3.

Mennyei hivatását Mohamed belsőképpen hitte-e? - ki tudná megmondani, de hogy vallásának igazságáról, minek terjesztésében fáradozék, mélyen meg volt győződve, az nem szenved kétséget. Ő, korában óriási jelenet volt, kifejezése egy tisztább vallás utáni vágynak, mely, talán öntudatlanul, homályosan, de a népben valóban élt. Ezért sikerült nagy műve. Ember mind célt ér, ki egy nép s egykor szellemi szükségének s hajlamának élő képviselője. Kissé megelőzi a kort, ezért üldözik, de azt kifejezi, képviseli is, s ezért követik, s így egy ilyen férfiú dicsősége nemcsak az övé, de a koré is, melyben él. S nem lehet tagadni, hogy az arab néppel ekkor egy titkos ösztön, a létezőnél ésszerűbb, szellemibb vallást kerestetett.

Kadisa, Mohamed magányainak s misztikus ihleteinek hű társa, és Abu Taleb, a jó rokon s nagy befolyású pártfogó, sírban feküdvén, Mohamed helyzete Mekkában napról napra borultabb lőn. Szülőföldén ő törvényen kívül állt, kénytelen lévén elbúvni, mint egy gonosztevő, és még azon híveire is, kik elrejtegették, veszedelmet hozhatott. Ha világi jókra törekedett, ez volt-e az út hozzájok? Hivatásának már tizedik éve volt betelendő, üldözéssel, szenvedéssel, viszontagsággal teljes tíz év. És még most is, hajlott korában, midőn mások élvet s pihenést keresnek, ő szándékában állhatatos maradt, s bár mindenét feláldozta, vagyonát, nyugalmát, hitelét, barátait, rokonait, - kész volt honát s nemzetségét is elhagyni, semhogy hitéről lemondjon.

Mihelyt a búcsújárási szent hónap megérkezék, búvhelyét azonnal elhagyá, s a mindenfelől összegyülekezett sokaság közé vegyülvén, igyekezék valami hatalmas tribust vagy várost megnyerni, mely őt vendégeképp befogadja s hitterjesztési vállalatában védje. Sok ideig nem boldogult céljában. Kik búzgóságból jöttek Mekkába, undorral fordultak el a hittagadótul; kik világi hasznokra néztek, óvakodtak szövetkezni olyan emberrel, kit Mekka leghatalmasbjai üldöztek.

Azonban midőn egyszer Akuba halmán szónokolna, tetszését némely zarándokoknak különösen megnyerte, kik Játreb (a későbbi Medina) városából jöttek, s Mekkának zsidó lakosaival baráti viszonyban állottak. Ezektől ők már sokat hallottak a zsidó vallás hitágazatiról s egy Messiásról, ki eljövendő. Elbájoltatván Mohamed ékesszólása által, s tanai és a zsidó valláséi közt több pontban összehangzást lelvén, mondák egymásnak: hátha ez azon Messiás, kiről a zsidók beszélnek? S e meggyőződés mindinkább erősödvén lelkökben, végre Mohamed hitére tértek.

De városukban belső villongás dúlván, ekkor hozzájok még nem ment el Mohamed, hanem velök egyik legtanultabb tanítványát küldé el, ki ott mint térítő szép sükerrel munkálkodott. Csak három év múlva, midőn a medinai muzulmánok száma már hetvenre ment, jövének ők ismét vissza, s a prófétával ünnepélyes szövetségre lépének.

Ő azt kívánta tőlök, hogy a bálványimádásról lemondván, az egy Isten hitére térjenek; maga iránt jóban s rosszban engedelmességet követelt; követőinek, kik vele oda mennek, pártfogást biztosított -, csak ily föltételek alatt kötelezte le magát hozzájok menni s nálok maradni, barátaiknak barátja, elleneiknek ellene leendvén. "De ha ügyünk mellett elfognánk veszni, mi leend jutalmunk?" - kérdék ők. "A paradicsom" - felelé Mohamed röviden.

Azon pillanatban, midőn szövetségét köté Mohamed, ellenei, Abu Szófián elnöksége alatt, ki időközben a Kába őre s városi kormányzó lőn, gyűlést tartának, tanácskozva arról, miképp lehetne az új hit terjedését meggátolni? Némely azt vélte, legjobb lesz Mohamedet a városbúl száműzni; de ellenveték mások, hogy más nemzetségeket fogván majd megnyerni, élökön bosszút állana a városon. Némely javaslá őt tömlöcbe vetni, s ott tartani, míg meg nem hal; de ez sem fogadtatott el, attól tartván, hogy barátai ki fognák szabadítani. Végre abban egyeztek meg, legjobb lesz megölni, s hogy magokat Mohamed nemzetségének bosszúja ellen biztosítsák, elvégezék, hogy minden nemzetségből egy mártsa kardját a próféta testébe.

Este az összeesküdtek valóban meg is jelentek Mohamed lakánál. Az ajtónyíláson benéztek, látának egy embert köpenyébe burkolva a földön fekünni. Kissé tanakodván, végre beléptek, a zörejre az alak fölkél, és előttök álla nem Mohamed, de Ali, a hű tanítvány, ki érte életét így veszélyezte. Mert az összeesküvésről eleve értesült próféta Abu Bekerrel a Thor hegyére, egy barlangba menekült, hova ennek leánya három napon át titokban horda ételt és italt, s honnan ők ketten két teveháton menekülének Medinába, üldöztetve folyvást, de utól nem érve sehol. Csak Kobánál, Medina előtt, állapodának meg, hol négy napig időztek, s hallván az örvendetes hírt, hogy hívei a városban egyre szaporodnak, Mohamed a legelső pénteken tartá ünnepélyes bemenetelét.

Korán reggel könyörgésre híván össze tanítványait, miután az új hit főbb ágazatait egy beszédben nekik melegen előadta volna. Al Kaszva nevű tevéjére ült, s így ment be Jatreb városába, mely ez idő óta Medina-al-nebinek (azaz próféta városának) neveztetik.

Hetven lovag mint testőrség kísérte be. Oldala mellett Abu Beker ment. Néhány tanítványai pálmalevelekből tűzött árnyalót tartottak feje felett. S Boreida, a testőrség vezére, felkiáltván: "Ó Isten apostola, ne mondják, hogy zászló nélkül mégysz be", turbánjáról kendőjét leoldván, ezt mint zászló lándzsájára tűzé, s vitte a próféta előtt. Városbeli követői tolongva jöttek elébe őt üdvezelni, és zajos örömkiáltásokkal kísérték. Mohamed, a honábul kikergetett, a bujdosó, kinek fejéért szülőfölde száz tevét ígért, így vonult be Medinába, nem mint hontalan, ki menedéket keres, inkább mint hódító, ki diadalünnepét tartja.

Kedvenc Alija is nemsokára szerencsésen, de pusztákbani bújdosása miatt fáradtan s vérző lábbal érkezett meg, mint háznépe is, köztök szeretett neje, a szép s ifjú Ajesa.

Ez eseményt nevezik a történetben hedzsirának vagy a próféta futásának, mely történt Kr. sz. u. 622. esztendőben, s honnan kezdve szokták a muzulmán írók az időt számítani.