X. A török jelleme. Vallásos, jótékony, illedelmes természet, s állatkedvelő. Családélet. Házának külső s belső elrendezése. Házi élet s szokás. Nők állapota. Pipákban s fegyverekbeni fényűzés. Születés, körülmetélkedés, házasság szertartásai. Temetés.

Aug. 6.

Ki egy népet valóban ismerni akar, nem elég ennek politikai történetét tudnia, kell hogy ennek életmódját a ház belsejében, a tűzhelynél lesse meg. A történet az uralkodók s a kormányok képét nagy vonásokban adja vissza, a nemzetére a családi élet apró részleteiben ismerünk.

Nincs nép, melynél a családéleti kapocs szorosabbra fűzné össze az embereket, mint a török népnél; szülék és szülöttek, testvérek és rokonok sehol nem szeretik egymást több bensőséggel. Bármi sok más hiány s folt találtassék a törökök jellemében, alig van rá eset, hogy nálok a testvéri s atyafiúi szeretet kötelékei megszakadnának. Oly boldog, oly kedélyes, oly gyöngéd érzelmek közt folynak le a ház körén belől a gyermekség évei, hogy arra a törökök örökké édesen emlékeznek vissza. De épp azért e kölcsönös szeretet érett korukban sem enyészik el, csak átváltozik mint gyümölccsé a virág, s mi gyermekkorban bizalmas, odaadó szerelem vala, később az szíves tiszteletté válik. A külső illedelem a házi életben fontos szerepet játszik, de nem teszi feszessé a viszonyokat a család tagjai közt, csak mindeniknek kijelöli a helyet, mely megilleti. A gyermekből lett ifjú épp úgy szereti szüléit, de természetes, hogy az ifjú érzelmeinek különböző nyelve van, mint viszont a szülék a felnőtt gyermekkel, már bizonyos udvariassággal bánnak, mely a szeretetet ki nem zárja, sőt, ahhoz a megbecsülést toldván, értékét neveli. Nem szólítják őt többé egyszerűen "Ibrahim" vagy "Fatime", hanem hozzá teszik címét, mi megilleti, "bei, effendi," "khanum" (asszony), avagy megtoldják efféle édes kifejezésekkel: lelkem, báránykám, szívem. Ha valahol, itt még a család az, mi egykor a patriarchák idejében volt. Az apának hatalma nagy, de ez oly hatalom, melyet a nők kedvkereső engedelmessége, a gyermekek tisztelete s ragaszkodása szükségtelenné tevén, az senkire nem nehézkedik. A török családélet két főjellemvonása az illedelem és kegyelet. Ez utóbbi érzemény a háznép minden rendű tagjaiból úgy a gazdákból, mint a cselédekből s a rabszolgákból egy nagy családot képez, s a szerecsen rabnő (dada), ki a gyermekeket neveli, kötelességeinek szentsége miatt, csaknem oly nagy tekintélyben részesül, mint maga a házi asszony, s hallatlan botrány lenne, ha a dadát, ki gyermekeire gondot viselt, egy török elbocsátaná, vagy bántalmakkal illetné, s a gyermekek sírjokig nem szünnek meg iránta valóságos gyermeki kegyeletet tanusítani. E részben a muzulmánok illemérzése a vizsgálódó előtt a legszebb fényben mutatkozik. Nemcsak a család szent, de mindaz, ami a családi életbe akár mint cseléd, akár mint rab fölvétetik, sőt mindaz, mi vele érintkezésbe jön. A török nemcsak a dadát tekinti mint másod anyját, de ha dajka szoptatta - mi ritka eset -, annak gyermekeit mint valóságos testvéreit tekinti, mit maga a Korán is helyesel, mert ilyenek közt a házasságot tilosnak mondja.

Hogy a töröknek minden szerelme, gyönyöre, kedélye a családi életben központosul, az a poligamiának is következménye. Mindenki saját háremére lévén szorítva, s mások házi életéből s tágasb társasági, kivált idegen asszonyi s más családi körbül kizárva lévén, lelke minden hevének s szíve összes érzelmének egyetlen egy tárgya természetesen a tűzhely, hol saját nejének s gyermekeinek körében élhet. Nem tudom, a poligamia ellenségeinek figyelmét e tekintet nem kerülte-e el?

A török társaséletben nincs polgári rang, de sok illedelmi finom apró korlát, mit meg kell tartani, s mit mindenki megtart, és mégis sem feszt, sem zavart az emberek viseletében nem venni észre. Bármely osztályhoz tartozzék a török, mindeniknek viseletében oly biztosság és könnyűség van, mely a méltósággal és kellemmel határos. Kiskorától kezdve úgy hozzászokik a gyermek, hogy midőn felnőtt, második természetévé vált. Adhatja elő magát a török társaságban olyas, mi nálunk, a divat szempontjábul ítélve, némi botrány lenne, de bizonyosan nem olyan, mi vagy udvariatlannak, vagy illedelmetlennek mondathatnék.

Hogy a török mindenkivel becsülettudólag bánik, felsőbbjeivel úgy mint hasonlóival, ezt kivált észrevenni szüleik és idősb rokonaik irányában, és egész életökön keresztül.

A fiúk sem pipára nem gyújtanak, sem pamlagra nem ülnek, sem beszélgetést nem kezdenek, míg atyjok vagy nagybátyjok arra fel nem hívja őket. Épp ily tiszteletet mutatnak ifjabb nők az éltesbek iránt. Ezek a szobába belépvén, azok mindig fölkelnek, kezet csókolnak nekiek, s mindenféleképp igyekeznek kedvöket keresni. Mint egykor az olympi játékoknál a spartai ifjúság egyszerre fölkele, hogy egy aggnak helyet adjon -, és nem mint korunk ifjai, kik a letelepedő vén alól a széket kirántják, hogy buktán kacaghassanak.

Mi a törököt, úgy a gazdagot mint a szegényt, főképp jellemzi, az a vallásosság. A vallás a török életében roppant helyet foglal el; ez szabályozza életének minden tetteit, sőt ebből áll egész élete; hitében semmi nem ingatja meg, Istenét őszintén imádja, s parancsait, miket neki a koránban kijelentett, szolgailag teljesíti. Nincs rá példa, hogy muzulmán más vallásra áttért volna. Azonban nála a vallásos buzgalom sem üldözést, sem türelmetlenséget nem szül. Hiszen csak Törökországban talál szabad menhelyet minden keresztyén felekezet, sőt a török megveti a keresztyént, ki saját vallásának törvénye szerint nem él. Vallásos buzgalmában viszont az egy Isten hitén kívül, főjellem a határtalan vendégszeretet és jótékonyság. A gazdag ez erényt pazaron gyakorolja, a szegény szívélyesen, az idegent és szegényt nemcsak ápolják és táplálják, de azokat magok felkeresik. Nemcsak Sztambulban vannak szabad iskolák, ingyentápházak, közfürdők, hol élveiért a muzulmán pénz helyett egy áldásszóval fizet, hanem minden faluban van egy vendég- vagy utaslak, melyet a község közköltségen tart fel, hol a szegény, ki éhezik, naponkint többször kap enni. E részvét, mely embertársainkon alkalmazva, egy erény, mint irgalom jelen meg, midőn annál tovább megy, s a házi és szabad állatok rendére száll le, s bár néha rosszul alkalmaztassék, de azért nem szűn meg igen megható vonás lenni a török nép életében. Ha heverő s kóborló ebek seregét városban táplálni csaknem nevetséges, de a madarak csörgő énekeivel kedvesen meghálálják a kíméletet s gondot, mit kegyes muzulmánok részéről tapasztalnak. Az a családi bizalom, melyben az emberekkel itt a tollasok élnek, Constantinápolynak valami idilli kecset s természeti varázst kölcsönöz, mi Európa más fővárosainak szívtelen tolongásában ismeretlen.

E város egy darabka Éden kertjéből, melyben emberek s állatok még békében élnek együtt. Vad gerlicék seregesen lepik el a ciprusok lombos ágait; a paloták s mosék dombtetőit szent galambok röpkedik körül -, a Bajazet-mosé mellett egy ősz ember kölest árul, s ki tőle egy mértékkel vesz s azt elhinti, ezer meg ezer fehér galamb mint szélvész rohan alá, s az osztogatónak, ha vállaira esék néhány szem, azt onnan is felkapkodják -, a házak körüli kertekben mindenféle fülemilék, csízek, pintyőkék kedves dalokat hangoztatnak, míg a verébneműek nagy bátran berepülnek a szobák ablakain a hulladékokat fölszedni, sőt egy kávéház boltozatán egy fecskefészket láttam, s az anya a nyílt ajtón félelem nélkül röpült ki és be, a török vendégek pipafüstjén át bogarakat hordva fiainak, melyek a kis lyukon csipegve nyújták ki sárga orrú fejecskéiket. De a pénzvágy a törökök e kegyességét is megszentségteleníti. Keresztyének és zsidók madarakat fognak s azokat kalitba zárva, velök a piacra állnak ki; a jó lelkű török megszánja a szegény foglyok sírását, erszényét kiveszi s árukat lefizetvén, a rabokat szabadon ereszti -, érdemlett mérges, s megvető tekintetet vetve a keresztyén és zsidó kutyára, amint ők néha szokták mondani.

S mint érzelme egyszerű, jótékonysága is igénytelen. Amit tesz, kérkedés nélkül teszi, hiszen nem érdem az, csak kötelesség. Szépen fejezi ki ezt egyik költőjök: "kezedből folyjon ki a bőkezűség rohanó folyama, anélkül, hogy zaját füled meghallaná."

A török naponta ötször mosódik és imádkozik. Napközben imáját ki-ki maga mondja el vagy otthon vagy a mosében, de este a ház feje a háremben végzi azt a nők, gyermekei, szolgái és rabszolgái körében.

A boldogság ideálja neki a nyugalom és csend, mely az indolenciával határos. Ő nem kedveli azon örökös lázat, mely nyugot népeit folytonos mozgalom örvényében forgatja. Mit mindenek felett szeret: az a háziasság. Színházat, bált, hangversenyt nem ismer, sőt csudálkozik, ha valaki gazdag lévén táncol, midőn pénzeért másokat táncoltathat. S a házi ünnepekbe szokás is fogadott táncosokat meghívni, kik a családot s vendégeket sajátságos táncaikkal mulattatják. Ez év legnagyobb részét falun szereti tölteni, hol az őskor régi egyszerűségében él, hol hajléka, mint a patriarchák sátora, utasnak, idegennek, szegénynek éjjel-nappal nyitva áll, hol a vendégszeretetet az ókor pásztorkirályainak módjára tettleg gyakorolja, s az égető pusztákban a karavánok számára csárdákat (hán), az utak szélein terepélyes fák alatt forrásokat épített, mik az elfáradtaknak árnyékot s hűs italt nyújtanak. Oly szép, mint egy bibliai kép egy ily kút a vadonban. Fehér kőbül van építve, mely a fák sötét árnyékából messze kiragyog. A tartó szélén, melybe a víz folyvást csurog, egy fakapu vagy tökkulacs áll, mellyel az ital meríttetik. S jön a szomjazó vándor, fölveszi, merít vele, égre tekintve iszik, aztán kiöblíti és megcsókolván helyére visszateszi, hol azt szentül mind azon vándor megtalálja, ki utána jön -, mert az az isten pohara.

A vadászatnak sem kedvelője a török, kegyetlen s tiltott mulatságnak tartván azt, mi vérontással jár.

Mi nyugotiak nem vagyunk többé alkalmasak érezni a természetes élveket, nekünk mesterséges gyönyör kell, olyan, mi érzékeinket csiklandván, azokat el is használja; a nap és hold fénye helyett este a gázvilágításban gyönyörködünk, a színházaknak festett virágaiban, felhőiben, tengereiben és láthatáraiban, s a madarak ártatlan énekénél fülünk jobban kedveli zajos zenekarok zűrzavarát, mely nem hagyja a lelket gondolkodni. A török nép jobban érti a természetet mint mi. Bokornak, forrásnak és mezőnek nála sehol nincs őszintébb imádója. Az ő lelke különös tulajdonnal bír az égnek, a földnek, a tengernek szépségeit érezni. Úr és pór, dús és szegény egyiránt érzi szükségét legelni szemeivel, bírni egy kies kilátással, s maga körül látni legalább egy lombos fát, egy csurgó forrást s egy pár szelíd állatot. Nincs is Sztambul körül egy kiesb fekvésű orom, völgy, öböl, domb sem, melyen egy gazdagnak palotája vagy egy szegénynek vityillója nem állana. És ott ül fája árnyékában a török, előtte nyílik a pompás kilátás, nézi a virágok lengését a szélben, hallja a tenger zúgását a távolban, figyelve kíséri a madarak csacsogását az erdőben, nappal a felhők magas járását követi, este a szelíd holdét és a fényes csillagokét, éjjel a hallgatag csendet s a friss léget élvezi, és így üldögél ő órákig a természet szépségeinek boldog szemlélésében, andalogva csendben, mintegy álmodva, s élvezete hasonló tiszta és könnyű a léghez, mellyel az ember mindig táplálkozik, és vele soha sem telik el.

A természet anyai ölén nevekedvén fel a török, ahhoz holtáig hív marad. Minden törökről elmondhatni a költővel:

Tenger mormolásán,
Zöld erdő zúgásán,
Vad galamb szólásán,
Isten imádásán,
Nevelt jó anyám.

Ki az egyszerű örömekről az összetett élvekre megy át, kinek nem az élő virágszál tetszik, melyen még a friss harmat csillog, hanem a sokféle virágból kötött bokréta, melynek erősebb ugyan illata, de az már a közel enyészeté, kinek jobban tetszik a madár egyhangú, de mégis mindig változó csacsogásánál a betanított kalitmadár éneke, mely ennek kebléből nem önkényt forr, ki nem a szabadon nőtt ágbogas fák szellős lombjaiban gyönyörködik, hanem a francia kertben, hol az olló a bokrokból boglyákat metsz, s a vonalba állított és megnyesett fák mint sorkatonák szomorúan állanak, melyek közt mint kísértetek közt este csaknem félelmes járni: az olyan ember és nép a természetre nézve elveszett, s ehhez vissza csak akkor vágy térni, midőn már késő, mert az egyszerű ártatlan örömek élvezésére többé nem képes, a mesterségesektől pedig megundorodott.

A török nem fecsegő, mint a persa és az arab, sőt gondolkodó, komoly, méltóságos; modorában sok illedelem van; beszédében lassú, szabatos, nyájas; lelke derült nyugalmát bármi véletlen esemény sem zavarja meg könnyen; minden helyzetben, hova a sors szeszélye fölemeli vagy hova letaszítja, magát föltalálja, s a mai basában a tegnapi rabszolgára nehéz volna ismerni -, az ember nem változott, csak a polc, mely mindenkinek nyitva áll, azért a törököknél nincs értelme a "parvenu" szónak. Még a koldus is megtartja nyugodt méltóságát. Az alamizsnát hálával fogadja el, de ritkán sürgeti, s elvévén, mit nyújtasz, magát náladnál alábbvalónak azért nem tekinti. Jó és balszerencse, szerintök különbséget idéz elő, de az egyenlőséget nem semmisíti meg az emberek közt. Gazdagnak és szegénynek kötelessége ugyanazon törvényt teljesíteni; ez megnyugszik sorsában, Isten akarta így, az igyekszik felebarátainak sorsán könnyíteni, teszi miként megvárná, hogy hasonló esetben vele cselekedjenek. De a török nem is akar soha többnek, nagyobbnak, másnak látszani mint ami, követvén e részben Szádi költő tanácsát:

Méltán megvetik a szamárt.
Ha a szép ménnel versenyzik,
Méltán becsülik a szamárt,
Ha zab helyett avart eszik.

Méltán megvetik a szamárt,
Ha ő fel-felrúg kényesen,
Méltán becsülik a szamárt,
Ha malomba zsákot viszen.

A társalgás szellemi örömeire sem sokat ád, neki elegek a természetéi: mereng, gondolkodik és imádkozik. Egy vallásos és bölcselő nép, melynek untalan ajkában s gondolatában van Isten neve, de nem mint egy üres eszme, hanem mint egy élő s valóságos ige, melyre szellemileg s erkölcsileg támaszkodik. Ez az istenbeni élő hit az ő legfőbb kincse, az ő legnagyobb erénye, mindent abból származtat és mindent abba vezet vissza, zavarhatlan nyugalmát pedig meríti az örök s változhatlan akaratba vetett gyermeki bizalomból, mely szomszéd a fatalitás tanához, de még sem az; és e kettős hit az, mi a törököt, mint embert s mint nemzetet, az élet minden viszontagságaiban oly hősileg s bölcsileg nyugodttá teszi; ily nemzetnek aztán épp oly könnyen esik a világot meghódítani, mint könnyen esik azt elveszteni.

Ne azok után ítéljünk a török népről, miket basáiról s nagyjairól hallunk és olvasunk. A nagyok bűnei s erényei nem a népéi is. Azok ridegek, hidegek, durvák, mint a bércnek ormai kopárok, míg aljaikat lombos fák és virágos mezők borítják, és ez itt a nép képe. Nagyjainál együtt látni a legnemesb erényeket s a legundokabb szenvedélyeket -, a legszűkkeblűbb előítéleteket s a legnagyszerűbb felfogásokat -, nálok a legnagyobb türelem s humanitás párosul a legotrombább kegyetlenséggel s a legdühösb fanatismussal. Fejedelmi nagylelkűség s patriarchalis jótékonyság mellett áll a legtelhetlenebb önzés és fösvénység, s a legtisztább házi erényeket a legszentebb emberi s isteni törvények lábbal tapodása kíséri. Stoicus hősiség s az emberi személyes méltóság leggyöngédebb érzete mellett látni embereket, kik rabként csúsznak, s nem gondolnak sem saját becsületükkel, sem a közjóval. Tekintve a török nemzet nagyjait, nehéz volna eldönteni: a török jellemben vajon a jó-e avagy a rossz a túlnyomó, de tagadhatlan, miképp a középosztálynál s a népnél a jó van nagy előnyben. Nincs nép, melynél a társas s erkölcsi kötelékek tisztábbak volnának. Nincs város, hol a jogérzetnek, jószívűségnek s családi erényeknek több példáit láthatnók. Nem ismerek népet, mely a szó valódi értelmében humanusabb volna. Egy európai városban sem kevésb a vagyon és személyek ellen elkövetett vétség, mi még fontosabb tekintet, ha meggondoljuk, hogy a rendőri intézkedések hiányosak lévén, ez főleg a nép jellemjóságának érdemeül betudandó. Mit 1771-ben írt az angol követ, sir James Poker, az ma is áll, ki azt állítá: "Lehetetlen nem ismételnem, hogy a török népben bármi hibák legyenek, e birodalomban e faj mindenesetre a legjobb."

Városi házát a török konáknak, a falusit jalinak nevezi. Nincs Sztambulban két egyenlő ház, és mégis, egészben véve, mindenik hasonlít a másikhoz. Fő föladat mennél több kiugró ablakot nyerni, hogy így mindenikből háromfelé nyíljék a kilátás, anélkül, hogy a szomszéd kertébe vagy udvarába látna.

S mint különböző és hasonló a török házak külseje, épp úgy különböző és hasonló azoknak belső elrendezése is. Megkísértjük egy tehetős török aga (úr, birtokos) lakának belsejét röviden leírni.

A házkapu rendesen két szárnyra nyílik, melyen réz kopogtató van, őrizve egy turbános szolga által, s elég tágas, hogy rajta ló vagy kocsi bemehessen. A kapun belől van egy forgó tábla, mely nem engedi, hogy a bemenő az udvarba s kertbe pillanthasson, hol netalán a hárem női játszadoznak. Egyik oldalon van szinte egy forgó ajtó, mely a nők szobáiba vezet; a háznak e részét háremnek⁵ nevezik, másikon van egy lépcsőzet, mely az úr lakába visz, és ezt szelamliknak (e szótól szelam, mely köszöntést jelent) hívják, ebbe mindenki beléphet, amazt egy némileg szent misztérium veszi körül. Künn a kapu előtt mindig van márványból vagy kőből egy csonka oszlop, mint ez van a mosék és fürdők előtt is, ami a kocsiba s lóra ülés könnyítésére szolgál. A lépcsőn fölmenve van egy tág előszoba, többnyire minden bútor nélkül, hol vagy a szolgák, vagy ha az úr hivatalnok, írnokai várakoznak, ebből jutni a szelamlik belső szobáiba, melyek lehető sok s nagy ablakokkal ellátva lévén, egy üvegházhoz hasonlítanak. Ezeknek padozata fából van, kockákra vagy csíkokra osztva, boltozatukat s párkányzatukat tarka színű vagy aranyos arabeszkek borítják, s a fal sima fatáblákkal van kirakva, melyeken festett virágok, gyümölcsök s tájképek gyönyörködtetik a szemet. Falpapírt és szőnyeget ritkán látni, élő állatok képét soha, mert a török minden festett kép nézését a bálványimádás egy nemének tartja. Egy ilyen török férfiszoba a legegyszerűbb, mit képzelni lehet. Köröskörül a szoba és ablakok hajlásai szerint fut egy alacsony szófa vagy divan⁶, melyen gyapjúval vagy szőrrel kitömött egy vagy két matrác fekszik bevonva festett gyolccsal vagy selyem kelmével, mire tisztaság kedveért, fehér lepedőt terítenek. A fal mellé hasonló párnák vannak rakva. Keresztbe vetett lábakkal sarkán guggolva, itt tölti el a török a nap nagy részét, dohányozva, kávézva, írva, olvasva. A padozatot nyárban indus híves gyékény, télben puha meleg smyrnai szőnyeg födi; mindez tiszta, mivel a papucsot, melyben a szobán kívül járnak, a küszöbnél levetni szokás lévén, sár és por nem hozatik be. Midőn az úr nem a háremben hál, ágyát földre vetik, mit nappal a falba alkalmazott almáriomba (minek török neve: "lyuk") zárnak. Adj ehhez néhány chínai porcelán vedret, mik vakablakokban állnak, s néhol egy órát, és fogod magadnak egy török szoba összes bútorzatát képzelhetni.

De ne feledjünk el kettőt, mire a török férfi sokat tart, s mi teremeiben a fényűzésnek jele, mint nálunk az a képek, szobrok s arany s ezüst műtárgyak gazdagsága. Egyik a fegyvergyűjtemény, a legválogatottabb darabokból összeállítva, miknek acéla épp oly finom, mint foglalója becses; másik a pipafogas, melyen tehetősb háznál 20-30 drága pipaszer hosszú sorban tündököl. Erre a törökök nagy összegeket adnak ki; van basa, kinek pipafogasa 150 000 váltó forintot megér. A ritka ámbracsutora az, mire a törökök büszkék; egyért, mely szép citromsárga s eretlen, 1000 forintot megadnak; nyárban jázmin, télben meggyszárat kedvelnek, minek darabját, ha hosszú, hibátlan és illatos, 40-50 forintjával fizetik. Adjuk hozzá, hogy az egész ki van rakva korállal, porfirral, agáttal, tarkán emaillírozva, sőt néha gyöngyökkel és drága kövekkel kicsillagozva, s ekkor az összeget nem fogjuk túlzottnak találni. A nők pipaszerei kevésbé drágák, de sokkal cicomásbak.

De az európai bútorok a török házakba is kezdenek már bejutni. Kivált a hárembe, a nők e lakába, mely a háznak fénypontja, úgy hogy az úr osztálya csak a ház pitvarának mondathatik. Amilyen egyszerű s puszta ez, oly fényes s gazdag amaz. Mi fényűzést a keleti s európai ipar nyújt, itt mindazt föltalálni. A pamlag selyemből, vagy bíborból van, pillangókkal kihímezve, szélein arany- és ezüstbojtok függenek; a padozatot szebbnél szebb ispaháni szőnyegek borítják; ritka virágok gyöngyházas faedényekben illatoznak; velencei tükrök függnek a falakon; ezüst és arany filigrán tálakból füstölög az égő ámbra és tömjén; a terem közepén a hangzó szökőkút vize fehér márványkútba hull vissza; drága indus sálakba burkolva ülnek puha pamlagaikon a nők, itt már európai kéjelmekre is találunk, órákra, asztalokra, kargyertyatartókra, csillárokra, öltöző- és ruhaszekrényekre, szóval csaknem mindarra, mi egy divatos párisi nő csábító hálóteremkéjében szemeinket elbájolja. Ha a török nő élete fogság, de meg kell vallani, édes fogság, legalább szép; aranyos kalitjában mindene van, mi életét kellemessé teheti - a szabadságon kívül. És húsz esetben tizenkétszer az úr a valóságos rab, s asszonyaik közt, úgy mondják a titokba avatottak, a férj nem teheti azt, mit akar, hanem mit azok együtt akarnak. Mindenesetre szabadságukban áll kimenni a tengerpartra, látogatásokat tenni a városban, a bazárokban vásárolni s barátnéikat fogadni, s midőn egy látogató nő sárga papucsa a hárem küszöbén áll jelül -, jaj a férjnek, ki saját háremébe merészelne lépni.

Gazdag ember minden nejének külön lakosztálya van a háremben; egy ugyan a ház asszonya, ki az egészet kormányozza s valamennyi osztályt mindennel ellátja, de mindenik nőnek van egy belsőbb köre is, hol ő független, hol ő hon van, hol egy pár meghitt cseléd csak neki szolgál, s hol ő a nagy házban egy kis házat tart.

A szobákban sehol nincs sem kályha, sem kandalló, hanem: mangal, azaz egy csiszolt rézből készült hamvveder vagy négyszegű edény, mely szinte rézlapra állíttatik a padozaton. Középen űr van, melyben cserép- vagy ércfazékban faszén ég, s miután előbb ezt a szabad légben kigőzölögni hagyták, a szobát ártalmatlan párolgás nélkül melegíti. Néha e mangal egy vagy két nagyobb szőnyeggel takartatik be, mi a meleget megőrzi s egyenlővé teszi, s az a török nők egyik fő gyönyöre körülülve, a szőnyegek végeivel térdeiket befödni s mint kandalló körül csevegéssel tölteni az időt⁷.

Ki sok nővel bír, az őrt is tart, ki egy fekete herélt. Ha a hárem egy kéj-éden, ez nem egy angyal, inkább egy ördög, s kezében nem fényes kard villog, hanem abban egy görcsös bikacsököt forgat.

Alig van ház, melynek udvara kies kertté alakítva nem volna, terepélyes platán s ciprusfáktól beárnyékozva, melyben kisebb vagy nagyobb szökőkútból hűs víz sugára gyöngyözve hull alá.

Török házakban nagy tisztaság uralkodik. Még azon bizonyos helyek is, miket közelebb megnevezni nem akarok, tágasak, tiszták, világosak, gyakran márványból építvék, s egy gömbölyű kútból tiszta víz csörgedez rajtok keresztül, és mindenik lakosztálynak külön ilyen helye van. S alig van előkelő török ház, melyben egy boltozatos gyönyörű fürdő nem volna a hárem mellett. Szóval, mi az egészséget s testi tisztaságot illeti, a török polgárházak belső elrendezésével Európa városaiban csak a legdúsabb urak lakai vetélkedhetnek.

A család télben és nyárban korán, a nappal együtt kél föl, s megmosakodván, imádságát végzi. Az urak s nők ezután, de csak nyárban, két órára ismét ágyba mennek, ellenben a cselédség talpon marad. Midőn végképp fölkelnek, az úr elhagyván háremét, pipára gyújt és kávét iszik. A nők szintén kávét isznak, s reggelire felöltözvén, házi dolgaik után mennek. Mintegy két óra múlva reggeliznek, mi áll: kenyérből, édes tésztából, aludt tejből, gyümölcsből, kaviárból s vízből -, miután ismét kávét isznak. Ekkor a férfiak is napi dolgaikhoz látnak, a nők pedig felöltöznek s a ház dolgaival és kedvelt gyermekeik körül foglalkoznak.

A déli ima után ismét esznek húst, süteményt, zöldséget, négy-öt tálat és kávét isznak. Ezután a nők kimennek látogatni, vagy a piacra, vagy szabadba, vagy a fürdőbe, avagy hon mulatják magokat. Napszállta előtt kevéssel az egész család haza tér ebédelni, melynek ideje minden évszakban közvetlenül az estima után esik. Az apa s fiai is néha a háremben ebédelnek, de többször a szelamlikban, miután egy igaz török asztala ritkán van két-három vendég nélkül.

Az ebéd leírásába nem ereszkedem, miután némi változtatással mindenikre illik az, mit a viddini basa ebédjéről elmondtam. Csak azt jegyzem meg, hogy az asztalra abrosz nem teríttetik, hanem táblaképpen egy cin- vagy rézlapot tesznek, mely egy kerek s közepén paisként kiülő fakerevetre van szögezve s az asztal szélénél kűljebb nyúl. Ilyen tábla többféle nagyságú van, s a vendégek száma szerint majd nagyobbat, majd kisebbet használnak. Fényesek és tiszták, s bár a törökök ujjaikkal, de ügyesen esznek, és semmit el nem ejtenek, a tábla az ebéd végével épp oly mocsoktalan, mint kezdetén az volt. Általában a török rendkívül mértékletes nép, s mit legjobban szeret, az: gyümölcs, zöldség, tej és adjuk hozzá: az édességek, s naponkint legalább ötször fekete kávé, mit egy arab költő áloműzőnek helyesen nevez. Egy teherhordó, ki izzadva fárad és dolgozik, pár szőlőfürttel beéri egy napra -, természetesen, ha hozzá néhány csöpp kávét ihatik és egy nargilt kiszívhat. Hasonló e részben az arabhoz, ki, mint hű társa, a teve, ha alkalma van, egy forrást kiiszik egyszerre, s ha víz nincs, sok napokon át könnyen nélkülöz.

Török családban sok nő van, de azért nincs benne sem zavar, sem viszálkodás, mivel benne hagyományon alapuló határozott rangrend uralkodik. Fő családokban a ház feje a férjnek anyja bujuk (=nagy) kanum, ti. ha ez él, aztán jön az első nő: a kanum effendi, utána a kutsuk (= kis) effendi. Kanum cím illeti a férj azon nőit, kik szabad szüléktől származtak, kadin azokat, kik egykor rabnők valának. Polgárrendűeknél az első nőt bujuk, a többit kutsuk kánumnak; a népnél a férj anyját dudunak, a nőt kadinnak, a leányokat molláknak nevezik. Férje címét, bármely legyen az, a nő soha sem alkalmazza magára. Nincs nép, melynél a házi életben a kor s családi rang nagyobb tiszteletben tartatnék, s egymást a ház tagjai kölcsönösen jobban megbecsülnék. A bujuk áll a család élén: de kormánya szelíd, s patriarchalis jóakarattal bán az ifjabbakkal, kik iránta valódi gyermeki engedelmességgel s figyelemmel viseltetnek, szóval, e viszony hasonló azon viszonyhoz, mely nálunk Magyarországban egy század előtt a családokban uralkodott, midőn a fiúk nőikkel, s a leányok férjeikkel és gyermekeikkel, mind az apai házban, apai királyság alatt békében laktak.

A testvérek közt a kor szinte elsőséget ád, az ifjabb engedelmeskedik az idősbnek. Az apa meghalván, helyébe családfő a legöregebb lesz. Szóval, egy török háznép a leghűvebb képét nyújtja a családi szerkezetnek, mint azt a bibliában leírva olvassuk. Csalatkoznak tehát, kik azt állítják, a töröknél nincs családi élet, mivel poligamia van. Nincs, ha európai új értelemben vesszük a szót, de az ókor értelme szerint a család valóban csak itt létez. S mikor vala erősebben szerkesztve a család mint az ókorban, midőn az nem csak a társaság alapja, de maga a társaság volt?

Nagy házakban a háziasszony után főszemély a házmesterné (kihaja kadin), rendesen egy éltesb szabad hölgy vagy szabaddá lett rabnő, ki a hárem belső dolgait kormányozza, a kiadásokat vezeti, s kinek a cselédség föltétlenül engedelmeskedik. Utána jön a gazdasszony, kinek felügyelése alatt az éléstár áll, s ki többnyire szerecsen, mint a dada is az, ki vele hasonló rangot foglal el, s ki a gyermekekre ügyel fel. Ezeken kívül vannak több rabszolganők, részint fehérek, részint szerecsenek, kik közt a házi munka szakonkint van fölosztva, egyik főz, másik a bútorokra s szőnyegekre ügyel, harmadik a kávét, negyedik a fürdőt készíti. A cselédek, rabnők és az úrhölgyek közt a viszony itt bizodalmasb mint a keresztyén országokban; a cseléd az asszonynak egyszersmind meghittje, társalkodónéja, barátnéja; a ház minden ünnepeiben részt vesz, s a kedvencek öltözete néha szebb s gazdagabb a ház asszonyáénál.

A török nők gyakran öltözködnek, de cseléd segedelmére ritkán szorulnak, kivéve a fürdőben, hol hajukat korállokkal s gyöngyökkel befonatják, és mindenféle festéknek, kenőcsnek, olajnak s babonának ezer hasznát veszik; csaknem több időt vesz el a férfiak öltözködése, kik bajszaikat, szakállaikat, hajaikat órákon át rendeztetik, fésültetik, a ferdén álló szálakat kitépetik, oly gondollal műveltetvén azokat, mint egy drága virágos kertet. Bozontos szakállú ifjaink leckét vehetnének tőlök - a barbároktul.

Férfiak belső szolgálatában három a lényeges személy, mely egyik sem hiányozhatik. Egyik a kávés (=karadzsi), ki nem csinál egyebet, mint kávét vékony lisztté őröl, abból italt főz, és azt felhordja; másik a dohányos, (=tudundzsi basi), ki a dohányt bevásárolja, megvágja és fölméri; ez rendesen udvarmester is, kinél áll az úr pénztára, ki az örmény uzsorásokkal végez, kiknek minden török adós, mint nálunk minden nemes ember a zsidónak tartozik; harmadik a pipás (= tsibuksi, tsibuk sztárt jelent), ki az úrnak egyszersmind meghittje. Kötelessége urát mindenhova követni, egy kihímzett posztózsákban utána hordván a pipákat, és egy sálzacskóban a jó dohányt. Midőn ura sajkában vizen megy, helyet háta mögött foglal; midőn paripán lassan halad az utcán, olvasóját bamba ábrázattal morzsolgatva, ez nyomában menve, vagy a ló farkába fogódzik, vagy jobb kezét a ló bal tomporára teszi; hon a pitvarban ásítozva vár, fülelve, ura mikor tapsint, hogy vigye neki a pipát egy égő üszökkel. Urától messze ez soha sem távozhatik, miután a keleti vendégfogadás első és utolsó betűje a pipa, s miután dohányozni a török soha sem szűnik meg, reggeltől estig; midőn a háremben a pipatöltő szerepét egy nőcseléd veszi át.

Az ember családi életében három nevezetes esemény van: születés, házasság és halál, s érdekes ismerni, mindeniket miképpen ünnepelik meg a különféle népek. Efféle házi szertartások legjobban jellemzik a nemzeteket.

A születést a törököknél semmi különös ünnep nem követi. Csak néhány év óta szokás a született gyermekekről nyilvános jegyzéket is vinni, de azokat bejelenteni az apa most sem köteles. Megszületvén a gyermek, az apa vagy az imán (=pap) fölötte egy imádságot mond, s mindjárt nevet ád neki, de ez személyes név, mert a töröknél családnév nincs. Neveiket, melyek nem sokfélék, a törökök a bibliából, koránból vagy a hagyományokból veszik, p. o. Mohamed (=dicsért), Musztafa (=választott), Kalil (=barát), Ibrahim (=Ábrahám), Szulimán (=Salamon), és hogy más hasonnevűektől megkülönböztessék, később valamely esemény vagy körülmény mellékszókat ád hozzá, mik eredetök helyére vonatkoznak, p. o. Kutahiai Resid; vagy valamely kitűnő erkölcsi vagy testi tulajdonaikra s hibáikra, p. o. sánta, vastag, kegyes; vagy múltjokra, p. o. Mehmet a volt varga, avagy rokonaikra Juszuf oglu Hasszán (= József, fia Hasszánnak). E mellékszavak miatt a törökök, ha igaz tényen alapulnak, soha nem neheztelnek. Valaki sánta? Igaz, Isten így akarta, Varga? Igaz, mielőtt basa lett, egy papucsvarrónál dolgozott. Úgy van nálok mint Rómában volt, hol hasonló okból kapták az emberek a Lentulus, Cicero, Crassus, Cunctator neveket.

Azon első imádsággal a gyermek az izlamnak mintegy eljegyeztetik, de keblébe végképp csak a körülmetélés által vétetik föl. Muzulmánnál ez a legnagyobb házi ünnep, melyet minden család lehető legnagyobb pompával ül meg. A gyermekek rendesen 8-9 éves korukban metéltetnek körül. Előbb azonban egy jós vagy asztrológ, de csak szokásból, megkérdeztetik, s ez határozza meg az alkalmas időt, napot és órát, midőn a munkálatot végre kell hajtani; többnyire a tavasz és nyár közti évszak szokott általok kijelöltetni. Ekkor a szülék nem késnek róla értesíteni valamennyi jó ismerőseiket, kivált azokat, kiknek hasonkorú gyermekeik vannak, sőt a szegényeket sem, mivel az ünnep annál fényesbnek tartatik, mennél több gyermeken vitetik egy alkalommal végbe a vallásos műtétel. Fölösleges mondanom, hogy az ünnep költségeit a meghívó viseli.

Nyolc nappal a körülmetélés előtt a gyermek minden kívánságát teljesítik; atyja rangja szerint szabott s hímzett új köntöst kap, kardot, aranyövvel, először kötnek oldalára, felöltönye nyitva marad, hogy a belső bíbor- és selyemruhát aranysujtással kihányva mindenki láthassa, tíz-húsz ágba font haja gyöngyökkel van átszőve, s turbánján vagy fezén drágakövekkel kirakott toll leng a szélben. Ekképp pompásan felöltöztetve vezetik ki a háremből a szelámlikba, honnan, miután a férfirokonoknak és barátoknak bemutattatott volna, a lépcsőn lemegy, hol egy ragyogva felkantározott lóra ül s egy vagy több szolga kíséretében indul látogatásokat tenni, a boltokban vásárol - kivált cukros süteményeket -, a kávéházakban s fürdőkben mutatja magát -, de sem apja, sem tanítója nem kísérheti, minthogy ez az új polgárnak méltóságát csökkenthetné.

Folytonos vigalmak közt a kitűzött nap elérkezvén, s a meghívott gyermekek szüléikkel a szelámlikban összegyűlvén, a fiú a háremből előhozatik, s lárma, biztatás s zeneszó közben pár másodperc alatt a borbély a műtétet bevégezte. Imánnak jelenléte nem elkerülhetetlenül szükséges, minthogy a szertartást a korán egyenesen nem parancsolja; azonban nélküle mégis ritkán történik, mint házasság nem történik keresztyéneknél papi áldás nélkül, még oly országokban sem melyekben ezt csak polgári szerződésnek tekintik. Ekkor a gyermeket egy puha pamlagra fektetik, melyre mindenféle ajándékok, játékok, édességek, talizmánok és amulettek vannak halmozva, mint az egész szoba is virágokkal, zászlókkal, szalagokkal s ezüstös és aranyos papírokkal ünnepileg fel van cifrázva. Az idegen és szinte körülmetélt gyermekeket más szobákban és a kerti házakban helyezik el.

És ekkor kezdődik el a nagy lakoma. De előbb a házi úr saját kezével öl meg egy bárányt vagy gedét, a többit a szolgák ölik meg; tehetős háznál százat és többet is, melyek, mint áldozatra szánt állatok, mindenféle színű, s aranyos és ezüstös csüllengőkkel fölékesítvék. Az egész házban esznek, isznak, kávéznak, dohányoznak és múlatoznak, mert vannak cigányok, kik zenélnek, zsidók, kik szemfényvesztő mesterségeket, pajkos elmésségekkel fűszerezve mutatnak, és alakosok, kik kétértelmű mozdulataikat hasonló magyarázatokkal tréfás modorban kísérik; este kert, ház, udvar kivilágíttatván, mozsarakat sütögetnek, s mielőtt a gyermekek aludni mennének, röppentyűket eregetnek a légbe. E vendégség így tart hat napig, a három első napon a férfiak, a három utolsón a nők ülik az ünnepet. A házat körülzsibongja a városrész szegénysége, melynek ital és étel bőven osztatik -, mert a töröknél a dús soha nem tobzódik anélkül, hogy vendége ne volna a szegény is.

Nincs a földön szebb látvány, mint ilyenkor együtt látni a sok török gyermeket. Oly szép e csoport, mint egy angyalsereg. A cserkesz és georgiai nemes vér a török fajnak egy új s egy szebb ábrázatjelleget adott. Tekintetök, viseletök oly félénk, bőrök oly gyengéd, finom, átlátszó, és öltözetök oly tarka, fényes, változatos, mint a sokszínű tulipánoké vagy szegfüveké, melyek levelein a legellenkezőbb színek a legszebb harmóniában vegyülnek össze, s bár kiáltók, még sem sértik a szemet. Midőn vígan szaladoznak, tarka erdei pillangóknak vélnéd, melyek a föld színén szállonganak.

Műtétel után a fiú mint férfiú tekintetik, s a hárembe ugyan bemehet s anyját s leánytestvéreit ott láthatja, de más nőket csak elfátyolozottan láthat. A szerető anya pedig éjjel-nappal azon töri fejét, fiának illő nőt hol találhasson. A törökök korán házasodnak, a fiú 16 éves korában már férj, a leány 13. évében már asszony. Gyakran történik, hogy két család gyermekeit egymásnak már gyönge korukban elígéri; hol nem ez az eset, ott az anya föladása egy alkalmas hajadont kiszemelni, s e végből nemcsak barátnéit s ügyes rabnőit küldi ki tudakozódni, hanem maga is gyakran eljár a fürdőkbe, ott a leányokat jól kiismerni s egyszersmind vagyoni állapotukról magának tudomást szerezni. S mindenféle apró cselekhez folyamodnak az anyák, hogy egy vagy más házba bejuthassanak; néha séta közben rosszullételt színlelnek, s a kapun zörgetvén, engedelmet kérnek ott kipihenhetni; néha kérik nem ellenzeni, hogy ott imájokat végezhessék, miután lakjok is, s a mosé is távol van. Az ilyen alkalmat aztán fölhasználják a leányt színről színre látni, míg más oldalról kíséretök igyekszik a házi cselédektől megtudni, amit tudni kívánnak.

Ha végre talált leányt, ki neki tetszik, ünnepileg felöltözködvén, látogatóba megy, s annak rendje szerint a leányt anyjától megkéri, nem mulasztván el fiának úgy személyes, mint vagyoni előnyeit kiemelni. A leány anyja erre rögtön nem válaszol, hanem engedelmet kér, a dologrul úgy férjével, mint rokonaival értekezhetni. Csak nyolc-tíz nap múlva jön egy közbenjáróné a válaszért, míg hon örömtüzet gyújtanak, hogy ez által az irígy szomszédok ármányait meghiúsítsák. Ha a két család megegyezett, mindkét részről néhány férfirokon választatik, a nászadományt, a kiházasítást s minden egyebet meghatározni, mint szinte az eljegyzés és az összekelés napját is.

Az eljegyzés napján a vőlegény apja házában megjelennek a rokonok, barátok és az illető imán egy rövid reggelire; ezt elköltvén, egy főbb tagja a társaságnak két társat magához vesz, s a vőlegényt egy szomszéd szobába hívja, hol tőle kérdi: "Akarsz engem a közelgő eljegyzésnél násznagyodul?" Mire az ifjú feleli: "Istenemre mondom, akarlak." Erre a násznagy két társához fordulván, mondja: "Te Ibrahim és te Ali, tanúbizonyságim vagytok." Ekkor az egész társaság, a vőlegényt kivéve, lehető pompával indul a leány apai házába, hol rája hasonló társaság várakozik, melyben fő a leány násznagya két vőfénnyel, és az imán, ki kezében egy iratot tart, mely már előbb a közhatóság jegyzőkönyvében beigtaték. Először is a vendégeket kávéval és pipával kínálják meg, aztán illatos tömjényt füstölnek, mire az ajtók bezáratván, az eljegyzés ünnepe elkezdődik. Először is az imán, Mekka felé fordulva, egy imát mond, aztán a vőlegény násznagyához szólván, kérdi: "Elismered te, ki két tanúval vagy jelen, A-t, B-nek fiát, C-nek, D leányának férjeül?" Mire a násznagy felel: "Elismerem." Hasonló kérdést intéz az imán a menyasszony násznagyához, s mind a kérdés, mind a válasz háromszor ismételtetik (mint nálunk három a hirdetés), miután emelt szóval nyilvánítja az imán: "Tehát adjátok, Ali helyettes által, Mahmudnak, Szolimán fiának, nőül Fatimét, Ibrahimnak leányát; és adjátok Fatimének, Ibrahim leányának, Mahmudot, Szolimánnak fiát, férjül?" A násznagyok egyesített hanggal felelvén: "Mi adjuk őket", az imán fölvesz egy tollat, kezét a házassági szerződésre teszi, és ekképp szól: "Én ezennel egyesítem őket a házasságban, s kérem a mindenható Istent, hogy szövetségök gyarapodjék, mint az gyarapodott Ádám és Éva, Ábrahám és Sára, Jósef és Zulejka, szent profétánk és Kadidzsa, Ali és Fatime között. Az irgalmas és hatalmas Istennek áldása nyugodjék rajtok, ámen." Az ámen szót a jelenlévők ismétlik, s ezzel az eljegyzés végbement. A házasság a törököknél tisztán polgári szerződés, s az imán mint polgári tisztviselő jelen meg benne; ami megkívántatik, az a felek kölcsönös megegyezése, s nő és férj jogait a korán és ezen kívül a kötés szabja meg. Ezért az egész cselekvényben az eljegyzés a lényeges, az összekelés annak puszta következménye⁸.

Míg a férfiak teremében az eljegyzés történik, a vőlegény anyja, barátnéitól kísértetve, a menyasszony anyjához jön, s a kocsiból leszállván, a hárembe drága szöveteken hágdos, miket kísérői mint ajándékot azonnal felszednek. Helyét a pamlagon elfoglalván, ettől kezdve az ajtóig új szöveteket teríttet a padozatra, melyen lépve közelít hozzá kézcsókolásra a menyasszony -, kinek dajkája kapja e szöveteket ajándokul.

Az eljegyzés megtörténvén, lóháton nyargalva követek futnak a vőlegényhez, ki a szerencse hírhozóit néhány erszénnyel megajándékozza. Másrészről mihelyt a szerződés aláíratott, a menyasszony apja egyet tapsol, mire szolgák jelennek meg, kik a jelenlévők közt, kinek-kinek rangja szerint, különbféle emléket s ajándékot osztogatnak ki. De mind ezek, mind az, mi a menyasszony nevében később a vőlegénynek küldetik, a vőlegény apjának pénzén vásároltatott, úgy hogy a kiházasítás terhét nem a leány, de a férfi családja viseli.

Ekkor a menyasszony és vőlegény kölcsönös ajándékokkal tisztelik meg egymást. A vőlegény küld ajándékot, mely áll öt tálból, melyet fején egy-egy szolga visz, s melyben azon ajándékok vannak: sálok, drága papucsok, tükrök, édecsszekrények, gyümölcsök, illatos olajok, kenőcsök, kávé, viaszgyertyák, tömjének, virágok, selyem és bársonykelmék, elefántcsontfésük, ezüstkancsók, szóval, mik a menyasszony nagyanyja, anyja, rokonai, barátnéi s a nőcselédek közt kiosztandók; mindenik tál hímzett kendőbe van takarva, s az ünnepi menet a hárem ajtajánál a nőrabok által szertartásosan vétetik át. A menyasszony pedig kocsikon küldi el ajándékképp mindazt, mi jövendő lakába szükséges, s amivel nászszobája föl fog ékesíttetni; küld szőnyegeket, pamlagot, párnákat, matrácokat, ágytakarókat, ruhákat, asztali készletet, findsákat, ibrikeket, gyertyatartókat, koppantót, fogót, lámpát, szép hímzett kendőket, kötényeket, szóval vasból, rézből, ezüstből, porcelánból, selyemből, bíborból mindent, mire egy vagyonos háznál szükség van. Kik hozzák, mindenütt szép jutalomban részesülnek.

Ha ez hétfőn történt, mint leginkább szokás, kedden a menyasszony a fürdőbe megy, utolsószor mint leány felöltöztetve. Miután a fürdő hő termében két óra hosszan a török fürdés minden édes-kedves kínain átesett, gazdag fehér lepedőkbe burkolva a hűtő terembe vezettetik, hol mindenféle nyalánkságok tétetnek elébe. Félóra múlva, mely idő alatt haját gondosan befonták, s gyöngysorral, arany- és ezüst-pénzekkel befűzték, melegebb ruhát adnak rá, s az öltöző szobába megy, hol egy nemére a trónnak ültetik, s miután őt és számos kísérőit egy zenekar üdvözölte, tiszteletére egy drámai mutatvány adatik. Ennek végével még egyszer átnézi egész öltözetét a fürdősné, s fölhasználván mindenféle illatszert, kenőcsöt, festéket, az ünnep királynéjának körmeit s ujjait hennával befesti, miért ez est henna-estnek neveztetik, s a fürdő személyzete közt ajándékot osztván ki a menyasszony, egész kíséretével hazatér.

Szerda a nyugalom napja, kivéve a vőlegény házát, kinek apja egész napon át számos meghívottakat vendégel asztalánál.

De csütörtök alig virrad meg, már egy sereg asszony foglalkozik a menyasszony öltöztetésével. Mi szép, drága, ritka, csillogó, mindent ráaggatnak. Munkájokat bevégezvén, a menyasszonynak sorban jó szerencsét kívánnak -, ki már remeg, mert egy zajos zene, dob, síp, trombitaharsogás a lakadalmi nép közeledését jelenti. S valóban a vőlegény anyja, több előlovagok s kocsikázó nők kíséretében megjelen, s miután röviden ettek s ittak volna, előáll egy üres kocsi, s apjától karonfogva vezetve, a menyasszony bele ültettetik egy nyoszolyólyánnyal; a két nászanya más kocsiban együtt foglal helyet. Midőn a lépcsőn lemegy, nőrokonai, a bőség jelképe gyanánt, ezüst pénzdarabokat hintenek fejére, mit a szomszédból összegyűlt szegényasszonyok vetélkedve kapdosnak föl. Ekkor köti föl derekára apja a menyasszonyi övet is; de a szokott köpenyt s arcfátyolt nem adják rá, hanem egy arany- vagy ezüst-pillangóval kicsillagozott nagy fátyolt vetnek reá, mely egész alakját elfödi. A kocsik eleje tarka posztóval s selyemmel van fölcifrázva, mi a kocsisoké lesz, a lovagok pedig vállaikon keresztül bokorba kötött hímzett kendőket lobogtatnak.

Ekképpen halad lassan a kocsik és lovagok pompás menete, s a menyasszony kocsija az udvarba behajtván, őt a lépcsőzet aljára várja vőlegénye, ki jobb kezével pénzt szórván az összegyűlt asszonyok közé, baljával mátkáját karon fogja, s az ismeretlen fátyolozottat, ki talán szép mint a paradicsom, vagy rút mint a pokol, háremi szobájába vezeti. Míg ezt ez alkalomra készített trónján berohanó nők üdvözlik, s egyszersmind meg is szólják, a vőlegény kénytelen a szelamlikba visszamenni, hol az estima után a vendégek lakomához ülnek. Ez végződik akkor, midőn az ötödik imádság ideje eljött, mely elmondatván, de nem szükségképpen, a helybeli imán által, a vőlegény apjának, tanítójának, a véneknek kezet csókol s háremébe siet. De még ekkor sincs minden gáton túl.

Mielőtt a szobába lépne, az ajtó előtt tartozik mezítláb elmondani egy hosszú imádságot, és azt lassan s mindenféle szokásos tagjártatások szoros megtartásával tartozik elmondani. A szobába belépvén, a nyoszolyóleány, ki a mátkával ott már egyedül van, helyéből fölkél, s ezt kezén fogva a férjnek néhány lépésnyire elébe vezeti, s kezeiket egymásba tévén, megáldja őket és eltávozik, de nem mindjárt. Meg kell vele alkudni, hogy elmenjen. "Kétszáz piaszter" - mondja a férfi. "Nem" - feleli a misteriozus alak. "Négyszáz... Hatszáz... Nyolcszáz... Ezer" -, mondja végre a türelmetlen ifjú. Végre megtörtént az alkú, a tanú elment. A vőlegény azonnal ülőszékébe visszavezeti mátkáját, s reszkető kézzel nyúl a titokteljes fátyol után..., de mátkája egyet tapsol, mire nőcselédjei kávét, pipát s csemegéket hoznak. Csak ha ezek is eltávoznak, akkor lebbenti fel a sorsteljes fátyolt, akkor látja meg, kihez kötötte sorsát, akkor tudja, vajon igaz volt-e a bájos leírás, mit egyébiránt a törökök száz meg száz úton igyekeznek magoknak megszerezni. A házasság mindenütt sorsjáték, de itt kétszer az, hanem itt enyhíti a bajt az elválás könnyűsége, lévén egy polgári szerződés, mit felbontani a felektől függ.

A török egész életében követendő mintául a természet tüneményeit tekinti. Midőn gyermek születik, szertartástalan fogadja azt, mint zaj nélkül búvik ki a földből a kis növényke: a házasságot pompásan ünnepli meg, mint a növény előre küldött virágokkal tudatja a gyümölcsözés korának közeledését; halottait gyorsan, lakmározás nélkül, fénytelenül temeti el, mint az ősszel elszáradt növénynek leveleit az első szél elhordja, nyomtalanul - mintha soha nem létezett volna. Papjainak nincs dolga sem a születésnél, hiszen ki születik, Istentől jön, keresztszülék nem választatnak, s akár az imán, akár más muzulmán a gyermek jobb és bal fülébe egy imádságot súgva mond el, s ezzel mindennek vége van; sem a házasságban, ez merően földi dolog, de a sírnál a pap megjelen, ez a mennynek ajtaja, hol ő veszi át a lelket Isten számára!

Midőn valaki haldoklik, a jelenlévők elkezdik imádkozni a korán XXXVI. fejezetét, melyet a szabályos hitvallomással végeznek be, mi, a próféta szerint, a léleknek paradicsomban felvételét biztosítja. Egyszersmind a halottas szobában illatszereket égetnek, s ez a legszegényebbnél sem maradhat el. Ekkor a legközelebb rokon a halottnak szemeit befogja, kezeit oldalai mellé helyezi, álla és szemei körül kendőt köt, s ez ekképp a terítőre tétetik. Azalatt a helybeli imánnak az esetet följelentik, nem feledvén el a holt nevén kívül anyjának s legközelebbi örökösének nevét is bemondani. Az imán a hatóságnak tesz jelentést, egyszersmind a muezzinnak és egyházfinak rendeletet ád, kik egy rézedényt s tiszta vizet vivén a mosébul magokkal, a halottat megmosni mennek. Ha a halott nőszemély, a mosást nők végzik, mert férfi nem nyúlhat idegen nőhöz, még halála után sem. Gondosan megmosatván a halott, az imán kámforporral dörzsöli be a tetem azon részeit, mik imádság közben a földdel leginkább érintkeztek, ti. a térdet, kezeket, lábakat, orrt és homlokot. Ezután utolsó öltönyét adják a halottra, mi áll egy ingből, mely térdig ér, egy takaróbul, mely főt és mellt beföd, és egy varratlan lepedőbül, mely elég hosszú, hogy két végén csomó köttethessék. Férfiaknál mind köröm, mind szakáll, mind haj lenyíratik, mert ezt cselekedték egykor a prófétával tanítványai, de nőknél ez nem szabad, hanem a haj kétfelé választatván, vállán keresztül vive, keblén szétteríttetik.

Gazdagok koporsóban temettetnek el, a nők is csaknem mindig, a szegények abban csak kivitetnek. Minden mosénak van több ily közkoporsója. Négy végére négy rúd van alkalmazva, melyen a terhet jó barátok felváltva viszik, és nagy készséggel, miután a próféta azt mondá: "ki egy holtat 40 lépésnyire visz a sírhoz, egy halálos bűnét teszi jóvá vele." Moséban soha nem viszik, mert szinte a próféta mondá: "mosé az élőknek és nem a holtaknak való."

Ha a halott már a koporsóban fekszik, előáll az imán és a következő imát mondja: "Ó Mindenható, Istene az élőknek és holtaknak, a jelen és távollévőknek s mindkét nemen lévő embereknek. Ó Istenem, hagyd az izlamban élni azokat, kiket élni engedsz, és hagyd az igaz hitben meghalni azokat, kiknek halált küldesz. Ez elholt felebarátunkat áldd meg szent nyugalmad kegyelmével, és Isteni tökélyed kegyelmével szenteld meg. Ó Mindenható Isten! Szaporítsd érdemeit, ha a jók közé tartozik, és bocsásd meg bűneit, ha a tévedők közül való. Adj neki békelmet, üdvöt, s örök székedhez s nyugalmadhoz juthatást. Szabadítsd meg őt a kiolthatlan tűz kínaitól, és fogadd be a boldogok seregébe. Ó Istenem! Változtasd sírját örömnek ágyává, hasonlóvá a paradicsomhoz, és ne a gyötrelem mélységévé, mint azt a pokolban szenvedni kell. Légy irgalmas hozzá, ó te minden irgalmas lények legirgalmasbikja!"

Azalatt a családbeliek, néha fogadott nők is, nem szűnnek meg sírni, kiabálni, jajgatni, de asszonyoknak holtat temetőbe kísérni nem szabad.

Végződvén az imádkozás, az imán előlép s a jelenlévőkhöz kérdést intéz, vajon a holt jó muzulmán volt s szabályos temetést érdemel-e? Ha tagadó volna a válasz az imán a polgári hatóságra bízná a temetést, ellenkező esetben az atyafiak azonnal fölveszik a koporsót s viszik, mindig fejjel tartva a sír felé. Bármi dús a holtnak családja, koporsója igen egyszerű, néhány összeszegezett deszkábul áll, a különbség a drágább vagy olcsóbb, több vagy kevesb persa sálbul áll, mellyel az beboríttatik.

A sírkertbe kiérvén a halotti nép, ha koporsó nélkül történik a temetés, abból a testet kiveszik, s vagy szalmaszövetre, vagy egyenesen a puha földre fektetik, jobb oldalával Mekka felé fordítva. De a földet a koporsórul is leveszik a sírban, hanem mindenik esetben a halottra néhány rövid deszkadarabot tesznek keresztben, hogy a föld a testre ne hulljon egyenesen.

A nők arcai a koporsóban elfátyolozvák. Ezután az, ki a holthoz legközelebb rokon, reá egy marok földet hint, mire a sír gyorsan megtöltetik. Ennek végével a jelenlévők mind leülnek, s az imán, miután a sírra hajolt, s a holtnak és anyjának nevét háromszor kiáltotta volna, a végső imádságot mondja el, majd a korán első fejezetét olvassa föl s ezután a halottas nép eloszlik.

Szokás a sír tetején egy üreget vájni, hova a rokonok időnkint virágot és gyümölcsöket raknak le.

Nagy családoknál azonban ezzel nincs mindennek vége. Szokás tíz-tizenkét ifjú vallástanulót meghívni, kik éjjel az egész koránt átolvassák, fejezetenkint osztván föl azt maguk közt, miért ebédet és ajándékokat kapnak. Harmadnapon a szegényeket a kalács egy nemével vendéglik meg, és oly jótéteményekkel foglalkoznak, mik a holt végrendeletén túl esnek; koránt vesznek s azt az árvák és ingyen iskolák közt kiosztják -, szegények gyermekeit fölruházzák -, kutat ásatnak vagy a romladozót kiigazíttatják, embereket bérelnek, kik az utcákon föl-alá járnak s a szomjazó szegényeknek italt cincsészében ingyen nyújtanak, szóval a holtnak emlékezetére jót tesznek.

Mindenesetre meglepő azon sietség, mellyel a törökök halottaikat eltemetik, ők, kik minden egyebet oly kimérve, oly lassan, oly szertartásosan cselekesznek. Ki reggel, sőt délben meghal, azt még az napon eltemetik, minden esetre másnap korán. Okául adatik a pestistőli félelem, de valódibb oka azon válasz, melyet Mohamed egy e tárgyra vonatkozó kérdésre adott: "Ha a holt egy kiválasztott - monda ő -, annál jobb, mennél előbb fog rendeltetése helyére eljutni. Ha pedig az elkárhozottak közül egy, érdem van benne tőle mielőbb megmenekednünk"⁹.

XI. Török kávéház belseje. Regélők. Naszredin Hodzsa vagy a török Aezop. Keleti fürdők leírása. Ópiumevők. Karagőz nemzeti bábúalak bohóságai

Miből áll a török mulatsága a házi életen kívül? A nők fogadják barátnéikat a háremben, ez egy mód kizárni férjeiket, kiknek ilyenkor oda belépni nem szabad, viszont látogatásokat tesznek, az úgynevezett édesvizek mezőire, vagy a tenger partjára kisétálnak, vagy mennek a piacra, bár nem vásárolnak semmit, de legalább nincsenek hon, s ezt nevezik ők boltozni, boltot járni, végre fürdőbe mennek, s ott ismerőseikkel találkozva, négy-öt órát valóban vígan s boldogan töltenek el. Színház nincs, sem hangverseny, de ha volna is, oda a nők nem mehetnének.

A fürdő a férfiaknak is egyik fő élvezetök, és még a kávéház, melynek száma Constantinápolyban több ezerre megy. Minden ötven lépésre találsz egyet; a piacokon, a bazárok, mint a mosék mellett s a tengerparton egymást érik; künn a vidéken nincs egy szép hely, nincs kioszk-csoport építve egy domb tetején, nincs pázsit egy csörgő patak partján, nincs fok, mit gesztenyék s platánok árnyékoznak be, mint nincs oly szegény falu, melynek a maga kávéháza meg ne volna. Török neve azt jelenti: "az ismeretek iskolája." És valóban, a középosztálynak s a népnek e hely az, mi nálunk a kör és casino; mert ha keveset olvas, annál kiváncsibban hallgatja mindazt, mi ajakról ajakra hagyományképpen száll. Napi munkájok után az emberek itt gyülekeznek össze, s közlik egymással a legújabb híreket, nemcsak ismerőseikről, nemcsak magándolgaikról, de itt veszik bírálat alá a kormány tetteit s a birodalom közügyeit. Hajdan e gyülekezetekből eredtek a mindenható janicsárok lázadásai, azon összeesküvés is, mely II. Ozmánt trónjától megfosztá, egy kávéházban alakult. Testvére IV. Amurat, 1623-ban bosszúból valamennyi kávéházat bezáratott, mint 1828-ban Mahmud is, ki a janicsárok kiírtása után jól tudta, hogy a régi rendszer titkos hívei s a dervisek a kávéházakból izgatnak. De a nép föltalálta magát; mihamar valamennyi kávéház megnyílt mint borbélyműhely (egy titkos kávéteremmel hátul), s azóta minden kávéház egyszersmind borbélyműhely is.