XV. Az ulemák testülete: ennek szerkezete, szelleme. A derviseké, s ezek misztikus tanai. A próféta ivadékai. Az ordító (rufaji) és kerengő (mevlevisz) dervisek szertartása

Nagy mufti, ulema, imám, dervis oly nevezetek, melyek minduntalan ajkunkon forognak, anélkül, hogy határozott fogalmunk volna arról, a török társaságban mindenik mit jelent. Pedig mindezek a török társas életben fő tényezők, ők a muzulmán műveltség képviselői, s megkísértem leírni az állást, melyet ők a török államban elfoglalnak.

A Korán épp úgy mint a zsidóknál az Ószövetség, az ember vallási és polgári életének összegét magába foglalja. A muzulmán minden jogának s kötelességének kútfeje lévén, egyszersmind minden cselekedeteinek kalauza, melyhez egész életében, mondhatnám életének minden percében folyamodnia kell. De bármi egyszerű s világos a Korán dogmai része: amennyiben az egyszersmind a kultusz szabályozója s polgári és bűntető törvénykönyv, amennyiben az a klasszikus arab nyelven van írva, mely mint népnyelv divatozni megszűnt, amennyiben néhol rövid, máshol misztikus, sok helyt ellentmondásokkal tele, természetes, hogy a nép a magyarázatokat nem nélkülözhette.

Nem is múlék el Mohamed halála után egy század sem, és nevezetes írók seregestől támadtak, kik az úgynevezett szóbeli hagyományok segedelmével igyekeztek a Korán homályos vagy kétes helyeit felvilágosítani. Magában értetik, hogy e magyarázók egymástól eltértek, s így akaratlanul okai lőnek ama számos felekezeteknek, melyekkel az izlam épp úgy bővelkedik, mint a keresztyén vallás. Isten egységét mind elismerik, s ez a lényeg; az izlam vallásban csak a szertartás körül ágaznak el, de az emberi természetben fekszik: éppen a mellékes dolgokban nem engedi. Például a Korán mondja: "Mondd imádat naponkint ötször; akárhol imádkozzál, arcodat a szent hely (Mekka) felé fordítsd.

Ó hivő, midőn imádkozni készülsz, mosd meg ábrázatodat és kezeidet könyökig, töröld meg fődet és lábaidat sarkig." Más helyütt ez áll: "Azok, kik kegyességre akarnak szert tenni, óvakodjanak a mocsoktul hét tagjaikon, hogy azok rájuk nézve a pokol hét kapuivá ne váljanak." De melyek amaz öt imádkozás törvényes órái? Mely testállásban óhajtá a próféta azokat elmondatni? Mily rendsorban kell a mosakodást végezni? És melyek ama hét testtagok, miket tisztán kell tartani?

Száz meg száz ilyen kérdések adák elé magukat, mikre nézve a tudatlan nép kénytelen volt a hagyományok gyűjtőihez s a Korán magyarázóihoz folyamodni, kiket az írástudatlan sokaság ulemáknak (szórul szóra: írástudóknak) nevezett, megszokván őket apródonkint a vallásos törvény tolmácsainak s a lelki élet kalauzainak tekinteni. Az ulemák mihamar észrevették, e tekintély nekik mily hatalmat ád, s mindent elkövettek, Mohamed céljainak ellenére, a külső szertartásnak, minek rendezése ekképp tőlök függe, oly fontosságot tulajdonítani, mint a vallás erkölcsi törvényeinek. Mert, hogy a próféta a kül szertartásra nem sokat adott, a Koránnak több versei bizonyítják, mondván: "A szívnek vallásos hangulatát és nem a test állását tekinti az, ki a szívekben olvas." "Legfontosb neme a mosakodásnak abban áll, szívedet minden szennytől megtisztítani."

Igaz, hogy minden muzulmán jogosítva volt s van most is, a házasságnál, s temetésnél megkívántató szertartást elvégezni; de minden szertartás némi gyakorlottságot s ismeretet föltételezvén, a nép rendesen kénytelen vala az ulemákhoz folyamodni. Beavatkozásuk lassankint a polgári élet viszonyaira is kiterjedt, annyival inkább, minthogy a muzulmánoknál a Korán nemcsak vallási, de polgári törvénykönyv is. Azonban míg a kalifok -, épp úgy, mint a zsidó theocratiában a főpapok -, papi, törvényhozói, bírói hatalmat kezeikben egyesítének, az ulemák pusztán egyszerű tudorok tekintélyével bírtak; de később a muzulmán birodalom három világrészre terjedvén ki, s a kalifok kizárólag a politika s hadakozás gondjaival foglalkozván, fölségi hatóságuk két részét: a vallás dolgait s a bíróságot az ulemákra ruházták át.

Ez időtül fogva, az ulemák státusilag elismert testületének hatalma nőttön nőtt, hisz a köznépen már azelőtt is uralkodott, s befolyást befolyásra, kincset kincsre, kiváltságot kiváltságra halmozván, mint pap a templomban, mint bíró a törvényszékekben ellenállhatatlan hatalmat szerze magának szükségképpen, s ha néha nagy fejedelem alatt meghunyászkodott is, gyöngét annál inkább zsarnokolt, s nem egy jeles szultán rettegve hódolt parancsa szavának.

És az egykor szörnyű hatalmú fetvá-nak (=bullának) eredete mi? Mohamed utódai, hogy alattvalóik vak engedelmességét biztosítsák, szokásba hozták minden cselekedeteiknek a vallás színét s szentségét adni meg; ezért volt náluk minden harc szent harc, s ebben ezért volt annyi hős mártír. Ilyesmi divatozott a középkor keresztyén fejedelmeinél is, kik közül nem egy, a pápától nyert bullával ment országokat s népeket hódítani. Utóbb, midőn a kalifok, fölségi jogaik egyrészéről az ulemák javára lemondtak, a Seik-ul-izlám (=Nagy-mufti) tiszte lőn a szent fetva kiadása, azaz kijelentése annak, miképp az uralkodó rendelete a Koránnal megegyezvén, az minden hívőt kötelez. A Seik-ul-izlám feje volt az ulemáknak, kik eleinte a kezökbe adott mennykővel a fejedelmek parancsai szerint bántak, de IV. Amurat halála után úgy éltek vele, mint egykor bulláikkal a pápák, s a fetva, mi a kalifok kezében puszta politikai eszköz vala, az ulemákéban egy rémítő fegyverré válék, állítván ők, hogy megegyezésök nélkül a fejedelem semmi fontos reformot nem tehet. Valóban, nehány századon keresztül az ulemák által a Seik-ul-izlám volt Sztambulban a legfőbb hatalom, ki a szultánoknak bátran ellenállt, s trónjokból őket nem egyszer letaszította.

Az ulemák testülete két ágra oszlik: bíróira és papira. Amaz magában foglalja a törvény magyarázóit (mufti) és a bírákat (kadi), emez az egyházak hivatalnokait (imám).

A bírói osztály a főbb, a gazdagabb, a tekintélyesb, s a papi osztály teljesen attól függ. Sőt a két osztály közös eredetének most is fenn vannak nyomai, amennyiben a Seik-ul-izlám nagy esetek alkalmával papi hivatalt valóban végez, s másrészről a szultán két főpapja a magasb bírák közt foglal helyet. Az ulemák mostani szerkezete II. Mohamed, a hódító alatt állapíttatott meg.

E szerkezet rangosztályát a következő tábla mutatja, melyet ide iktatni a mondandók megértése végett szükségesnek tartánk.

Legfőbb a: Seik-ul-izlam (nagymufti)

Ezek teszik az ulemák rendének tagjait, ámbár ezeken kívül vannak mind a bírói, mind a papi osztálynak alsóbb személyzetei is, de melyek az ulema kiváltságos címével nem élhetnek, jelesen az imám sem élhet.

A mosé szolgái ötfélék. Legalsók a kajimok, ezek söprik a padozatot, tisztogatják a szőnyeget, gyújtogatják a mécseket; utánok eggyel főlebb jőnek a muezzinok, kik a minaretekről négy sark felé az öt ima óráját hirdetik, fennhangon kiáltván: "Nincs más Isten csak Isten és Mohamed az Isten prófétája. Jőjjetek imádkozni és jót cselekedni. Isten maga nagy"; ezek fölött állnak az imámok, kik a mosékban a rendes isteni tiszteletet végzik, s házasságnál és temetésnél a szokott szertartást; még felsőbbek a katibok, kik pénteken mintegy a szultán nevében az imát felmondják; végre következnek a seikek, kik szónokolnak, tanszékök a moséban lévén, mint a tanároké az iskolában.

A szó valódi értelmében a muzulmánnak nincs papja, mert nála nincs sem fölavatás, sem fölszentelés, e szerint az imám nem pap, tiszte sok részben hasonlítván a régi görög karokat vezető corypheuséhoz, mindössze abból áll, bizonyos tagmozdulatokkal kísért imát felmondani, mit a jelenlévők utána mondanak. De ez olyasmi cselekvény, mit a hívők közül helyette bárki teljesíthet. Különben őt a hívőktül semmi jel, semmi öltözet meg nem különbözteti. Ez vagy ama mosét szolgálván, vagy mivel az alapító által választatik, vagy mivel a közhatóság által oda neveztetik, vagy mivel egy kijelölt család tagja, a polgári hatóságul függ egészen, mely őt leteheti vagy elmozdíthatja, elvegyülve él a városrész többi lakóival, s mi tekintéllyel bír, az személyes jellemének s tulajdonainak, de nem címének érdeme.

A császári mosékban, melyeknek száma Sztambulban 19, rendesen van egy seik, egy katib, három-négy imám, tizenkét muezzin, húsz kajim. A kis mosékban csak imám, és muezzin van, sok helyt csak imám, ki az egyházfi kötelességeit is végzi. A mosék összes személyzete, mint minden ulema, ki nem visel bírói hivatalt, az egyházi javak jövedelméből fizettetik, mik vakufoknak neveztetnek, s a török birodalomban az összes fekvő birtok két harmadát teszik.

A papi s bírói osztály közt közép helyet foglal el a mutfi, azaz a törvény tudora és magyarázója. Ezek száma mintegy kétszáz, rangban egyenlők és elmozdíthatlanok, de épp azért előmenetelre nem számíthatnak, s egyetlen tisztök a pörlekedő felektől elejökbe adott kérdésekre fetva által felelni. Ti. szokás Törökországban, hogy a fél a jogesetet rövid kérdésbe fölteszi, s azt egy kilenc hüvelyknyi hosszú, és négy hüvelyknyi széles papírdarabra kis betűkkel felírván, a muftinak benyújtja, ki 3 ezüst krajcárért ráírja az épp oly rövid törvényes feleletet. Például: "Ibrahim, fia Alinak, meghalt, fiat hagyván maga után, Szolimánt; Bekir, testvére Alinak, örökölheti-e ez utóbbinak javait?" Felelet: "Teheti (olur); isten tudja, mi a legjobb." Aláírva, a szegény emír N...

Mint ebből látni, a fetva nem a tényről, de a jogrul mond véleményt, s lévén válasz az elébe terjesztett kérdésre, történik, hogy néha mind a két fél kedvező fetvát kap, ti. ha egyik fél a jogállapotot hamisan adta elő. Egymásnak ellenmondó fetvák miatt a mufti kérdőre vonatik, ha ti. a törvény szellemét hamisan magyarázá, s hivatalát veszti, sőt száműzetik. Jó lélekkel a mufti alig hibázhatik, tökéletes fetva-gyűjtemény létezvén, mely a próféta első tanítványaitól kezdve korunkig jön, s melynek száma oly nagy, magában a szent Zophia könyvtárában 55 nagy kötetnyi van.

Mi az ulemákat illeti, ezek növendékeiket többnyire a néposztályból kapják. E pálya nem annyira fáradságos, mint inkább unalmas és hosszú. Egy életre van annak szüksége, ki minden lépcsőn átmenve, a legmagasb rangra áhítozik. Miután 12 éves koráig a mektebben elemi oktatást ingyen nyert, átmegy a medreszbe vagy szeminariumba, mely minden nagyobb mosénak kiegészítő részét teszi. E mögött van a tetimne, egy tágas épület számos kamrákkal, melyeknek minden bútorzata egy gyékény-szőnyegből és egy szalma-divánbul áll. Itt tölt el a növendék, (szofta=tudomány szerelmétül égő) tizenkét hosszú évet, a grammaticát, syntaxist, logicát, erkölcstant, rhetoricát, theologiát, philosophiát, jogtant, Koránt és a hagyományokat tanulván. A mosé miként gondoskodik oktatásáról, úgy gondoskodik szűk ellátásáról is. A szomszéd imaret-ből (=szegények konyhája) kapja kenyerét s rizsét minden reggel. Egyéb, ámbár kevés szükségeit maga kénytelen beszerezni, s e végre egyik kéziratot másol, másik a kajimnak a moséban segít, szóval, mint református kollégiumainkban ez még most is divatozik, a szegény tanuló az iskolában tanul, kívül szolgál, hogy terhes pályáját folytathassa.

Sztambul 300 szemináriumában legalább 25 000 ilyen szofta tanul. A mosék körül egész nap láthatni őket ótörök öltözetekben, fehér vagy zöld turbánban, hol a zöld platánok, a magas ciprusok árnyékában, apró csoportokat képezve ülnek komolyan, csendesen, olvasásba vagy elmélkedésbe mélyen elmerülve. Közülök sok már túlhaladt élete felén, s hosszú szakállában a közelgő tél hószálai mutatkoznak, mert itt nehéz s kivált hosszú a tudományok útja. S mint mindenütt Európában, e tanulók itt is fontos politikai szerepet játszanak, de ellenkező értelemben; míg a párisi tanuló a reformokért torlaszokon küzd, ezek itt a reformok ellen zendülnek fel. Ők az ótörök világ, vallás, divat fanatikus bajnokai -, mint Angliában Oxford és Cambridge növendékei is a múltat védik.

Tizenkét, tizenöt év múlva végre a vizsgálatot kiállván, tanárjelölti (=mulazim) oklevelet kap a nagymuftitól, s kinek kedve van, naib vagy kadi hivatalra valamely tartományban már ekkor igényt tarthat; de ki nagyobb polcra vágy, annak még hét más évig kell tanulnia, s csak ekkor kapja meg a tanári (=muderrisz) címet, de ekkor az egész pálya tág tere nyitva van előtte, lehet mufti, mi az ulemák második rende, avagy a tanárok tíz osztályát átfutván, molla rangot nyer, midőn képességgel bír a legnagyobb méltóságokra -, ha isten és a szultán úgy akarja.

A török államban nem lévén sem születési, sem birtok-arisztokrácia, csak egy van állandó és örök, és ez az ulemák testülete. Tagjaiban minduntalan változik, de szellemben soha; kiszámított és mesterséges szerkezete tartósságot ád neki; feje által, mely a Seik-ul-izlam, a szultánt igazgatja, tagjai, a bírák és az imámok által a népet bírja; ellensége minden vallási s politikai reformnak, mert a Koránt ő magyarázván, most ő a vezérlő, s minden olyan hatalom, mi a Koránon kívül fölállíttatnék, kezéből kicsúsznék; míg a Korán egyszersmind vallásos és polgári könyv, addig ő bíró is, pap is, a nép lelkén és birtokán úr, új törvénykönyv által helyét vesztené; míg ő kezeli a vakufot, mely a birodalom 2/3-dát teszi, nála van minden gazdagság és jövedelem, de ha az állodalmi finanz reformáltatik, a vakufnak szükségképpen meg kell szünni, s azzal az ő roppant hatalmának is. Ezért az ulema örökös ellene minden haladásnak, saját lételét elébe tévén a birodalom üdvének. Egy módhoz nyúlhatna még, ti. a haladásnak élére állni s azt vezérelni. De hol mutat példát a történet, hogy hatalom, mely jogtalanságon, visszaélésen, önzésen alapult, előítéleteiből kibontakozva, jó útra tért s a közjó és jogelv elismerésére emelkedett volna?!

S az ulemák hatalmas szövetségeseket bírtak a janicsárokban, emírekben és dervisekben.

A janicsárokra többé nem számíthatnak, II. Mahmud őket gyökerestől kiirtá.

De az emírek, azaz a próféta állítólagos maradékai még élnek. Számukat nehéz meghatározni, mint az álemíreket az igazaktól nehéz megkülönböztetni; minden esetre számuk nagyobb, semmint Nápolyban szent Januáré; sokan azt állítják, hogy az összes ozmán fajnak egyharmincad részét teszik. Ők mind Alitól s Fatimétől, Mohamed leányától származtatják magokat, emireknek címeztetnek, s csak ő nekik van családi joguk zöld turbánt viselniök. Különben a társaság minden osztályában el vannak szórva s terjedve; van pap, van bíró, van kalmár, van katona, de van cseléd s koldus is; azonban bármi mélyen süllyedt polgárilag, mint egy koronát, oly büszkén hordja fején a zöld turbánt, s a nép, éppen mivel vallásos, irántok nagy belső tisztelettel viseltetik. Fejök Nakib-ul-esráf (=emírek parancsnoka) címet visel, az udvar egyik legmagasb méltóságai közé tartozik, s midőn a próféta születésnapja ünnepeltetik, az Ahmed-moséban ő a Korán-oltár mellett, éppen a szultán oldalánál egy külön zöld sátorban foglal díszhelyet, s a koronázást is a Seik-ul-izlammal ő teljesíti.

Ez emírek különben sem tudományuk, sem gazdagságuk által nem fontosak, hanem tömegök által, aztán mint próféta-ivadék azon erkölcsi befolyás által, melyet a népre gyakorolnak, mely bár egyenkint megveti, de elvben tiszteli őket, és végre mint eszközök az ulemák kezében, kik által ezek a köznép fanatizmusát életben tartják. Rendesen a mosék körül s a piacokon látám őket állongani, zöld turbánnal, hosszú szakállal, bő kaftánban, olvasót görgetve le ujjaik közt, komolyan merengő képpel s mozgó ajkkal, mintha untalan egy imádságot mondanának.

Nagy része kuruzsló, ki a betegeket nyílt téren fogadja, s imával, dörzsöléssel, talizmánnal, kenőccsel gyógyítja, s csaknem ingyen, mert amit kapnak, az egy váltó garast, díjnak alig mondhatni. Igen hihető, hogy némely firól fira szálló gyógyszereket ismernek, annyi bizonyos, hogy a nép inkább hozzájok folyamodik, semmint az orvosokhoz. Hiába kérdezém őket titkaik iránt, egyszerűen azt felelék: "Egészség mint betegség Istentől függ, tehát Istenhez kell folyamodni, hogy amaz tartson, és emez meggyógyuljon."

A dervisek az ulemáknak vetélytársai és frigyesei egyszersmind, frigyesei a reformok ellen, vetélytársai a nép előtt. E szó dervis, koldust jelent. A dervisek az izlam szerzetesei. Mohamed ugyan határozottan mondá: "Nem kell szerzetes az izlamban", de halála után harminc év múlva, Ali veje s utóda, kiindulván egy másik mondatábul: "Dicsőségem az, hogy szegény vagyok" minden birtokról lemond, s példáját követék számos arabok, a magasztos szemlélődő életnek adván át magokat.

Így támadt, a próféta akaratának dacára az izlámban a szerzetesség, tagjai magokat tisztáknak (szafaszhabi, szafi) nevezvén. Megjegyzem, miképp átalában Keleten, s különösen Egyiptomban és Indiában remeték és szerzetesek mindig voltak, Kelet a szemlélődők, magasztultak, ihletesek eredeti hazája, s azon szellemi dühtől, mi a keresztyén vallást mindjárt kezdetben megszállta, menten az izlám sem maradhatott. Alig telék el Mohamed halála után egy század, végtelenül megsokasodott a dervisek száma is, a Közép-tengertől a Veres-tengerig, Gangesztől a Boszphorig. Arábiában, Perzsiában, Törökországban 72 rend volt, magában az ozmán birodalomban 36, melyből 12 régibb volt a birodalomnál, a többi 24 a XIII. és XVIII. század közt alapíttaték. Évenkint pusztán Cogniban, Anatoliában nyolcezer szerzetes gyűlt össze. Szokásaik s szertartásaik épp oly különfélék, mint rendkívüliek, bizarrok s néha kegyetlenek voltak; ez minden fogait kihuzatta, minthogy Mohamed egy csatában két fogat veszte, amaz égő zsarátnokot nyeldesett el, emez hegyes szögekkel kivert ágyon hált, ez órákig kerengett, míg szélüdésből égő ihlettségbe nem süllyedt, természettudósok is váltak belőlök, egyik hozta Indiából át a mákonyt és hasist, más ama tésztát, minek rágása őrjöngő extázt idéz elő, harmadik fedezte fel a kávébab tulajdonait, s egy dervis, Hadzsi Begtas volt az, ki a janicsároknak nevet s lételt adott, kik míg léteztek, a dervisek leghűbb védői is valának.

Eredetében minden tiszta, mint a forrás, mely a sziklából fakad, s így a dervisek is kezdetben szentül élének s a legtisztább erkölcstant taníták. Békét, egyezséget, jóakaratot, egyetemi humanitást hirdettek s annak példáit is adák. Ők az izlámban a spirituális tannak s iránynak teremtői, víve azt azon túlságra, miszerint az embernek testéből annyira ki kell vetkőznie, hogy lelki ihlettség s extaticus magasztultság által istenben felolvadjon. "Azt mondod - így írja egy - a tenger, meg a hullámok? De azt mondván csak nem hiszed, hogy két különböző dolgot nevezsz? Mert hiszen midőn a tenger felduzzad, hullámokat szül, és midőn a hullámok lesüllyednek, tengerré válnak. Épp így az emberek az istenség hullámai, s meghalván, keblébe visszatérnek."

Közülök nagy gondolkodók s nagy költők támadtak főképp Perzsiában, mint Szádi és Hafiz, kiket bár nevezzünk ábrándozóknak, ihletett énekeseknek, misztikusoknak, magasztos őrjöngőknek, de másrészről lehetlen nem csodálnunk bennök azon forró, a dühhel határos szerelmet Isten iránt, melyben mintegy elenyészni vágytak, s mi mindazt haladja, mit Szent Teréz látnoki ömlengéseiben bámulunk. De sok ideig, századokon át a dervisek a tiszta szemlélődés, az elvont bölcselkedés, az egyéni ábrándozás körére szorítkoztak; csak később lőn abból, mi tan volt, egy institutio, mi egyéni nézet s meggyőződés volt, társasági irányzatú rendszer.

Ekkor kezdtek a dervisek üldöztetni. Pantheizmussal, materializmussal, hitetlenséggel, babonákkal, titkos bűnökkel vádoltattak; azzal vádoltattak, hogy a Koránt kötelezőnek csak annyiban tartják, mennyiben az egyéni ész vizsgálatát kiállja, tehát rationalizmussal; úgy látszik valóban, hogy kétféle tanaik voltak: egyik nyilvános, az újoncok számára, kiktől a vallás- s erkölcstan pontos megtartását követelték, másik titkos, azok számára, kik a lelki tökély magasb fokára jutván, képesek lőnek az igazságot fátyol nélkül szemlélni, tanítván nekik, miképp minden, úgy vallási, mint politikai tekintély szükségtelen, mert a földön két osztálya van az embereknek, egyik, melynek írott törvényre van szüksége, másik, mely Istent lélekben imádván, közvetlen istentől függ és senki mástól nem. Ez utóbbi osztálynak a Koránra nincs szüksége, mely csak a vakoknak kalauza; kik ihletett életet élnek, azoknak nem kell Mekka felé fordulni, midőn imádkoznak, mert ők Istenben benn vannak, mely délt s északot, keletet s nyugatot magában foglalja, ezek mellőzhetvén minden külső formát és szertartást, mert mindezt egy spiritualis áhítatban teljesítik. Szóval ők szívben, és nem szóban közlekedvén Istennel, minden vallási tekintélyt, minden társasági hatalmat magokra nézve tagadtak, csak főnöküknek engedelmeskedvén, ki közülök egy s időileg első.

Magány, bőjt, feszített gondolkodás, a lélek azon ihletett állapota, melybe az természeti hajlam s mesterséges eszközök által helyezteték, nálok sok különös, jó és rossz, de néha humanus és nagy eszméket szült.

Ki nem ismeri a régibb perzsa történetben a mágok lázadását, kik lelki származás útján a dervisek ősei? Miért ontaték vére 40 000 mágnak? Mivel ők, Masdek vezérlete alatt, a zsarnokság ellen léptek fel, az általános emberi és polgári szabadságot és egyenlőséget, és még ezenfölül a javak közösségét hirdetvén. Oltáraik mellett ők az emberiség mártirjai lőnek. Buzdító, felvilágosító, magyarázó szavaiktól zengtek a templomok, s a fölébresztett nemzet csak a 40 000 sírdomb felett hallgatott el újra, a szenvedés palástját fejére borítván. Ki nem ismeri a török dervis-forradalmat a XV. századból, melynek feje, Bőreklüdzse-Mustafa, mint hajdan Jézus, keresztfára feszíttetett? Tanítványai a szabadság s egyenlőség híveinek nevezék magokat; sok ezeren valának; a nép nagy sokaságban tódult hozzájok a tartományokbul; több nagy csatát nyertek maga a szultán hada ellen. Egyik alaptanjok volt: minden, ki Istent nem hívőnek állítja a keresztyént, istentagadó. Ezenkívül a főtan volt: a szegénység, a szabadság, az egyenlőség az emberek közt, és minden javak közössége (a háremen kívül), e mondat szerint: "Én használom hajlékodat, mint enyémet te, és te használod ruháimat, fegyvereimet, szekereimet, mint én a tieidet -, a nőket kivéve." A hedzsira 2. századában Mokannán alapítá a sendikeket, vagy a szabadon gondolkodókat. Ugyanekkor keletkeztek az úgynevezett vidorak (kurremije), fejök Babek volt, ki hirdette a szabadságot, egyenlőséget és minden javak, még a nők közösségét is. Voltak, kik az állandó hadsereg jogszerűségét tagadták, s midőn véleményök messze elágazott, merészségökért vérökkel adóztak.

Természetes, hogy a fejedelmek, őrei a létezőnek, mindenütt üldözék a dervisi új eszmét, hol az tettben kezdett nyilatkozni. A nép bár gúnyolta, nevetségessé tette, kicsúfolta őket, de egyszersmind hódolt is nekik, épp mint Olasz-, Spanyol-, Franciaországban a középkorban a szerzetesek akkor voltak leghatalmasbak, midőn gúnyjaival a nép őket leginkább elhalmozta. Azon hiedelem, hogy ők természetfölötti hatalommal bírnak, csodákat tehetnek, Isten titkaiba avatvák, a népre mindig nagy hatással volt. De legállhatatosb elleneik az ulemák voltak, köztök s a dervisek közt lényeges ellentét volt, nem csak érdekeikre, de tanaikra nézve is. Önérdek, gőg, fanatizmus, önszeretet, dicsvágy, szóval itt minden emberi szenvedély összeütközésbe jött; ez több volt egy harcnál, ez egy vita volt dühös tudósok között. Az ulemák betű szerint ragaszkodtak a Koránhoz, mivel lévén hivatalos magyarázói e kettős, ti. vallás- és törvénykönyvnek, tekintélyök, hatalmok, szerencséjök attól függ, vele áll fenn, vele enyész el -, általa ők papok, általa bírák, általa kezelői a roppant vakufoknak, mik maga a birodalom. Mit ők a dervisektől féltenek, az nem a muzulmán igaz hit, hanem az, hogy a dervisek kezökbe ragadják a spiritualis felsőséget a népben. De a felsőség a derviseké, s könnyű megmagyarázni; ti. mert az ulemák a Korán holt betűit szolgailag magyarázgatván, megkövesültek, örökké egy szűk körben forognak, nem teremtenek semmi újat, ők a dogmák rabszolgái: ellenben a dervisek az izlam bátor bölcsei, ők okoskodnak, elmélkednek, búvárkodnak, szemlélődnek, gyakorolják a határtalan gondolkodási szabadságot, elméleteik szerint a Korán egy állomáska, a végcél, hova törekesznek: erény és isten ismerete. Kétségkívül szemlélődéseikben tévedhetnek és tévednek is, de míg az ulemák a Korán körül fognak ítéletnapig vesztegleni, a dervisek rajta rég túlszárnyaltak, s nem kétlem, hogy ha titkos tanaikat a nyilvános életbe átültethették volna, a keleti emberiség most már fokán állana a fejlődésnek.

Mahmud, ki a janicsárokat kiirtá, el akará törleni a derviseket is, s három seiket kivégeztete, zárdáikat bezáratá, s még egy lépés, és örökre eltűnnek, legalább Európából. De a népvélemény ellenében képtelen vala nagy művét végrehajtani. Néplázadástul félt. 1837-ben, midőn a Galata-hídon átmene, egy seik, Satslu (=a hajas), kit a nép, mint szentet tisztelt, megragadván lova zabláját, így szólt hozzá: "Hitetlen padisah, még sem teltél be istentelen tetteiddel? Allahnak számolni fogsz. Te rontod le az izlamot, de jaj neked, a próféta bosszúját magadra és ránk vonod." Igaz, ez is kivégezteték -, de ilyesmi jelenet Sztambulban most is gyakori, a dervis most is betör a nagyvezérhez s szemtől-szembe a leggyalázatosb szavakkal illeti. Befolyásuk, tekintélyök, szemtelen bátorságuk Ázsiában még nagyobb. Minden kicsapongásaik s túlságaik dacára, védi s tiszteli a nép, mint olyan testületet, mely magában foglalván bölcseket s bolondokat, jókat és csalókat, hasonló a magas hegyhez, melynek alja büdös mocsárban áll, de bércormán tiszta a lég s itt a nap eredeti fényében világol.

Érdekessége s jellemzetes volta miatt ide írok egy helyet Dzseladeddin munkájából, ki 1207-ben születék, a Mevlevisz-rendet alapítá, s Kelet legnagyobb misztikus költőjéül el van ismerve:

"Mózes egy pásztorral találkozott, ki lelke hevében így szóla Istenhez imádkozva: Ó Uram! Ó Istenem! Hol vagy te, hogy szolgád lehessek, hogy sarudat varrjam, hogy hajfürteidet fésüljem, hogy ruházatodat mossam, hogy kecskéim tejével tápláljalak téged, kit tisztellek. Hol vagy te, hogy szép kezeidet csókoljam, hogy kecses lábaidat dörzsöljem, hogy szobádat kisöpörjem lefekvésed előtt?

Így szóla a pásztor. Mózes, haragra lobbanva, buzgalmában azon vallás iránt, melyet hirdetni küldeték, a pásztornak szemére veté káromlásait, mondván, hogy Istennek nincs teste, hogy öltözetre nincs szüksége, sem tápra, sem lakra, szóval hogy ő egy hitetlen. A pásztor, kinek elméje nem bírt fölemelkedni felfogására egy lénynek, kinek mint neki, nem volna teste, s az nem volna hasonló szükségeknek alávetve, s egyszersmind Isten küldöttének szemrehányásain megijedvén, kétségbeesék, és minden áhítatról végképp lemondott. Isten ekkor Mózeshez így szóla: "Te szolgámat tőlem elidegenítéd. Én téged azért küldélek, hogy egyesítenéd, nem hogy meghasonlítanád az embereket. Minden teremtménynek saját léte van s saját módja magát kifejezni. Mi neked megrovandó, másnak ez dicséretes. Mi neked méreg, az másnak méz. Tisztaság, tisztátlanság, lassúság, szívtelenség, én mind e különböztetések felett állok. Az indus nyelv az indusnak legszebb, a zend legszebb a zendnek. Kifejezéseik engem nem fertőztethetnek meg, sőt ellenkezőleg ők tisztulnak meg, ha őszinte a hódolat, mellyel engem imádnak. Nekem a szavak semmik, én a szívet tekintem: ha az engedelmes, mindegy, bár a nyelv ellenkezőt mondjon. A szív a szeretetnek lényege, magva, a szavak mellékes dolgok. Ó hív szolgám, öleld a szíveket át az én szeretetemmel, ne tekintsd sem a gondolatot, sem a beszédet. A parancsolat a könyörgésben csak útmutató azoknak, kik a kábán¹³ kívül vannak, ki abban benn van, annak reá ott nincs szüksége."

Szádi, híres perzsa költő, Gulisztán című munkájában a derviseknek oly szép mint tiszta erkölcsi utasításokat ád, melyek bármely keresztyén nagy bölcsnek ajkába illenék. Semmi kevesbet nem kíván, mint tiszta szívet, lelki tökélyt, s teljes átszellemülését az embernek, mint a lét végcélját s természetünk legmagasb iparkodását. És éppen mind ennek ellenkezőjével találkozunk egy dervisnél; öltözetében piszkos, viseletében szemtelen, szavaiban zabolátlan, véleményében türelmetlen, szertartásaiban bizarr, sőt rettenetes, hamis csodákkal kérkedő, megújítva mindazon őrjöngő jeleneteket s testtorzításokat, miket az ókorban Delphosz jósainál s a középkorban Szent Medard ihletteinél borzadva és csodálva szemléltünk.

Ki menne Sztambulon keresztül anélkül, hogy az ordító s táncoló derviseket megnézné? Mert tudni kell, hogy míg a keresztyénnek a mosékba lépni tiltva van, a dervisek zárdái mindenkinek nyitvák; pedig az, mit ezekben lát az idegen, alig képes benne a muzulmán vallásról kedvező fogalmat gerjeszteni. Mindössze is az ajtóőrnek kell pár garassal adózni.

Nem tagadhatom, én sem valék egy-egy látványra kiváncsibb mint erre, melyről bármennyit olvasék, híven soha sem tudtam azt magamnak képzelni. Az isteni tiszteletnek e csodálatos módja teljességgel nem ment fejembe; úgy valék vele, mint mesével a gyermek, hiszi, míg mulattatja, de midőn nem új neki, hajlandó nem hinni.

Az ordító (= rufaji) dervisek Szkutariban laknak, s hogy őket meglássuk, egy szép nyári délután könnyű két lapátú csolnakon az ázsiai partra áthajózánk. Midőn a tekkébe (=kolostor) lépénk, szokás szerint papucsainkat a küszöbön előbb levetettük (hol legalább kétszáz más papucs volt). Megérkezésünkkor az ének s könyörgés már elvégződött.

A terem hosszú négyszög s igen egyszerű; falain Korán-versek kalligrafái fénylenek és néhány nagy csörgődob függ. De a mirab (Korán-polc) mellett, s azon oldalon, hol a seik s dervisek guggolva ülnek, a kínzás sokféle kegyetlen eszközei hosszú sorban függenek: fogók, csippentyűk, fűrészek, balták, kalapácsok, éles nyársak, szíjostorok, végeiken óngolyóval, hegyes szöggel kirakott kötelek, szóval az önkínzás mindenféle misztikus eszközei. Nem templomban, de egy hóhér, vagy önkvizitor kínműhelyében véltem lenni magamat.

A seik egy aggastyán, csontos, száraz, halvány, olajszínű ember volt, bizonyosan a sivatag Arábiának szülötte; zöld turbánja mutatta, hogy vagy emír, az az próféta-ivadék volt, vagy hadzsi, az az, ki Mekkába már zarándokolt; különben szabályos arcélén annyi szelídség, egyszersmind annyi mélaság ömlött el, hogy lehetetlen volt hozzá vonzalmat nem érezni.

Vele szemközt, keresztbe vetett lábakkal ülének a dervisek, egyező hanggal ismételvén egy bizonyos éneket, melyet közülök időnkint egy hatalmas ércmellű férfiú kezde meg, s egyszersmind fejeiket előlről hátra és hátulról előre minduntalan lógatták, mint ama chinai alakok, miket mindnyájan ismerünk. Azonban az ének mindinkább hangosb lőn, a fejlógatás sűrűbb, gyorsabb, erősebb, arcaik mind jobban elhalványultak, lihegésök zúgóbb lett.

Ekkor mindnyájan egyszerre felrohantak, s karjaikat egymás vállára fűzvén, a csörgő dobok fülkábító lármája mellett hol előre, hol hátra veték magokat, bizonyos titkos szabály szerint, tele tüdővel ordítván folyvást: Allah-hú, oly dühvel, oly bőgve, mint azt a vasrekeszbe zárt oroszlánok, tigrisek, farkasok teszik, midőn étköket várják. S percről percre növekedvén ihlettségök, képök elsárgul, szemeik szikráznak, mint odúban vadállatokéi, az izzadság arcaikról fut, ajkaikon nehéz nyavalyás tajték habzik, s a lábaikkal vert sűrű poron mint egy veres ködön át villog keresztül az őrült vonaglású ábrázat -, és ez így megy, mindig növekedve, egy óránál tovább, míg a lárma, zaj, ordítás, őrjöngés, vad ihlettség tetőpontját éri el. De néha valami különös, keserves, kínteljes s valóban szívrepesztő ordítás és düh üti meg a hallgató fülét, mit egy megsebesített vad vagy kölykét vesztett nőstény sivításához tudnék hasonlítani. Íme tehát, bármi borzasztó e szörnyű állati harmónia, van benne egy titkos hang, mi a keblet ellenállhatlanul megrázza.

Azon közben a seik a mirab előtt áll, s kézzel és szóval únszolja az anélkül is növekedő dühöt.

De ekkor következék be a próba pillanata. És most egy, majd más dervis válék ki a csoportból, s elébe lépett az öreg seiknek, ki egy ifjúnak archúsát éles tőrrel át meg átdöfé, anélkül, hogy ez a fájdalomnak legkisebb jelét adta volna, egy idősb dervisnek meztelen vállaiba több mély vágásokat tőn, egy harmadiknak markán egy hegyes nyársat szúra keresztül, egy negyedik övezetig meztelenül jelene meg, s két kezébe hegyes szögekkel tele vert két szíjostort kapván, táncközben azokkal folyvást csapkodta magát, mint egy eszeveszett, míg vérezve, nem a fájdalom, de a fáradság miatt össze nem omlott. Ellenben a többi három a kapott szúrások után a sorba visszalépett s mint azelőtt, elő s hátra rohanásait s ordításait tovább folytatta.

Később szőnyeget s juhbőrt terítének a seik elébe, s gyermekek, ifjak, férfiak fekvén rá, az imám, támogatva két dervis által, rájok lépett, s nehány másodpercig rajtok állva maradt, mely tiprásnak a nép bűvös gyógyító erőt tulajdonít. Sok szép gyönge gyermek keservesen sikoltott az imám kegyes tapodása alatt, de mind hiában volt, annál boldogabb vala a szerető anya, ki e szertartás által kedves gyermekét minden baj s betegség ellen megóvottnak erősen hitte.

Öreg dervis barátommal valék e látványnak tanúja, ki észrevévén, hogy az rám komolyabb hatást csinált, mint vártam volna, mosolygva mondá nekem: "Nemde borzasztó, de ugye koránt sem oly borzasztó, mint az ember leírás után véli? Hol nincs fájdalom, ott nincs mitől írtózni, s itt az nincs. Nem emlékeztet-e ez önök martíraira, kik az ihlettség, magasztultság, áhítat roppant befolyása alatt a legnagyobb kínzásokat valóban érzéketlenül tűrték? Aztán a borzasztót benne elfeledteti az, hogy csodálatos, s az emberre, de kivált a népre, minden hat, mi csodálatos, mi természet fölötti, mi megfoghatatlan, mi a lélek hatalmára mutat az anyag fölött -, e misztikus vágy a teremtés titkai felé a népben az, mi őt ide vonja, s hiszi azt, mit nem ért. Önök, nyugatiak, ezt magnetizmusi tüneménynek fogják mondani, mi a név fölött nem vitázunk, de ezzel a dolgot megmagyarázták-e?"

Még másnap is a magnetizmus volt beszélgetésünk tárgya, melyet ő oly jól látszik ismerni, mint a delphoszi papok s az indus bölcsek, kik azt Mezmer előtt a természetből ismerték; s e nap délutánján Perában, a kerengő (=mevlevis) dervisek kolostorába menénk.

E tekké (=kolostor) Pera legmagasb pontján egy temetőben, turbános sírkövek és százados ciprusok közt emelkedik. Itt van a híres francia hittagadónak, gróf Bonnevalnak sírja, ki egykor mint török admiral nagy szerepet játszott. Homlokzata az épületnek igen egyszerű, török kalligrafikus írással berajzolva, ablakai rácsozattal befonvák, melyeken keresztül az udvarból márvány-síremlékek fehérlenek ki, mellette egy körded szökőkút van láncon függő vaskanállal, hogy a szegények s fáradtak epesztő szomjaikat olthassák. Belseje nem rideg, nem sötét, nem szomorú, mint kolostorainké, hol a hosszú és elavult sikátorokra a szűk cellák egy-egy sírlyuk gyanánt nyílnak; a szobák itt szellősek, a fal mindenütt vidám színekkel kifestve, a nap mindenüve melegen besugárzik, s ablakaiból kinézve, a legkiesb panorámának sora nyílik a szemnek: a fölséges Boszphor csillogó hullámaival, a festői fekvésű Szkutari és Kadi-kői az ázsiai oldalon, a bythinai Olymp-hegy fehérlő havakkal ormain, a Marmara-tenger mint egy nyugvó tó, a rajta úszó Herceg-szigetek csoportozatával, Szeraj-Burnu csodaalakú palotáival, tarka kioszkjaival, lombfödte kertjeivel, jobbra Sztambul, a tündéri város, száz meg száz domborodó kúppal és sugár minaretek ezreivel, melyek közül főleg kitűnik a hat minaretű Ahmet-, a rózsaszínű szent Szophia-, a hatalmas Szolimán-mosé, mely körül a sok kúpok sora mint összetolt sok dombok emelkednek, és végre a fénylő öbölben ott látszik a vitorlás hajók árbócerdeje, jövén - menvén száz meg ezer hajó; folytonos a változatosság, de örökké tiszta s felhőtlen fölötte az ég.

A terem, hol a dervisek kerengenek, az udvar mögletében van; minden ékessége a Korán arabeszkalakú versiratiból áll; padozata jól kicsiszolt és teljesen sima, mely körül földszint három és fél láb magasságban egy köralakú karzat foly; vékony oszlopkák egy második karzatot tartanak, ahol van a szultán páholya, hova az előkelőbb vendégek vezettetnek, és a nők, de épp azért eleje sűrű rácsozattal fonatott be. A zenekar átellenben van a mirabbal; az egész terem fehérre és kékre kifestve lévén, igen vidám, és oly tiszta, mint egy terem csak lehet. Papucsomat itt is a küszöbön künn hagyván, az alsó karzat első sorában foglalék helyet, kiváncsi szemekkel várva, ami történni fog.

Végre a seik (elöljáró) megérkezék, s egy őzbőrrel beborított szőnyegen, a mirab alatt két tanítvány közt guggolva leüle. Neve Kudret-Ullá effendi; a keleti nyelvekben s régiségekben nagy tudományú embernek lenni mondatik, s türelme, műveltsége, élettisztasága miatt mint szent tiszteltetik. Atyja szinte seik volt, s ő a Kudret nevet, mi csodát jelent, azért kapta, mivel, midőn születék, anyja 39. évét (mi itt nőknél vénkor), és atyja 80. évét tölté be. Kudret egy kis szikár emberke, mondhatni egy fonnyadt gyümölcs; ritka bajsza és vékony szakálla őszbe vegyült, száraz s fehér kezén alig vala hús, az csupa kék erek hálózatábul állt, magas homloka tele volt a tartós gondolkodás számos redőivel, de mely alól két kéklő szem, mint két nagy csillag szelíden, de szikrázva ragyogott elő, és valami bűbájos világítással, mintha az egy földöntúli magasb fénynek volt volna visszasugárzása.

Utána párosával jövének be a dervisek, s előtte, bizonyos testtartással, egyenkint elvonulván, keleti modorban, a legmélyebb hódolattal hajták meg magokat, mit halkan, kimért ünnepi, lejtő lépésekkel elvégezvén, vele szemközt a padozatra ülének le.

E dervisek öltözete áll egy barnás vastag posztó süvegből, mely hasonló egy szájára állított virágcseréphez; egy fehér mellényből, egy hasonló színű s számtalan redőkbe szedett szoknyából, egy ugyan olyan színű nadrágból, mely bokáig ér, szóval az egész könnyű, deli s kellemes öltözet, nem oly ügyetlen és rideg, mint szerzeteseinké. Minderre öltenek egy gallértalan, de ujjas bő köpenyt, zöldet, kéket, barnát, kinek mint tetszik, mert e részben egyenlőség nem kívántatik.

Majd kezdődék az imádkozás, kísérve mindenféle muzulmán hajlongásokkal, arcra borulásokkal, tagjártatásokkal, melynek vége levén, bő köpenyeiket a dervisek leveték, és sorban egymásután a fennálló seik előtt bizonyos lejtő léptekkel elvonulának, s tőle egy magnetikusjelű áldást kapván mindenik, sarkán ügyesen s kellemmel megfordula; ugyanakkor az utána következőt a seiknek egy bókkal mintegy bemutatván. Körülbelül huszonegy dervis volt, ifjú és öreg, némelyik ősz, többnyire mind ép, egészséges, deli termetű, de egy sem volt ügyetlen, valamennyi tökéletes keccsel s illedelemmel tevé lejtő lépéseit.

S már ekkor észre lehete venni rajtok, kik a terembe egyéni jellemök különbféle kifejezésével jövének, hogy arcuk derülni, szemök fényleni, magoktartása erősödni, ihlettségök növekedni kezde, s midőn a csörgő dob és egy lágy fuvola kíséretében a zenekar orr- s torokhangon énekelni indult, íme a dervisek közül egy kinyitá karjait, hasonlóan a keresztre feszített Megváltóhoz, s kezde maga körül kerengeni, eleinte halkan, úgy hogy mezítlába a fényes padozaton semmi zörejt nem csinált, majd sebesebben, bő redős szoknyája mint egy szárny lebegett körüle a légben, hasonlítva egy óriás fehér virág harangalakú szirmához, mely szára körül kinyílt széles kört képez. Az első dervist egy második, ezt egy harmadik követé, míg végre valamennyi kerengeni indult, a forgás szédítő örvényébe mintegy besodortatván.

És így, keresztileg kitárt karokkal kerengtek folyvást, feltartóztathatatlanul, fejöket vállaikra eresztve, félig hunyt szemekkel, nem egészen bezárt ajkkal, mintha a könnyű lég egy vízhullám volt volna, mely őket magával ragadja; lejtéseik szabályosak, könnyűek, habzók valának, bennök semmi erőködés, semmi látszó fáradság; forogtak, szelíden, mint egy víztől hajtott malomka, s ami különös, bár sokan valának s a hely nem éppen tágas, kerengésökben sem össze nem ütköztek, sem köreikből ki nem estek, sem a zene mérsékét egy percig el nem vesztették, mintha e bezárt szeműeket isten láthatlan ujja titkosan vezérelte volna. Közéjök néha a seik vegyüle, de ő csak járt és nem kergetett, tapssal adva vagy a zenekarnak jelt a ritmust gyorsítani, vagy a kerengők fanatizmusát buzdítani.

Mintegy fél óra múlva a zenekar elhallgatván, a dervisek megállapodtak, s mint előbb, ismét lassan, lejtő sétálással s kimért léptekkel járták egy párszor a teremet körül.

De néhány perc múltával a kar még dühösben énekelt, a fuvola még keservesebben sírt, a csörgő dob még jobban pergett s lármázott, és sebesb mértékben semmint előbb, s a dervisek újra kerengeni kezdtek kettőztetett, sőt négyszerezett gyorsasággal. A forgás sebesb lőn, ugyannyi idő alatt a táncoló hatszor annyi ízben fordula meg maga körül, de ez nem valami lázas és rendetlen mozgás volt, a zenemérték által mindig korlátoztatván, e mozgás bármi rohanóvá, szédítővé lesz, folyvást csendes nesztelen, nyugalmas, kedélyes marad -, csak annyi változást vehetni észre, hogy a dervis kissé lejjebb ereszti karjait, aszerint, mint fáradsága vagy ihlettsége nőtt, vagy fejét veti hátrább, szemének úszó fehérét, vonásainak magasztultságát, s ajkának égi kifejezésű mosolygását láttatván, mert bár kereng, mindig kereng, de álmodni látszik, láthatlan képekkel társalogni, nem ismert hangokat hallani, s mellére vagy karjára csüggedt feje itt üdvezülve nyugszik, mintha paradicsomi kéjpárnán pihenne.

Valóban egy festő, ki szentek s mártirok képeihez tökéletes ideált keres, itt találja fel azt, csak a liliomszálat fesse kezébe, vagy a glóriakoronát fejére, a többi, főleg a magasztos arc, készen van. Nekem egy vastag bőrű s rút vonású öreg tűnt fel, kinek megvilágosodott arca, a lélek lámpájától belülről megvilágosodván, egy mártir legfölségesebb fejét ábrázolta előmbe; és egy szőke selyemhajú, női termetű, olvadó kék szemű ifjú ég felé fordított arccal, ki az apostol Szent Jánosra emlékeztetett, midőn az munkáját a mennyei jelenésekről írta; egy fekete hajú, bőrű s tűzszemű férfiú pedig ama extatikus látnokhoz hasonlított, ki feledve földet, időt, tért, lelki tekintetével a legmesszebb csillagokon túl jár, s mulatni, örvendeni látszik közlésében az istenségnek, kiben felolvadni óhajt.

Midőn végre a kerengés, szédelgés, szent őrjöngés, mert mi egyébnek nevezzem? - tetőpontját érte el, s a felénk, nézők felé hűs szellőt verő fehér szoknyák hihetetlen sebes lebegése oly fokra hágott, hogy a nézőnek káprázó szeme és gondolata azt vélte, miképp előtte ködalakok szárnyas csoportozata zavarong; hol egy, hol más dervis, s apródonkint csaknem valamennyi megállapodék, térdre esett, arcra borult, s egy kolostori szolga köpenyt terítvén reá, jöve a seik s mindenik fölött bizonyos misztikus szavakat áldásképp mormolt el. Ezután újra fölkelvén, köpenyeiket magokra ölték, s ismételvén körsétájokat a seik előtt, azon rendben, mint jöttek, párosával a teremből eltávoztak.

Mi a zenét s a dallamot illeti, az egy európai fülnek szokatlan, durva, lármás, vad, eleinte tehát kellemetlen, de egyszersmind erőteljes, szilaj, csodálatos; és mivel ezenkívül mély panaszt lehellő, keservet kiáltozó, nehéz fájdalommal teljes; mivel folytonos, szakadatlan; mivel kevés változattal az alap-motívum ismét és újra visszakerül, mint egy erős tábor, mely ostromait állhatatosan megújítja: végre e zene a hallgató lelkét ellenállhatlanul megragadja, mint martalékát éles körmeivel a kegyetlen oroszlán. E szörnyen szép s kegyetlenül érzékeny zenének hosszú hallgatásához hozzá járulván ama szédítő kerengés tartós nézelése, fejem is el kezdett bódulni, minden táncolt bennem, velem, körülem, még az épület is, láttam képeket, alakokat, álmokat, miket azelőtt soha nem ismertem, egy fényes köd homálya borult szemeimre -, de melyen keresztül én nem láthattam, ki tudja mit láttam volna mögötte, ha szemeim hozzá szokva lettek volna? A dervisek érzéseiről tehát én nem merek ítélni, sok élv van az életben, mi kezdetben kín, sőt mik eleinte a legundorítóbbak, azokban leljük utóbb a legtartósb s legkívánatosb kéjeket.

Égető nyári nap lévén, öreg dervis barátommal hűs alkonyi léget szívni az európai Édesvizekhez menénk, hol a szultánnak egy gyönyörű mezei laka s egy szép nagy kerte van. Egész este a dervisek szertartása volt beszélgetésünknek tárgya. "Ne hidd, mondá ő, hogy e kerengés jelentés nélkül van, szimbóluma az a felekezet két nagy misztériumának. A körszerű forgás jelenti, hogy e felekezet Isten mindenütt jelenlétét elismeri s keresi a hozzájuthatást, míg a kerengésbeni eléhaladás képe az ember menetelének az életen keresztül, mely ti. az ember járása, kezdetben gyönge és lassú, később feltartózhatlan sebességgel tovább siet, míg a halál által rögtön félbeszakasztatik. Egyszersmind képes kifejezése azok nemes lemondásának, kik nem gondolván a világi dolgokkal, magokat kizárólag Isten szolgálatára szentelik. A jobb kar kiterjesztése felfordított tenyérrel jelenti a mennyei jók kérését, a bal kar kinyújtása lefordított tenyérrel azt akarja mondani, hogy a földieket másoknak engedik, ezért nevezik magokat koldusoknak, szegényeknek... Minek ez igazságot ekképp elfátyolozni? De melyik vallásban van ez másképp? Én szinte nem értém a katolikusok miséiben előforduló számos mozdulatok s jelenetek érdekes jelentéseit, míg azokat nekem utazásim közben egy tiszteletreméltó pap részletesen meg nem magyarázta. Az embereknek két rende van, egyik áll azokból, kiket ilyen külső szertartás és az írott törvény vezet, másik áll azokból, kiket pusztán Isten belső szeretete vezérel; ez utóbbi egyenesen Isten népe, s ez azon tökély, mire az igaz dervis lelkében törekszik. Alkalmasint legjobb lenne nem burkolni be az igazságokat, miket az emberiségnek ismernie kell, mint a jótevő napot nem, s mint evangeliumtok bölcsen megjegyzi: "mit használ a világosság, mely véka alá van rejtve?"

Azon észrevételt tevém én, miképp kerengéssel, tánccal stb. istent imádni különös és szokatlan. Válaszolá: "Meglehet, hogy különös és szokatlan, de bizony nem természetellenes. Indiában ez divatozik ősidők óta. Vad népeknél, kik a természet ölén élnek, mindenütt nyoma van. A művelt görögök ekképp imádák isteneiket. És jelenleg is Észak-Amerikában a shakerek keresztyén felekezete nem tért-e vissza e szokáshoz? Melyik tagját az embernek nem teremté Isten? Melyik nem volna egyképpen méltó az ő imádását kifejezni? Melyiknek tiltá meg, hogy vele az ő tisztelete ki ne fejeztessék? Szem, száj, fej, kéz, láb, szó és hang, s ezeknek illendő használata sokkal természetesb s méltóbb tolmácsai az ő dícséretének, mint egy faragott kép, egy öntött pohár, egy réz- vagy fa-hangszer, mely érzéketlen vak eszköz, és a gondolkodó s érző emberi testnek nem tagja. Minden botrányos, mihez nem szoktunk, de egy szokás sem az, mi a természettel nem ellenkezvén, az ész vizsgálatát kiállja."

Megvallom - felelém a dervisnek a kerengést illedelmesnek találtam, hasonló az a villik szellemi táncához, ezzel a szokás végre megbarátkoztathat; de az ordítók kegyetlen szertartása botrányos marad, Isten úgy nem kívánhat tiszteltetni. "Tökéletes igaza van önnek - mondá az öreg. - Ez nem más, mint a corybantok dühös tánca a régi görögöknél, melyet a phrygek "cubeboi"-nak neveztek; még a zene is megegyezik azon leírással, melyet róla a régéi íróknál találunk. Ábrázolni akarván a phrygek azon fájdalmat, melyet Cybéle érzett Átysz halálán, addig s oly indulattal táncoltak amaz istennő szobra körül, míg egy szent düh meglepvén őket, ez ihlett állapotban képesek lőnek magokon mindenféle sebeket ejteni, anélkül, hogy fájdalmat éreztek volna. Akarja ön tudni, mi ez valóban? Egy magnetikus állapot, melyet a keletiek az Isten imádására felhasználnak; a népnek csodálatos, de a bölcsnek nem. Ön bizonyosan sokszor tanúja volt Nyugaton, hogy álomjárókat a magnetizáló oly cataleptikus állapotba helyez, melyben az nemcsak orgánumait elveszti, nemcsak az orgánumok helyet cserélnek, a szem hall, a fül s has lát, nemcsak szúrást állnak ki, vért nem vesztve s fájdalmat nem érezve, de vérütésök megáll s testöknek súlya hol nő, hol fogy, szóval, rá nézve a természet törvényei megszűnnek vagy elváltoznak. Mi önöknél új s kezd egy tudományképp műveltetni, az Keleten ősrégi titokteljes hagyomány, mely egyes családoknál, szerzetes felekezeteknél firól fira száll, tartatván e teljesen nem értett, de tüneményeiben ismert bűerő Isten kiváló kegyelmének, melyet közülök némely alkalmaz betegek gyógyítására, más ez extatikus állapotban istenneli közlekedést vél rejleni; mindenesetre Kelet lángképzeletű népét, mely a miszticizmusra oly hajlandó, elbájolja a lélek azon csodateljes hatalma, minél fogva az magát a test földi kéjeitől, kínjaitól, gyarlóságaitól függetlenné bírja tenni. Az ordító dervisek a mi magnetikusaink, tanítványai indus fakíroknak s egyiptomi puszták keresztyén remetéinek; ha utazni fog ön, mint szándéka van, Ázsiában, s vizsgálódni fog gondosan, nemcsak indus borbélyokban fog a magnetizálás tudatlan, de nagy mestereire találni, hanem nagy részére azon csodálatos tüneményeknek, miket az ó-világnak az amerikai asztalkopogtató s lélekidőző, úgynevezett spiritualisták újabban fölfedeztek. Ez egyébiránt csak azt bizonyítja, hogy az emberi természet mindenütt ugyanaz, s hogy a keleti emberiség a teremtés mély titkainak ellesésében Nyugatot mindig megelőzte. Mi találjuk meg a magvat, de ti vetitek el, s nektek virágzik és gyümölcsözik."

XVI. Egy sír a szkutarii temetőben. Beszélgetésem Ali dervissel az izlámról. Ellenvetéseim. Ő felel s koránbeli idézetekkel magyarázza annak főbb ágazatait

Ha utazónak valahol nehéz magát a várost, a népet s ennek szellemét kiismerni, ez főleg Sztambulban s a török népnél nehéz. A nyelvbeli járatlansághoz járul, hogy akár a göröghöz s örményhez, akár a zsidóhoz fordulsz felvilágosításokért, mindezek költött és igaz adatok és események vegyítékével halmoznak el, mit egészen elhinni lehetetlen, s egészen elvetni is. Ezért én igen örültem a véletlennek, mely ama művelt emír-dervissel megismerkedtetett, abból, mit tőle s amazoktól hallék, meglehetősen képes voltam a valót kitudni.

Egész napokat tölték én kellemes társaságában. Magyarul, franciául, olaszul váltva beszélénk, aszerint, amint melyikben akadt nyelvünkre az alkalmas szó és kifejezés. Gyakran ő vala a kérdező, mivel ő Nyugatot inkább könyvekből, semmint életből ismervén, sokat tudott, mit nem értett, sok dolog volt, mi iránt felvilágosítást kívánt; mindenre készséggel felelék neki, hogy ez által viszont igényt szerezzek, a sor rám jövén, tartalék nélkül kérdezősködhetni tőle a keleti világ oly érdekes oldalairól. Mi sem szakítá félbe társalgásunkat, mint az imádság órája: de midőn ez elérkezett, mindig elhallgatott, s lelkiismeretesen végezé könyörgését, megmosakodván, s egy hajlongást sem mulasztván el; sőt, ő hosszasabban imádkozék, semmint szokás, úgy vettem észre, őnála az imádság ideje egyszersmind az elmélkedésé is volt; - még most is látom a komoly s méltóságos ábrázatot, hosszú szakállával, halvány arccal, ábrándos szemekkel ülni mellettem a szőnyegeken, néha mozdulatlanul mint egy képszobor, s tudást nem véve rólam s mi körülte történt, mintha ily pillanatokban lelkileg nem a földön volt volna.

Egy bizodalmasb órában megjegyzést találék tenni az iránt, hogy ő is oly szigorúan megtartja a könyörgés külső és így nem lényeges szertartásait. Azonban alig mondtam ki, már megbántam, de már késő volt. Arcában egy vonáska sem változott meg, s a bölcs hideg nyugalmával ezeket mondá: "Mint gyermek így szokám meg a könyörgést, és mint férfiú így folytatom. A szokás végre természetünkké válik. És miért változtatnám meg? Valami modorban csak kell elvégezni, s melyik a legjobb, ki tudja? És egyik miért jobb a másiknál, szinte ki tudja? Azt mondják, az égi csillagok könyörgése valami bájos szimfóniából áll, melyet forgásuk idéz elő s emberi fül nem hallhat, az erdőé zúgásból, a tengeré ragyogásból, a rózsáé illatból, a csalogányé énekből, a sasé fölpillantásból a nap felé... szóval minden teremtmény: fű, fa, állat, kő, víz saját módja szerint dicsőíti Istent; csak a népek s nemzetek, csak a szabad ember bír e részben is tehetséggel különbféleképp dicsőíteni az urat -, ti térdelve, mi arcra borulva, mások másképp imádkoznak, azt hiszem, istennek mindegy, mindenesetre csak ő tudja, melyik mód neki a legkedvesb."

E napon történt, hogy a szkutarii temetőbe újra együtt menénk. E ciprus-rengetegben már sokáig mendegélénk, midőn ő hirtelen megállapodék, egy nagy sírra leült, és inte, ülnék le én is. Ez itt atyám sírja, mondá ő nyugalmas, de komoly arccal. Ő a maga idejében hatalmas basa és gazdag úr volt, élt jót téve, áldva halt meg. Ő itt az ázsiai oldalon kívánt eltemettetni, sokszor mondogatván nekünk gyermekeinek - hatan valánk -, ez a mi földünk marad örökre, nekünk ezt Isten maga mérte ki. Ő a basák újabb szokása szerint nem akart magának fényes mauzóleumot építtetni. Akárhova teszed a testet, mi vízből, földből, légből áll, az a vízzel, földdel léggel egyesülni fog, mert ez a természet örök törvénye. Tehát nekem, kedves fiam - monda - ne csináltass ezüst koporsót, ha te nem, más kivetné belőle poromat, ezt nem érezzük ugyan, de képzelni fáj, se márvány boltban ne őriztess, meggátolna a galambok kedves szólását hallanom, s aztán a márványhoz is hozzá nyúlnak; ha mégis kúthoz használnák, mely pusztákon szomjas vándornak enyhítő vizet ád; rézkoporsóba se tétess - ah, mert sejtem, nem sokára minden ércre szükségetek lesz ágyúitokhoz, hogy Sztambult, a gyönyör e városát, mely mint a paradicsombul egy hely virít a földön, megoltalmazhassátok. Tétess közönséges sírba, a nép közé, zöld ciprus alá, zúgó szökőkút mellé, úgyis porrá kell lennem, mi voltam az élet előtt. Amit óhajtok, egyedül abból áll, hogy te, szeretett fiam néha-néha, talán halálom napján, jönnél el ide s ülnél le síromra - meglehet, hogy semmit nem fogok róla tudni, de most édes e gondolat nekem. Az ember a földön halála után csupán addig él, míg azok élnek, kik ismerték és szerették."

E szavak után a dervis imádkozva borult le a sírhalomra s e megható helyzetben mintegy fél óráig maradván, derült tekintettel kele föl, mintha megszenvedett, de egyszersmind ki is pihent volna.

Azonközben én csendesen s némán ülék mellette, mint némán álltak körültem a magas ciprusok, a sírok e szomorú árbocai, melyek itt keleten messze felnyúlva hirdetik a helyet, hol az emberi élet hajói törést szenvedve romokban hevernek.

Fölkelvén, egy pár fejezetet mormolva olvasott el a Koránból, mely zöld bőrbe ezüst kapoccsal volt kötve, s gyönyörű kalligrafiával volt írva. Ára legalább 5000 frank lehetett. A törökök a szépírásban épp oly nagy mesterek, mint mi a nyomtatásban vagyunk; a kalligrafia nálok oly dicsőséges művészet, melyre egynél több szultán törekedett. Annál nehezebb művészet ez, mivel a töröknél többféle írásmód van, egy a nesszik, ezt csupán a Koránra, szuluz, ezt a feliratokra, diváni, ezt a hivatalos, tálik, ezt a bírói, sziakát, ezt a finánc, - végre reka, ezt a magány-iratoknál használják.