8.

Ekképp kezdettől végéig lerajzolván Mohamed pályáját, nagyságához képest röviden, gonddal lényeges fővonásira, nem mellőzve apróbb részleteket sem, midőn azok jellemzők, és részrehajlatlanul, amennyiben gyöngéit nem takargattuk, érdemeit nem nagyítottuk; itt magában merül föl két kérdés: egyik, mi ítélet mondandó az ő egyéni, emberi jelleméről; másik, a munka, mit ő végrehajtott, mi fontossággal bír és mi helyet foglal el az emberiség nagy történetében?

Mohamed próféta volt-e? Erre korunkban felelni fölösleges. Prófétának hitte ő magát? E kérdésnek megoldására szükséges előrebocsátanunk, miképp a prófétaság azon alak, melyet Keleten a szemit népeknél minden nagy forradalmak magokra öltenek, és e prófétaság a monoteizmusnak szükséges következménye. Az ősnépek folytonos viszonyban hívén magokat lenni az Istenséggel, s mind a fizikai, mind az erkölcsi rendű nagy eseményeket tekintvén, Istennek e befolyását a mindenség kormányzatában kétképpen fogják föl: szerintök az isteni akarat vagy emberi alakban megtestesülve nyilatkoztak, ez az indusok fogalma; vagy az magának közlönyül egy embert választ ki, és ez a szemit népek prófétája. A szemit népek eszméje szerint Isten s ember közt oly megmérhetlen távolság van, hogy közlekedés a kettő közt csak egy tolmács által történhetik, és a tolmács mindig különbözik a fő lénytől, kitől ihletését kapja. Az arab népnek e korban már volt elősejtelme valami nagy történendőrül, s tudván, hogy a zsidóknak voltak prófétái, ő is várta a magáét: többen támadtak is, de ismét eltűntek nyomtalanul. Mohamed maga e várakozásban nőtt fel, s e részben osztá kortársai nézetét. Ő egészen korának s népének fia volt, de kimagasult közülök, mint hegy a pusztából. Az bizonyos, hogy benne vallásos szemlélődésekre nagy hajlam volt, mit gyakori magány, sok bőjt, folytonos imádkozás, ábrándos elmélkedés még inkább nevelt; s ha hozzávesszük, hogy ő még testileg is idegzetes rohamoknak, elmelázaknak, lelki paroxizmusoknak volt alávetve, hogy ily izgatott lélekállapotban neki gyakori s jelentékeny álmai lehettek, mikre ő bizonyosan tartott, mint a Biblia férfiai hajdan tartottak, s Kelet népei most is erősen tartanak: megfoghatóvá lesz nemcsak az, hogy mások e természetlen állapotot alkalmasnak vélték égi látásokra, isteni kijelentésekre, hanem az is, hogy ezt ő maga is prófétasága jeléül vette. Meggyőződése oly mély volt, lelkesedése oly nagy, s egy Isten hitével a bálványimádók buta sokasága közt oly magasan állott, hogy ő nem volt volna arab, ha magát ama nagy eszme birtokában érezve, az emberi nemzet vallásának megváltoztatására kiválasztott isteni követül, kinek neve nálok örök idők óta próféta volt, nem tekintette volna, és ami testi gyarlóságban, ti. az epilepsis egy nemében ő hihetőleg szenvedett, azt ő, bár hibásan, éppen hivatása jeléül vette, ennek tulajdonítván későbbi, éber állapotábani magas tiszta, fölséges gondolatait.

Kétségkívül csalódásban élt, de jó lélekkel csalódott. Az első kijelentéskor maga is kétkedett, s azt félve közlé nejével Kadisával és a tudós Varakával; kétségét csak annak hite és ennek tudós tekintélye oszlatta el.

Ha őt valóságos meggyőződés nem vezérli, sokkal több józan ésszel bírt, semmint be nem látta volna, vállalata által mi veszélyeknek teszi ki magát. Képmutatás soha nem bír a meggyőződés hatalmával, mint hazugság nem bír az igazságéval. Avagy mire számíthatott? Gazdagságra? Kadisa által gazdag lett. Kitűntetésre? E pálya nyitva állt előtte, a Koreis fő-nemzetség legelőkelőbb ágához tartozván. Hatalomra? A Kába-őrség s ezzel a város kormányzata nemzetsége kiváltságai közé tartozik, mire ő is igényt tarthatott, ha csendes marad, ellenben ha az ősi hitet felforgatja, éppen saját jövendőjét rontja le, nemzetségét ellenségévé teszi, mint polgártársait is, sőt az egész nemzetet, mely a Kábát egyetemileg imádta.

Hogy világi jó és szerencse, apostolságának indoka nem lehetett, bizonyítja, hogy térítgetéseit félve és titokban kezdte. Nemcsak haszna nem volt belőle, sőt a dúsból szegény, a becsültből megutált lőn, bolondnak kiálták ki, nevetség tárgyává tevék, fenyegették, meghajingálták, üldözték, s elvesztvén vagyonát, atyafiai szeretetét, végre mint hontalan s földönfutó kerese bizonytalan menedéket, és - jegyezzük meg itt - azon érett életkorban, midőn az ember kiábrándulván, számítni szokott, s nem szeret új munkába fogni, hanem a bevégzett épület enyhelyében pihenni vágy.

Midőn Medinába futott, nem is volt más célja mint igénytelen mosét építeni, melyben vallásos igéit bántatlanul hirdethesse.

Igaz, látván ott, hogy mint próféta elismertetik, hogy mint fejedelemnek engedelmeskednek, hogy egy növekedő, hatalmas, harcias seregnek élén áll, viseletében tetemes változást veszünk észre. De csalódnék, ki azt hinné, hogy terveiből következett e nagy süker; a nagy s váratlan süker volt az, miből tervei születtek. Az apostolbul apródonkint hódító lőn, de akaratlanul; ő itt csak követte a népet, melyet föllelkesített, neki soha sem volt más célja, mint Arábiába szétszakadozott tribusaiból a hitben s hit által képezni egy nemzetet.

Katonai diadalai őt nem tevék sem önzővé, sem dicsvágyóvá. Hatalmának fő pontján élete oly egyszerű volt, mint volt akkor, midőn szegényen bújdosott. Soha nem viselte ő magát királyképp, mindenki jött ment hozzá mint azelőtt. Ha világi birodalomra áhítozott, honnan magyarázni meg, hogy azt megörökíteni családjában soha nem kísérlé meg? Mi kincset adóbul s martalékul szerzett, mindazt a hit terjesztésére, az özvegyek, árvák, rokkantak segítésére fordítá, úgy hogy kincstára rendesen üres volt. Halálakor sem egy arany dinárt, sem egy ezüst dirhemet, sem egy rabszolgát nem hagyott, csupán szürke tevéjét, Daldalt, fegyvereit s azon házat s földet hagyta hátra, mi nőinek, gyermekeinek és a szegényeknek maradt.

Meg kell még jegyeznünk, hogy míg más vallásalapítóknak, mint Mózesnek s másoknak élete titokteljes homályban vész el, úgy hogy mitosztól s legendáktól a valót megkülönböztetni lehetetlen: Mohamed élete mint egy nyílt könyv fekszik előttünk. Tetteit s szavait csaknem oly részletesen ismerjük, mint Lutheréit vagy Kalvinéit, s így a kritika azokat szigorú boncolás alá veheti. És mit látunk? Egy embert, kinek világi dolgaiban - jó- és balsors szerint - némi változást veszünk észre, de a negyven éves korában fölvett prófétai alakhoz egy percig sem volt hűtelen, eszközeiben különbözött, de nagy céljában soha nem változott, sőt még halálos órájában is, midőn az embernek sem oka, sem ereje nincs álarcát fenntartani - ő, mint hívő, mint kegyes, mint vallásos, mint meghívott próféta múlt ki, s utolsó szavai reszkető ajkán a reményt fejezték ki, hogy nemsokára sorába lép azon prófétáknak, kik előtte égbe költöztek.

Tehát alanyi szempontbul tekintve sem lehet őt képmutatással és csalással vádolni, kivált ha meggondoljuk azon fogalmat, mellyel a prófétárul bírt, ti. hogy az is ember, mint más, akinek csodatételre tehetség nem adatott, hanem a legfőbb igazság, az egy, a testetlen Isten létele kijelentetett. Mindenesetre tiszta élete, hősi megtámadása nemzete balítéleteinek, bátorsága a bálványzók dühének ellenében, szilárdsága, mellyel azt Mekkában 13 évig tűrte, állhatatossága, mely szerint nem rettegett esztendőkig köznevetség s egyetemes üldözés tárgya lenni, erős bizalma a sikerben, embererő fölötti csüggedetlensége a nehéz időkben, irgalmassága midőn hatalmas lőn, magasb dicsvágya, miszerint az eszme és nem a birodalom uralmára áhított, kitartása a szónoklásban, állandósága a könyörgésben, szakadatlan búzgósága, erkölcsi parancsainak nagy tisztasága, szelíd humanitása, végre maga a halál bizonyságot tesznek meggyőződésének őszinteségéről, tisztaságáról, és erejéről. Csak ember, ki mind e tulajdonokat együtt bírta, reformálhatta egy nemzet megromlott vallását. Mint bölcs, szónok, apostol, törvényhozó ő nagy volt, mint hódító csak szerencsés. Nem az ő személyes érdeme, hogy halála után kevesb mint két század alatt az izlam a hármas Arábián kívül, Perzsiában, Khorazánban, Tranzokianában, nyugoti Indiában, Szíriában, Egyiptomban, Ethiopiában, Áfrika egész északi részén, a Közép-tenger számos szigeteiben, Spanyolországban, sőt Gallia határain is uralkodott; de ez mind természetes gyümölcse volt azon nagy eszmének, mit ő termékeny magképpen elvetett.

Mi a másik kérdést illeti, hogy Mohamed megjelenése mi fontossággal bír s műve mi helyet foglal el az emberiség nagy történetében? Meg kell vallanunk, miképp nem mutat példát a világtörténet, hogy vallás oly rövid idő alatt s villámgyorsasággal annyira elterjedt volna. Nyolc századot számlált már a keresztyénség, csak kettőt az izlam, s ennek követői amazéit tömérdek milliókkal felülhaladták. Jelenleg is csaknem egyensúlyban áll a két párt, amennyiben a keresztyénség 220 milliót, az izlam 160-at számlál.

A kalifok udvara akkor nemcsak külső fényben felülmúlta a keresztyén fejedelmek udvarait, de művészetben, irodalomban, tudományban is, különösen a csillagászatban s a természetismeret különféle ágaiban, sőt sok régi görög írók munkáinak első ismeretét Európa arab fordításokbul merítette.

S ami az izlamot kivált jellemzi, az abból áll, hogy míg ígéreteivel az Evangelium a túlvilágra utalt, az izlam tanait már a polgári szerkezetben rögtön létesíté. Nemcsak Indiában s átalában Keleten voltak a népek kasztokra osztályozva, egyik örökké csak élvezvén, másik örökké csak szenvedvén, léve közöttük a korlát áthághatlan nemcsak az élőkre, de azoknak maradékaira is világ végéig; de e társasági egyenetlenség a keresztyéneknél is fennállt, nemzet súlyosodott nemzetre, osztály osztályra; parasztot, kalmárt, nemest, papot, lényeges jogkülönbségek választottak el egymástól; ez végtelen jóra, az végtelen rosszra volt kárhoztatva, s ama két osztály hasonlított a társasági épület alapkövéhez, mely az egésznek csak terhét hordja. S íme, midőn az izlam megjelent, a vallási reformmal a társaság alakja is egyszerre megváltozik. Kimondván az egy isten eszméje, a kasztok egyenetlen istenei szükségképp összedőltek s velök az osztályok is; nincs többé elsőszülötti jog, egyenlőség van a család tagjai közt, nincs elsőbbsége büszke régi nemzetségeknek az újak felett, mint Ádám magzata, Ádám pedig porbul született; ki hisz, az polgárilag is mind egyenlő, mert a teremtés célja egy testvéri társulat s Isten előtt minden ember kedves, s legérdemesb az, ki őt a földön legjobban szolgálja. Hogyan tenne emberek közt különbséget a társaság, midőn az Isten nem tesz? A következtetés logikailag kikerülhetlen volt, és az izlam, bár az egész ó világ előítéleteivel szembeszállt, irgalom nélkül alkalmazta azt.

Még a rabszolgaság is megszűnt lenni az, mi azelőtt Keleten s a görögöknél és rómaiaknál volt. Ki hisz, bár rabszolga volt legyen, tagja lesz a társaságnak, s családi jogon kívül a legmagasabb hivatalokra igényt tarthat. Így váltak vásáron vett rabszolgákbul az izlam legnagyobb emberei mind Ázsiában, mind a török birodalomban, sőt voltak hosszú idők, midőn a legmagasb udvari rangokra az út egyedül a rabszolgaságon át vezetett. Íme, ez valóban egy szokatlan címe a méltóságnak, a nemességnek. Lehet-e avagy csak képzelni is intézkedést, mi a régi rang-osztályozással kiáltóbb ellentétet képezne? Ez az izlamban egy zseniális vonás; nem törűlte el a rabszolgaságot, hanem elfogadta, s neki tartván föl a legfőbb polcot, ekképp megkoronázta.

Mi a keresztyénségben elválasztva van: ég és föld, azt Mohamed egyesítve adta. Az új dogmával ő egyszersmind új intézvényeket is nyújtott. Mint egy az Isten, egy az emberi nemzet is, s következetesen tanához, a jogok egyenlőségét is kijelentette. Megmentvén az emberiséget a bálványoktul, azt az osztály s rangbeli egyenetlenség járma alól is kivonta. Nemcsak új Szentírást, de új társasági törvénykönyvet is hozott, minek címlapjára az egyenlőség s szabadság volt írva; ne csudálkozzunk tehát rohanó terjedésén, ki állt volna e csábnak ellen, egy pillanatban kaphatván új vallást s új jogot? Történet ilyesmire példát azelőtt soha nem mutatott.

Ezen kívül Mahomed az, ki a világ színpadára egy új nemzetet hívott föl. Előtte az arab nemzet ismeretlen volt hona határain túl, s belől száz meg száz tribusra szakadozva, mint vadállat egymást emésztgette. Ő volt az, ki e nemzet keblébe elhintvén egy nagy eszmét, öntudatára ébresztette azon hivatásnak, mi reá e világban várakozott. S melyik nép vitt végbe nagyobb dolgokat? Más sok bár megingatott táborokat, országokat, királyokat, de mit alapított? E nép nemcsak seregeket, alkotmányokat, birodalmakat, népeket, fejedelmeket, s millió meg millió embereket ingatott meg három világrészben, de megingatta az oltárokat, hamis isteneket, vallásokat, eszméket, meggyőződéseket s elfogadtatván az egy, a testetlen Isten elvét, alapját veté meg egy szellemi nemzetiségnek, melynek tagja bárhol lakjék s bármi nyelvet beszéljen, mindaz, ki a hitben osztozik. Ez egy új neme volt a patriotizmusnak, mely fejéül az Istent, társaiul az összes emberiséget ismeri el.

De mint vallásalapító idézte Mohamed elő a legnagyobb forradalmat.

Különös esemény a világtörténetben, hogy ugyanazon nép, a szemit faj, a világnak háromszor mondá ki az Isten egységét: Mózes, Jézus, és Mohamed által. És csaknem ugyanazon földön, Sziriában és Arábiában, mindig ugyanazon magányos pusztákban, hol az Istenség sem szent források, sem szent berkek, sem más misztériumok kellemes alakát nem ölthetvén magára, mintegy gondolatban, tehát testetlenül, szellemileg jelen meg a sivatagok vagy a csillagos éjszakák csendében. Mindenütt máshol a népnek tapintható istenek kellenek, csak Jehova és Allah jelent meg e népeknek társ nélkül, magányosan mint egy lélek, melynek nincs árnyéka sem.

De ha elvben Mohamed Istene az, ki Mózesé, fogalmában e két Isten egymástól végtelenül különbözik. Jehova csupán a zsidók Istene; ez magának egy népet választott ki valamennyi közt, nem megtérítendő, de kiirtandó a többieket. Ezért, hol a zsidó magát gyöngének érzi más népek ellenében, megelégszik, ha azoktul magát elkülönözteti. Mohamed egészen másképp fogta fel Isten eszméjét; ő senkit és semmit nem kedvel részrehajlólag, az ő Istene az egész világé s az összes emberiségé. Ebből látjuk, hogy Mohamed vallási fogalmában végtelen haladás van a zsidó vallás fogalma fölött, övé a zsidókénál annyival nagyobb, mennyivel egy népnél több az összes teremtés s egy tartománynál a mindenség. Innen van, hogy míg amaz Jeruzsálem falai közé szorítkozott s a körül összevonult, ennek éppen ellenkezőleg hivatása volt világszerte kiterjeszkedni.

Mohamed érdeme az, ha Ázsiában az anyagi panteizmus mindinkább s talán örökké tért veszt. Tele marokkal hányta ő vissza a régi idők s bálványzók hiedelmeit, hogy egyet annál biztosabban fenntarthasson. Csaknem dühös szenvedéllyel támadt meg minden mást, mi ez egynek uralmát s tekintélyét veszélyeztethetné, de ez egyet bölcsen kiválasztá. Ki merné vitatni az egy, a testetlen Istent?

E tiszta hit az, minek ő az emberi nemzetből 160 milliót örökre megnyert. S róla a Koránban oly tiszta, nemes, magas, fölséges, szellemi képet ád, mi haladja az ó-szövetségit, s az új-szövetségit utóléri. És nagy kérdés, ott, hol ő általa most imádtatik az egy Isten, Ázsiában, Áfrikában, fogna-e már vagy mikor fogna az, a keresztyénség terjedése által imádtatni?

XVIII. Török bíró vagy kádi. Két török ítélet. A mekkai karavánbúcsú vagy szent teve ünnepének leírása

Utolsó napokban, miket Sztambulban tölték, az történe velem, miről nem is álmodtam volna ti. kádi (=bíró) elébe kerültem. A bazárban némi emlékeket vásárolván, egy fegyverárosnak húsz ezüst huszast kelle adnom, s felváltás végett neki egy száz frankos aranyat nyújtván át, ő ebből csak 20 frankot adott vissza, állítván, hogy az arany csak negyven frankos vala. Szerencsére egy olasz ismerősöm volt velem, ki Sztambult régóta lakta, s ő azonnal a legközelebbi kádihoz vezetett, ki rögtön a kalmárért külde. Megvallom, ügyünkhöz nem sok reményem volt, mivel időközben a magára hagyott kalmár aranyomat könnyen kicserélheté, s valóban megérkezvén, ő mindent tagada és késznek nyilatkozék pénzes fiókját a kádinak megmutatni. De alig pillantá őt meg a kádi, mindjárt fölkiálta: Ah te vagy az Mustafa? Ismerünk, jó madár. Legjobb, ha szád föl sem nyitod, mert hamis esküd csak bűnödet nevelné. Ilyen ravaszságért már te többször valál idézve; mindig te voltál a bűnös, s ennélfogva métán következtethetem, hogy bár ez urak állításukat bebizonyítani nem képesek, te vagy a ludas, tehát azonnal fizess, bűntetésedről másszor beszélünk.

Így ítélt a mi kádink, röviden, komolyan s tökéletes hidegvérrel, és helyéből, hol keresztbe vetett lábakkal ült, meg sem mozdult. Csak hosszúszárú pipáját vette ki szájából, míg beszélt, melyet elvégezvén, újra dohányozni kezdett, s újra folytatta nádtollal írását egy könyvben, mely térdén egy deszkalapon feküdt. A törökök mind így írnak: térdeiken ülve; asztalt még a minisztériumokban sem találni.

Midőn a káditól visszatérénk, ismerősömnek mondám: talán mégis illett volna neki ajándékot adni, hiszen itt minden baksist (=ajándék) vár. Igaz, felelé, e rút szokás annyira el van terjedve, hogy magok a követek is kénytelenek minduntalan ajándékokat osztogatni. De jó, hogy ön nem tette, itt is van, mint mindenütt, megvesztegethető bíró, de van sok tiszta lelkű is, s ha ez azok közül egy, vele pórul járhatott volna. Becsületes kádi ilyesmit halálos sértésnek fogna venni. Úgy járhatott volna mint Bekir.

És hogy járt ő? - kérdém.

Ez egy gallipoli gazdag birtokos volt, ki kertjét nagyítani óhajtván, szomszédjáét minden áron meg akarta szerezni, de azt eladására semmiképp nem bírhatván, hamis tanúkat szerzett, kik állították, hogy szomszédja ővele nemcsak megalkudott, sőt az összeg egy részét is fölvette. A kádi ismervén a vádlott becsületességét, ítéletében habozott, s nem tudván jobbat tenni, végzetének kimondását más napra halasztotta. Azonban Bekir a halasztásból azt következtetvén, hogy a kádi talán ajándékot vár, siete még az este öt erszény pénzt (=575 váltóforint) küldeni neki, mi elfogadtatván, elébe másnap teljes bizalommal lépett. S mily nagy volt öröme, midőn hallá, miképp a kádi a más féltől tanúk állítását követeli. Bekir jól tudta, hogy az lehetetlen, és így e faggatásokat részére kedvezőleg magyarázta. "Hát nincs tanúd egy sem"? - kérdé a kádi. "Ó jaj, bizony nincs" - felelé a szomszéd sóhajtva. Csalatkozol - mondá végre a kádi - íme én öt tanút ismerek, kik melletted s Bekir rosszlelkűségéről tesznek bizonyságot! - s ezzel kihúzta az öt erszényt, és mind Bekirt, mind hamis tanúit a Korán szerinti bűntetésben elmarasztotta.

Igaz, mondá az olasz tovább, hogy a kádik közt nevezetes gazok is találtatnak, kiknek rosszasága a nép száján példabeszédekben él. Mindenesetre a Korán s a szent hagyományok a legmagasb képet adják a bírórul. "Valóban - így szól a törvény -, Istenét s a prófétát árulja el a fejedelem, sőt az összes muzulmán társaságot, ha a bírói hatóságot bár egy becsületes és érdemes emberre ruházza, azonban olyanra, kinél még erényesb és tudósb találtatnék. Ember óvakodjék bíróságot vállalni, ha nem bír a hozzá szükséges tulajdonokkal, mert tőle majd Isten veend számot. Ellenben a másoknál jobb és tudományosb embernek attól vonakodni nem szabad. Minden bírónak szabálya legyen ajándokot senkitől el nem fogadni; sőt jól fog cselekedni, ha másokkal nem is társalkodik s vendégségekre, ebédekre meghívásokat soha el nem fogad. A bírói testületet mindennel ellátni a közkincstár kötelessége, s mit az így kap, ne mint bér vagy díj, de mint tartás és tápla tekintessék."

De ez pium desiderium; nemcsak vesztegethető sok bíró, de van sok furfangos is és a nevetségig szofisztikus. Mindenki ismeri amaz antiochiai kalmár ügyében hozott ítéletet.

- Bocsánat -, mondám -, én semmit sem hallék róla.

- Az egész igen rövid, de érdekes is, tehát elmondom - felelé az olasz. - A muzulmánoknál peres ügyekben szokás a Koránra esküdni s néha hozzátenni - föltéve hogy az esküvő nős - miképp nejétől választassék el, ha nem mond igazat. Egy antiochiai kalmár ily esküt tőn egykor, s mivel gyönyörű nejét szenvedélyesen szereté, hirtelen hozzá adá: de csak huszonnégy órára. Azonban épp e záradék volt az, mi ellenfelében egy új eszmét költött. Nem a pör tárgyát, selymet és tevét vágyott ő ezután megnyerni, neki foga a szép nőre vásott. Tehát nem sajnált semmi áldozatot amannak állítását hamisnak bizonyítani be, s valóban az ítélet részére is dőlt el.

Mit csináljon a szegény antiochiai kalmár? Borzadva gondolt a pillanatra, melyben imádott neje, önhibája miatt, ellenfelének fog átadatni. Sorba járta a leghíresb ulemákat, de egy sem tuda tanácsolni, mert hisz a bíró csak azt mondta ki, mire ő kötelezte magát. Végre megtalálta emberét s fél vagyonát e ravasz ügyvédre költvén és a kádira, ezek ketten az ítéletet végrehajtáskor így magyarázták: hogy az ítélet értelmében a kalmár neje tartozván huszonnégy órára tőle elválasztani s szeme előtt más férfi karjába feküdni, miután az Antiochia falai alatt fekvő Orontesz folyam, mint neve bizonyítja, férfiút ábrázol és így a törvényes ítéletnek teljesen megfelel, az elválasztott nő annak karjaiba helyeztetik s ott maradhat addig, míg ez neki és Orontesznek kölcsönösen tetszeni fog.

Ez az antiochiai kalmár története, legalább a görögök ezt így beszélik; de tudnunk kell, hogy a görög a törökről mindig rosszat beszél.

Másnap a karaván-ünnepet valék megnézendő. Négy fő ünnepe van a töröknek: a Ramazán vagy nagy bőjt, mely 29 napig tart; a Beiram vagy bőjtvég, mi három napbul áll s a mi karneválunknak felel meg; a Kurban-Beiram vagy áldozatünnep Izmáel, helyesebben Izsák feláldoztatásának emlékezetére, ez öt napot vesz el, és ez utóbbi két ünnepen minden dolog megszűnik, mindenki új ruhába öltözködik, látogatást tesznek és kapnak, s nappal mint éjjel szakadatlan mulatozásban telik el. De a török ilyenkor a szegényekről sem feledkezik meg, alamizsnákat osztogat, a tizedet jótékony célokra fordítja; 200 000-re mehet a juhok, bárányok, kecskék száma, miket áldozatképpen Sztambul népessége ekkor megöl, melynek húsát barátai, rokonai s a szűkölködők közt kiosztja. Előtte néhány nappal Rumeliából s Anatoliából bolgár pásztorok ezerenkint hajtják ide a nyájakat, melyek a város utcáit s környékén a zöld tetőket bégetve elborítják. Az ártatlan állatok szarvai megaranyozvák, fejeiken s farkaikon talizmánok függenek, gyapjaik veres, kék, sárga színre festvék s tarka szalagokkal és göndör papírszeletekkel felcifrázvák. E nyájak rendesen az Egri (=görbe) kapun ünnepélyesen vonulnak a városba, előtte a pásztorok vasárnapi öltözetben mennek nagy fehér s bozontos kutyáik kíséretében, s utánok lármás zene, csörgő dob, harsogó trombita, síró duda riasztja fel az alvó visszhangot. Egész Sztambulban nincs egy ház, sem egy család, mely ilyenkor egy állatot áldozatképpen meg nem ölne.

Negyedik ünnep a próféta születés-napja, neve Meolud, midőn a szultán pompás menettel az Akmet-moséba megy, ott átveendő a mekkai seik levelét, melyben ez vele a zarándokok szerencsés megérkezését tudatja.

De mint népünnep legérdekesb a karaván- vagy a szent tevebúcsú, azaz a nap, midőn a mekkai zarándokok Sztambulból a szent városba indulnak.

A mekkai zarándoklás egyike az izlam öt fő-ágazatának, 631-ben Mohamed által szentesítették meg újra. Ez olyan kötelesség minden muzulmánra nézve, férfira s nőre egyiránt, mely alól magát elegendő ok nélkül ki nem vonhatja. Alóla csak a Seik-ul-izlam vagy a kerületi fő-imám oldhat fel, de a feloldott vagy képviselőt tartozik küldeni, vagy alamizsnát adni, körülbelől annyit, mennyibe útja kerülne, mely összeg a vagyontalan zarándokok segedelmére fordíttatik.

A híres kalif, Harun-al-resid többször megtevé e búcsú utat, midőn pedig benne megakadályozva volt, háromszáz helyettest küldött, kik érette imádkoztak. Az Ozman fejedelmi házból csak kettő végezte e zarándoklást személyesen, I. Mohamed leánya, és Dzsem, II. Bajazet szerencsétlen testvére, a híres dalköltő, ki mint száműzött Civita Vecchiában, mint mondják, a pápa rendeletéből méreg által múlt ki. A szultánok politikai okokbul nem távozhatnak el Sztambulból, de képviselőjök soha nem hiányzik, egyik a mekkai fő mollah, másik a Szura-Emini, ki mint ilyen a karaván-sereg vezére. E nagyszerű karaván-sereg alapítója I. Szelim volt 1517-ben, ki ekkor maga Mekkába mintegy 5 millió franknyi ajándékot küldött. Ennyit jelenleg a szultánok nem adnak, de mindenesetre tetemes összeget, s ha hozzá adjuk a szultánnők, vezérek, basák s más gazdag hívők ajándékait és számos szent hagyományok e célra szánt dús jövedelmét, több millióra megy azon pénz, mit a karaván-vezér a szent városba évenkint elvisz. E kincsnek rendeltetése részint politikai, belőle fizetik a puszták arabjait, kik a karavánt rablók s megtámadások ellen védik: részint vallásos, amennyiben utak, víztartók, kutak, hídak, élelemtárak építésére s fenntartására fordítattik azon útvonalon, melyen a karaván Damaszkból Mekkába megy. A többi pénz a szent moséra s Mekka és környéke szegény lakosainak segélésére adatik ki.

E búcsú kétféle: évenkinti és hétévi. A zarándoklók száma majd több majd kevesebb, 30 000 -150 000 közt változik. Sztambulból és Kairóbul indul el a két fő karaván-sereg. Amaz Damaszkban egyesül azon karaván-seregekkel, melyek Ázsia különféle részeiből tódulnak ott össze. Damaszkuszbul 40 napig tart az utazás Mekkába, számítva, hogy a sereg naponkint 12 órát megy; s a két város közt mintegy 60 állomás van, azaz ivóvíz a tevéknek, és födél az utazóknak. A kairói karaván Egyiptombul, Tripoliszbul, Tuniszból, Algírból, Maroccobul, Ethiópiából sereglik össze, mintegy 50-70 000 zarándokot számít, s a damaszkinál tíz nappal későbben indulván el, Medina és Mekka közt, Beder-Haninnál találkoznak össze, öt hat nappal az ünnep kezdete előtt.

A karaván Sztambulból minden évben Redzseb hó 12-én indul el. Korán reggel a szultán 14 lapátos sajkán hajózott Tsiragán tengerparti palotájából az ó-szerájba, hol miután az ország nagyjait ünnepi pompában fogadta volna, ment a Nuri Ozmanja moséba imáját végezni. Innen a szerájba visszatérvén, a középkapu fölötti kioszknak egyik ablakában helyet foglalt, honnan az első és második udvarban összegyűlt karaván-sereg festői tarka képében gyönyörködött.

Itt-ott fénylő testőri lovagcsapatok valának felállítva. Köztök hullámozva tolongott a zarándokok változatos serege, melynek öltözete oly különbféle volt mint ábrázata, aszerint amint, mely népfaj s mely országból származott. Leginkább feltűntek a puszták dervisei, kiknek piszkos hajfonadékai hosszan lefüggnek a szarvasbőrön, melyet köpenyeik fölébe öltenek. Mögöttök nők csoportja állongált, némelyek mezítláb, gyalog, keresve a magas platánok hűvös árnyékát, némelyik a kocsiban, melyről aranyrojtú karmazsinpiros függönyök lógtak le. Középben a téren az úti tevék megterhelve álltak békésen, oldalt az ortakapusi-kioszk rácsozatai mögött a szultán hárem-női látva, de látatlanul tekintgettek ki.

Midőn a vezérek a karaván-rendet megállapíták, a Gülhane-kioszk melletti ágyútelep 21 lövéssel indulásra jelt adván, a menet elkezdett haladni.

Elől mene egy osztály huszár, fényes öltözetben s hangzó zenével. Utána jövének a fő Emír s a próféta ivadékai, új zöld kaftánban s turbánaikon arannyal hímzett zöld kendővel, valamennyi lóháton. Mögöttök a sztambuli polgármester, utána a galatai és szkutarii, ezek után a rumeliai és anatoliai ország-bírák, s a legmagasb rangú ulemák és imámok lovaglának, ragyogó szerszámú paripáikat szolgák vezeték, s mindeniket titkárai vették körül szinte lóhátón, és ezek után a szultán udvarnokai jövének hasonlóképp lóháton, gazdagon kihímzett zöld egyenruhákba öltözködve.

Ekkor a szultán törpéje tűnt elő, egy 40 hüvelyknyi magas emberke, oly borzasztó rút, mint rendkívül parányi, egy valódi babszem Jankó térdig érő fekete szakálla. Azt mondják róla, hogy igen elmés, igen mulatságos, de épp oly gonosz ördögke is. Udvari ünnepmeneteken rangja a nagyvezér után van, valóban jelentékeny összeállítás! A leggyönyörűbb karcsú arab mént ülte, melyet dús szerszám födött, mellette négy szolga ment, mögötte a szultán két kamarása lovagolt.

A törpét követte egy serege az udvari szolgáknak és apródoknak, ezüsttel kivarrott köntösben, kiknek egy része ezüst füstölő edényekben aloeszt, tömjényt s egyéb illatos szereket vitt, más része himnuszt zenge, melyet néha néha e szavak "Allah! Allah hu Akbár" szakítának félbe.

Ezután a Szurra Emini vagyis a karavánvezér jött, hivatalnokaitól és szolgáitól kísérve, mögötte a Mudzadzsi Basi (=jó hírek hozója), kinek tiszte a szultán saját kezével írt levelét a mekkai főnöknek átadni. E levél három selyem zacskóba tétetik, mely mindenkik a császári pecséttel záratik be, s valamennyi egy becses zöld selyem kendőbe van bebongyolva. Lovát kantáránál fogva két lovász vezetvén, ő a küldeményt mind két kezével, a nyeregkápa fölött magasan emelve tartá.

Végre a teherhordó két teve jöve. Ezek világi célokra soha nem használtatnak. Állítólag azon tevétől erednek, melyen ült a próféta akkor, midőn Mekkából Medinába menekült. Bókolva hajolt meg a pórnép, fejére port hintvén, midőn e két szent állat mellette bután elballagott.

Az első teve pompásan vala felszerszámozva, kantár, farszíj és hasaló drágakövekkel kirakott zöld bőrbül volt. Nyakán s farkán amulettek s talizmánok lógnak, homloka felett strucctollakbul kötött magas bokréta ingadozott. Hátán ékesen faragott s hat lábnyi magas láda emelkedett aranyszövetű szőnyeggel betakarva, mely fölött mindenféle színű tollbokréták és zászlócskák lengettek. E ládában vitetik ama szőnyeg, melyet a szultán a Kába számára évenkint küldeni szokott. Az egész állat drága takarókkal minden oldalrul annyira be van födve, hogy tagjaibul mit sem lehete látni.

De még szentebb a második teve, melyen semmi nincs ama nyergen (=máhfil) kívül, mely mintájára van alakítva annak, melyet a próféta használt akkor, midőn tevehátrul vagy ítélt vagy szónokolt. E nyereg ezüsttel kihímzett zöld bársonybul van készítve, mint a kantár s minden szerszám is mi rajta van. E két tevét számos lovász s egy tiszteletőrség kíséri s utánok megy a Hakim-ul-hadzs, vagy a karaván-bíró, kinek tiszte a zarándokok közt, ha szükséges ítélni s rendőreivel a csendet s rendet útközben fenntartani.

Lármás, mondhatni vad zenétől megelőzve jöve ekkor a zarándokok egy része, vegyítve fanatikus és szilaj tekintetű dervisekkel, kik tele torokkal zengték énekeiket. A zarándokok legtöbbje a szegény néposztálybul való volt, kik hosszú lehántott botokra támaszkodva lelkesedve kiáltozák "Allah, Allah! Hu hu!" Ezeket egy csapat katonaság követé, körül fogva több öszvéreket, piros bőrbül készült szerszámmal gazdagon felcifrázottakat, melyek ékes ládákba részint a prófétáról maradt hét szent ereklyét, részint az évenkénti ajándékokat hordották. Három közűlök különösen azon becses sátorral volt megterhelve, melyben e szentségek s a kincsek éjjelenkint útközben őriztetni szoktak.

Az öszvérek után ismét zarándokok jövének és ezek után jött végre az oly csudálatos mint gyönyörű szerecsen lovagosztály, mely a menetet berekeszté.

Ilyenkor Sztambul összes népessége talpon van az épp oly pompás, mint festői menetet szemlélni. És még érdekesb látni midőn e karaván-sereg az öbölben hajókra, kompokra, s ezer meg ezer kaikokra ülve a tengeren áthajóz - alig látszik tőlök a tenger tiszta hulláma: ilyen lehetett Xerxes tábora midőn az hajdanta a Dardanellákon átkelt.

De még ennél is szebb látni e sereget, midőn az ázsiai parton, Haider-basa térén, Szkutari mellett összegyűl s onnan útnak indul. Ez az egyetlen alkalom, hol Törökországban nők és férfiak szabadon összevegyülnek. Kíváncsiak és zarándokok, gyalog, lóháton és kocsiban lótnak és futnak; ez ismerősét keresi, ez barátaitól vesz búcsút, talán örökre. Gyermekek, nők szamárháton ülnek, széles napernyővel védve magokat a nap heve ellen. A gazdagok kocsikban kéjelmesen hevernek, szörpölve kávéikat, mikkel szolgáik kínálják, itt-ott a fák ágain lepedő hintákban gyermekeket ringatnak. Odább serbetárusok járnak fehér kötényben, ez itt aludttejet, az édességet, amaz pogácsát vagy jeges vizet s ízletes gyümölcslét kínál. Lobogó tüzeken üstök füstölögnek, mikben egyik főz, másik süt, a vendég soha sem hiányzik. Emez mint egy eleven kígyót tekergeti nyakára s meztelen karjaira a nyúlékony cukrot, s ki mennyit akar, annyit vesz el belőle. Platánok s ciprusok hűvös árnyékában nő és férficsoportok üldögélnek, kéjelmesen szíva az illatos dohány füstjét, s egy-egy zörejre az ágak közé fölpillantva, ha nem esik-e le valaki azok közül, kik oda másztak föl, hogy az egészet e magasbul jobban láthassák. Az út mellett, mely Nicodemia felé visz, fekszik egy nagy temető, mely ilyenkor a nézők sokaságától elborítva mintegy megelevenedik, élő és holt, ember és sírkő összevegyül, s a tarka öltözetű élőket a kifestett turbános síremlékektől alig lehet megkülönböztetni. Míg a kiváncsi nézők sokasága türelmetlenül várja az indulást, a zarándokok sietve foglalkoznak; ez búcsút vesz véreitől, az rakosgatja poggyászát, ez gyermekét csókolja meg utószor, az még valamit feledvén el, nejét inti vissza, ez visszanéz a szép Sztambulba, hol kedvesei vannak, az a messze ismeretlen távolba mélázva tekint mint egy homályos jövendőbe. Minden jelenlévőt foglalkoztat a nagy látvány, a néző mulat, a zarándok gondolkodik, csak a néma sírkövek nézik hidegen ciprusaik közül a maradókat is, a menőket is.

Végre megszólal a katonai zenekar, jajgató keleti dalt fúva, mintha búcsút mondana, s a menet elindul. Elől mennek a lovak, öszvérek, púpos tevék, szamarak, megterhelve sátorokkal, létrákkal, ládákkal s kosarakkal, mikben a sereg elesége van. Némelyik bársonnyal borított ékes szekrényt visz s fején fekete és fehér tollbokréták lengenek. Ezeket a szolgák, cselédek, szerecsen rabszolgák követik. Utánok jönnek a zarándokok; azok, kik a búcsút már egyszer megjárták, zöld turbánt viselnek, mindeniknek kezében van egy vándorbot, soknak vállát egy bárány, kecske vagy őzbőr fedi, a legnagyobb rész rongyos, de festői köntöst hord, és egy hosszú póznát, melynek végén kosárka függ, melybe a jó szívű kegyesek adományaikat hányják. Látni itt mindenféle népet, mindenféle viseletet: cserkeszt, bosnyákot, törököt, arabot, áfrikait, herélteket, derviseket, s egymás mellett halad a szegény gyalog, mezítláb, és a gazdag, ki izmos teve hátán selyemernyő alatt árnyékban élvezi a dohányzás andalító kéjeit. Némelyek nemes eredetű méneken lovagolnak, gyöngyházas hosszú puska függ vállaikon, övük tele tőrökkel, s nyergeik hüvelyéből ezüstös pisztolyok ragyognak elő. Végre jönnek az állatok, melyek a szultán s más előkelő basák ajándékaival vannak megterhelve. Ezeket a Szurra-Emini és fegyverzett nagy kísérete követi, és egy katona osztály, de mely utóbbi csupán pompa kedvéért van itt, mert ez a karaván első állomásától a fővárosba visszatér.

Én is egész odáig elmentem, s másnap hajnalban egy dombtetőrül nézém, mint folytatta pusztai útját a magára s sorsára hagyott karaván. Egy nyomtalan ösvényen párosával vagy egyenkint menvén állat s ember egymásután, ez 50 000-ből álló sereg oly hosszú vonalat képezett mint egy keskeny patak, mely kígyózva tekereg át egy homokos lapályon. Eleje a vonalnak a távol ködében már rég elveszett, míg közepét s végét csendesen mozogni s haladni láttam. E látvány nekem oly bánatos volt. Szívemet ellágyulni éreztem. A hitben, bár az ne legyen a mienk, van valami magasztos. Vallásuk így rendelvén, bátran s nyugodtan mennek ők a nagy útra, elhagyva szüleiket, nőiket, gyermekeiket, félbeszakítva dolgaikat, terveiket, s megválva a bájos Sztambultól, a kies öböl hullámainak édesen mormogó zúgásától, a platánok hűsében csörgő kúttól, égető hőségben, kietlen pusztákon, folytonos magányban majdnem hat hónapig utaznak, hogy egy gondolatbeli jót cselekedjenek. S kitudja, visszatérnek-e? A fáradság sokat kimerít. Néha tápjok fogy el, többször vizet nem találnak. A sivatag nem nyújt betegnek puha ágyat, a számum dögszél az egészségest megöli. Ha oroszlánok s tigrisek körmei ellen van fegyverök, de gyakran áldozatai lesznek rabló tribusoknak. Igen sok nem látja közülök többé kedves szülőföldét, egy bizonyos évben belőlök 40 000 holt el útközben!

E búcsút pusztákban járó karavánsereg az emberi élet leghívebb képe a földön. Esténkint egy kút s néhány pálmafa körül megtelepedvén, tábort képeznek és ezer meg ezer sátort emelvén, úgy tűnik ez föl mint egy város, mely varázsütésre támadt. De másnap hajnalban mindez eltűnt, nyoma sem marad a pusztában, kivéve a tűzhelyeket, melyek még soká füstölögnek magokban.

Mint az elment karaváncsapat üres tűzhelyén, úgy állunk a megholt ember és az elveszett nemzetek s birodalmuk mögött és álmélkodva sóhajtva kérdjük magunktól: itt élt ő, itt állottak ezek, és hova lettek?