5.
Ilyen volt s maradt
Mohamed hivatásának elsőbb korszakában, életében egyszerű, vagyonában
szegény, elveiben türelmes, szenvedéseiben alázatos és kitartó; térítéseiben fegyver
mély hite s nyelvének ékesszólása volt. Csaknem a Megváltó jellemének
magasságára emelkedett, kinek hatalma s ereje tisztán a szelídségben,
tűrésben, alázatosságban állott.
Medinába érkezvén, egy
számos párt élén látta magát, állva részint azokbul, kik vele Mekkából
menekedtek ide, részint kik itt szövetkeztek hozzá, részint kik a pusztaság
különböző részeiből naponkint csatlakoztak hitéhez. De bár tizenhárom
évig folytonosan üldöztetett, csúfoltatott, sértegettetett, bár családja s nemzetsége
miatta szegény, megvetett, bujdosó, ő maga száműzött lőn, s az
ellenséges Abd Semz ág kapta magához Abdu Szofián vezérlete alatt Mekkában a
hatalmat, talán tovább is, mint a szó prófétája s a hit mártíra folytatta volna
békés szerepét: ha rögtön eszközök birtokába nem jut, mik az uralkodás s
némileg a bosszú terére ragadják. Hozzájárul, hogy a puszták lakói, kik hozzá
csatlakoztak, bátor, veszélyhez s harchoz szokott emberek lévén s a háborúkban
alkalmat látván gazdag martalékokra, Mohamednek csaknem lehetlen volt őket
bírni, igazgatni s megtartani másképp, mintha csatavágyaiknak néha enged.
Azonban, ha nem lehet is tagadni, hogy a térítő helyét ekkor a hódító
foglalta el, s a prófétát a vezér váltá fel, úgy látszik mégis, hogy állandó s
végcélja vallásának nyomatékos terjesztése volt, s ő meg vala
győződve lelkében, miképp Isten azért adá kezébe a hatalmat, hogy
vele éljen.
Alig pihente ki magát
Mediában, tüstént egy mosét építtetett, fala földből s téglából volt, s a
lombokkal takart födelet frissen kivágott pálmák törzsei tartották fel. Mintegy
100 négyszög rőf tért foglalt el, három kapuval, melyből egy rész
Szoffat név alatt, a hajléktalan szegények lakául szolgált. Sok ideig nem
bírták elhatározni, isteni tiszteletre a hívők miképp hivassanak meg;
harsonával e zsidók szokásaként? Vagy magas helyen rakott tűzfénnyel?
avagy dobveréssel? Végre Abdallah, Zeidnek fia mondá, miképp ő égi
kijelentést vőn, hogy élőszóval kellene a hívőket
összegyülekeztetni. Ez idő óta egész keleten naponkint ötször, a négy
világsark felé, ekképp kiáltoznak a magas minaretekről alá a muezzinok:
"Nagy az Isten! Nagy az Isten! Nincs más Isten az Istenen kívül! Mohamed
Isten követe! Jőjjetek imádkozni, jőjjetek imádkozni!" Melyhez
este még ezt adják: "Édesebb az imádság az álomnál, édesebb az imádság az
álomnál!" Ez igénytelen, sőt szegény moséban eleinte minden
egyszerűen ment végbe. Este szilvafa-forgáccsal világíttatott meg, csak
később olajjal. Mohamed a földön állva szónokolt, egyik oszlophoz vetvén
hátát, később egy alacsony szószéket csináltak neki, melyre három
lépcső vezetett. Innen ő hol ülve, hol állva beszélt, támaszkodva egy
korláthoz. Úgy mondják, beszéde mindig egyszerű és mindig megható volt,
szavai felebaráti szeretetet, békét, jóakaratot, türelmet, s igaz
meggyőződést leheltek, s az ihlettség pillanataiban tökéletesen
elragadta hallgatóit.
De a mosé volt tanúja a
második korszakbeli változásnak is. Itt kezdte a hódosítást s a karduralmat
hirdetni ama híres nyilatkozványában, mely röviden így hangzik:
"Több prófétákat külde
Isten az ő különböző képességeiről tanuságot tenni: Mózes
tanuságot tőn irgalmáról és gondviseléséről; Salamon
bölcsességéről, fölségéről, dicsőségéről; Jézus igazságáról
tiszta viselete, mindentudóságáról az emberi szívek titkainak ismerete,
hatalmáról csodatételei által. De mind e képességek nem valának elegendők
meggyőzni az embereket, még Mózesnek és Jézusnak csodatételei is
hitetlenséggel találkoztak. Én tehát, az utolsó próféta karddal küldettem. Kik
hitemet hirdetik, ne ereszkedjenek vitába s okoskodásba, de irtsák ki
mindazokat, kik a törvénynek engedelmeskedni vonakodnak. Minden, ki harcol a
hitért, essék bár vagy győzzön, bizonyos dicső jutalmát veendi... A
kard kulcsa mennynek és pokolnak. Ki a hitért szenved, tűr, vagy hal, mindez
ott fenn, imádságnál és alamizsnánál magasb érdemnek vétetik..." S hogy
bátorságot öntsön kebleikbe, ismételve mondogatá, miképp: mi örök idő óta
el van végezve, azt el nem lehet kerülni - senki nem élhet tovább, és nem
halhat előbb, mint órája ki van jelölve, bár ágyában pihenjen, bár
csatában vívjon - és e tan az, miből a nép a praedestinatio hitét szívta.
És bár Mohamed nem
engedé bántatni a hitetleneket sem, ha adót fizettek s világi felsőbbségét
elismerték; bár ő az így nyert kincset leginkább a hit terjesztésére
fordítá: mindez nem gátolá meg a felállított új elv következményeinek
kifejlését, mert minden elvnek megvan a maga élete, logikája, mely
szükségképpen kifejti magát, mint az elvetett magnak csirája, és így lőn
belőle, a szelid philantropbul, vérontó harcos, a békés apostolbul
türelmetlen parancsoló, a meggyőző szónokbul törvényhozó fejedelem. S
ez idő óta hívőinek száma még inkább szaporodott; rablás, martalékos
harc mindig különös vonzalommal bírt az arab népre, mely gyermeksége óta majd
védve magáét, majd támadva másét, majd ismét nemzetsége sérelmeért bosszút
állva, vándor s némi haramia-életet élt. Ily szellemű népet még ő is
csak úgy vezethetett, ha annak hajlamát egyben-másban követte.
Mohamed valóban
csakhamar három ízben kísérté meg az ellenséges mekkaiak utazó karavánjait
elfogatni, mikből csak a harmadikat koronázta siker. A hedzsira második
évében meghallván, hogy Abu Szófián vezérlete alatt Szíriából ezer megterhelt
tevéből álló karaván térne vissza Mekkába, ő 314 emberrel, de melyben
csak két lovag s hetven tevés volt, elébe ment. Mit Abu Szófián megértvén,
segedelemért Mekkába üzent, honnan 100 lovag és hétszáz tevés küldetett ki. Így
történt köztük a csata Bedernél, mely Mohamednek első nagy csatája volt, s
mely az ő diadalmával végződött. Elleneiből hetven hullt el, és
ugyanannyi esett fogságba.
Ezután a Beni Kajnoka
zsidók ellen mutatkozott szigorúnak, kiket Medinából ki is űzött, számra
mintegy hétszáz férfiút, javaikat elkobozván.
Míg ez Medinában
történt, a mekkaiak bosszút lihegtek, ingereltetve főképp Abu Szófiánnak
erélyes neje, Henda által, kinek atyja s bátyja Bedernél elestek. A hedzsira
harmadik évében Abu Szófián 3000 emberrel, kik közt 700 páncélos vitéz és 200
lovag vala, indula ki Mohamed ellen, ki csak hétszáz embert bírt összegyűjteni,
s ezek közt lovag kettő volt, vértet csak száz viselt. A csatát sok ideig
vonakodott is elfogadni, de valóban bízván istenében, s ki sem kerülhetvén az
összeütközést, Ohodnál a csata megtörtént, s nemcsak serege megveretett, de
maga is megsebesíttetett egy parittya által, mely ajkát hasítá ketté, s egy
nyílvessző által, melynek feje arcában bennmaradt. Ellenei őt
halottnak hívén, egy napon visszavonultak, később újra Medina elébe
mentek, a várost megrohanni; de Abu Szófián megtudván, miként Mohamed még él,
jobbnak látá, egy évre békét kötvén, diadalmasan Mekkába visszatérni.
E csata után Mohamed
több apró harcmeneteket tett Tabuk vidékén és a sziriai határszélen némely
fajok ellen, melyek a medinai karavánokat kifosztották; a Beni Nadher zsidók ellen,
kik őt megölni akarták, s kiket lakhelyökből is kiűzött; továbbá
a Beni Mosztalek nemzetség ellen, mely Ohodnál a mekkaiakkal ellene harcolt.
Mindenütt dús martalékot nyert, ez utóbbiaktól 200 fogolyt, ötezer juhot, ezer
tevét.
De a mekkaiakkal kötött
egy évi fegyverszünet eltelvén, Abu Szófián ismét síkra szállt, s több
tribusokkal szövetkezvén, Medina előtt tízezer fegyveressel jelent meg.
Mohamed helyzete rendkívül nehéz volt; szemközt álla vele egy roppant számú
tábor, benn a városban pedig a zsidók, különösen a Beni Koraidák, s egy más
hatalmas arab nemzetség, (melyet ő ingatag hite miatt csak képmutatónak
nevezett) valának titkos ellenei. Ezért egy perzsa eredetű tanítványának
bölcs tanácsára a várost vízárokkal vétette körül, s habár arab szokás szerint
egyes vitézek közt véres bajvívások történtek, úgy látszik Mohamed inkább
titkos utakon igyekezett ellenének táborában a szövetkezett tribusokat
meghasonltatni. Ekképp Abu Szófián nem tudván az arab harcvitelben egészen új
és szokatlan vízgáton áthatni, s gyanú támasztatván elméjében szövetségeseinek
hűsége iránt, türelmét veszté, s gúnyolván Mohamed félénkségét, ki bástya
mögé búvik, Mekkába visszatért azon örök gondolattal, hogy később veend
rajta bosszút.
Ekkor Mohamed haragjának
egész súlya a szerencsétlen, bár hibás Beni Koraidákra szállott. Kegyelmet
remélvén - mivel azzal kecsegteték - magukat nemsokára megadák, de a próféta
által választott bíró, Szád Ibn Moad, őket egy lábig kegyetlenül
kivégeztette. Igaz, hogy mint kezdetben a zsidók, leginkább hajlottak az új
valláshoz, s kétkedve kérdezék: vajon nem Mohamed-e a hírül adott Messiás, úgy
később mellékes szertartásbeli kérdések miatt végképp elidegenedtek
tőle: igaz, hogy vele s követőivel hűtlenül bántak, s élete ellen
nem egyszer vetettek hálót; igaz, hogy látszólag frigyet kötvén vele, titokban
ellene áskálódtak; de az is igaz, hogy semmi tribus irányában nem
vetkőzött ki Mohamed annyira prófétai nagy jelleméből. Őt ez
ügyben nem annyira a kegyetlenség bélyegzi letörűlhetlenül, mint azon
kislelkű, alattomos, mindenesetre őszintétlen modor, miként azt
végrehajtatni engedte; mert bár nem ő tette, de tőle függött, hogy
meg ne történjék. Mohamed ily kislelkűnek, ily embertelennek, ily
bosszúállónak sem azelőtt, sem azután soha nem mutatkozott,
élettörténetében ez a legfeketébb lap. S mondhatni, ez eredete azon kölcsönös
gyűlölségnek, mely a muzulmánok és zsidók közt azóta folyvást firól fira
száll.
Hat éve múlt el, hogy
Mohamed Medinába menekült, s társai égő honvágyat éreztek meglátni
szülőföldüket, Mekkát, annyival inkább, mivel e város még mindig minden
arabnak szent volt. E vágyat Mohamed annál kevésbé akarta gyöngíteni, mivel
ő az ősi vallást nem eltörölni, de megtisztítva helyreállítani
óhajtá, melynek gyökere nemzeti hagyományoknál fogva Mekkában volt. Közeledvén
tehát a szent hónap, midőn a búcsújárók bánthatlanok voltak, s ő
kijelentést nyervén az égből: 1400 ember élén Mekkába indult. Ennek híre
futamodván, a megfélemlett Koreisek lovagsereget küldtek ellene, de ezt Mohamed
ügyesen kikerülte, s a hegyek járatlan szorosain sebesen és ügyesen áttörvén,
Mekka előtt Hodeiba mellett tábort ütött s innen békés szándékáról a
mekkaiakat értesítette. Célját ugyan nem érte el, mivel a Kábába be nem
eresztetett, de a mekkaiak ez alkalmat jónak találván békét kötni egy oly
férfival, kinek hatalma, tekintélye, befolyása egész Arábiában szakadatlanul
növekedett, vele tíz évre szövetségre léptek, jogot adván neki és
követőinek évenkint egyszer Mekkába jönni, ott három napig időzni, és
kegyes búcsújárásaikat elvégezni.
A hedzsira hetedik
évében Kaibar városa ellen ment, melyet környékével együtt zsidók laktak. Már
ekkor zászlóval járt, kék zászlója volt, egyiken a nap, másikon egy fekete sas
képe állt. Miután több apróbb erősített helyeket bevett volna, Kaibart
szállotta meg, hol veje, Ali vitézségének csodajeleit adta. Sok idő múlva
s csak tetemes veszteséggel vétetheték be az erős hely, s majdnem Mohamed
maga is áldozatul esett, a zsidók neki mérgezett bárányhúst adván enni. Ekkor
egyszersmind különbféle fejedelmekhez, mint II. Kozru perzsa királyhoz,
Heraclius római császárhoz s az egyiptomi kormányzóhoz is követeket küldött, s
felhívta őket vallását fogadni el, de süker nélkül.
Ezután, míglen ő
Mekkába búcsút járni ment, 3000 emberből álló sereget külde a Mutai római
kormányzó ellen, kinek alattvalója által Mohamed Sziriába küldött követe
meggyilkoltatott. A később rettenetes hírű Khaled "Isten
kardja" melléknévvel itt tüntette ki magát először, nehéz, de fényes
győzelmet víván ki a római seregen.
De mit leginkább óhajta,
az volt: bírni Mekkát, szülővárosát, nemzetségének ősi
bőlcsőjét emlékezethaladó idők óta, a helyet, hol legszebb korát
élte le, bírni a Kábát, Izmáel maradékai kegyességének legfőbb tárgyát, a
szent szekrényt, melyet gyermeksége óta imádott -, és íme e várost még ellenei
bírták, még a Kábát bálványok jelenléte fertőzteté meg. Itt tűzni ki
az egy, Isten szellemi vallásnak zászlóját, e szent várost tenni az izlám
székévé, a központtá, hol Arábia valamennyi népei találkozzanak, ez volt
vágyainak végsője. S miért habozott volna? Parancsának sok ezer bajnok
engedelmeskedett, puszták megedzett lakója mind, kik a napot, szelet, éhet,
szomjat, esőt megszokták s a harcot inkább egy mulatságos vadászatnak,
semmint veszélynek s fáradságnak nézték. Kedvelték ugyan a martalékot, de
rendhez, fegyelemhez is szoktak, s bátorságuk nem fogyván, hadi tapasztalásuk
öregbedett. Annyi győzelem után magukban s vezérökben erősen bíztak,
bennök a katona vak engedelmességéhez a hívő tanítvány dühös fanatizmusa
járult.
Igaz, a tíz évi
békekötés még fennállt, de itt, hol utasok, pásztorok s karavánok közt
mindennapi az összeütközés, Mohamed könnyen lelt ürügyet, ha ugyan szüksége
volt rá, a frigyet felbontottnak nyilvánítani. Hatalma azonban Arábiában már
oly félelmes volt, hogy a Koreisek siettek minden elégtételt megajánlani.
Sőt maga a büszke, a hatalmas Abu Szófián jött hozzá követül, de bár
mindent elkövetett, bár közbenjárásra Mohamed körében minden jelentékeny egyént
felhívott, még nőit, leányait is - célt nem érhetett. Ő tehát maga a
medinai moséban a béke megtartására újra megesküdött, de Mohamed nem járulván
hozzá, őt az nem kötelezte.
Mohamed titkos terve
lévén Mekkát véletlen meglepetés által keríteni birtokába, 10 000 emberrel
útnak indult, megtiltva dob- s harsonaszót, minden lármát, tábori tüzet, s
választva hegyek mellékes utait. Elébe nagybátyja, Al Abbasz jött, ki neki hív
rokona volt mindig, de vallását csak ekkor fogadta el. Ekképp érkezék ő
Marr Azzahranhoz, Mekka mellett, anélkül, hogy ellenei észrevették volna.
Történt azonban, hogy egy éjjel Al Abbasz a város körül portyázván, két embert
elfogott, kiknek egyike maga Abu Szófián vala. Omár, az erélyes, hős s
fanatikus hívő, azonnal kardra akarta őt hányni, de Al Abbasznak sikerült
foglyát Mohamed színe elébe állítani, ki részint nagylelkűség, részint
fenyegetés által őt hívővé tette. Saját szemeivel alkalma lévén
csodálni a próféta fényes, páncélba öltözött roppant hadát, Abu Szófián Mekkába
siete, Mohamed nevében békét ígérvén mindazoknak, kik, bár hitet nem
változtatnak, de ellen sem fognak állani.
Mohamed pedig levetvén
piros bíbor öltönyét, fekete turbánt s durva zarándok-zubbonyt ölte magára, s
napkeltekor imádkozva mene be Mekkába, nem mint hódító, inkább mint alázatos
búcsújáró. Jelenlétében hajtatott végre életének nagy célja, ti. a Kábának mind
a 360 bálványa irgalmatlanul ledöntetett. Innen a Zem-Zem szent forráshoz mene
inni s megmosakodni; majd hitágazatait magyarázva, a gyülekezetnek szónokolt,
végre Al Száfa halmán állást foglalván, a vallására tért összes mekkai nép
előtte ünnepélyesen elvonult.
A tömeg már ekkor
hajlandó volt őt mint isteni lényt tisztelni, de ő minden személyes
hódolatot eltávolított magától. "Miért rettegsz színem előtt? - mondá
egy embernek, ki félelemmel közelített hozzá. Én nem vagyok sem Isten, sem
király, én szülötte vagyok egy Koreis asszonynak, ki napon szárított hússal
élt." S midőn Abu Beker hozzá egy századot haladt aggastyánt vezetne,
ki halála előtt a próféta ruháját illetni óhajtá, Mohamed mondá: "Miért
mozdíták ki hajlékából e gyönge seiket? Én magam elmentem volna hozzá." És
szőnyegére ültetvén, mellét kezével barátságosan illeté, s vele buzgón
imádkozott.
Türelme s irgalma e
napokban valóban nehéz próbákon ment át. Legdühösb elleneivel, kik őt szegénnyé,
becstelenné, földönfutóvá tevék, rögtön szemközt találta magát. Hada,
hívői s a medinaiak bosszút lihegtek s reményltek Henda a kegyetlen
nő, Vakza a vitéz Hamzának gyilkosa, Abdallah Ibn Szád a próféta egykori
tollnoka s a Korán meghamisítója ellen. Akármi volt legyen indító oka:
szeretete kedves szülőfölde iránt, vagy vállalatának szerencséje enyhíté
haragját, vagy Mohamed valóban irgalomra hajlott természeténél fogva; el kell
ismerni, hogy ő nem bűntetett, csak megbocsátott. A történet szemére
veti mint bűnt, hogy hitét karddal terjeszté; mintha a keresztyénség
kardnak nem szinte igen sokat köszönhetne! Azonban, ha Mohamed jellemét jól
megvizsgáljuk, alig szenved kétséget, hogy ha ő világi hatalomra jutása
előtt Jézusként mint apostol, mint reformator, mint vértanú hal el,
pályája minden folttul ment maradt volna. Hitvatása első időszakában
ő hite, tűrése, magamegadása, végtelen kegyessége és a szó, az ige
által volt nagy.
Mekkából egyszersmind
apró hadcsapatokat küldött a szomszéd városokba s falvakba, a bálványokat
ledönteni s lakóikat hitére téríteni.
Azon közben a thakefek,
havazok, dzsozmok, szádok s a hegyes vidéken lakó több beduin tribusok részint
buzgóságból hitök mellett, részint hogy Arábiát egy növekedő kényuralomtul
megóvják, szövetségre léptek ellene. Mit Mohamed megértvén, 12 000 jól
fegyverzett embert személyesen vezérelt ellenök. Az ellenség tábora 4000 edzett
bajnokot számlálván, a csata Honein mellett sokáig kétes, sőt darab ideig
ezeknek vala kedvező, de végre a diadal a prófétáé lőn. Azonban a
vert sereg egy része Tajef erősített városba vonta magát, melyet Mohamed
20 napon át hasztalan vívott, úgy hogy utoljára is alku által jutott birtokába;
- de a vezér, Malek és tribusa, hitére áttértek. Ilyen háborúkban serege mindig
roppant martalékokkal gazdagodott, például ez alkalommal 6000 fogollyal, 4000
uncia ezüsttel, 40 000 juhval, 24 000 tevével.
De a havazoknak Mohamed
mindent, mi tőlök elvéteték, visszaadatott. A közbenjáró Halémának,
egykori dajkájának leánya volt. Midőn e nőt, tej-testvérét, a próféta
megismerte, tiszteletül fölkele ülő helyéből és alája saját köpenyét
teríté.
Efféle
nagylelkűség, s különösen az, hogy jótéteményei által Mohamed a hitben még
ingadozó mekkaiakat lekötelezni igyekezett, elégedetlenséget és féltékenységet
gerjeszte a medinaiakban, mondván ők: íme, ő ellenségeit jutalmazza!
Ő utoljára is el fog minket hagyni, s Mekkába menend. Mire ő
előhívatván őket, mondá: Halljátok meg, medinaiak! Nem
viszálkodtatok-e hon egymással s nem én hoztam-e a békét közétek? Nem
jártatok-e a tévely ösvényén, s én nem vezéreltelek-e igaz útra? Nem voltatok-e
szegények, és én gazdagokká tettelek? Mint kihiresztelt csaló érkeztem
hozzátok, de ti hittetek nekem; üldöztek, és ti védőim lettetek;
száműztek, és ti befogadtatok; gyámtalan voltam, és ti segéltetek. Azt
vélitek, hogy én nem érzem ezt? Azt vélitek, hogy én lehetnék hálátlan?
Panaszkodtok, hogy a Koreiseket ajándékokkal halmozom, s nektek semmit nem
juttatok? Igaz, én nekik világi jókat adok, de mert csak így lehet világi
szívöket megnyerni. Nektek, kik igazak, hívők vagytok, adom - magamat.
Ők juhokkal és tevékkel térnek haza, de ti Isten prófétájával mentek
vissza. Mondom annak nevében, ki Mohamed lelkét kezében tartja, hogy bár az
egész világ térne egy oldalra, ti a másra, én veletek maradnék. Már most
kérdem, melyik részt jutalmaztam meg jobban?
E beszéd a medinaikat
könnyekre fakasztván, fölkiáltának: mi osztályrészünkkel megvagyunk elégedve; s
miután Mohamed Mekkában még egy búcsút járt, s a város igazgatását elrendezte
volna, Medinába visszatért -, nem feledvén el útjában anyjának, Aminának
pusztai sírját fölkeresni, hol zokogva sírt, de mint hitetlen fölött nem
imádkozott.
Híre Mohamednek
villámgyorsasággal terjedt el Arábia legtávolabb tartományaiba, s naponkint új
meg új tribusok követei érkeztenek, őt vagy mint prófétát elismerni, vagy
adót ajánlani. Gondjai is meggyűltek, az apostolihoz az uralkodóéi
járulván, és szerencséjével együtt növekedett mind terveinek nagysága, mind
statusférfiui belátása és tevékenysége. Ez időbe esik Tajef városának
teljes meghódítása, s a hatalmas Tai beduin nemzetség főnökének, Adinak
megtérése.
Utóbb ő idegen
országokba szánkékozott hitét átültetni, kivált miután meghallá, hogy a
növekedő hatalmára féltékeny római császár, Heraclius, ellene sereget
gyűjt. Erőfeszítéssel táborát Mohamed 20 000 gyalogra és
10 000 lovasra nevelé, s így indula meg Szíriába. Égető hőségben
utazván az átkos hírű Hajaron át, csak Tabuknál üte sátort, honnan vezéreit
hódítgatni a közel vidékekre kibocsátván, sok apró fejedelmet megtérített, de
még több martalékot szerzett. Azonban a meleg évszak, a sereg fáradsága, tápla-
s vízhiány, a római sereg nagysága, otthonról érkezett rossz hírek kényszeríték
őt hadi útját tovább nem folytatni.
Közeledvén a szent
hónap, s meggátolva köz- s magán dolgai által, ő maga a zarándoklást nem
végezhetvén, Abu Bekert küldé Mekkába, de utána ment mihamar Ali egy új
Korán-fejezettel, melyben a kard uralkodása a legszigorúbb értelemben kihirdettetett.
Ez új kijelentés szerint a hitetleneknek a megtérésre négy hónap adatik, minek
végével senki nem kap kegyelmet, ellenök minden módon, minden időben,
minden helyen, nyiltan és titokban harc fog folytattatni, míg vagy megtérnek,
vagy adót fizetnek, s még a szent hónap sem fog senkit a megtámadás ellen
biztosítani. Szerinte ez év végével Mekkában hitetlen nem lakhatik, nemzetség-
s vérbeli kötelék figyelembe nem vétetik, sőt a hívő minden
közlekedéstől eltiltatik a bálványzókkal, legyenek bár legközelebb rokonai
vagy legkedvesebb barátai.
Ekkor küldte a
Veres-tenger vidékére s boldog Arábiába Alit, ki részint fegyverrel sok
hívőket szerzett, és ez időtájban bukott meg Al Aszvad és Mozeilma,
két ál-próféta is, kik kezdetben jelentékeny párt élén állottak.
|