltözött emberek hemzsegő alakjai a magasból tarka kavicsoknak tetszenek.

E gyönyörű, e festői, e pompás látvány előtt, mely a hegyoldalak lépcsőzetes emeletein egy roppant amphiteatrumot képez, s mely a szemlélővel minden redőit s részeit láttatja, úgy hogy egy keleti költő túlzás nélkül egy kiterjesztett pávafark pompájához hasonlíthatta, e ragyogó és ezer színű látvány előtt három felől három tenger sima lapja mint ezüst tükör terül el, mely a tárgyak szépségeit szemkápráztatóan sugározza vissza. E vizeken szemünk merengve bolyong és fáradság nélkül egy pilllantásunk a Fekete-tengeren jár, másik már délre a Hellesponton andalog. Előttünk az öbölben a kéklő habok közepén egy kis fehér toronyka áll (Leány- vagy Leander-torony), egy gyönyörű, egy valóban költői kép, alap nélkül látszván libegni a víz színén, mint egy úszó hattyúcska. Különben az öböl amilyen nagy, olyan nagy benne az élet és mozgás. Tíz-tizenkét ezer vickándozó, s ékes sajka, hol egyenkint, hol csoportban, hol követve hol metszve egymást nyílsebességgel szaladoz Ázsiából Európába, a Boszphorból a Marmara-tenger felé, vagy megfordítva, s oly nagy törekedéssel jön és megy, hogy az egész, ha nem egy kis tengeri harcnak, de mindenesetre egy igen mulattató hajóversenynek látszik. Roppant vitorláival néha egy-egy nagy hadi hajó méltóságosan halad egyik tengerből a másikba által s üdvözli a Szultán palotáját dörgő lövéseivel, miket a távol hegyek visszhangjai későcske, de annál többször hangoztatnak vissza.

Rendesen e páratlan öbölben foglal állomást a szultán egész hajóhada is, ötven-hatvan hadi hajó, s bár nagy testök s duzzadó vitorlájok sötét árnyékot vet a hullámokra, a többi kalmárhajók útjában nem állanak, oly tág az öböl, de annál inkább nevelik a tájkép festőiségét; kivált midőn ünnepnapokon ők is zászlókba öltöznek és ágyútorkaik búsan megszólalnak. Némelyik közülök oly közel áll a parthoz, hogy a révek kanyarulataiban az élő fák s árcobok tetői összeérintkezve s vegyülve nyúladoznak ki. Ezenkívül a tágas kikötő partjait sok ezer kereskedő-hajó, gőzös és vitorlás, s a világ mindenféle zászlóitól virító, lepi el, melynek árbocai ünnepnapokon fölékesítve lévén, az egész egy virágzásban lévő erdőhöz hasonlít. A Fekete-tenger felé mind az ázsiai, mind az európai parton kertek, falvak, paloták sora mint egy színes szalag nyúlik; középen, az ázsiai oldalon, fényes és számos moséival, minaretjeivel Szkutari, mint egy kisebb Sztambul tűnik fel, emelkedő tetőin elkülönözve álló gazdag palotákkal, a tengerparton, a körülte zúgó tenger színe felett oszlopokon épült kávéházakkal, s mögötte a híres temetőhely sötét ciprus-erdejével; - jobbra dél felé, a Marmara-tenger, kékellik a habjain nyugvó Herceg-szigetek békés csoportjával, melyeken túl a nicomediai ködfedte öböl nyílik, messze, messze, mint egy bizonytalan álomkép; ezen túl az ázsiai partok homályos láthatára, ennél is távolabb Olymp ködpára lepte hegyeinek magas csúcssora, melynek havai egész idáig kifehérlenek.

Íme, ezek teszik a roppant tájkép főbb vonásait, hogy úgy mondjam, anyagát, rajzkörét. De ha mindehhez hozzá adjuk a különféle színeket, s ezeknek száz árnyéklatait, amint a tárgyakat velük maga a pazar természet színezi, s amint e színeket az ég, a szél, a nap, és az órák különbsége szerint mind a szárazon, mind a vizeken ezerféleképp változtatja -, ha képzeljük, hogy a kelő és nyugvó nap sugárai a magas fák és minaretek csúcsait ragyogtatva érintik s a mosék érc dombtetőit s Sztambul és Szkutari veres és sárga házfalait mint egy lángözönnel tűzbe borítja; - hogy a támadó vagy csillapodó szél a tenger hullámait most zúgva fölveri, majd hasonlóvá teszi egy megaludt, csendes, de fénylő ónolvadékhoz -, hogy nappal e várost a hőség ezüst ködén keresztül szemléljük, melynek átlátszó páráján belől fehér galambok csoportosan keringenek, és éjjel a tiszta ég alapján a nagyszerű dombtetők, a sugár tornyok és ciprusok kecses árnyalakjait (silhouetjeit) látjuk lenyomódni -, hogy mindenütt, ahova tekintünk, a tengerparton, a hidakon, a piacokon, az utcákon a világ minden népeit szokatlan és a legváltozatosb köntösökbe öltözködve szemléljük tarkállani, milyeneket csak színpadokon és festményeken szoktunk látni -, hogy e nyolc városnak s a húszezer hajónak tompa moraja, szárazról és vízről a kapkodó szellő által fel-felhozatik hozzánk a toronyra, hol állunk -, hogy a hadi hajókon az imádságra hívó ágyú dörgése naponkint többször meg-megdördül s intő szavát a visszhangok partról partra küldözik -, ha meggondoljuk, hogy e szép kék ég csaknem mindig oly tiszta, e mély tenger csaknem mindig oly csendes, s e kies tájon csaknem mindig örökös tavasz virít -, ha emlékezünk rá, hogy Constantinápolyban vagyunk, határszélén három világrésznek, honnét Ázsiába látunk, s harminc-negyven óra alatt Afrikába juthatunk: csak az, ki mindezt együtt és egyszerre hallja, látja vagy képzeli -, ha ugyan ezt teheti emberi képzelet -, csak az fog magának Sztambul leírhatlan s valóban tündéri szépségéről némi bágyadt képet alkothatni.

Észreveszem, hogy ismételem magamat, s ugyanazon képet s tárgyat újra meg újra használom s nevezem. De mit tegyek? A szó s tárgy lapomon mindig ugyanaz, de a tárgy, a kép, a benyomás nekem mindig más, mindig változik aszerint, amint azt más-más helyről nézem. Érzem, Sztambult leírni akarván, lehetetlen munkába fogtam. Nyelv azt le nem írhatja, művész le nem festheti, a photographia sem adhatja vissza, mert Sztambul puszta hív rajzképe változó színei nélkül kevésb a holtnál, melyben élet már nincs.

De Constantinápoly nemcsak nappal szép, éjjel is az, sőt fölséges, midőn a galatai, szerai és szcutarii fénytornyok meggyúlnak -, midőn a számtalan hajók árbocerdejét mécsek világoló serege borítja el -, midőn a tiszta kéklő égen a csillagok sokasága szikrázva megjelen, s mindez a tengerek hullámaiból visszatükröződvén, egy kétes, de bájos fényt terjeszt el az egész nagy képen, láttatván ennek nagy tömegeit s alakmetszvényeit, s eltakarván vagy megszelidítvén az apró részleteket. Kivált nagyszerű, fölséges s csodálatos Constantinápoly most, a Ramazán-ünnep éjjelén. Ez ünnep egy egész hónapig tart, mely idő alatt napköltétől napszálltáig a muzulmánnak sem ennie, sem innia nem szabad, s a böjtölés oly szigorú, hogy még dohányozni, sőt virágot szagolni is tiltva van. Azonban e tartózkodás bármi terhes, kivált nyárban és kivált a köznépre, mely éhen s szomjan kénytelen napi dolgait végezni, nincs rá példa, hogy e tilalom, legalább nyilván, megszegetnék. Midőn a nap lenyugszik, ágyúdörgések adják a hívőnek tudtára a bőjt végét, s ekkor a holt város halottaiból mintegy fölelevenedni látszik, és mindenki, gazdag és szegény, úr és pór, férfi és nő és gyermek rohan az élv gyönyöreinek, kipótolni igyekezve éjjel, mit nappal elmulasztott, s az evés, ivás, vigalom, járás-kelés, szóval az ünnep és lakoma tart egész hajnalhasadásig, midőn új ágyúszók az új bőjt kezdetét hírül adván, a lakomának, mint egy bűbájos vesszőütésre, rögtön vége szakad. Lehetetlen oly szépet s pompásat képzelni, milyen Constantinápoly egy ilyen ünnep éjjelén; Aladin bűlámpája nem mutat ily gyönyörű látványt, sem az ezeregy éjszaka meséiben ehhez hasonló tündéri világot nem találni. Főképp varázs látvány a két tisztán muzulmán város tekintete túl a tengerparton, Szkutarié, mit a régiek aranyvárnak (Chrysopolis) neveztek, és a hét halmon fekvő Sztambulé, melyben a mosék gömbalakú dombtetői s száz meg száz minaretjei mindenféle színű s alakú lámpákkal, koszorúkkal, rajzokkal s tűzben égő egész korán-mondatokkal megvilágítva lévén, s mindezen kígyózó tüzek a légben magasan függvén, folyván s fűződvén össze, e roppant fényt még növelik az utcák, paloták, középületek, bazárok szinte tarka, szinte gazdag, szinte csodaszerű megvilágításai. Ha még ehhez hozzá vesszük a tekervényes utcák tömkelegét, melyekben Ázsia, Áfrika, Európa összegyűlt tarka népe gyalog, lóháton, kocsiban jöve-menve itt festőileg tolong, ott a nyílt ajtajú kávéházak s csemegeboltok kerevetein keresztbevetett lábakkal ül s dohányát kéjelmesen füstölgetve, kávét és serbetet szörpölget, amott a piaci étek- s gyümölcsárusok színes lámpákkal körülállított asztalait gyűlöngi körül, tovább kóbor táncosok és zenészek csörgő dobját, mandolinját, dudáját, fuvoláját s orrhangú énekét hallgatja -, ha hozzá vesszük, hogy a várost a tenger hajlásai szerint minden oldalról hajók sokasága szegélyzi körül, melyeknek rúdjain s kötelein mindenféle színű s alakú lámpák különbféleképp elhelyezve, a hűs szellőben hintázva függenek, miket néha egy-egy örömlövés fellege ködként borít el -, ha hozzá vesszük még, hogy e roppant fényt, e sokféle színt, e mindenféle alakot a nyugvó tenger híven visszatükrözi, s a vizek ekképp magok is szivárványos színt kapván, elolvadt drágakövek rezgő folyadékának látszanak; mindezt összevéve, e várost s e látványt így valóban egy nagyszerű színpadi mutatványnak véljük, és az is, de olyan, melyben semmi nem utánzott, minden való, mert itt a víz maga a hullámos tenger, a láthatár maga a szabad természet, mik fénylenek, magok az élő csillagok és kéklő mennyezete a képnek maga az örökös ég.

S hogy el ne feledjem, miképp e város muzulmán város, emlékeztetett rá a félhold, mely csendesen úszva haladt át a tiszta esti égen, mint a birodalom élő címere, melyet a mennyre, mint kiterjesztett zászlóra, maga a teremtő ujja hímzett oda.

Azonban, midőn e gyönyörteljes világ tekintetében néző szemem s képzeletem mintegy elrészegült, anélkül, hogy kifáradt volna, mivel magas álláspontomról nem a részleteken, hanem egész csoportozatain legeltetém, az uralkodó eszme lelkemben az volt, mi Sztambult különösebben jellemzi. Némely városoknak elég tekintenünk külsejét, hogy tudjuk s eltaláljuk, ami eszmét s életet azok épületeikben képviselnek. Emlékezem, hogy midőn a capitolium ormáról Rómát szemlélém, diadalkapuit, obeliszkjeit, emlékoszlopait, színköreit, vízboltozatait, fórumait, s többnyire mind romokban, érezém, hogy egy nagy birodalom sírhelyén járván, Róma az emlékek városa -, midőn Edinburgh várhegyéről letekinték az új város utcáira, melyek oly szépek és tiszták, zöld téreire, melyek oly szabályosak és műveltek, házaira, melyek oly csinosak s oly gondosan bezárvák, éreztem, hogy Edinburgh művelt, tehetős, okos, kéjelmet kedvelő, gondos s belsejében boldog családok városa -, midőn Szent Pál csúcsáról Londonnak utcáin a méhszorgalmú népet hemzsegni látám, és a sok tért, a tágas hajóállomásokat, és látám a számtalan gyárak füstölgő kéményeit a házak sokasága felett kinyúladozni, mindez tudatta velem érthetőleg, hogy ez a kereskedelem, munka és ipar városa. Sztambulnak épületei közül mik tűnnek ki legjobban? Az emberek házai mind színesek, mint a virágok, melyek ősszel elhervadnak, s csaknem mind fából alkotvák, tehát nem tartósak, mert, mint a keleti költő mondja, az élet utazás, az ember vándor, a lak egy vendéglő, mibe alig térünk be, azonnal elhagyjuk, tehát mire való volna kőlak embernek, ki utazó lévén, a földön soká úgysem maradhat? Kőből Sztambulban főképp a jótékony intézetek, mint az iskolák, fürdők, tápházak s bazárok vannak, és ezekkel néha hasonló alakban s mindig hasonló egész tetővel építve a mosék, Istennek e házai, magasan lebegő dombtetőikkel, sugáran felnyúló minaretektől körülvéve, s hogy annál jobban kitűnjenek, falaik mind fehér színben ragyognak. Mint a zöld síkon felhányt magas halmok, jegenyéktől körülnőve, az utazónak messziről szemébe ötlenek, úgy uralkodik mind éjjel a hold fényében, mind a napnak délibábszerű fényködében Sztambul házserege felett a sok magas mosék dombtetője, magas minaretektől s ciprustetők lombos ágaitól körülállva, s ezeket tündökölni látván az utazó, ha nem mondja is, érezi magában, hogy e város a jótékonyságnak s a hitnek városa. S valóban, ha van város, hol a jótékonyság erénye gyakoroltatik s Isten őszintén dicsőíttetik, az Sztambul, a török nép fővárosa.

IX. Constantinápoly belsejének s különböző városrészeinek képe. Sztambul, Péra, Galata, Phanar, Balata. Házak, utcák, boltok, hal, zöldségpiac. Magyar emlékezetek. Egyiptomi fűszerbazár. Fegyver, selyem, drágakő, sarubazár. Kalmárok jellemzése

De ha Constantinápoly szép, nézve azt a magasból mint madár s messziről mint egy látcsövön, tekintve közelről sok van benne, mi kellemetlen és undorító. A színpadról vett hasonlatosság illik rá minden tekintetben; ez is elbájolja azt, ki szemközt s távolról nézi, de ki a díszítmények mögé pillant, annak ábrándjai nagyrészben elröppennek.

Constantinápoly utcái lejtősek, tekervényesek, kövezetök rossz, és átalában szűkek, annyira, hogy néhol a szemközt lévő házak ablakaiból jó barátok akár kezet foghatnak. Járni bennök óvatosan kell, különben kőbe, lovakba, szekerekbe, vagy teherhordókba botlunk untalan. S roppant teher az, mit ezek egyesülve odább szállítanak, kettő-kettő visz vállán egy izmos rudat, s mindenik szomszédja vállán nyugtatván karját, ekképp négy, sőt hat ilyen rúdon a legnagyobb terheket elviszik, egy-egy egész tár, mit itt vállaikon hordanak. Néha a tevéknek egész sora jön velünk szemközt, mindenféle kosarakkal s árukkal oly nagyon megterhelve, hogy ezek a két sor ház falait csaknem érintik. A gazda maga, ülve egy öszvéren, elől megy, s kötélen vezetve halad utána az első teve, melyet a többiek nyomába lépve követnek. Tizenöt-húsz teve van ekképp összefűzve, s olykor mindenik egy hangos kolompot hordván nyakán, csengésök valóban fülkábító zajt okoz. Az öszvérek hátaikon építésre szükséges téglákat, köveket, gerendákat cipelnek, mik tágan lévén kötelekkel összekötve, le-leomlanak, s az utcát elborítván, a járást lehetetlenné teszik. Ehhez járulnak a víz- és olajhordók széles bőrtömlőikkel, a gyertyamártók, kik a még friss, csaknem csepegő gyertyákat hosszú póznákon vállaikon lógatják, a süteményesek, kik sültjeiket egy kerek polcon fejökön, egy öblös kosarat, mint mozgó boltot, nyakukon, egy asztalt hónuk alatt vive kiáltoznak, és a mészárosok, halárusok, kik májat, tüdőt, belet, combot s mindenféle véres állattagokat rudakon hordva, ahányszor mozdulnak, mindannyiszor véresőt hintenek magok körül. Számtalan piaci konyhák füstölögnek a szabadban, s a nem mindig friss olajnak, zsírnak csömörletes gőze felejteti velünk a rózsákat, mik, fájdalom a távolban illatoznak. Az ízletes citrom, narancs, dinnye s egyéb óriás nagyságú gyümölcsök sikamlós héjai az utcákon elhányva hevernek, s ilyen szeméttel tele van a tengerpart is, hol a zöldségárusok a lefosztott lapokat gondatlanul bűzhődni hagyják, s hol a különféle színű halak roppant halmaza, ha csodálatos alakjaival a szemet gyönyörködtetik, de erős, sokszor büdös szaguk az orrnak kellemetlen. Koldusok sem hiányoznak, kik csonka tagjaikat s undorító sebjeiket mutogatva ülnek vagy járnak, várva az alamizsnát, mit a török pazarolva osztogat. De idegennek még felötlőbb az a sokezerre menő gazdátlan kutya, mely hol egyenkint, hol csoportban szaglálva sétál, fut vagy heverész az utcákon, nem félve senkitől, de nem is bántva senkit, kölykezve s hálva mindenütt szabadon, s élve abból, amit talál, amit lop, és amit a jószívű hívőktől kap. Idegen óvakodjék itt bántani ebet, például, ha ez neki nem térne ki, mit sok nem tesz, mert hisz ők is a város polgárának -, s joggal - tekintik magokat, bizonyosan bosszút állnának érte a törökök, kiknek vallási ágazatok parancsolja az állatokat kímélni, sőt táplálni. E gondolkodásmód egy sajátságos keresetnek adott itt lételt; ti. emberek, kiket dzsigerdzsinek hívnak, fel s alá járnak a városban, a vállunkon hordott póznát nyers tüdőkkel s májakkal tele aggatván, miknek szaga számtalan kutyát s macskát csődít körültök össze. Mindig találkoznak kegyes lelkek, kik tőlök egy pár darabot megvesznek, s az éhező állatok közt kiosztják. Azonban e részvevő szív nem gátolja őket, hogy midőn lovat bérlenek ki, melyen, itteni szokás szerint, az utas a meredekebb utcákon fölviteti magát, ők is a ló farkába kapaszkodva kínosan huzatják fel magokat. Világítva, a város ritka helyen lévén, este papírlámpával szoktak az emberek jönni és menni, ki éjjel anélkül találtatik, készen lehet rá, hogy az éjet az őrházban kemény padágyon töltendi.

Mindenesetre Constantinápoly belsejében rend, tisztaság és csin hiányzik, de mégis meg kell jegyeznem kettőt, egyik: hogyha e részben Bécshez, Londonhoz, Amsterdamhoz nem hasonlítható is, de lejjebb sem áll, mint Szicilia s Portugalia fő- és Európa tartományi városai; másik: hogy kivált az örmény görög, frank, általában a keresztyén s zsidó városrész piszkos s szemetes, s ehhez képest a törökök által lakott Sztambul valóban tisztának mondható. Ha nem tisztább a város, ez a török kormány hibája, de másrészről, hol csin s tisztaság van, az a török faj érdeme.

Constantinápoly, lakosait tekintve, több városrészből áll, mely mindenik más-más fajnak szolgál lakhelyül. Sztambul vagy a régi Byzánc és Tophana kizárólag muzulmánok lakhelye, Galata és Péra a frankoké; Phanar a görögöké; Balata a zsidóké; az örmények is külön laknak.

E városok összegében a fénypont Sztambul, melybe három oldalról harminc kapu vezet, mik esténkint mindig bezáratnak, minthogy ott keresztyén állandóul nem lakhatik. Utcái partoldalakban meredeken mennek föl és le, s oly tekervényesen, hogy ki nem vigyáz, azon veszi észre magát, hogy gondolván egyenesen haladni, azon pontra tért vissza, honnan elindult. Két oldalt állanak a török házak, többnyire faragványos fából építvék, változó alakban s festve különféle színre, mert keleten semmi nem egyforma, s a házfödelek, mik nálunk oly rútak, itten oly kecsesek, oly szeszélyesek, többnyire chínai metszetűek, vörös cserépzsindellyel befödve, melyek tetején aranyos sárkányok ragyognak, s kihajló szögletein rézbojtok vagy harangocskák függenek. A török ház rendesen földszintből áll, mely egyemeletes; ez emelet az utcára kikönyököl s e kihajló rész oszlopokon nyugvó erkélyt képez. Ez erkélyek sűrű rácsozattal befonva lévén, a nők mulatóhelyei, kik ott a hűs léget élvezik, nézve az utcán menőket, anélkül, hogy tőlök láttathatnának. A kétszárnyú kapu, melyen vas vagy rézkarika függ, a pitvarba vezet. Néhol a ház mögött árnyékos kert zöldell, melynek közepén van a hárem, mi törökül tiltottat, rejtettet jelent. Itt-ott a ház tetején széplát is (veranda) van, de csak ott, honnét a szomszéd udvarába s hárem-kertébe nem láthatni, mivel ez tilos, s ha pörre kerül a dolog, azt vagy le kell rontani, vagy a szomszédnak joga van a maga udvarát s kertét kandi szemek elől magas deszkafallal biztosítani. Az utcára nyíló boltok két-három lábnyi magasságban emelkednek a föld felett, többnyire szűkek, és homlokukat egy tarkára festett párkányzat ékesíti. Nappal mindig nyitvák, sem rács, sem üveg nem választja el az utcától, este egy leereszthető palánkozattal záratnak be. A bolton sem neve, sem címere, sem kirakata nincs, mire való is volna ez, midőn az egész bolt a szem előtt fenékig tárva áll? A vevő künn az utcán állva, válogat az asztalul szolgáló polcra hányt mindenféle áruk közt. S ott ül a kalmár egy alacsony emelvényen, keresztbe vetett lábakkal, szájában hosszúszárú pipával, s hol dolgozva, hol henye ujjai közt török olvasóját számlálgatva, leírhatlan nyugalommal s egykedvűséggel várja a vevőt, mint a járókelőket nem hívogatja, úgy a távozót sem marasztalja, s ami tőle kívántatik, azt is oly késedelmesen mutatja elő, mintha eladni szándékában nem volna. A törökök azt mondogatják: "Ma itt vagyunk, holnap elmegyünk. De mikor? Ki tudja megmondani? Utódaink kezdjék, amint mi kezdettük." Nagyobb boltokban szokás a vevőt pipával és kávéval megkínálni. Midőn az imádság ideje elérkezik -, mely naponkint ötször fordul elő - a kalmár szó nélkül ott hagyja vevőjét, s csak miután imádságát a bolt hátuljában elvégezte, dolgát vele akkor folytatja.

Sztambulnak azon részét, melyet a Marmara-tenger mos, az új-szerai vagy szultán-palota foglalja el, körülkerítve magas kőfallal, min itt-ott a ciprusok s platánok sötét-zöld lombleple borul át. Ez az a híres lakhely, mely bölcsője volt az ozman birodalomnak, hol annyi véres politikai s titokteljes szerelmi dráma lefolyt, de mely a janicsárok kiírtása óta megszűnt a szultánok állandó laka lenni. Nem egy palota ez, de egy egész város, egy roppant kert-erdő, melyben elszórva számtalan palota, kioszk, pavillon van, itt nehány kies halmon egy-egy kis mosé emelkedik, odább Bajazid régi várának pompás omladékait futja be a borostyánok zöld fátyola, a veteményes kertek platánjai alatt nádkunyhókban, zúgó patak partján szerecsen rabszolgák laknak, kik a földet művelik; eleven pázsit és virágágyak váltják fel az árnyékos erdőket, miknek szabadon nővő fái néha nyolcvan lábnyi magasra nyúlnak föl, itt-ott fehér márványlépcsőzetek s faragott kőkarzatok kötik össze a völgyeket a zöld halmokkal, és mindenfelé látni a sok friss szökőkutat, melyek hangosan s habzva fecskendeznek, s a ligetek bokrai között a vad galambokat, melyek nyögdécselve búgnak, mindenütt, ahol egy domb, ahol egy fok van, mely a városra vagy a tengerekre gyönyörű kilátást nyújt, ott egy kisebb vagy nagyobb palota vagy nyílt csarnok is van, kioszk-alakban építve alacsony födéllel, mely a faltól hat-hét lábnyira előrehajlik, támaszkodva ékes faoszlopokra, miknek mór-ízlésű faragványai mozaik modorban kifestvék.

Mi tér ez elhintett sok épületek közt marad, az vagy zöld pázsit, vagy virágkert, vagy árnyékos berek, melynek virágos lombjai szelíden borulnak a pavilonok tetőire. Leghátul, közel a tengerparthoz, vannak a háremek, de azokhoz közelíteni sem szabad, csak messziről látni a sűrűn elrácsozott ablakokat s a magas erkélyeket, miknek aranyos vasfonadékait illatos virágok hálója futja be, s melyek mögül a nők -, mint megannyi fogoly fülmilék -, merengve gyönyörködnek a kertekben, a városban s a tenger zúgásában, talán irígyelve a menő habokat s repülő felhőket -, talán nem, ki tudja? Mi nagy helyet foglal el a császári lak, arról fogalmat adhat annak meggondolása, hogy a szultán mindent táplál, ki udvarához tartozik s így az ő udvarában naponkint tízezer személyre főznek; de e lakhelynek bájait egy európainak megmagyarázni már nehezebb.

A török nem roppant paloták rideg falain belől keresi az élvet és gyönyört, hanem a szabad és szép természet boldog nézelésében. Ezért építé urának lakát e páratlan kiességű fokra, honnan csak körültekinteni már valami felséges kéj, ezért a szultán e palotája nem egy roppant kőhalom, mint az európai fejedelmeké, hanem számtalan lakok, kioszkok, pavilonok, márványfürdők, mosék, fegyver- és kincstárak ügyesen elhintett sokasága, és udvara nem egy kikövezett négyszög tér, hanem egy egész vidék, tele mosolygó kertekkel, hol százados fák szabadon nőnek, mint az őserdőkben, tele apró dombokkal, miknek tetőjén ékes kioszkok tündéri távolba új meg új kilátást nyújtanak, tele csörgő patakokkal, tiszta szökőkutakkal, zengő madarakkal, virágágyakkal, miknek édes illatától terhes a lég; szóval, szerencsés ura e laknak akárhova fordul, szeme mindenütt szelíd gyönyörrel találkozik, körülte csend, árnyék, illat, madarak szállása, távolról hűs fuvalomtól kísérve a tengerek ábrándra hívó mormogása hallatszik, s a szem előtt jobbra és balra, elől és hátul a legbájosabb s legnagyszerűbb vidék nyílik, mit Isten keze alkotott. Különben kelljen-e rajta csodálkoznunk, ha e helynek lakói némileg rabok lévén, a szabad természetet kedvelik?

A szerai nagy kapuján nyugatra kilépvén, szakadatlan sorát találjuk a legpompásabb moséknak, a legmagasb minareteknek, a vezérek, a seik-ul-izlam vagy nagy-mufti s a szultánnék fényes palotáinak, a megholt fejedelmek márvány-síremlékeiknek, a chínai alakú kutaknak, melyeknél fogadott emberek vas-, réz- s aranyos kupában az elmenőknek a hűs vizet ingyen osztogatják, a tápházaknak, akadémiáknak, közfördőknek s vendéglőknek (hán), és bezesztánoknak (bazár) melyek mind dombtetőkre lévén építve, ezek a város polgárházai fölött hol kéklő színben, hol fénylve magasan kidomborodnak. Csak itt-ott bukkan az utazó emlékekre a régi görög birodalomból, melyek szomorúan tűnnek fel a viruló török épületek körül, mint a felszántott ó temető hullámzó vetései közül egy-egy megdőlt sírkő kinyúladoz. A hyppodromi (at-meidan) piacon van Theodoz sugár obeliszkja, s a kígyóoszlop bronzbul, mely egykor Delphosban állott; közel hozzá Marciáné gránitból, távolabb Constantiné porphyrból, mely bár csonka, de magas helyen állván, messziről meglátszik, s fekete színe miatt égett oszlopnak neveztetik; túl ezen van az Aszpár-cisterna (víztartó), melynek kúpos boltozata hatvannégy márványoszlopon nyugszik, és a tenger partján van a híres ezeregy oszlopú földalatti víztartó, mely most egy selyemfonónak szolgál műhelyül. De alig képzelhetni festőibb látványt Valens császár vízcsatornájánál (épült 336-ban Kr. sz. után), mely majd négyszáz öl hosszaságban egymásra épített kétsor ívezetével a város harmadik s negyedik halmát összekötvén, uralkodó magasságban vonul el nemcsak a házak, de a minaretek fölött is, s midőn a lenyugvó nap boltozatának nyílásain, miknek egét zöldellő bokrok s borostyánok lefüggő ágai törik meg, bíbor színben égő sugárait visszaküldi; ez valóban oly nagyszerű látvány s oly varázskép, melyet semmi ecset vissza nem adhat.

Regényes sétát nyújt még a pompás kőfal, mely Sztambult a száraz oldalról védi, s kezdődvén a Marmara-tengerparton, a híres Héttoronynál, végződik az édesvizeknél az Aranyszarv-öböl végén. E hármas kőfal ötven-hatvan lábnyi magasságban emelkedik a föld színe felett, szürke s márványszerű fehér kőből művészileg építve, s minden háromszáz-négyszáz lépésre egy-egy izmos torony áll -, de most mindez romlott állapotban van, a széles árkot veteményes kertül használják, s a hasadékokban, a rovátkokon, a tornyokon virágok, bokrok és fák sűrűn lengenek, miknek ágain fészket sivító sasok rakosgatnak. Hiában, e hatalmas kőfalak nem bírták a régi birodalmat megvédeni; jelképei, a híres sasok, emez omladékokon üvöltöznek, de azon, ami él, ami áll, ami ragyog a templomokon, középületeken, hajók árbocain, mint címer a félhold uralkodik.

Egyik kaput Egri kapunak hallván neveztetni, azt véltem, ez hason nevű városunktól vevé nevét, de csalatkoztam, egri törökül: görbét, félsziget jelent, és e kapu fekvése görbe. De a Top (ágyú) kapu egy magyartól vette nevezetét, amaz Orbántól, ki II. Mohamednek, Constantinápoly hódítójának egy oly óriás ágyút öntött, melyet ötven pár ökör nehezen vont odább, s tizenkét arasztnyi kerületű golyója tizenöt mázsát nyomott. 1453. április 6-án ez ágyúval kezdetett meg Byzanc ellen a roham, a Topkapu előtt állíttatván fel. Több más nyomai is vannak e vidéken a magyarok emlékezetének. A Herceg-szigetek legfőbbjén, azon, melyet Prinkipónak neveznek, s melytől az egész bájos szigetcsoport kapta nevét, a tengerparti azon szikla-piac, hol az úri társaság esték hűsében összegyűlni szokott, egy hajdani magyar követettől most is Magyar-térnek hívatik.

A szép Diván Jolli utca mellett pedig van egy kapu, melyet Parmak- (kéz-ujj) kapunak neveznek egy Magyar Ali Agától, ki hitét megtagadván, a török janicsár seregben szolgált, s egy csatában bal karját, s jobb kezének négy ujját elvesztvén, a szultántól nyugdíjat húzott. Boltocskája e kapu mellett állott, s mértékletes, tiszta erkölcsű, igazságszerető és vallásában buzgó levén, szomszédjai úgy nézték őt mint a jámborság példányát. De néha-néha becses dolgokat vevének nála észre, piszkos övéből drága kövekkel kirakott tőrnyél csillogott ki, ujján olykor gyémántos gyűrű ragyogott, s egyszer rongyos erszényéből, mit keblébe szokott dugni, egy jóféle gyöngyből fűzött olvasó csúszott ki. Ilyesmi aztán szóbeszédre ada alkalmat, de a török nép nem csodálkozik, ha rongyot és aranyat együtt lát, hisz a szerencse vak; azonban egy éjjel Ali Aga zsákkal vállán a tenger felé menvén, az őrség által megvizsgáltatott, és ebben egy megöltnek teteme találtatván, kisült, hogy neki egy más városrészben szép laka van, hol nemcsak szerelemben és dőzsölve élt, hanem bordélyházat is tartott, s a gazdagok, kik buja hölgyeinek hálójába kerültek, áldozataivá lőnek; ekképp a bíróság által karóra elítéltetett, de ennek végrehajtása előtt egyetlen ujja, mivel gyilkosságait elkövette (egy ráillesztett hegyes árt az áldozat agyvelejébe döfvén), e Parmak-kapu szárnyai közt szétzúzaték.

Az örmények, kiknek száma 100 000-re megy, egy külön városrészt laknak, melyben sem rend, sem tisztaság nem hiányzik. Ők többire beszélik a török nyelvet, de örmény betűkkel írják. Ámbár keresztyének, a török szokás és divat szerint élnek, s nőik, kik feltűnőleg szépek, fátyolozva járnak az utcán, de házaikban fátyol nélkül láthatók, hol a férfiakat keleti modorban, azaz méltósággal, de az alázat minden jeleivel szolgálják, csaknem térdre borulva fogadván a ház vendégét, kinek ruhája széleit tisztelettel érintik, s társalgás közben minduntalan vagy homlokukhoz vagy szájukhoz viszik puha s hófehér kezeiket, mintha szerény szókkal csókokat is akarnának elhinteni. E faj becsületetes, értelmes, rendszerető, tevékeny; mindeniknek van foglalkozása, vagy művész, vagy mérnök, vagy orvos, vagy gyáros, vagy katona -, csak költőik nincsenek. Többnyire ők rendezik a birodalom pénzügyeit, s néha a fejedelem tanácsába is meghívatnak.

A görögöktül lakott városrészt Phanarnak nevezik, s innen származik a phanariose nevezet, mely a török szolgálatban lévő görögöknek adatik. E városrész házai kőbül építve és kiülő erkélyekkel s karcsú oszlopokkal ellátva lévén, elég díszesek, bár barnára festve lévén, sötétek, minek oka az, hogy egykor a keresztyének, fajonkint, mind ruháikban, mind házaikban bizonyos színre valának a hódítók által szorítva; azonban e városrész csendes, hallgatag, mintegy félelemmel van tele, s benne a régi görög nagy családok ivadékai úgy szólván elbúva élnek, a fényes múlt emlékeivel s egy hasonló jövő reményeivel táplálva képzeletdús lelkeiket. Mindenesetre nem kis engedmény volt a hódítók részéről, hogy egyházaik s belső nemzeti dolgaik igazgatása nekik meghagyatik, s azt a patriárkával együtt máig is a nemzet főbbjei kezelik. Házaikban a földszinti szobák rendesen szerényen, sőt szegényen bútorozvák; e szokás még azon vad korból veszi eredetét, midőn rájok a gazdagság a kincsszomjas basák részéről veszélyt hozhatott, de az emeletek termei, hol az asszonyok fogadnak, s hova török nem mehet, mivel vallásos erkölcsei tiltják, az arany, ezüst, bronz, selyem, bársony, drágakő pazar fénnyel ragyog. Nőik szépségben az örmény nőkkel vetélkednek, kiknél ha kevésbé vakítók, de azokat a kifejezés s a vonások nemességében haladják, mint a tetszelgésben s a fényűzésben is, mely selyem, bíbor, arany és drágakövek magára halmozásában ízlést ritkán, határt még ritkábban ismer.

E faj mindenütt, ahol van, ész-, szellem- és képzeletdús, ezenkívül élénk, vállalkozó, de hiú mint bármely nő, s itt ezen felül meg különösen önző, cselszövő, hitetlen, hízelgő, udvaronc, ki eréllyel szolgálja a törököt is -, bár gyűlöli -, midőn benne saját hasznát is föltalálja. E tulajdonoknak köszönheti e faj, hogy diplomáciai ügyekben magát a töröknél nélkülözhetlenné tevé, s hogy ez századokon át közülök választá Moldavia, Havasalföld, Szerbia és a nagyobb szigetek fejedelmeit, mint a tolmácsokat is, kik a diván és az európai követségek közt, szóbeli üzenet alakban az értekezéseket vezették. De mióta Görögország önálló országgá lőn, s mióta e faj Miklós cár merész terveibe bízva, a muszkák iránti rokonszenvét nagyon is elárulá, s kivált mióta egyrészről az itteni európai követek a tolmácsi hivatalt saját hazafiaikra kezdik bízni, másrészről a török miniszterek magok képesek francia nyelven értekezni, mindez megváltozott, s a görög faj hivatalos befolyása tetemesen csökkent, de annál nagyobb erélyt fejt ki a kereskedelmi téren, s nincs Európában nevezetesebb város, hol az itteni ravasz és ügyes bankároknak fiók-hivatalaik nem volnának.

Balatanak nevezik azon undok városrészt, melyet a zsidók laknak. Spanyolországból a keresztyének által kiűzetvén, a pogánynak nevezett törökök voltak azok, kik őket jószívvel befogadták, s talán ez okból ők magokat vendégeknek (musszafir) és nem rajáknak (mi csordát jelent) hívják, mi a nevök a török birodalomban lakó többi nem-muzulmánoknak. Az utcák itt szűkek, tele bűzhödt sárral és undorító szeméttel; a házak alacsonyak, sötétek, szellőtlenek, nedvesek, omladozók, melyekből mint megvetett páriák hunyászkodva jönnek ki sárga bőrű s fésületlen hajú s szakállú lakói, rongyolló mocskos ruhákban, alacsony kalpaggal fejükön, fekete papucsban, beszélvén egymással torokhangú nyelven s nyugtalan arccal tekintgetve magok körül, mint akik félnek, reszketnek mindig, hasonlóan a nyárfalombhoz, mely szélcsendben is remeg. Nőik hosszú, hegyes fejéket viselnek, mi körül fehér sált fonván, ennek két ága vállaikon hosszan lelóg, olajszínű bő köpenyeik közepén hátul egy világosb színű csík nyúlik végig, melyre mindenféle hyerogliphek hímezvék. De néha bámulásra ragad nőik közt egy-egy gyönyörű fej, hollófekete dús hajfürtökkel, bársony szemölddel, mely a szikrázó szemek fölött mint szivárványív hajol, finom metszetű sasorral s hozzá illő állal, mely a hős lelkű Judit elszánt s akaraterős vonásaira emlékeztet, és meglepő nálok a halovány-fehér arcbőr, mely a rongyok közül már messziről elődbe ragyog, mint egy csillag a szakadozott borulatok közül kitündököl. Mondják, hogy e nyomorult - valóban nem házak, de - romok közt nem egy rejtezik, ki milliókkal bír, hiszen kincseihez e pestises légen át még a rabló s tolvaj sem mer közelíteni; annyi igaz, hogy egykor a birodalom bankárjai ők voltak, most helyöket az örmények s görögök foglalták el, s a zsidók mindenben a söpredék s az ócskaságok kalmárai lőnek. Ők egész kelet zsibvárosai, s e veszélyes üzlet ama rettenetes döghalál fészke, mely Constantinápoly népességét annyiszor meghúszadolá. De köztük bármi sok a szegény, zsidó koldust nem látni.

Sztambult az Aranyszarv öböl választja el Pérától, mely Galatával együtt a frankok vagy keresztyének lakhelye, s görögül annyit jelent: szemközti, azaz hogy Sztambullal átellenben fekszik, s fekszik egy hegytetőn, s egy hegyoldalban, mely véget a tengerparton ér. E városrész már egészen európai város. A házak kőből építvék, három-négy emelettel. Átalában véve tömörek és nehézkesek, kivált ha a könnyű török házakkal összehasonlíttatnak. Itt az olasz, a francia, a német építészet egymást váltja fel, s egy gót ízlésű íves ablakú ház mellett van egy máltai, oszlopokon nyugvó erkélyével. Keleti szokás szerint a házakon két-három előugrás van, mely elől és két oldalt ablakot képezvén, s belől azt szögletes pamlag futván körül, a nők itt töltik az időt legörömestebb, mert innen három felé nézhetnek s a kerengő lég kellemes hűst tart. A kandi görög nőknek még ez sem elég; ablakaik vasrácsozata egy tágas függő kosarat képez, mely szőrpárnákkal s szőnyegekkel kitömetvén, benne lomhán heverésznek, s csak fejök látszik ki, mint a sárga fejű madárfiaké fészkökből. Újabb rendelet szerint két házat fából egymás mellett nem szabad építeni a tűz miatt, mely Constantinápolyban még mindig borzasztó pusztításokat visz végbe. A boltok is európailag vannak elrendezve, címerekkel, pompás kirakatokkal, ajánló föliratokkal, s itten mindazon szokással, divattal, nyelvvel, zajjal találkozunk, mi Párisra, Londonra, Bécsre emlékeztet. E városrészben vannak az európai követségek palotái is, az osztráké, ki a hajdani velencei követ palotáját lakja, az angolé, kié itt is egy londoni lordi lakra emlékeztet, az angol olyan, mint a csiga, mely házát mindenütt magával hordja, a franciáé, mely egy kies kertnek fái között mintegy elrejtezve él. De annál kitűnőbb a muszkáé, mely a város legmagasb tetőjén büszkén emelkedik s uralkodva tekint le magasából a városra, a Boszphorra, az öbölre, a tengerre és az egész nagyszerű vidékre. Gránitból és márványból épített roppant alakja mintegy ránehezedik a városra. Jőjjünk akár a Fekete- akár a Marmara-tengerről, ennek alkalmatlan tekintetét a szem ki nem kerülheti. Ki nem tudja, hogy lakaikat a szultánok a zúgó tengerparton vagy zöld erdők árnyékában szeretik építgetni, azt fogná hinni, hogy az itt az úr, aki azon legmagasb várpalotában lakik. E kitűnő tetőt a muszka politika nem számítás nélkül s nem rosszul választá, így örökké a szem előtt van, a görögé előtt ott ragyog mint remény, a töröké előtt mint egy kísértet, mint egy fenyegetés emelkedik.

Ha Péra a bolt, Galata a tár. E városrészt valaha a velenceiek és genuaiak alapíták, s még most is a szárazföld felől bástya és árok veszi körül, s bizonyos órában este kapui gondosan bezáratnak. Itt nyúl fel magas sugárképpen a galatai torony, honnan ama fölséges kilátás nyílik a szemnek, s melynek erkélyén éjjel-nappal őrök járdalnak körül, a tüzek kiütését lesve. Párja e toronynak a Szeraszkier-torony, mely Sztambulban még magasabban emelkedik és ama fénytorony (phanar), mely az ázsiai oldalon egy hegyfokrul szórja éjjel tündöklő fényét a tenger vizére. Kőbül vagy téglából épült házai Galatának a középkor jellemét viselik magukon, egyik rovátkos mint egy lovagvár, másik hegyes ablakzatú, mint egy kolostor, soknak kapuja vasrudakkal van bevonva, mint egy tömlöcé, s emeleteivel mindenik kidül az anélkül is szűk utcára, mely ponyva-ernyőkkel vonatván be a nap heve ellen, ekképp minden utca egy-egy hosszú sátorhoz hasonlít. Egyrészről itt vannak a leggazdagabb örmény és görög bankárházak, melyek a birodalom finánc-ügyeit intézik, de másrészről ez gyűlhelye tolvajnak, rablónak, csavargónak, szökevénynek, kalandornak, szóval mindazon lazzaroniknak, kiket ide Ázsia és Európa és Afrika, három világrész kivet. Péra inkább csak a polgári állású frankok lakhelye, de Galatában keletiek és frankok, arab és olasz, szerecsen és dalmát, perzsa és olasz, egyiptomi és görög, horvát és orosz, albán, arnót, bolgár, oláh, török, kurd, cserkesz, cigány, mongol, tatár, chaldeus, drúz, a legkülönbfélébb, legfestőibb, legtarkább öltözetben tolong, beszélve tíz-húsz nyelvet, képviselve annyi népfajt, saját szokását mindenik megtartva, s közlekedve egymással ravasz tolmácsok által, kik a vevőt is, az adót is megcsalják, ők bírván legjobban a kereskedelmi nyelvet, mely egész keleten egy neme az olasz nyelvnek, mi mindenféle olasz, francia, latin, oláh, görög, arab, spanyol szójárásnak csodálatos keveréke. Megjegyzésre méltó, hogy itt minden mesterség különös utcára van szorítva, e szerint a szabók, csizmadiák, szűcsök, asztalosok, szíjgyártók, pipagyúrók, csutorakészítők, esztergályosok, hajó- és sajkaácsok stb. mind együtt feltalálhatók, kik rendesen vagy utcán, vagy az apró nyílt boltokban dolgoznak. Leírhatlan azon mozgalom, mely e városrésznek rút és szép árukkal elhalmozott szűk és szemetes utcáiban uralkodik; ez egy örökös jövés-menés, tolakodás nyugalom nélkül, egy folytonos zaj, mely megsüketít, egy fénylő ragyogás, mely elkápráztat, egy undokság, mely csömört ád; s néhol egy-egy boltban mindent összevegyítve találsz, ruhát és sózott halat, karaváni finom teát és fénymázos csizmát, illatos dohányt és bűzhödt tengeri rákot, muszkatály diót és görögdinnyét, s urak mellett, kik a legutolsó párisi divat szerint öltözvék, itt egy kaftános persa hegyes asztakánsüvegben jár, ott egy póklábú fekete herélt, vagy egy barna arcú ázsiai matróz, kinek csupasz karjába mindenféle csodarajzok vannak beedzve, s a kalapos keresztyén nők mellett elfátyolozott török asszonyok alkalmatlan papucsaikban mint kacsák dűlöngve őgyelegnek, vezetve kezeiken kedves fiúkat, kik pillangóval s aranypaszománttal kivarott selyemdolmánykában s bugyogóban követik anyjokat, körültekintve kedves bogárszemeikkel.

Európai utazóra különösen meglepő azon sajátságos különbség, hogy míg városainkban az élet és munka elzárt, keleten - a háremen és kincses ládán kívül - élet, munka, imádság és élv egy nyitott könyv, mely a szemlélő előtt tárva-nyitva áll. Ez meglepőleg mutatkozik kivált Galata azon részében, mely a tengerpartra dől, hol áll a vámház, mely előtt ezer meg ezer hajó és sajka mint egy sűrű szálerdő állong. E piac nem egy birodalom, de a világ piaca, hol minden, mit tenger és föld terem, pazar gazdagsággal felhalmozva áll. Leírhatatlan mind mennyisége, mind szépsége, mind csoda alakja azon tengeri halaknak, rákoknak, csigáknak, pókoknak, kígyóknak, skorpióknak, mikkel a teremtő a Bosphort minden más vizek fölött megáldotta. Nagy része nálunk ismeretlen, s így neveiket sem bírjuk. Mint rendkívüli nagyságuk, úgy pikkelyeiknek élénk színvegyülete csodálatra méltó, s midőn a sok aranyos, ezüstös, égkék, vörös, zöld, sárga, opál- s rubin-színű halak tarka halmaza a napfényben ragyog, szép az, mint a mindenféle színű drágakövek halmaza. S épp ily nagy halmazokban látjuk a legszebb s legdrágább gyümölcsöket is; narancs, citrom, fige, brusszai görög-, szmyrnai sárga dinnye, szkutari roppant nagyszermű szőlő (két font belőle nyolc váltó garas), veres bélű granát- és rodosztói birsalma, szentjánoskenyér, perzsiai barackok, damaszkuszi szilvák, óriás nagyságú tökök, kék és lilaszínű ugorkafajok, veres paprikák, s mindenféle színű és alakú, nekünk ismeretlen zöldségek, gyümölcsök és gyökerek össze-vissza hányva, a tengerparton egész dombokat képeznek. Csak burgonyát nem látni, és ananászt keveset. Bizonyos napokon kalitokban számtalan madarakat is árulnak, s azt hivém kezdetben, látva, hogy százankint vevegetik meg, miképp szegények csak rabságot cserélnek; később tudám meg, hogy azok a vevők által az erdőkbe szabadon eresztetnek -, jót tenni az állatokkal is, az izlam parancsai közé tartozik, mit a gazdag muzulmánok lelkiismeretesen teljesítenek is. - S valóban, ezt az állatok tudni látszanak. A tengeri disznók éjjel és nappal félelem nélkül vickándoznak az öböl színén, s a vizek felett seregesen röpkedő vad sirályok (Möwen) oly bátrak, hogy a sajkázók lapátai elől alig szállnak föl, s a közel házak tetőin félelem nélkül leülnek.

S amint e piac egy nyílt tár, úgy az egész város egy nagy nyílt vendéglő. Ahol eszedbe jut, mindenütt ihatol és ehetel. Itt aludttejet, ott forralt tejfelt árulnak, odább járó-kelő görög vízárusok érc- vagy üvegharangjaikat verdesve, friss vizet és jeget kínálnak, kiabálva untalan: "Crionero! Crionero!" Az étházakban látod a szeletekre vagdalt ürühúst függőleges vonalban forgó nyárson a szikrázó láng előtt mint sül: a pogácsasütők előtted gyúrják az ízletes tésztákat, s mindenki láthatja a fűtött kemencébe mint teszik be s onnan párologva mint veszik ki; a pipagyáros szemeid előtt készíti a földet s alakítja belőle a veres pipát, s fúrja az esztergályos a jázminszárat s az aranyszínű ambra-csutorát; a komoly aga, ki lóháton méltósággal halad, előtte menve egy szolga s utána a pipahordó; ez jobb kezét az arab ló tomporára fektetve, az első kávéháznál leszáll, betér s a legszurmosabb matróz vagy teherhordó mellé a szőnyegre letelepedik, s egymásról tudást nem véve, mint két ember, kinél a társasági rang mellékes dolog s az emberi méltóság egyenlő, dohányozva s kávét szörpölve gyönyörködnek a jövők-menők tarka s mulatságos tolongásában; apró asztaloknál a vándor cukrász az utca közepén épp oly ízletes hűsítő italokat készít, mint az, ki mellette egy csinos boltban fogadja vendégeit. Meg kell jegyeznem, hogy mézből, cukorból s mindenféle gyümölcsök nedvkeverékéből hűsítő italokat s édes tésztákat készíteni, ebben a török mester, s minden más európai népet felülhalad. Ez oly művészet, mellyel nemcsak a szultán női, de az udvar legnagyobb hivatalnokai is foglalkodnak, s egy jól sikerült serbet vagy kosáb nem egy odalikból csinált már szultánnét s nem egy udvaroncból három lófarkú basát.

A cukrászok boltjai amint a leglátogatottabbak, úgy a legdíszesebbek is. Külseje szép faragványokkal van fölékesítve s eleven kék és sárga színre rovátkosan megfestve, a rózsaszínű és fehér édescsek (bonbon) kristály edényekben ízletesen fölrakvák, s a mindenféle befőzöttek tiszta üvegben emeletes sort képeznek. A terem közepén egy csörgő szökőkút hűsíti meg a léget, mindenféle keleti virágok szédítő illatától megtelve. Némelyik bolt mellett van egy kertecske is, tele rózsákkal és jázminokkal, mik felett kedves árnyékot egy vén lombos platánnak zöld sátora tart.

A fehér turbánt viselő fekete szakállos, égett bőrű gazda szótlanul igazgatja szolgáit, kik majd a vendégeket szolgálják, szinte némán, de a keleti udvariasság minden jeleivel, majd dolgaik után látnak, s ott a teremben az evők előtt gyúrnak, törik a cukrot, kenik a mézet, cukorba öltöztetik a mandolát, pörkölik a kávét, s tekergetik mindenféle porokba és illatos keverékbe a sokféle gyümölcsöket, s rakják, ami készen van, az égő kemence torkába, s ekképpen munkálataikból semmi titkot nem csinálnak. Azonban a nézőben mindez undort nem okoz, mert tiszta minden: öltözet, kötény, lapát, tál, edény, csak karjuk barna, de szép, mintha a nap melege által bronzírozva volna.

Itt a helye, hogy szóljak a bazárokról is (törökül: bezesztán), mik mind Sztambulban vannak. Constantinápoly, már helyzeténél fogva, állva három földrész határán, valóban a világ raktára. Aki nem hinné, tekintse meg roppant bazárjait, mikben nem a művészi elrendezés, nem a külfény, de a termékek csodálatos különbfélesége s az árucikkek belső értéke bámulatra ragad.

A Jeni-dzsami lépcsőn Sztambulba menvén, Bajazet moséja mellett áll az egyiptomi bazár, mely nevét onnan veszi, hogy itt árultatnak az Egyiptomból vagy Egyiptomon által Indiából és Arábiából érkezett áruk. Az egész épületet egyetlen utca, tizenhárom lábnyi széles, metszi végig, melynek két oldalán vannak a boltok, de nem elválasztva egymástól közfalak által, úgy hogy az egészen áttekinthetni. Mindenik ilyen boltban az árúasztal mögött egy üres emelt térke van, melyre föl néhány lépcső vezet. Ott ül a kalmár és lábainál boltos szolgái. Hátul kis kamara van, hova a gazda visszavonul, hogy ott imádságait végezze, s legbecsesb áruit is ott szokta tartani. Mint minden bazár, ez is saját felügyelők által igazgattatik, tűz és gyertya tiltva van, sőt itt dohányozni sem szabad, mi töröknél nagy dolog, az éjet benne senki sem töltheti, s a harmadik imádság, tehát dél után bezáratván, a belől nyíltan maradt boltok s csak ponyvával betakart áruk a belső őrök gondjaira bízatnak. A törökben sok tulajdon hiányozhatik, de megvan a becsületesség; náluk nemcsak az a vagyon biztos, mit lakat őriz.

E bazárban mindaz található, mire gyógyszerésznek, illatárúsnak s a festőknek szüksége van. Kapujához közeledvén, orrunkat a legáthatóbb illatgőz üti meg, úgy hogy csaknem elszédít. Ez a szaglás kellemes és kínos részegsége. Valóban, látva a turbános törököket keresztbe vetett lábakkal komolyan, merengve, sőt álmosan üldögélni, hajlandók vagyunk hinni, hogy az illattól megterhesült lég az, mi érzékeikre zsibbasztólag hat. Mindazon ritka és drága fűszer, mit a kalmárok nálunk gondosan elzárt üvegcsékben féltve tartogatnak, itt az nyílt hordókban s zsákokban épp úgy fekszik előttünk, mint szüretelő házakban fekszik kádakkal a szőlő, csűrökben zsákokkal a búza: az aloësz, rhababar, muszk, ámbra, ópium, fahéj, gyömbér, rózsavíz, masztik, kéneső, kénkő, antimonium, borax, tamarind, szappanfa, henna (hajat és körmöt festeni), jóféle sáfrány, szentjánoskenyér, paprika, szerecsendió, bors, különbféle mákfejek, illatos vizek, kenőcsök, esszencek, szóval itt pazar bőségben fölhalmozva találni minden képzelhető fűszert, magot, gyökeret, hagymát, festőfát és ércet, s mindez annál érdekesb és festőibb, mivel csak úgy oda látszik hányva lenni, mint midőn az útkaparó porból s kavicsból az útszélen dombokat hány. E sajátságos bazár kalmárai mind muzulmánok, s becsületességök miatt nagy tiszteletben állanak. Riza basa, a szultánnak egykori főudvarmestere s kegyence, mint boltoslegény szolgált valaha e bazárban. Történt, hogy Mahmud szultán egy bolt előtt megállítván lovát, s a gazda nem lévén jelen, legényével, ki alig volt 14 éves, ereszkedék szóba. Csinos külseje is megtetszvén, de méginkább talpraesett feleletei, udvarába vette s ott kitanítatta, és alig tíz év alatt az udvari ifjúból (page) kamarás, belső titkár és főudvarmester lőn, és a birodalom egyik legtekintélyesb embere. A szerencse az emberek sorsával szabadabb játékot sehol nem űz, mint a török birodalomban, de éppen mivel itt az élet egy folytonos gallóka, melynek hol egy, hol más vége emelkedik és süllyed, a kicsinyt a nagy nem nézi le, ki tudja, holnap talán ő leend felül, sem a nagy előtt a kicsiny meg nem hunyászkodik; ha különbség van most köztök, nem volt mindig s talán nem lesz örökké.