2.

Mohamed született Mekkában, aprilban, Kr. sz. u. 569-ben a Koreis főnemzetségből, mely Hasem s Abd Semz testvér után két ágra oszolt. Amaz volt az idősb ág, s mint a jerusálemi templom őrzése a levitákra volt bízva, úgy a mekkainak őrsége a Hasem maradékának jogaihoz tartozék, mi e nemzetségnek a többiek felett elsőséget adott. Hasem fia volt Abd al Mosalleb, ezé a többek közt Abu Taleb és Abdallah, ki a szép Aminával nemzette Mohamedet, mi arab nyelven dicsőitettet jelent.

Alig volt két hónapos, midőn atyja meghalván, anyjának tejét bú és házi gondok elfogyaszták, úgy hogy kénytelen vala fiát szoptatás végett egy beduin nőnek, Halémának átadni, ki a gyermeket magával elvivé. Ennek hajlékában Mohamed három évet tölte, hat éves koráig anyjánál lakék, ki medinai útjában meghalván, nagyatyja vevé magához; de ennél csak két évig maradhatott, mivel ez is jobb életre szenderült, nem felejtvén el árva unokáját legidősb fiának Abu Talebnek különös pártfogásába ajánlani.

Miután ez időben Abu Taleb volt a templom s a Kába őre, Mohamed több éveken át nála mint egy főpapi házban élt, s napjait a templomi szertartások és szolgálatok körüli állandó foglalkozásban tölté el.

Kába volt neve a mekkai templomnak, mely Ábrahám által építteték, és szent volt az, ama fekete kő miatt, mely annak külső szögletébe van helyezve. E kő csodálatos eredetéről a hagyomány a következő: Ádám élvén a paradicsomban, oltárul, melynél imádkozék, egy szekrénnyel bírt s kiűzetése után attól megfosztatván, kérte Istent, adna neki egy hozzá hasonlót. Isten meghallgatván kérését, egy felhőbül csináltat ada neki, mely halálakor eltűnvén, fia Set kőbül párját faragott, de ez az özönvízben elsüllyedt. Utóbb Ábrahám és Izmael újra fölépíték a Kábát, s ekkor Gábor angyal visszahozá nekik ama fekete követ, mely a monda szerint hófehér vala, de később a bűnös halandók csókjaitól egészen megfeketedett. E szent kőhez jártak búcsúképpen Arábia lakosai, mint járnak a muzulmánok ma is, hétszer kerülvén s csókolván meg azt, és aztán elmenvén a Zem-Zem forráshoz, melyet Izmáelnek s anyjának egy angyal fedeze fel, midőn bújdosva a pusztában, szomjan csaknem elvesztek. De bár e kő vala e templomban a legszentebb tárgy, idővel Ábrahám tiszta hite, jelleméből egészen kivetkezett, úgy, hogy Mohamed korában benne 360 kő- és fakép álla, melyeket az arabok istenekként imádtak.

Tizenkét éves volt Mohamed, midőn nagybátyjával Abu Talebbel, ki nemcsak Kába-főőr, de gazdag kereskedő is vala, Szíriába első karaván-útját tevé. Keresztül menvén a moabiták s ammoniták régi lakföldén, Bozránál állapodtak meg, sátort ütve egy keresztyén kolostor mellett. Úgy látszik, hogy az élénk elméjű gyermek itt egy Szergiusz vagy másképp Bahira nevű baráttal gyakran társalkodott, hogy ez adta neki az első ismereteket a keresztyén vallás dogmáiról, s különösen lelkébe csöpögtette a bálványok elleni undort, tartozván a nesztoriánokhoz, kik annyira a képek ellenzői voltak, hogy ez okbul még a keresztnek mint szimbólumnak kitételét is eltilták.

Később, évek folytában, Mohamed Szíriába, Damaszkusba, Alleppóba, Antióchiába, Jémenbe és Arábia különböző részeibe több kereskedői utazásokat tőn, s útjában nemcsak mindenféle vallásfelekezetekkel érintkezésbe jöve, hanem megismerkedett mindazon sokféle mesékkel, regékkel, csudálatos s babonás hagyományokkal, mik a puszták különbféle vidékein, az ókorbul eredve, ez ős népeknél firól-fira, szájról szájra szállottak. A karaván-kereskedés nem csak azáltal vala fontos, hogy messze országok különbféle termékeit hordta cserébe, hanem, hogy csatornája volt eszméknek s ismereteknek is, az egymástól távol eső nemzetek közt. Ezen korban a legtudósabb s tapasztaltabb ember a karaván-kereskedő volt, mivel ő utazott, ő látott, ő hallott legtöbbet. Ekkor kevés ember tudott írni s olvasni, Mohamed maga is írástudatlan volt; a tudós legbővebb kútfeje a szóbeli előadás volt; midőn vándorlásaikban a karavánok este egy forrás mellett magas pálmák árnyékában pihenve letelepedtek, épp oly gyönyörteljes mint tanúlságos volt a föld különböző részeiből összetalálkozott utasok elbeszéléseit hallgatni. Járta ő a híres vásárokat is, hol az üzleten kívül számos tribusok költői a legjobb költemény díjáért versenyeztek, hol regélők beszélték el a múlt kor titok- s bájteljes hagyományait, s új meg új térítők és próféták, vallásaiknak híveket igyekeztek szerezni. Mohamed rendkívül hív emlékező tehetséggel bírván, így lőn elméje mindazon sok töredékes ismeretek s tanok nagy, bár rendetlen tárházává, melyeknek nyomaira a Koránban minden lapon találunk.

Mekkában lakott ekkor egy özvegyasszony, szinte a Koreis nemzetségből, kinek neve volt Kadisa. Férje után gazdag örökség maradván reá, szüksége volt egy értelmes s becsületes ügynökre, ki karavánüzleteit vezérelje. Öccsének ajánlatára a már ekkor 25 éves Mohamedet fogadta fel, ígérvén neki kettős díjt; ez feladását oly szerencsésen és hűségesen végezé el, hogy útjából visszatérve, Kadisa kétszer annyit adott neki, mint mennyit ígért. Miután Mahommed déli Arábiába több karaván utazásokat hasonló sikerrel végze, Kadisa, ki szép volt, bár már negyven éves - mi Keleten öregkor - kezét ajánltatá neki, és noha rokonai ellenzék azon okbul, mivel Mohamed szegény volt, a házasság köztük csakugyan megtörtént. Vígan ületett meg a pompás lakodalom, Mohamed háza ajtaját vendégszeretőleg mindenkinek kinyittatá, egy tevét öletett le, melynek húsát a szegények között osztatá ki, helyette jó nagybátyja Abu Talek, saját erszényéből 12 és fél okk aranyat adományozott nejének, mi húsz ifjú tevének értékét képviselte.

Házassága után Mohamed kereskedő utait még éveken át folytatá, bár kisebb szerencsével semmint azelőtt, s nagy tekintélyben álla polgártársai előtt részint mint egyike a legvagyonosbaknak, részint mint értelmileg s erkölcsileg kitűnő férfiú. Józan ítélete s jámbor lelke miatt ismerősei, pöreikben, gyakran bíróúl választák. Egyszer történt, hogy a Kába tűz által megrongáltatván, igazításra vala szüksége, mely okbul a fekete követ helyéből kimozdítani kellett. Midőn régi helyére vissza akarták tenni, e szent munka végrehajtása felett verseny támadván a tribusok közt, végre azt határozák: bíró ez ügyben az legyen, ki az Al-Haram kapun először fog belépni. Mohamed volt e személy. Ki is meghallgatván a feleket, azt határozta, teríttetnék a szent kő alá egy posztó lepedő, melynek széleit valamennyi tribusok képviselői tartsák, és ekképp emelteték a kő fel helyére, hol azt ő saját kezével erősíté meg.

Bár vagyonában Mohamed nem gyarapodék, volt annyija, hogy az élet mindennapi gondjaitul ment lévén, szellemének elmélkedő hajlamát követhesse. Gyakran magányba vonult, kivált a Ramazan szent hónapban, hol a Száfa halmára, hol egy barlangban a Hara hegyén, hol lelki merengésben, álmodozásokban, látásokban tölté idejét. Egyszer csaknem hat hónapig volt folytonos ihlettségben, extazisban, néha semmit nem tudva a körülte lévő dolgokrul, a földön érzéketlenül fekvék. Sokan azt vélik, hogy ez nem egy magasztalt lélek paroxizmusa volt, hanem valóságos epileptikus állapot, miben sok nagy ember, mint Caesar is szenvedett. Hű neje, Kadisa aggodalommal látta mind ezt és kérdéseket tőn neki, mikre ő kitérőleg vagy homályos szavakkal felelt. Azonközben ő az új vallás szülésében kínlódott. Utálta a bálványimádást, az egy elvont Isten hitéről meg vala győzödve, de nem tudta mint fogjon a roppant munkához. Tudni vélte, hogy Ádám egy istent hitt, hogy időjártával ez egyszerű, e fölséges vallás megromlott, ezért látta a Teremtő szükségesnek koronkint prófétákat küldeni le, kik az emberiséget ismét igaz útba vezéreljék. Szerinte ilyen vala Noé, Ábrahám, Mózes, Jézus, de akiknek követői ismét tévelybe estenek. Ő különösen Ábrahámot választá ideálul, mint egyszersmind ős atyját a népnek, melyhez ős is tartozott. Látván maga körül ostoba bálványozást, azt vélte, eljöve az idő, hogy Isten új követet küldjön, különben ez volt a néphit is, és lelkében oly nagy uralomra kapott e meggyőződés, hogy körültekintvén magát a bálványimádók közt, önmagát hitte a választott isteni követnek. Ez nem egyéb volt, mint a keleti hagyományok következetes folytatása.

Úgy látszik az óriás eszme lelkében csak nehezen, lassan, hosszú kűzdés után nyert alakot. Már negyvenedik évében járt, midőn neki az első, úgynevezett mennyei felfedezés téteték. Hara hegyén bőjtölve, imádkozva, szent elmélkedésbe elmerülve tölté idejét, az éj csendes, a csillagos ég tiszta volt, midőn ő teveszőr köpenyébe burkolva feküvék a földön s halla egy hívó szót; fejérül a köpenyt levonván, fölnéz, s oly szemvakító fény önté el, hogy elájul. Felüdülvén láta egy angyalt emberi alakban, ki bizonyos távolságban egy selyembetűkkel beírt lepelt terítvén elébe, mondá: olvasd. Én nem tudok olvasni, felelé Mohamed. Olvasd -, ismétlé az angyal -, az Úr nevében, ki mindent teremte. Olvasd a Mindenható nevében, ki a toll használatára tanítá az embert, ki lelkére a tudomány világát kibocsátá, s megtanítja arra, mit azelőtt nem tudott.

És ekkor Mohamed lelke megvilágosodván, a lepelről leolvasta Isten parancsait, mint ő azt később a Koránban kihirdette. Midőn az olvasást elvégezé, a mennyei küldött mondá: "Ó Mohamed, valóban te Isten prófétája vagy és én Gábor vagyok, az ő angyala."

Mohamedet a virradó reggel remegve és a kétkedésnek szörnyű kínjában találta, nem tudván, való volt-e, avagy álom amit látott s Isten akaratának kijelentése-e, vagy gonosz lelkek játéka? De mindent elmondván hű nejének, Kadisának, e szerető kedély föltétlenül hitt neki azonnal, e fölfedezésben az ő extázisainak s ábrándjainak szerencsés megoldását látván, s fölkiálta: "Örvendetes hírt hozasz nekem. Igen, te a nép prófétája vagy. Hiszen nem kedvelléd-e nemzetséged, nem valál-e szomszédidhoz nyájas, a szegényekhez jótevő, az idegenekhez vendégszerető, ígéretidhez hű és védője az igaznak?" Kadisa sietett ezt rokonával, Varakával közölni, ki előbb zsidó volt, aztán keresztyén lett, s az Ó- és Újtestamentom némely részeit arab nyelvre fordítván, mint írástudó Mohamed házában a vallási kérdésekben oraculumul tekintetett. Ő, a hív barát, épp oly kész vala hinni, mint Kadisa a nő, mondván: "Ez angyal ugyanaz, mely hajdan Mózesnek megjelent; üzenete, mit égből hozott, igaz; férjed valóban próféta."

E két személy: Kadisa és Varaka, lőnek Mohamed első hívői, amaz szívben hitt neki, ez mint bölcs, Mohamed belső kételyeit okoskodással oszlatta el.

Eleinte hitágazatait Mohamed csak háznépével titokban közlé. Saját szolgája, Zeid volt az első követője, de a térítés munkája oly lassan haladt, hogy három év múlva alig számlála negyven hívőt, s azok is ifjakból, nőkből, idegenekből, szolgákból állottak. Titokban hol itt, hol ott, néha egy barlangban gyűlének össze imádkozni, de utóbb nemcsak felfedezték őket, hanem meg is támadták, s vér folyt. Egyik legdühösebb ellene saját nagybátyja, Abu Lahab volt, ki fiját Othát kényszeríté nejétől, Rokajátul, ki Mohamed leánya volt, elválni. A talán nem várt ellenségeskedés Mohamed lelkére csüggesztőleg hatott; sovány, zavart és kétkedő lőn, s még inkább a magányt keresé, hol szellemi elragadtatásai rajta még nagyobb erőt vettek. Ekkor kapta amaz égi parancsot, hogy keljen föl, menjen és hangos szóval hirdesse az új hitet. Ez történt hivatásának negyedik évében.

Összehívá tehát Száfa halmára a Hasem nemzetség tagjait, s kezde hozzájok szólni; de a dühös Abu Lahab őt imposztornak nevezvén, követ hajított reá. Majd ismét saját házához hívta őket, s megvendégelvén őket bárányhússal és tejjel, hosszan kezdte fejtegetni az új tant, mit ő, mint mondá, égből kapott. Lelkesedéssel szólott, s végül kérdé: ki az közületek, ki e terhet velem megosztani akarja? Ki akar lenni testvérem, helyettesem, vezérem? De a gyülekezet mélyen hallgatott, némely csodálkozott szemtelenségén, sok gúnyosan mosolyogva csóválta fejét. Míg végre az alig 12 éves Ali, Abu Taleb fia, lépe elé s ajánlá föl neki magát. "Íme, nézzétek benne testvéremet, helyettesemet, képviselőmet - kiálta fel Mohamed - figyeljetek szavaira, és engedelmeskedjetek neki mindnyájan." De a gyülekezet indulatos kacajra fakadt s gúnyosan mondák az öreg Abu Talebnek, hogy most boruljon le saját gyermeke előtt, és ígérjen neki engedelmességet.

De mindez Mohamedet nem ijeszté vissza többé; sőt ihlettsége nőttön nőtt, s úton-útfélen, künn a mezőn, benn a városban nem szűnt meg vallását hirdetni s a bálványok ellen szólani. Azonban a veszedelem is öregbedett. Míg ő egy Istenről, imádságról, erkölcsi elvekről elvontan szólt, a nép fanatizmus és harag nélkül hallgatá, ez eszmék átalánosak s nem épp ismeretlenek lévén, oly magasak valának, hogy felhő s csillagként az emberek feje fölött könnyen elvonultak; de midőn a szellemi istentanból következéseket húzott a megszokott bálványokra, s ezeknek, melyek a templomokat betölték, lerontását hirdeté, egyetemes volt ellene a nép gerjedelme. Hozzájárultak mindenféle polgári érdekek tekintetei. A Hásem-ág, mely a Kábának őre volt, védte a bálványokat, mikhez volt kötve nemzetségi kiváltságainak birtoka; az ifjabb s versenyző Abd Semz ág, örömest nagyítá az eretnekséget, mi egy hasembeli egyéntől származott, hogy végre kezére keríthesse a Kába-őrséget, mire oly régóta áhítozott. Ez ágnak feje Abu Szófián volt.

Mohamed mindent megkísérte, hogy tanait terjessze, de ellenei is mindent elkövettek, hogy szándékát meghiúsítsák.

Először is nevetség tárgyává akarták tenni, és ez mindenütt rettenetes fegyver. Midőn az utcán áhítatosan mendegélt, felé majd egy, majd más fölnevetve kiálta: nézd Abd al Motálleb unokáját, ki azt állítja, hogy ő tudja, mi történik fenn az égben! Természetes, miként soknak nem ment fejébe, hogy ez ember, kit ő mint gyermeket ismert, ki mint fickó szaladozott Mekka utcáin, ki evett, ivott, ki kereskedett mint más, most apostolnak, Isten követének adja ki magát. Sok, ki tanúja volt lelki elragadtatásinak, különc szórakozásinak, testi rángatódzásainak, őt betegnek vagy éppen nehézkórosnak mondá, némely végre azt állítá, hogy bűbájos, boszorkány, vagy éppen gonosz lélek hatalmában van. Midőn szónokolni akart, zajjal s fajtalan dalokkal zúgták le szavát: midőn az utcán ment, senki nem köszönté s ha ő köszönt, azt senki nem viszonzá; férfi s nő, idegen s rokon, mint bélpoklost kerülte; a gyermekek az utcán csalónak szitkozva kiálták; a Kábába imádkozni sokszor nem ereszték; ha háza udvarában könyörgött, sarat hajigáltak rá; küszöbére éjjel töviseket hintettek el, hogy kilépve, lábait megvérezné; a költők, a többek közt egy Amru nevű, szatírákat, epigrammokat, dalokat írtak ellene, mi e verskedvelő népnél villámgyorsan elterjedvén, az izlam terjedését minden üldözésnél inkább késleltette.

Egykor, midőn hétszeres körútját a Kábában járván, a szitok, csúfolodás, a zaj ellene még hangosabb volna, mint egyébkor, imáját végezvén, ellenei felé ment, s fejét lehajtván, komoly nyugalommal mondá nekik: íme, itt az áldozat, bánjatok vele tetszéstek szerint. E szelíd megadás többekre mélyen hatván, mondák neki: menj békével Kaszimnak atyja, mi tudunk téged becsülni és tisztelni. De másszor viszont a neki dühödt sokaság kezéből bátor híve, Abu-beker, alig bírta megszabadítani.

Az értelmesbek, a gondolkodók, úgy ellenei, mint némely tanítványai azt kívánták tőle, isteni küldetését csodatételekkel igazolná, mint tette Ábrahám, Mózes és Jézus; hogy Mekka szűk és terméketlen völgyét tágítaná és termékenyítené meg, hogy Kossait, az ó idők bölcsét halottaiból támasztaná fel, hogy idézne elő egy angyalt, ki ő benne hinni parancsolna, vagy ki őt mentené föl a szükségtől vásárra járnia s ott rizst és szilvát vennie, mi táplájára naponkint szükséges. De ő erre válaszolá: miképp Isten neki csodákra tehetséget nem adott. Mi kell nagyobb csoda - mondá - mint a Korán maga? Egy könyv felfedezve egy írástudatlan ember által, nyelvében oly fölséges, okoskodásában oly megcáfolhatlan, hogy emberek s angyalok nem képesek hozzá hasonlót előállítani. Hol kell világosb jel, hogy ez Istentől származott? A Korán maga egy csoda.

Legtöbb hajlamot tanusítának az új vallás iránt azon idegenek, kik a szent hónapban Mekkába búcsút járni mindenfelől jöttek. A városbeli fők egyik gondja volt tehát ezeket tőle óvni, elidegeníteni, s komolyan tanakodtak, miképp teljesítsék ezt akképp, hogy beszédeikben s indokolásaikban egymásnak ellen ne mondjanak.

Azt mondjuk, hogy ő jós? Nem, mert ő nem beszél rángatózva, mint az, kit a rossz bánt, sem a nyelve nincs tele mássalhangzókkal, mint jósainkéi.

Azt mondjuk, hogy bolond? Nem, mert egész lényén gondolkodás és méltóság ömlik el.

Azt mondjuk, hogy csak költő? De hiszen ő nem beszél versekben.

Azt mondjuk talán, hogy bűbájos? Nem, mert ő nem művel csodákat, ő nem foglalkozik az igézés titkaival, ő csak ajkának szavaival s ékes nyelvével bájol el.

Tehát mondjuk, hogy ő egy közbéke-háborító, ki a családok közt visszavonást idéz elő, ki megédesíti a tévelyek mérgét, ki eszközli, hogy testvér testvérrel, a fiú atyjával, a nő férjével meghasonlik.

Igaz, hogy ez ármánynak néha nem várt következménye lett, igen sok idegen épp ezért vágyott látni s hallani a férfiút, ki Mekkában annyi botrányt okozott; de más oldalrul a térítő Mohamedet sokan közülök ez ellenvetéssel fogadák: mit akarsz velünk? Polgártársaid, rokonaid jobban ismernek, ők inkább vannak azon helyzetben, téged megítélni, ha minket meg akarsz győzni, kezdd rajtok, s előbb őket győzd meg, kik véreid s polgártársaid.

Majd a nép vénei alkuba ereszkednek vele. Ha kincset kívánsz, mondának neki, szólj, és összehordunk annyit, mennyivel soha egy Koreis sem bírt. Ha uralomra vágysz, Saidnak nevezünk, s mindenben azt teendjük, mit te fogsz kívánni. Ha valami rossz szellem hatalmában szenvedsz, elhozatjuk Szíria leghíresb orvosait, s számlálatlanul vetjük nekik oda aranyainkat, míg meggyógyíttatol. De Mohamed mind erre hitvallomásával felelt: én ember vagyok, mint ti, de ember, kinek kijelentetett, hogy Isten, a ti uratok, egyetlen Isten. Jaj azoknak, kik bálványokat adnak melléje. Jaj azoknak, kik az alamizsna parancsát visszautasítják, és akik a jövő életet tagadják. Ő hívá elő az eget és a tengert, és ezek felelék: íme, itt vagyunk, hogy neked engedelmeskedjünk. Isten elleneinek jutalma a tűz. Angyalok vígasztaló ígéretet hoznak az egy Isten imádójának, a hívő haldoklónak s hirdetik neki a gyönyörök kertét.

Ez sem sikerülvén, ellenei egyik legsikeresb módnak gondolák szavát hatástalanná tenni, űrt csinálván körüle. Meghagyák tehát, hogy midőn szónokolni kezd, minden távozzék el tőle, s így tettleg elszigetelve, kizárva érezze magát polgártársai köréből. Ilyenkor aztán nem tehetett egyebet, mint hogy a Kábába menvén, halk szóval imádkozott, de úgy, hogy szavait a körülte lévő ifjak megérthessék -, így lopva s találomra hintegette el tanának szellemi magvait.

Azonban amint Mohamed követőinek száma szaporodott, aszerint nőtt a Koreisek ingerültsége is. És Abu Talebet közösen felhívák, vagy hallgatásra bírni vagy elküldeni öccsét, különben ez s hívei eretnekségökért életökkel fognak lakolni. Abu Taleb ezt neki azonnal hírül vitte, intvén, hogy makacssága által magára s egész nemzetségére végveszélyt fog vonni. Mire Mohamed lelkesülve felelé: "Ó bátyám, ha ellenem küldenék jobbról a Napot, balról a Holdat, még sem térnék le utamról, hacsak Isten nem parancsolná vagy nem hívna el innen."

E szilárd elszántság az öreg Abu Talebet bámulásra ragadván (ámbár ő vallását nem változtatá soha), fogadást tőn neki, hogy bármit tegyen, ő soha nem hagyja el, sőt kivitte, hogy összes nemzetsége, Abu Lahub kivételével, pártfogását ígérte meg neki -, oly erős volt az araboknál a családi kötelék.

Így Mohamed háznépének élete némileg biztosítva volt ugyan, de nem azon híveié, kik hasonló hatalmas nemzetséghez nem tartozván, ily tekintélyes pártfogással nem bírtak, s ő aggodván miattok, maga rábeszélte őket, hogy Abyssziniába menekednének. Ez történt hivatásának ötödik évében, s ez neveztetik az első hedzsirának (=futásnak), megkülönböztetésül ama másik futástól, midőn Medinába a próféta maga menekült. Az ekképp apródonkint kiköltözködtek száma 83-ra ment, köztük volt Mohamed veje és leánya is.

Abyssziniában ekkor nesztorián keresztyének laktak. Fejedelmöknek, türelme és igazságszeretete miatt, nagy és jó híre volt. A muzulmánokat ő annál szívesebben fogadta, mivel azok sok ideig mint fél keresztyének tekintettek, oly sok hasonlatosság volt kezdetben a Korán s az Evangélium között. E fejedelem egyszer kérdezvén őket, miből állna azon új vallás, mely miatt honukból kivándorolni kényszeríttettek, egyik közülök így felelt: közöttünk egy jeles férfiú támadt, ki tanítá nekünk az egy Isten hitét, a bálványok megvetését, apáink babonáinak iszonyúságát, parancsolá a vétket kerülni, őszintéknek lenni beszédeinkben, igéreteinkhez híveknek, felebarátink iránt jótevőknek, eltiltá a nők megszeplősítését, özvegyek s árvák megkárosítását, előnkbe szabá az imát, a tartózkodást, a böjtöt, a külső és belső tisztaságot és az alamizsnát. - Hisz ez éppen az, mit mi is hiszünk, válaszolá a fejedelem. És mit hisztek Jézusról? Mire Dzsafár, a kérdezett, Abu Taleb fia, testvére Alinak, a Korán következő versét mondá föl: "A Messiás, Jézus, Máriának fia, isteni apostol volt és az ige, mit Isten Máriába leküldött." Ó csoda, csoda, kiáltá fel a fejedelem; aközt, mit te mondasz Jézusról s mit róla vallásunk mond, nem nagyobb a távolság, mint szélessége e fűszálnak, melyet ujjaim közt látsz.

Azonban Mohamed követőinek száma mindinkább nővén, ellenei egy határozatot vívtak ki, mely szerint a városból mindazok száműzettessenek; úgy hogy Mohamed maga is a vész elől kénytelen vala Orkhám tanítványához Száfa halmára vonulni. De itt sem maradhata békében, itt is mindenképp üldözteték. Hamza és Omár ugyan (ez a későbbi híres kalif), óriás erejű ifjú hősök, csodálatos véletlennél fogva hitére térvén át, ügyének nagy segedelmére lőnek, de az mégsem gátolá meg, hogy őket Abu Taleb ne volt legyen kénytelen egy távol eső birtokába küldeni, hol neki egy erősített várféle laka volt. De a pártfogás csak végképp kimérgesíté a szakadást a Hasem s Abd Semz két ág közt, s ez utóbbi Abu Szófián vezérlete alatt kivitte, hogy a két ág közt mindenféle mind házassági, mind kereskedési összeköttetés mindaddig megtiltassék, míg Mohamed, az eretnek, kézre nem szolgáltatik. E határozat bőrre írva a Kábában ünnepélyesen felfüggesztetett. Mohamed három egész évig rejtezett a nevezett váracskában, gyakran szenvedve éhséget és nem egyszer ostromoltatva dühös elleneiből. De a szent hónapok a búcsújárókat minden bántalom ellen biztosítván, Mohamed ekkor sem mulasztá el soha megjelenni Mekkában, s hirdetvén tanait s újabb égi nyilvánításait, nem kevés hívőket szerze, ezek közt több tribusok fejeit, kik haza térve, távol népek közé magokkal vivék a próféta elszórt igéit.

Csak három hosszú év után térhetett ő Mekkába vissza; egyik oka volt, mivel a bőr, mire a száműzetési határozat fölírva s mi a Kábában kifüggesztve volt, annyira elrothadott, hogy a határozatnak csupán első e szavai: "A mindenható Isten nevében" maradtak épen - mit a muzulmánok isteni csodának tulajdonítottak.

De alig tére vissza, reá a sors új csapásai várakoztak. Előbb nagybátyja, gondnoka, pártfogója, véde, a nagy tiszteletben álló Abu Taleb múlt ki, majd tisztelve szeretett hitvese, Kadisa, ki nála jóval idősebb volt. Amabban világi oszlopát, ebben hitének legbelsőbb részesét veszté el, s így földi és erkölcsi támaszától egyszerre megfosztván, mélyen elkeseredék. S nem ok, nem elősejtés nélkül, mert Abu Taleb halála által neki bátorodott üldözői annyira feldühültek ellene, hogy szülőföldjén nem maradhatván, Zeid hű szolgájával a 15 mértföldnyi távolságban eső Tajef városába vonult. E várost a Thakif nemzetség lakta; kies vidékben feküdt, szőlők és kertek közt, melyekben barack és szilva, dinnye és granátalma, kék és zöld füge, lótusz-virág bőven termett, mint pálmafa is, zöld és aranysárga gyümölcsök gazdag fürteivel. Mohamed rosszul választott. E város népe, fészke volt a legtudatlanabb bálványozóknak. Egy asszonyi kőképet imádtak, azt hivén felőle, hogy élettel bír s Istennek leánya. Alig időzék köztök egy rövid hóig, s nemcsak nem hallgatták beszédeit, hanem üldözték, kicsúfolták, követ dobáltak reá, s később oly dühösek lőnek ellene, hogy a szolgák s gyermekek még a város falain túl is szidva s hajigálva kergették.

Ekképp onnan csúfosan kiűzetvén, darab ideig a pusztában bolyonga, mindaddig, míg hű szolgájának, Zeidnek, sikerült őt titokban Mekkába visszavezetni, hol egy tanítványának hajlékában gondosan elrejtezék.

Ily szomorú s bitang helyzetben találta magát Mohamed, hivatásának tizedik évében.