XIII. Török kocsik, sajkák. Vizi kirándulásaim a tengeren Sztambul körül. Egy arab költemény énekelve. A perai, ejubi, scutari temetők. Síriratok. Mirza látása. Türbék vagy szultánok mauzoleumjai.

Sztambult minden részeiben megismerni fáradságos feladat, részint mivel a város terjedelme roppant, részint mivel az utcák meredekek, részint mivel a hőség nagy s tikkasztó. Ki hosszabb kirándulásokat akar tenni, vagy lovat, vagy kocsit, vagy sajkát (=kaik) használ.

A kocsi kétféle. Egyiknek neve törökül is kocsi, mely nem egyéb, mint egy alól és hátul gömbölyded szekér, melynek teteje is köralakú, úgy hogy az egész egy dióhoz hasonlít. Két oldalán tojásdad nyílás van, melyen át egy tarka létra segedelmével belsejébe hágnak. Elől hasonló, de kisebb nyílás van a kilátás végett; mind a hármon színes függönyök vannak, s a nyílások szélei aranyos faragványokkal fölékesítvék. A kocsi feneke puha párnákkal s drága szőnyegekkel van kibélelve, hol nyújtózva kell ülni, mivel hátul nincs tám, ellenben mind a négy oldalon tojásdad tükrök ragyognak.

Az arabanak oldalai egyenesek, bele létrán hátulról másznak fel, s a párnák, mikre ülnek, két oldalt hosszában nyúlnak el. A négy szögleten négy nád- vagy más vékony fapálca egy veres baldachint tart, mi a nőket a nap sugárai ellen védi. A kocsiban négy, az arabában tíz személy fér el, s ezt főleg nők használják. Nem függvén ruganyokon, s a kövezet rossz lévén, eléggé rázósak, többnyire egy villa-rúdba fogott ló, vagy két ökör avagy bivaly húzza, s a hátra kanyaruló járom bogairól cifrábbnál cifrább veres bojtok lógnak le. A barom homlokán s orrán végig, a bűbáj ellen egy talizmán van, közepén egy tükördarabbal, s beszegve pillangós posztószeletekkel. E kocsik emlékeztetnek azon nehéz s ódon kocsikra, melyek nálunk az udvaroknál ezelőtt két századdal divatoztak. A barmot nem ostorral, de hegyes rúddal egy veres sapkás s bő bugyogójú török igazgatja, ki néha a szelíd állatok ártatlan szarvait hón alatt tartva ballag lépve, sőt mászva, mint a csiga -, mert a török semmiben nem siet, sem dolgában, sem mulatságában.

De ha a kocsi menetele lassú, mint a csúszó féregé, a sajka gyorsan, sebesen halad, mint légben a fecske, mint vízben a hal. Már alakja e két állatra emlékeztet; s sugár evezőlapát fecskefarkban végződik, s a sajka oly siklós, gömbölyű, érzékeny, mint a vickándozó hal. Szebb, tisztább sajkát a kaiknál képzelhetni sem lehet; ékesebb a velencei gondolánál, s a deli hajtólegények mellett a velencei barcarolok idomtalan pimaszok.

A török kaik mintegy 15-20 lábnyi hosszú, 3 lábnyi széles sajka, alakja mint egy korcsolyáé, mindkét vége hegyes, úgy hogy vele mind előre, mind hátra haladhatni. Oldala két hosszú deszkából áll, mely kívülről festett vagy mázolt, belőlrül lomb, virág, gyümölcs és másféle faragványokkal ékes; lyukacsosan faragott két három ívezet választja el belől és köti össze oldalait a hullámok nyomása ellen. Orrából egy vasrúd hegyesen nyúlik ki.

Az utas a sajka fenekére terített párnára ül, vagy, ha tetszik, a sajka hátuljában lévő emelvényre, ez azt okozza, hogy a sajka eleje kissé fölágaskodik, mi a haladást igen könnyíti, sőt megszokták a sajka külsejét zsírozni, hogy oldalához a víz annál kevésbé ragadjon. A sajka keskeny, hosszú, gömbölyű és könnyű lévén, benne nem szabad mozdulni sem, mert az oly érzékeny, mint a legfinomabb mérleg, s az egyensúly minden legkisebb megrontása feldőlést vonhat maga után. A törökök ezt már megszokták, s benne oly mereven ülnek, mint egy faragott bálványkép, de az európai embernek e mozdulatlansághoz szokni kell. E föltétel nélkül az utazásnak e neme veszélyes, de különben biztos, és, ami fő, páratlanul gyors, túlhaladja a parton haladó legjobb ló sebes ügetését.

Idegennek már az sem könnyű feladat, úgy lépni be e könnyű héjba, hogy félre vagy föl ne forduljon. De rendesen ott szokott állni egy hosszú, fehér szakállos vén török, s egy horgas rúddal szívesen megtartja a sajkát, s ha két parát (egy negyed krajcár) vetsz neki segedelméért, igen megelégszik vele.

Két lapátos sajkában négy személy elfér. Ámbár a nap heve forró, sátort nem szoktak vonni, nemcsak azért, mivel ez a haladást késleltetné, hanem mivel török illedelem szerint, sátor csak a szultán kaikját illeti; de pávafark legyezővel vagy napernyővel védheti magát az utas, csak ne feledje azt lebocsátani, midőn valamely császári lak mellett halad el.

Mindenik sajkán van egy számozott rézlap, melyre rá van vésve a hely, hol állomásoznia szabad, mint: Tophana, Galata, Zöld-kioszk, Jeni-dzsámi s Becsik-tass stb. E részben a kormány nagy rendet tart -, mint sok másban is, mert itt minden mesterség, még a vízhordók is szervezett céhet képeznek -, a különbség a török s némely európai kormányok közt csak az, hogy a rendről s az egyéni szabadságról más fogalmuk van, s ők amabból egyet-mást nélkülöznek, csak ennek gyakorlásában ne háborgattassanak.

A sajkások, kik többnyire törökök, görögök és arnótok, mind szép, deli s herculesi erejű férfiak. A lég, a nap bőrüket megbarnítván, ez nekik bizonyos bronzszínt ád, úgy hogy mindenik egy-egy szép bronzszoborhoz hasonlít. Köntösük vakító fehérségű bő gatya és bodorselyem ümög lobogó ujjakkal; süvegjök veres fez, melyről egy hosszú fekete vagy kék selyembojt hosszan lóg le; hajok rövidre van nyírva, vagy egészen leborotválva; derékjokat sárga és veres csíkos széles öv szorítja össze. Szakállt nem viselnek, de bajuszt mindenik hord, lábfejök és lábszáruk meztelen, s nyílt ümegjökből mellök mint egy rézpaizs domborodik ki. Midőn eveznek, atleti karjaikon az inak feldagadoznak, mint egy kötél. A naponkinti többszöri mosakodás minden szennytől tisztán tartja szép testöket, mit egészségessé tesz a folytonos munka, gyakorlat, a szabad levegő, s azon nélkülözéssel határos mértékletesség, mi az északi népeknél ismeretlen, mert ők alig esznek egyebet, mint kenyeret, uborkát, kukoricát, gyümölcsöt, s vizen és kávén kívül semmi mást nem isznak.

A sajkák számát Sztambulban s legközelebbi környékén a Boszphor partján Bujukdérig 19 000-re, a sajkásokét 24 000-re teszik. A legkisebb sajka két lapáttal hajtatik, s minden sajkás juhbőrön ülve egyszerre két kézzel és két evezővel dolgozik. A sajkázás díja a lapátok számától függ, melyeket mindig párosával számítanak. Négy lapátosnál nagyobb sajkát magános ritkán fogad, hatot csak az, ki némi rangot foglal el, mert e részben a régi rangtörvényt, amint azt a kormány egykor megszabta, most sem szabad áthágni. Tábornok s vele egyrangú polgári hivatalnok hat, altábornagy s teljhatalmú követ nyolc, a nagymufti s a nagyvezér s rendkívüli követ tíz lapáttal evezhet. Csak a szultán kaikját hajtja 24 ember.

Nincs Törökországban a népnek oly alacsony osztálya, melyből valaki a legmagasb polcra nem emelkedett volna. Mint rabszolgákbul lőn basa, úgy a sajkások sorábul is került ki több nevezetes ember, például hajdan Urus és annak híresb testvére, a nagy Kairuddin (Barbarossza) admirál, és újabb időben Ahmed Fezi, tengerügyminiszter, ki II. Mahmud jótevőjének határtalan bizalmával visszaélvén, 1839-ben az összes hajóhaddal Mehemed Alihoz gyalázatosan átszökött.

Bár a gőzösök száma itt is naprul napra szaporodik, a sajkák száma sem fogy, a város fekvése olyan lévén, hogy a vízi utazást nélkülözni lehetetlen. Ki Tophanábul Szeraj-Burnuba, Besik-Tassbul Szkutariba, Pszammathiábul Kadi-Kőbe, Kaszim-basából a Phanarhoz akar menni, sajkát használni kénytelen, mint az is, ki az Aranyszarv-öböl egyik partján, s a hídtól távolra lévén, egyik városrészből a másikba szándékozik. Ez öböl, a Boszphor s a Marmara-tenger hullámozván a város különböző részei közt, ki fáradni s kerülni nem akar, kénytelen magát sajkával átszállíttatni.

Én részemről a könnyű sajkát választám akkor is, ha gőzöst használhattam volna. Könnyű lévén az, mint egy dióhéj, sebesen röpül a habok fölületén, mint sirály, mely sírva érinti szárnyaival a tükör tisztaságú tenger vizét. Mint egy lágyan rengő bölcsőben fekvém benne, s míg tekintetem a páratlan szépségű panoráma kellemein legelt, Sztambul ezer meg ezer kúpjain s minaretjein, a Boszphor zuhogó hullámain, Szkutari tarka házainak festői csoportozatán, Olymp havas csúcsain Ázsiában, a Herceg-szigeteken a Marmara-tengerben, mely a híres Dardanellákhoz s Trója omladékihoz vezet, ezalatt képzeletem borus vagy vidám ábrándképekbe merült, s akár életem szebb napjaira, akár elhagyott kedves hazámra emlékeztem, boldog valék e pillanatban -, végig nyúlva csendes sajkám fenekén, arcom a szép kék eget látta folyvást, mely ha tiszta, mindig oly bíztató s vígasztaló, mint az anya képe, ki mosolygva hajlik bölcsőben lévő gyermeke fölé.

Sokszor egész napot tölték így sajkámban a tengeren, engedvén magamat hullámaitól szabadon hányatni. A sajka a férfiak bölcsője, s benne gondolkodni oly édes, akár lágy fuvalom mozgassa, akár vész üvöltsön körülte. Néha, aszerint, amint kedvem tartá s amint a szél fútt, apró kirándulásokat tevék; hol az öbölbe eveztem, föl egész odáig, hol az Cydaris és Barbyzesz név alatt két patakcsát képez, hol a Szeraj tengerparti kőfala mellett menék egész a Héttornyokig, néha a Boszphor két partján fekvő szép helyeket tekintém meg, legtöbbször Therapiát és az ázsiai Édesvizeket, vagy Szkutariba hajózék át, hol az ázsiai népélet teljes tisztaságában jelen meg, hol a Bugurla hegyről a legfölségesb kilátás bájolja el a szemet, e magas pontról nézve északra, a Fekete-tengerig látni, a Boszphort egész hosszában, de a parti hegyek hajlásai miatt vize hol elbúván, hol kitűnvén, úgy látszik az, mint több egyes tavak hosszú sora; keletre egy végtelen rónaság terül, hátán tekergő ösvénnyel, melyen karavánok haladnak Ázsia titokteljes pusztáiban elveszve -, délre Olympot látni, Bithyniát, Trója vidékét, s gondolatunkban a közel Görögországra s híres szigeteire emlékezünk -, nyugatra maga Constantinápoly, mint egy fürdőből kikelő királyné, emelkedik ki a tengerekből, s főleg ezért hajózék Szkutariba gyakran, mert Szkutariba menjen, ki Sztambult teljes fölségében akarja szemlélni.

Csak egyszer nézém meg ama kicsiny toronykát a tenger közepén, mit a görögök helytelenül Leander -, a törökök leány-toronynak neveznek, ezek a következő regét mondván róla: Egy szultánnak volt egy csodaszép leánya, kinek egy csillagász azt jóslá, hogy kígyóharapástól fogna meghalni. Az apa megrémülvén, legjobbnak vélé e kicsi szirtfokra e lakot építeni, lehetetlennek tartván, hogy ide csúszó állat eljuthasson. Történt azonban, hogy egy perzsa herceg bírni vágyván az így féltett szépet, hozzá azonban nem juthatván, virágnyelven óhajtá szerelmét neki bevallani, s e célból egy illatos bokrétát küldött. De meg van írva, senki nem kerülheti el sorsát, s így történt, hogy egy kígyócska, mely a bokrétába bútt, a leány ujját megcsípvén, halálát okozta.

Ez a rege. De úgy látszik, más a valóság, s ezen torony egykor nem szolgált egyébre, mint egyik támaszpontjául amaz óriás láncnak, mellyel az öblöt az ellenséges hajóhad ellen el szokták zárni. E szirtfokon hajdan találtak egy sírt is, melynek oszlopán egy borjúcska faragott képe alatt e fölírás találtatott: "Én nem vagyok képe ama tehénnek, Inachus leányának, s én nem adtam nevét a Boszphornak, mely előttem nyílik. Ezt egykor Junó kegyetlen haragja űzte a tengereken túl; én, ki e sírban fekszem, egy holt vagyok, Cecrops leánya, Charesnek valék neje, vele hajóztam ide, midőn e hős jöve (macedoniai) Filep hajóit megtámadni. Azelőtt Bojidionnak (borjúcska) neveztek, most, mint Cares nejének, két világrész nyílik itt előttem." Nem tudom, hölgyeink ily melléknevet, borjúcska, szívesen fogadnának-e, de az igaz, hogy a tehén és borjú a klasszikus költőknél hízelgő hasonlításokra ada képet; Homér a királyi Junónak borjúszemeket ád, mint a türelmes Ajaxot a szamárhoz hasonlítja, melyet a gyermekek hasztalan ütlegeznek, s még most is a keleti írók az állatok országából veszik legtöbb, s leghűbb hasonlításaikat; a szerelmes költő hasonlítja kedvesét, kecses mozdulataira nézve, az antilophoz, szemeinek együttérző kifejezésére nézve az őzikéhez, és így tovább. Honnan van ez? Először onnan, hogy a keleti ember inkább szemlélő, mint okoskodó lévén, s a teremtésben találván fel a legnagyobb szépségeket, ezekhez hasonlítja, ami szépet s jót lát abban, kit szeret; másodszor onnan, hogy a keleti nem isteníti mindenek felett csak az embert, ő nem veti meg, mint mi megvetjük, a természetben mindazt, ami nem ember, ő az állatot nem puszta eszköznek, de a teremtett világ egyik fontos rendének tekinti, melyhez némelyben hasonlítani nem szégyen; ő szereti az állatokat, mint egy idősb testvér gyöngébb testvéreit; ő magát úgy nézi, mint egy áldottabb ágát ugyanazon fának, következőleg nem botránykozik meg benne, akármilyen állatban talál hasonlatosságot azon személlyel, legyen az hős vagy kedvese, akit leírni akar. Mi nyugatiak még a jóban s szépben sem akarunk állatokhoz hasonlíttatni, s egy ügyes szövő hajadon épp úgy sértésnek venné, ha pókhoz hasonlíttatnék, mint a munkás férfi annak venné, ha hangyának neveznők.

Néha az öbölben evezgeték, sorba látogatva a hajókat, mert nincs a világon rév, hol annyi, s oly különféle alakú hajókat lehessen látni, mint itt. Az európai, mint a francia, az angol, a spanyol, muszka, még az amerikai hajók is, mind hasonlítanak egymáshoz, de a görög, az ázsiai, az afrikai, s főleg azon hajók, melyek Trébizondból, Mudaniából, Izmikből, Lampszakiból érkeznek, egészen más alakúak, hátuljok emelkedett, mint egy kastély, elejök domború, mint egy hattyúmell, vitorláikon idomtalanul hosszú keresztrudak függenek, úgy hogy ki rajzokból ismeri a hajókat, miken a görögök egykor Trójánál kikötének, egészen ama őskorba átvarázsolva érzi magát, s mintegy keresi rajta Péleüs fiát, a szőke Achilleszt, karján paizzsal s a széles rövid karddal oldalán.

Gyakran átsajkáztam az ázsiai Édesvizekhez és Szkutariba, a nagy temető mögött elnyúló mezőre, mely a török és örmény családoknak legkedveltebb sétahelye. Itt látni száz meg száz csodásnál csodásb kocsit és arabát, guggolva ülő s elfátyolozott nőkkel tele, fölpiperézve gazdagon; a sok smaragd, gyöngysor, rubin és gyémánt, mint csillag a könnyű felhőkön, vakítva ragyog át a finom musszlinon, mely ábrázataikat s karjaikat elfödi, anélkül hogy eltakarná. Mindenütt, hol egy platán vagy ciprus lombja árnyat vet, hol egy forrás buzog, hol egy domb emelkedik, egy-egy nőcsoport üldögél, dohányozva, serbetet, kávét vagy más édes hűsítő italt szörpölve, s az ezüstbe, aranyba, selyembe öltözött kedves gyermekek játékaiban gyönyörködve. Ha az eunuk vagy rabszolga kandi férfiakat vesz észre, a nőcsoport körül egy mozdítható magas rácsozatot állít fel, s így a nők a szabadban is elzárva vannak, mint a háremben. Látni e nőket állva, járva, s oda dőlve a legkülönfélébb s kecsesnél kecsesb helyzetben, látni ama mindenféle színű, zöld, piros, kék, viola, sárga öltözetek tarkaságát, mely a pázsitot megékesíti, mint a virágok a rétet, látni azt a sok fehér és fekete rabszolgát tarka-barka ruhákban, ama számtalan selyemfüggönyös kocsit, melyek körül álmos bivalyok a fűben heverve kérődznek, ama sok szép paripát gazdagon felszerszámozva, s ama járó-kelő kalmárokat hordható konyháikkal, kik kávét, serbetet, vizet, cukros süteményeket kiáltozva árulgatnak; - mindez a szabad ég alatt, zöld mezőn, erdők árnyékában, zúgó tenger partján gyönyörű egy látvány. Néha oldalt egy vén ciprus árnyékában egy-egy cigánycsapat zenéje is megzendül, mit a török nők igen örömest hallanak, de ők magok nem táncolnak, ellenben a görög és örmény nők kezet fogva körben forognak sebesen, s hosszú fátyolaik a szélben lebegvén, messziről nézve táncoló nimfáknak vélnéd.

Néhányszor, derűlt nyári éjszakán éji vizi utazást tevék az öbölben. Soha nem feledem el e gyönyörű éjszakát. Nem hiszem, hogy volna a föld hátán hely, hol fölségesb volna az éj csendes pompája. A Ramazan- és Beiram-ünnepeken meg van világítva nemcsak a két város, Sztambul és Szkutari, de a két part Ázsia és Európa is. Az ezer meg ezer hajók árbócain, vitorláin, kötelein zöld, veres, kék, sárga lámpák függvén, hasonlítanak drágakövekkel kirakott hajókhoz, melyek egy lángtengeren látszanak úszni, annyira fényes a tenger a mindenféle tüzek ragyogó visszaverődésétől. Néha egy távolabb eső, s a homályban észre nem vett hajó egyszerre piros, s kéklő lánggal gyúl ki, s viszont, kialudván a tűz, egyszerre eltűnik, mint álom. A partok kanyargó szélei lángabroncstul vannak beszegélyezve, a hegyoldalban emelkedő házak égni látszanak, s közülök száz meg száz dombtetők, száz lábnyinál magasb minaretek, mint megannyi lángoszlopok nyúlnak ég felé. De páratlanul fölséges az éj ez öbölben az ünnepen kívül is, sőt még fölségesb akkor, midőn a világos égen a csillagok miriádjai tündökölnek, melyek a csendes tenger sima hullámaiból felragyogván, derültebbé teszik a félhomályt, mely a vidéket ellepi; midőn Ázsia partján a csendes hold föllép és ezüst sugáraitól három tenger fénylik; midőn ama számtalan templomok, tornyok, bazárok, emlékek, vízboltozatok árnyalakai a láthatár egén sötétben lenyomódva egy roppant város omladékainak tetszenek, miket az eltévedt vándor éjjel holdvilágnál szemlél. A lágy szellő, mely arcomat hizelegve csókolja, a zajtalan tenger mormogása, a lapát egyhangú habuckolása, melyről a víz foszforcsillogással hull vissza, a halak fickándozása körültem, a néma csend, mely a nagy természeten uralkodik, amit időnkint egy ágyúszó, egy ének, s a minaretek tetején imádságra hívó muezzinok hangja szakít meg, mindez édes-kedves ábrándozásba meríté gondolkodó lelkemet, s akármilyen terhes volt a nap, semmi mást nem kívánok, mint életemnek végén ily szép estét.

Hogy szemléléseimet annál biztosabban tehessem, mikor a muzulmán városrészben járék, mindig török ruhát ölték magamra. Egy este egy ismerős dervissel (kiről később szólok) sajkázék, közel a part mellett evezgeténk, gyönyörködve a megvilágított paloták, kioszkok, kertek szemlélésében, s midőn Emir-Ghiánhoz érénk, messziről lantot hallánk veretni, mit egy csengő, erős és mély nőhang énekkel kisére. "E hang Kosrew egykori híres nagyvezér özvegyének hangja -, mondá a dervis -, ő arab születésű, művelt bátor, nagylelkű személy, ügyes lóháton, s nyilazásban, mint egy amazon, s ha trónon születék vala, benne a világ egy második hódító Szemiramiszt csodált volna." Távolra lévén a helytől, honnét a hang jött, kiszállánk, s egy kert kőfala mellett egy szűk ösvényt követve, egy platán- s fügeligetben megállapodánk, honnan könnyű vala kivennünk egy magas kioszkot, melyből a sűrű ablakrácsozaton s piros vékony függönyzeten keresztül eleven vörös fény sugárzott ki. Leskődő helyzetünk, mint némi szerelmi kaland, gyanút ébreszthetvén, a dervis így nyugtatott meg: "Ne aggódjál, itt nem jár idegen, s ha valaki kérdést tenne, azt fognám felelni: esti imádságunkat végezzük és a mosakodást e kútnál, mely tőlünk két lépésnyire csordogál, ha pedig a palota őre fedezne fel, az ismer engem, mint ki hivatalomnál fogva a házba bejáró vagyok."

A zene és ének majd egy óráig tartott. Hajlandó vagyok hinni, hogy nem is a költeménynek lőn vége, de a dalos ereje merült ki. Anélkül, hogy a szavakat értettem volna, érzém, hogy az egy neme a harci dalnak, hogy az, egy elbúsult lélek keservét, sőt kétségbeesését zengi; sírt e dal, mint Arábia sivatagán ordít a szél, mint sír a fiát vesztett oroszlán; a lant egyhangú pengését néha egy csörgődob szilaj zörögése, néha egy piccolo éles üvöltése szakítá félbe, mely velőig hatott. Már lady Montague állítá, s ő értett hozzá, hogy ki egyszer a keleti zenéhez szokott, minden mást erőtlennek s halványnak talál; én, mint e művészetben nem eléggé jártas, nem merek ítélni, de kiindulva a benyomásból, mit keblemre tőn, kénytelen vagyok megvallani, hogy csak keleten lőn fogalmam arról, miként lehet nagy fájdalmat, s vérző keservet énekben kifejezni. Csak most tudom magamnak képzelni a vén Dávidot, ki hárfája mellett a fölséges zsoltárokat éneklé, s a zsidó prófétákat, kik Jerusálem omladékán s egy nemzet sírján szívrepedve és szívrepesztve dalolák jajgató verseiket.

Később e költeményt nekem a dervis megszerezte; egy arab költemény az, Sanfaritól való, ki költő, s egyszersmind híres íjász és páratlan futó volt, gyorsaságával megelőzvén a nyargaló paripát. Sorsa is különös volt. Egy tribustól megsértetvén, esküt teve, hogy közüle száz embert ölend meg. Kilencvenkilencet már ki is végze nyilával, melyet áldozatának pontosan mindig szemébe lőtt, azonban egykor a pusztában egy forrástorokba inni menvén, ivás közben ott elleneitől megszoríttatott és agyonveretett. De midőn a győzők egyike fejét rugdosná, koponyacsontjából egy szálka ennek lábába menvén, a seb következtében ez is meghalt. Ekképpen fogadása a száz számra nézve csakugyan beteljesedett.

A törököknek legkedvesebb sétányai a temetők, melyek itt rendesen a városon belül vannak. Sztambul épp úgy a holtak, mint az élők városa, házak, piacok és temetők benne egymást váltják fel. Kelet népe nem irtózik a haláltól és holttól, mint mi; mindenütt, az egyházakat kivéve, találunk sírhalmot, az udvarban, a kertben; a halott nem szűn meg lenni a család tagja. E városban a temetőhely, melyet itt soha nem szabad kisajátítani, épp oly nagy tért foglal el, mint az élők lakhelye.

A keresztyének vagy egyházaik körében, vagy az úgynevezett nagy temetőben feküsznek, mely Pera alatt, egy partoldalban a Boszphor és az öböl között, magas ciprusok hűs árnyékában nyúlik el. De e temető, mint egy nyilvános kert, nyárban a perai lakosságnak mulató helyéül szolgál. Itt sétálnak, csevegnek, dohányoznak, társalognak esténkint; apró kávéházakban s kioszkokban kávét, jeges vizet, serbetet isznak, míg itt-ott zene hangzik, s a sétálókat cifra alakosok buja táncokkal mulattatják. Szóval, itt a nép sírokon mulat. Meglehet, a sírdomb, melyen a család letelepedik, éppen egyik rokonáé; nem tesz semmit, békésen folytatja vidám lakomáját, s eszébe sem jut, hogy azzal, hogy életének örvend, a halott kedves emlékét megszentségtelenítené. Ők így fogják fel az életet: nem egyéb ez, mint egy vándorlás a földön, kik meghaltak, azok már célt értek, s mi megyünk az úton, melyen előttünk ők jártanak. A következő történetke híven festi a törökök filozófi felfogását a földi életről: Egyszer egy dervis utazék Tatárországban. Balk városába érkezvén, beszállandó volt a királyi palotába, mit ő egy karavánszerájnak vőn, ti. vendégháznak, mi az utazók számára közköltségen szokott építtetni. Bemegy, s körülnézvén magát benne, egy szép folyosóban helyet választ, poggyászát földre teszi, kis szőnyegét kiteríti és rá ülepedik. De az őrök ezt meglátván, parancsolják, kelne föl, haragosan kérdvén, mit keresne ott? Kiknek ő felelé, hogy e karavánszerájban az éjt akarná eltölteni. Az őrök még inkább sürgették kitakarodni, mondván, hogy ez nem vendégház, hanem a király palotája. E közben a király, kinek neve volt Ibrahim, megjelent, s hallván a dervis tévedését, rajta jóízűen nevetett. Előhívatá, s kérdé tőle, hogyan bírna oly kevés belátással, hogy egy palotát nem tudna egy vendégháztól megkülönböztetni?

- Uram király -, mondá a dervis -, szabad volna hozzád egy kérdést intéznem?

- Igen.

- E palotában fölépülte után ki lakott először?

- Elődeim - válaszolt a király.

- És ő utánok?

- Atyám.

- És ő utána ki bírta?

- Én bírom -, felele a király.

- Még egy kérdést -, folytatá a dervis. - Utánad ki fogja bírni?

- Fiam. - Ah uram -, mondá az utazó dervis -, hát mégse csalatkoztam; egy épület, mely lakóit oly gyakran változtatja, vendéglő és nem palota.

De a perai temetőnek a hívő muzulmán elébe teszi a Jób (= Ejub) temetőjét, mely a hasonnevű városrészben az öböl déli oldalán fekszik. Constantinápoly harmadik ostromakor 672-ben itt esett el Jób Ben Szaid Anszari, a próféta egyik helyettese, s tiszteletére II. Mohamed, a hódító, 1460 körül mosét építtetett. E városrész az igazhívők választott lakhelye. Még most is az itteni moséban övezik az új szultánra a próféta kardját, mi a törököknél koronázásképpen tekintetik. E városban lak és sír lépésről lépésre váltja fel egymást, ez egy valóságos Nekropolisz. Az utcák szélein két sorban jobbra és balra sírhalmok emelkednek. Ki egy ház küszöbére akar lépni, arra csak egy síron át léphet. Itt már pompásabb síremlékeket is látni, rendesen fehér márványból, bokroktul s virágoktul körülvéve, s rövidebb vagy hosszabb aranyos fölírással tudatva a holtnak nevét, s múltját. Bár sokkal halkabban, mint nálunk, de a divat a töröknél is, s a temetőkben is érezteti hatalmát; az egykor egyszerű márványoszlopokat, mik férfiak sírján turbánban, nőkén lomb vagy virágban végződnek, most nagyszerű emlékek váltják fel, s a rövid föliratra, mi hajdan a Korán egy versecskéjéből, s a holt nevéből állt, most elegiai vagy magasztaló mondatok következnek. Ide írok néhányat.

Néha maga a holt beszél, mint e föliratban egy gyermek szól:

Itt alant én valék egy kis rózsabimbó,
A sors dühös szele bokromra fuvallott,
E világ kertébe nem lévén én való,
Égbe ültettek át, kivirulok majd ott.

Néha egy megért férfiú:

Isten maga az örökkévaló.
Mit tőled, ó vándor kérek, az egy imádság.
Ha erre nekem van szükségem ma,
holnap talán neked lesz reá szükséged.
Mondd el a Korán első versét Ali Szabó lelkeért.

Néha a megszomorodott anya panaszkodik, mint e föliratban egy ifjú leányzó sírján:

Isten maga az örökkévaló.
Szívem madara elszállt lelkemből, hogy ékesítse a paradicsom kertét.
Úgy végezte a sors, hogy leányom tizenhárom évnél tovább ne éljen,
s anyját az mindentől megfosztá, tőle őt elragadván.
Ég! Igazságos az, hogy most fészke hideg kőbül legyen?

Midőn nevezetes emberről van szó, a fölirat is magasb röpülést vesz, s a keleti hasonlítások, célzó allegoriák, túlzott képek nem hiányoznak. Husszán nagy admirálnak, ki 1803-ban halt meg, síremlékén aranybetűkkel e fölirat ragyog:

Lelke csolnakának kormánya, közös kalauzunknak, Istennek karja által, a más világ tengere felé irányoztatott. E tündöklő érdemű személy testének hajója Terzanéban (admirali lak neve) oly nevezetes volt, mint a lencse egy ember ábrázatán. Végre a sors vihara széttépvén a vitorlákat, s összerombolván a hajót, az isteni jóság óceánjába elmerült. Ekkor halla ily parancsot: "Térj hozzám", parancs, mit a mindenható azokhoz szokott intézni, kiknek életök ide lenn feddhetlen, és ő kimondhatlan örömmel mene a mennyei lakok felé. Vándor, mondd el a Korán első versét Husszánért; tudd meg azt is, hogy ez epitaph szerzője Vasszif, és hogy ő is óhajtja, miképp neki is a paradicsom legyen örökös lakóhelye.

Egy ifjú tanuló sírján, a perai temetőben:

Óh, óh! Az ősznek dere létem tavaszát elhervasztotta. Szóla a végzet, s idő előtt hívá el lelkemet. Éjjel és nappal szorgalmasan dolgozám a tudomány szőlőhegyén, de előbb elszólíttattam onnan, mielőtt az érett gyümölcsöt ízlelhettem volna, s lelkem fölfelé törekve, fölszálla az örökélet kerteibe. Az istenben és irgalmában kimúlt Mohamed Szejid Effendi, fia Hadzsi Izmael Zadehnek, a szabócéh előljárójának. Egy imát lelkeért.

Egy gyermekszülésben megholt anya sírján ez áll:

Ő (isten) maga örökkévaló.

E múlandó világból egy jobba ment át az ifjú, a remek Laila asszony, midőn terhétől megszabadult. Fa és gyümölcse egyszerre lettek átültetve a paradicsom kerteibe. Semmi könnyár nem törülheti ki szeretett képét férjének, Ozman agának, Izmael Rajsz fiának emlékezetéből. Egy imát lelkeért.

A múlt század első felében élt híres nagyvezér Ragib leányának márványlapra vésett sírirata ez:

Ő örökkévaló.

A mindenséggel dacoló sors e világ egyik csodáját, a dicsőséges nagyvezérnek Ragibnak kegyes leányát, Lelibet asszonyt ragadá el. E dicső lény elhivatott az örökkévalóságba. Süllyedjen gyászba a nagy mindenség! Minden, ki e sírt meglátogatja, mely isteni fénytől ragyog, örvendeztesse meg lelkét egy fatihával (a Korán első fejezete). A gyász e sorait könnyel írja a toll. Legyen a dicső Lelibet asszonynak lakhelye a szentek országa.

Néha különös föliratokra is bukkanunk. A Jób városrészben, közel a rózsapiachoz, a következőt olvasám:

Ő az örökkévaló.

Egy kegyetlen feleségnek kezei okozták az Istenben kimúlt néhai Hadzsi Mohamednek, a vésnöknek, halálát. Imádkozzatok érette. 1120.

A perai kisebb temetőben van sírja Mait Zadehnek, mi annyit tesz: a holtnak fia, kit így a következő eset miatt neveztek. Mait Zadehnek apja Kréta ellen kénytelen lévén indulni a hajósereggel, mielőtt neje lebetegedett volna, elbúcsúzásakor ekképp szólt: "Azt, mi nőm méhében van, isten kezébe ajánlom". Azonban neje betegségbe esvén, szülés előtt meghalt és eltemettetett. A szülés a sírban történt meg. De a férj a hadbul éppen azon napon érkezvén vissza, s hallván mi történt, nem akará hinni, s azon hitében ingatlan lévén, hogy ő nejének terhét istenre bízá, elmene a sírhoz, azt fölásta, s élve találta gyermekét a holt anyán. Hálát adván istennek, gondosan fölnevelte azt, kiből utóbb tudós ulema lett, s késő vénséget érvén, Ahkmet uralkodása alatt múlt ki, midőn újra anyja mellé temeték, s fölébe emlékezet okáért egy boltozatos sírt építenek.

Egyébiránt nem csoda, ha a perai szép világ sétahelyéül e kerítetlen sírkertet választá, mert innen a szemnek a legbájosb kilátások egyike nyílik. Balra a Dolma-bagtsi völgy zöldellő halmok körében, jobbra a szeraj tengerbe könyöklő foka, háta mögött Szent Zsófia és Ahkmet mosék fénylő dombtetőikkel; szemközt a hajók és sajkák sokasága által szeldelt Boszphor és az Aranyszarv-öböl hullámtükre, túl rajta az ázsiai oldalon a csalogányok hegye, s völgye, és a szép fekvésű Szkutari és régi Kalcedonia (mit most Kadi-Kőinek hívnak), festett házainak, magas moszkéinek, minaretjeinek s zöld ciprusfáinak koszorú sorával, végre a messze mögletben (Hintergrund), a nikodemiai öböl alsó részén a bithyniai Olymp hegye, örökös havaktól megkoronázva.

De ha a Jób-városi temető a kegyes muzulmánnak szentebb, ennek a szkutariit az ázsiai parton, a török mégis elébe teszi. Úgy látszik, hódításaik dacára sem számítnak a törökök állandó maradásra a keresztyén Európában, eszerint magok igazolják, mit róluk Maistre monda, hogy ők Európa földén csak táboroznak. E temető roppant tért, majd egy négyszög mérföldet foglal el. Nem egy kert ez, de egy cipruserdő, egy rengeteg, mely hegyes, partos helyen nyúl el, keresztülmetszve széles utaktól s tele turbános sírkövekkel. Minekünk nyugatiaknak fogalmunk sincs azon szépségéről, izmosságáról, magasságáról a ciprusoknak, mit e fa, e hű barátja a sírhalmoknak, itt keleten elér, s melynek itt nincs is ama gyászos tekintete, és épp azért egyképpen majd a szomorú temetőt, majd a vidám kertet ékesíti lombjaival. E fa a kelet fenyüje; lombja sűrű, mint egy összekötött bokréta, dereka egyenes, mint oszlop, alakja hegyesen végződő piramiséhoz hasonlít. Nincs fa, mely nála komolyabb, nemesebb és méltóságosb volna, s tömött, sötét, tartós zöldje, melyet a nyár nagy hevében sem veszt el, kellemes ellentétet képez az ég mely kékjével, mint illik a fehérlő sugár minaretekhez, melyekkel magasságban vetélkedni látszik.

Valamennyi sírdomb mellett egy ciprus emelkedik, minden fennálló fa egy halottat képvisel, így ez erdő, századok óta folyvást szaporodik. Ha sírkő idővel kidől vagy félre hajlik, senki nem állítja helyre: isten így akarta, de ott áll a fa örökké, s a sír jel nélkül is nem kevésbé kegyeletes tiszteletben tartatik. A törököknél a holtnak nem kell földet vásárolni, a szegénynek porát öt év múlva nem hányják el a szélben, mint ez történik városainkban; a barbár törökök emberiebbek, mint a művelt, de pénzsóvár keresztyének; itt a halott, gazdag úgy mint szegény, örökké bírja utolsó nyughelyét, emberi kéz nem háborítja álmában, mindaddig, míg a végső ítélet trombitájának harsogása fel nem költi.

Megdöbbentő látvány, midőn az ember e sűrű cipruserdő sötét árnyékában végig néz, s a fennálló fehér marmarai márványsírköveken, melyek némi emberi főt ábrázolván, hol fehér, hol színezett turbánt viselnek, áttekint; azt vélné, hogy körülte a holtak megjelent alakjai lebegnek.

A sűrű lombokon átsiklott nap szökdellő sugárai mint megannyi csillagok, s égő lidércek szállongnak, az ágak között vad gerlék s galambok panaszosan nyögnek. A márványlapon, mi a sírdombot födi, egy kis nyílás van hagyva, hol egy népmonda szerint, két angyal, Monkir és Nakir járnak ki és be, ők lévén istentől megbízva, hogy a megholttul életéről számot vegyenek, a felelet szerint fogván helye a jövő életben kijelöltetni; a sír négyszögletén pedig négy kis teknő van vésve, melyekbe barátok, s rokonok virág, tej és illat-áldozataikat lerakják; midőn esik, e gödrök a vizet fogják fel, hol a levegő szabad madarai hűs italt találnak; így gondoskodik a török még halva is barátainak, a szeretett madaraknak táplálásáról, melyeknek nyögése a rokonok sírását pótolja, midőn ezek nincsenek jelen. Valami kellemesbet és költőibbet képzelni sem lehet e röpkedő szárnyasoknál, melyek a sírok e csendes világát ártatlan szólásaikkal végig-végig hangozzák.

Jellemző, hogy a sírok némelyikén egy zsinór vagy egy pallos van kifaragva, s alatta a holt neve és a nap, melyen megfojtatott vagy lefejeztetett. S a család jön és megáll nem fájdalom, de szégyen nélkül az emlék mellett, mely nálunk a nemzetség becstelenségét látszanék megörökíteni. Keleten a bűntetés egy puszta esemény, mellyel nem jár együtt a gyalázat fogalma, az a tettel jár szerintök, s e részben is a muzulmánok felfogása a mienknél mind helyesebb, mind emberibb.

Újabb részében e szent erdőnek -, mert szent hely, hol a holtak laknak, mint szentek voltak a görög istenek berkei -, mondom, annak újabb részében a síremlékek még épek, frissek, fehérek, az aranyozás rajtok még ragyog, az ügyesen kifaragott lótusz, szőlőgerézd, borág s mindenféle gyümölcs és virág, a holt nőknek e jelképei, még eleven kék, zöld, viola, sárga színben mosolygnak; még áll az egyszerű vasrács, mely némely sírhalmot bekerít, sok mellett könnyes szemmel ül a földön néhány nő, halkan beszélve egymással a holtrul, vagy imádkozva lelkeért, míg gyermekeik, kiket a fájdalom még nem mert illetni, oldalt gondatlanul játszadoznak; de ha e temetőnek elhagyottabb, s kevésbé látogatott részébe megyünk, a feledés mintegy jéglehelet rohan meg. Itt a sírdombok lesüllyedtek, az oszlopok jobbra és balra dűlöngve feküsznek, fölöslegesnek tartván jelölni a sírt, melyre többé senki nem emlékezik, a virágok rég elhervadtak, senki nem újítja meg, mert nincs örökös bánat, s az élet kínos volna feledés nélkül. S mivel a török nem temet mélyen, a behorpadt földből itt-ott egy koponya gömbölyűen fehérlett ki lábam előtt, mint egy repedt strucctojás. E részében a temetőnek a ciprusok még izmosabbak, hiszen századok naggyá nevelhették, s vastag gyökereik hellyel-hellyel a föld színén felül tekergőzvén, hasonlítanak a kígyó derekához, mely lyukába csak félig bútt be.

A törököt nem szomorítja el a temetők látása, mint minket. Lelkében a halál nem idéz elő borzasztó képeket. Hozzá szokott e világot úgy tekinteni, mint útjában egy nagy vendéglőt, melybe egy beszáll, más belőle kimegy. Írva van a Koránban: "Ne vonj e földön sátort erős rudakra, mert a föld nem állandó helyed." Kit a halál utólér, meghal békével, s rokonai s kedvesei szánják, de csak úgy, mint egy atyafit, ki látogatóba jövén, ismét elutazott. Ez ingathatlan bizalom istenben, e békés megnyugvás a sorsban, e derűlt magamegadás abban, mi jőni fog, épp úgy vallásában, mint filozófiájában alapszik. Miért félne a haláltól? A Korán szerint örök kárhozat még a hitetlenre sem várakozik, annál kevésbé reá, hívőre; s a jövő életben a pokol, habár kínok helye, a lakolás ott ideiglenes, melyet előbb-utóbb a paradicsom végetlen boldogsága fog követni. Így tanítja őt vallása. Mi bölcseit illeti és költőit, azok mondataikban, erkölcsi beszélyeikben és költeményeikben nem szűnnek meg az emberek lelkébe ama nagy meggyőződést oltani, hogy a természet amaz istenileg bölcs törvénye, miszerint életre halál, halálra élet következik, változhatatlan, tehát dacolni vele lehetetlen, félni tőle hiábavaló, legjobb benne egyszer s mindenkorra megnyugodni. Ez eszmét ezer meg ezer kellemes alakba öltöztetve találjuk kelet íróinál, s így megtestesítve, az a nép képzeletére jobban hat minden tudós s elvont értekezéseknél. E szempontbul érdemesnek találjuk Mirza látását ide igtatni:

"A hónak ötödik napján - így szól az - melyet elődeim szokása szerint mint szent napot ülék meg, megmosakodván és reggeli imámat elmondván, Bagdád magas halmainak egyikére fölmászék, a nap hátralévő részét ottan elmélkedésben és könyörgésben eltöltendő. Szellőzvén magamat a hegyek tetőin, gondolatokba merülék az emberi élet hiábavalósága felett, s egy gondolatbul a másba esvén, mondám, valóban az ember árnyék, az élet álom, Ekképp andalogván, szemeimet egy bércre vetém, mely tőlem nem messze emelkedett, hol egy embert pásztor-öltözetben láték, kezében egy kis hangszerrel. Midőn őt megpillantám, sípját éppen ajkaihoz vivé, és kezde azon játszani. Hangja a sípnak rendívül édes vala, s a dal, mely belőle jött, kimondhatlanul változatos és melodiateljes, s egészen különböző attól, mit életemben valaha hallottam; ilyenek lehetnek azon dalok, mikkel az elköltözött lélek fogadtatik, midőn a paradicsom küszöbére először lép, feledtetni akarván vele a haldoklás utolsó kínait, s előkészíteni e boldog hely gyönyöreire. Lelkem mintegy elolvadt titkos üdv érzetében.

Sokszor hallám mondatni, hogy e bérc egy nemtő lakhelye volna, s többen hallák bájzenéjét, kik mellette elmenének, de azt soha nem hallám, hogy a zenélő láttatott volna. Midőn elragadó dallamai által vágyat támaszta bennem, vele társalgásba ereszkedni, észrevévén ő bámulásomat, inte nekem, s kezének jártatásával tudatá velem, hogy közeledém a helyhez, hol ült. Azon tisztelettel közeledém hozzá, mely egy magasabb természetet megillet, s szívem teljesen elbájolva levén igéző zenéje által, lábaihoz borulék és sírtam. A nemtő részvéttel és nyájasan mosolygván reám, kezdém őt mint régi ismerőst tekinteni, s egyszerre mindazon félelem eltűnt, melyet kezdetben érezék. Fölkapa a földrül s kezemnél fogva, mondá: Mirza, hallám magánybeszélgetésedet, kövess engemet.

Ekkor elvezete a bérc egyik legmagasb csúcsára, s annak legkiülőbb pontján letévén, szóla: nézz kelet felé, és mondd, mit látsz? Látok, felelém, egy roppant völgyet és egy mérhetlen víztengert, mely azon végig hömpölyög. A völgy, mit látsz, mondá ő, a siralom völgye, és a mérhetlen tenger, mit látsz, egy része az örökkévalóságnak. Mi az oka annak, kérdém, hogy a tenger, mit látok, egyik végén egy vastag ködbül jő ki, és szinte egy vastag ködben vész el a másik végén? Amit látsz, mondá ő, az örökkévalóságnak azon része, mit időnek neveznek, minek mértéke a nap, s mi nyúlik a világ kezdetétől annak romlásáig. Most nézd, mondá ő, e tengert, melynek mindkét végén sötétség a határa, és mondd nekem, mit fedezesz fel ott? Látok, felelém, egy hidat, mely a víz közepén áll. A híd, mit látsz, mondá, az emberi élet, csak nézd azt jól meg. Figyelmesebb szemlélés után úgy találám, hogy a híd állt hetven ívből, s több omlott ívekből, miket hozzá adván azokhoz, melyek épek valának, valamennyinek összes száma mintegy százra mehetett. Számlálgatván az íveket, a nemtő mondá, hogy kezdetben a híd ezer ívből állt, hanem egy nagy hullámroham a többit mind elsöpré, hagyván a hidat ilyen romlott állapotban, milyenben azt szemlélem; de mondd nekem -, folytatá ő -, mit fedezesz még föl rajta? - Látok azon tömérdek népet átmenni -, mondám -, és két végén látok fekete felhőket. S nézvén még figyelmesben, láték több utasokat a hídon keresztül hullani a vízbe, mely alatta folyt, s még jobban vizsgálódván, észrevevém, miképp számtalan süllyedő ajtók valának a hídon elrejtve, mikre alig léptek az utasok, azonnal a vízbe estek és rögtön eltűntek. Ez elrejtett csal-ajtók a híd elején igen sűrűen valának, úgy hogy a felhőből alig bukkant ki a sok ember, közülök sok rögtön lehullt. Közepe felé ez ajtók száma ritkult, de szaporodott azon ívek vége felé, melyek még sértetlenül állottanak.

Volt ugyan még néhány ember, de bizony kevés, ki útját botorkálva folytatta a törött íveken is, de ha nem egyen, a máson lebukott, a hosszú útban kifáradva lévén.

Darab időt töltöttem szemlélésében e csodálatos műnek, s a tárgyak azon nagy változatosságának, melynek az színpada volt. Szívem búval telt el, látván: némelyek mi váratlanul, örömeik és vigalmaik közepett hullnak alá, kapkodván mindenhez magok körül, hogy megmenekülhessenek. Némelyek gondolkodó állásban ég felé tekintének, s elmélkedéseik közben megbotlának és eltűnének. Sokan csillogó, s előttük táncolva szállingó buborékok után szaladoztak, de éppen midőn már azt hitték, hogy elérik őket, lábaik megbotolván, a mélybe süllyedtek. A tárgyak e zavarában, némelyek karddal, mások orvosüveggel kezökben futkostak a hídon, sok embert ekképp taszítva a csal-ajtókra, mik ezeknek útjokban nem látszottak esni, s miket ők e szerint kikerültek volna, ha rájok lépni nem kényszeríttetnek.

A nemtő észrevévén, e szomorú jelenetek nézelésébe mi mélyen elmerültem, mondá, hogy már azokból eleget láttam; fordítsd el szemeidet a hídról, s mondd, ha vajon nem látsz-e valami olyant, mit nem értesz. Föltekintvén, kérdém, mit jelentenek ama nagy madarak, melyek örökké a híd körül repkednek, s néha-néha rája leülnek. Ölyveket, harpiákat, hollókat, sasokat látok, és több más tollas állatok közt néhány szárnyas gyermeket, melyek mind nagy számmal hintálódznak a középíveken. Ezek - mondá a nemtő -, az irígység, fösvénység, babona, kétségbeesés, szerelem, s más gondok és szenvedélyek, mik az emberi életet gyötrik.

Itt mélyen fölsóhajték, mondván, hjah, az ember hiában teremtetett! Íme, nyomor és halál várakozik reá, életében kínlódik, s halál nyeli el. A nemtő megsajnálván elszomorodásomat, parancsolá, e sötét látványtól arcomat fordítanám el. Ne nézz tovább -, mondá ő -, az emberi lét első állomására, sem arra, mint költözik az örökkévalóságba, hanem nézz ama vastag ködfelhőre, melybe viszi a hullám a halandók annyi nemzedékeit, mik beléje esnek. Én fordítám szemeimet parancsa szerint, és nem tudom mi volt oka, az-e, hogy a jótevő nemtő szemeimet természetfölötti erővel ajándékozá meg, vagy pedig megritkítá a vastag felhőt, mit előbb a szemsugár át nem járhatott, elég az hozzá, hogy én a völgyet a túlsó végén megnyílni, s egy végtelen óceánba kiterjedni láttam, melynek közepén egy magas gyémántbérc vonult keresztül, az óceánt két részre osztván. Egyik részén a felhők még mindig feküdtek, úgy hogy abból semmit nem vehettem ki, de a másik feltűnt, mint egy roppant óceán, behintve számíthatlan szigetekkel, melyek fáktól, s virágoktól voltak elborítva, s közöttök ezer meg ezer apró fényes tavak folydogáltak. Képes voltam kivenni az embereket pompás öltözetben, fejökön koszorúval, sétálva fák közt, pihenve források mellett vagy virágos ágyakon, és hallhaték egy harmóniát, melybe madarak éneke, vizek hullása, emberek szava és hangszerek pengése vegyült szépen össze. E gyönyörteljes látvány megpillantására vidámság szállta meg lelkemet. Sasnak szárnyait óhajtám magamnak, hogy e boldog lakhelyekbe röpülhettem volna; de nemtőm mondá, hogy oda nem vezet út, csak a halál kapuján keresztül, melyet a hídon minduntalan megnyílni láttam. Azon szigeteknek, mondá ő, melyek oly friss és zöld színben terülnek előtted, s melyekkel az óceánnak egész felülete be van hintve oly messze, meddig látsz, azon szigeteknek száma haladja a tengerpart homokszemeinek sokaságát; és azonkívül még miriád száma azon szigeteknek, melyek ezek mögött vannak, s melyeket te nem láthatsz, sőt annyira képzeleted sem terjed ki. Ezek a jóknak lakhelyei a halál után, kik neméhez és mértékéhez képest azon erényeknek, mikkel tündöklének, ezen szigetekre szétosztatnak, miken a gyönyör és üdv neme és mértéke szinte különbféle, s megfelelő azok tökélyeinek s jó tulajdonainak, kik ezekben megtelepíttetnek; mindenik sziget egy paradicsom, alkalmazva lakóinak érdemei szerint. Ó Mirza, vajon nem méltók e lakhelyek, hogy utánok törekedjünk? Nyomorultnak tartod az életet, mely alkalmat ád ily jutalmat arathatni? Ne hidd, s ne mondd, hogy hiába teremtetett az ember, kinek osztályrészeül ily örökkévalóság van feltartva. És én kifejezhetlen gyönyörrel sóvárogva tekinték a boldog szigetekbe..."

Az ilyen szép képek a nép elméjében megmaradnak, s ha azt betű szerinti értelemben nem veszi is, mert a török okos nép, nagyszerű története bizonyítja, miképp annyit elvon belőle, hogy a haláltól nincs oka félni, s túl a síron az irgalmas istentől csak jót reménylhet.

Sztambul középületei közt csaknem a legérdekesebbek a szultánok, szultánnők és más nagy hivatalnokok síremlékei, mik turbáknak neveztetnek, s a város minden részeiben elszórva találtatnak. Számuk a kétszázat haladja. E pompás mauzóleumok rendesen a mosék mellett, annak mekkai oldalán állanak. Többnyire szép fehér márványból kör- vagy nyolcszögleges alakban építvék, magasak, szellősek, néha színes üvegekkel kirakott ablakok által megvilágítvák. A falakat mindenféle arabeszkek, Korán-mondatok, s kék vagy zöld alapra festett aranyos föliratok ékesítik. A boltozatról csillárok, lámpák és selyembojtokkal fölcifrázott strucctojások függenek, a márványpadozatot smyrnai szőnyegek borítják. Némely türbét oszlopokon nyugvó csarnok fut körül. Valamennyinek van egy fedett csarnoka, melynek ajtaján kronografok az alapító nevét, s az alapítás korát tudatják. A teremek a földben vannak, s fölöttük 8 ujjnyi magas márványlap fekszik közepén a szokott nyílással, s e lapra tétetik az üres koporsószerű ravatal, mely óriásilag nagy a szultánok türbéiben, és mindenik hét drága sállal van befödve. Cédrusfából művészileg faragott, s gyöngyházzal kirakott rács veszi körül a ravatalt, melyen a megholt turbánja gyémántos kócsagtollal fekszik, lábánál ezüst gyertyatartókban roppant viaszgyertya-szálak állanak, míg fejénél s oldalt X alakú székeken becses Koránok várják az imádkozót.

E türbék közül legnagyszerűbb a nagy Szolimáné, szaracén ízlésben építve; legújabb s legpompásabb a görög s olasz stílben alkotott II. Mahmudé, a csonka vagy égett oszlop mellett, sőt ez halotti háznak igen is pompás, derűlt, ékes, inkább egy kéjlaknak illenék. Ellenben az, mely az Aja-Sophia mellett van, szívrázó kegyetlenségnek szomorú emléke. III. Amurat 18 fiat hagyott maga után, s az idősb III. Mohamed alig lépe trónra, 17 testvérét azonnal megfojtatta, sőt saját anyját, s fiát, Mahmudot is. Lehetetlen e meggyilkolt 19 rokon felékesített ravatalait nézni belső borzalom és csodálkozás nélkül, azon, hogy e különben irgalmas s humanus nép, mely az állatokat sem bántja, hidegvérrel eltűrte e hallatlan gyilkolást. De ez kivétel, mert a legtöbb türbe nemcsak pusztán pompás mauzóleum, hanem egy-egy jótékony intézet, mellyel nevét a fejedelem a maradéknál megörökíti. Ilyen az, melyet anyjának tiszteletére III. Szelim építtetett. Ez egy nyolcszögletű épület, melyben a Szultán-Valide s két leánya nyugszik. Északra terül egy szép kert, mely a bemenetelt keríti körül, s híres emberek sírhalmaival van tele. E kertre dől egy más épület, mely magában foglal egy kollegiumot 40 tanuló, két elemi iskolát szinte 40 gyermek és egy tápkonyhát 40 szegény számára, s az örökké csurgó forrásnál szolgák állnak egész napon, kik az elmenőknek italt fényes rézkupában nyújtanak. Előlről magas kőfal emelkedik, itt-ott berácsozott nyiladékokkal s márványlapokkal, melyeknek zöld alapján aranyos föliratok tündöklenek. Mindenütt a legnagyobb rend, s leggondosb tisztaság uralkodik, s az egész a török kegyességnek s közjótevőségnek legkellemesb képét nyújtja.

Sok kegyetlen uralkodót számít a török nemzet története, de nem volt szultán, ki Sztambult egy moszkéval, egy tanodával, egy könyvtárral, egy fürdővel, egy kór- vagy tápházzal nem gazdagította volna. Ha mást nem tőn, saját sírján egy türbét építtetett, hozzá csatolva egy vagy több jótékony intézetet. Minden ilyen középület homlokán viseli az alapító nevét. S a késő maradék, mely zsarnokságának szenvedő tanúja nem volt, századokon át részesülvén jótetteiben, egyházában imádkozva, tanodájában ismereteket szerezve, fürdőiben mosakodva, s szomját oltva a vízből, mi fölött neve tündöklik, nem szűnik meg rá emlékezni, s emlékét áldani. Valljuk meg, hogy e cselekedés a fejedelmek részéről, ha számításból ered, politikailag okos, ha szívből jő, erkölcsileg nemes.

XIV. Ahkmet-mosé. Ismerkedés egy dervissel, ki magyarul beszél. Magyar és török nemzet. Tudományok tisztelése és művelése Keleten. Iskolák és tanárok. Irodalom, írók s költők. Könyvtárak. Az első kőnyomda alapítója egy magyar 1726. Mutatványok. Emeli politikájából és Nabi élettani költeményéből

Sztambulba érkezvén, történt, hogy mindjárt az első napokban szokásom szerint kalauz nélkül bolyongék a város utcáin, s juték egy térre, mi hajdan a görög császárok alatt hippodromnak, most At-mejdánnak neveztetik. E piacon áll egy régi obeliszk, s az érc kígyó emlék, de én csak az Ahkmet moséját bámultam, melynél Sztambulban van pompásabb és szabályosabb, de nincs, mely a szemnek kellemesb volna.

E mosét a piactól egy alacsony kőfal választja el hetvenkét ablakkal s három kapuval, mely utóbbiból egy elől, kettő oldalt nyílik. Belől e kerítésen a mosét tágas udvar előzi meg, mely magas platánokkal van beültetve, s maga a kőfal belseje egy kolostorszerű csarnokot képez, huszonhat ívvel, mely körül mindenik egy-egy rézzel fedett dombtető által boríttatik; viszont minden dombtetőt egyiptomi gránitból faragott 26 oszlop tart fenn, mit mór ízlésben készült gyönyörű párkányzatok ékesítnek. Az udvar kövezete finom márványkockákkal van kirakva, s közepén egy hatszögű szökőkút emelkedik, szinte márványból, magas alapzaton építve, úgy hogy hozzá tizenhárom lépcső vezet. Ezenkívül a kőfal külső két oldalán, a hívők mosakodása végett, több források csörögnek, melyeknek mormoló hangjába a platánok körül röpkedő fehér galambok turbékolása kedvesen vegyül.

Maga a mosé egy nagy négyszöget képez, melyet középen egy magas dombtető föd, mi körül még négy más fél-kúp áll, s mindezeket finom kőbül faragott gömbölyű s izmos oszlopok támogatják. De ami kívülről főképp gyönyörű tekintetet ád az egésznek, az a födélbül kinyúló több kerek tornyokon kívül ama sugár hat minaret, mely mint ugyanannyi óriás fehér gyertyaszál emelkedik körülte, mindenik átlátszó faragvánnyal ékes három-három erkélyt hordván magán, honnét a muezzinok a hívőknek az imádság idejét kiáltva hirdetik. Az egész mosé sima tükörmárványból van építve kívül és belől, melyet a hosszú idő e kedvező éghajlatban nem barnít meg, hanem itt-ott megsárgítván, azt ekképp mintegy megaranyozza.

A mosé éppen nyitva volt. Saruimat levetvén, küszöbére lépék. Körülnéztem, és senkit nem látván két szegényen kívül, kik két szögletben, színes szép gyékényszőnyegen arcra borulva imádkoztak, beljebb menék és egy fél-oszlop mellett csendesen megvonulék.

Ó, mi fölséges épület! Mi gyönyörű mű! Mi szellős, mi magas, mi könnyű és mi nagyszerű. Kivéve a gazdag csillárokat, lámpákat, s tarkán fölcifrázott strucc-tojásokat, mik selyemköteleken függenek, semmi bútorzat nincs benne, sem kép, sem szobor, sem oltár, sem orgona; a miráb vagy cathedra, melyen a Korán s a szent-zászló fekszik, lazulival, agáttal s jászpisszal van kirakva, közel hozzá van a nimbár, honnan a cseik a Koránt magyarázza, átellenben a kutbé, karszék, hol az imán a könyörgést hangosan felmondja. A mosé minden ékessége belől, áll a nagyságban, a magasságban, a művészi arány harmoniájában, a színes márvány- s porcelándarabokban, mikkel a falak itt-ott ízletesen ki vannak rakva, és az ablakokat beszegélyző cifra arabeszkekben. Oly nagyszerű volt ez egyszerűség, oly ünnepi ez üresség, oly vonzó e tisztaság! Mintha e pillanatban épült volna föl e templom, s várná az imádkozókat. Egyik ablakán a kúpnak éppen a nap szeme nézett be, mintha Isten szeme volt volna, ki házába tekint. A legmélyebb csend uralkodott körültem. A csend szüli a magányt, a magány szüli az elmélkedést, az elmélkedésben szentelődik meg a szív és emelődik fel a lélek. Mi más ez, mint az imádkozás állapota? S ily értelemben én imádkoztam.

De ez imaházban, mint minden moséban, leginkább feltűnnek a koránbeli szent mondatokat jelentő óriás aranybetűk mesterséges s valóban ízletes fonadékai. Ide jegyzek föl néhányt:

"Az emberek legjobbja az, aki felebarátainak használ."

"Ki jóra vezérel, olyan mint az, aki jót cselekszik."

"A világ csak rövid ideig tart, a cselekedetnek becse a szándékban van."

"E világ a hívőknek tömlöc, a hitetleneknek paradicsom."

"E világ egy dög, s kik azt éhezve kívánják, ebek."

"Isten földnek és égnek fénye. E fény olyan, mint a falon az ablak, melyben mécs ég kristály-üveg alatt; az üveg tündököl, mint csillag, a mécsben egy áldott fának olaja gyújtatik meg, sem keleti, sem nyugati olaj az, világít annak, akinek akar."

Mintegy negyedóráig bámulva szemlélém a gyönyörű épületet, mely anyagi dolgoktul üres lévén, a teremtő szellemi jelenlétével volt tele, midőn egy dervis belép, s engem megpillantván, felém tart, aztán megállapodik, köntösömet, mi egy zöld attila volt, gondosan vizsgálja, ismét közelebb jő éles szemekkel nézve rám, mit én haragra s megbotránkozásra magyaráztam. Tudván, hogy engedelem nélkül keresztyénnek mosébe lépni nem szabad, legalább nem tanácsos, meghajtám előtte magamat, s indulék az ajtó felé.