XIX. Sztambulból elutazom. Hajón a dervissel újra találkozom. Véleménye Magyarországról. A török birodalom történetét velős kivonatban elbeszéli. Megmagyarázza, hogy a török állodalom alapelve szabadság és egyenlőség, hogy a szultán nem korlátlan úr, s vallási dolgokban nem bír pontifex hatalmával. Gondolatim a török birodalom jövőjéről. A Dardanellák

Hiába, gyarló az ember, elvégre mindennel betelik. Bár Sztambul páratlan világváros, örökké kies vidék, kezdtem szépségeit megszokni, hiányait megunni. Újra erőt vőn rajtam azon csüggedtség és fájdalom, mely hazámból kiűzött. Aszerint amint e keleti élet megszűnt nekem új lenni, a bús emlékezet homályos fátyolával, mint halotti lepellel borítá el fájó lelkemet, s minduntalan otthonra, és hon hársfák árnyékában ama sírdombcsoportra gondoltam, mely hazámban egyetlen birtokom.

E csodás világ itt egy időre elrészegíté elmémet. De ez sem tarthatott örökké. Mi tartós az életben? Mi nem üres s múlékony csalódás? Boldog, ki szépen álmodik és későn ébred. Egy ilyen álom volt az én életem itt; váratlan pompa, ismeretlen szokások, az emberi alakok, öltözetek, épületek változatossága, a természet csodaszépsége, a tenger zúgása, az ég tisztasága, mindez elszórakoztatott, mint új tárgyak s játékok a síró gyermeket elszórakoztatják.

Midőn a tavasz zöld pázsittal s virágokkal borítja be a sírhalmot, némileg megvígasztalódunk. De ősszel, midőn a szél azokat meghervasztja, s száraz kóróin kívül semmi sem marad, a kopasz domb kietlen tekintete szívünket újra s még jobban elszomorítja. Lelkem s képzelődésem élénk foglalkozása volt az, mi itt bánatomat egy időre velem elfelejtette, de az erejéből vesztvén, ez annál sötétebben lépett föl, s már nemcsak mint bánat, de mint szemrehányás is, hogy felejteni tudtam.

E perc óta Sztambulban nem volt nyugtom. Hová menjek? Nem tudom. Mi után vágyok? Nem ismerem. Mi és merre vonz? Semmi különösen. Én nem hasonlítok fecskékhez, darvakhoz, s a költöző madarak seregéhez, melyeket tavaszkor és őszkor titkos vágy új meg új hazába von, én szél és felhő vágynék lenni, mely hol magasan, hol alant, hol keletre, hol nyugotra száll, s bár megállapodik néhol, de sehol nem telepedik le; hazája a világ, kedve a szabadság, ösvénye a levegőég.

Talán a Jordán vizét s Jeruzsálem falait nézem meg, vagy Egyiptomban a titokteljes Szphinxet, az óriás piramisokat, Thébe s Memphisz roppant templominak borzalmas omladékait - a csodák ez országai, a temetők e birodalmai azok mik némileg vonzanak.

Mit csináltam? Követtem bujdosási vágyamat, s éppen egy török gőzös lévén Smyrnába indulandó, rajta magamnak egy helyet bérlék. A hajónak ugyan még azon este útra kellett volna erednie, de egy kormánysürgönyre várakozván, az éjjelt az öbölben töltöttük. Csak másnap hajnalban vontuk föl vitorláinkat, s én korán a hajófedelen valék, hogy Sztambul gyönyörű tekintetén még utószor legeltessem szemeimet.

Pompás nyári reggel volt, a tenger csendes, a szél kedvező, az ég tiszta, s hajónk, mit egy eleven hal, vígan metszé a ragyogó hullámokat. Midőn az ó Szeraj-foknál a Marmara tengerbe fordulánk, dörögve szólaltak meg visszhangzó ágyúlövések, miknek ismétlő hangjai a távolban tompán elenyészvén, a sugár minaretek - ezekről a muezzinok csengő szózati hívák imádságra a hívőket. Így kezdődik itt minden nap, Isten nevével költetnek föl az emberek.

Röpülvén hajónk, még egyszer szemlét tarték a bájvilág tündérszépségeinek összegén. Csaknem érinté az a Szeraj falában azon lejtő nyílást, melyen - a monda szerint - a hűtlen odaliszkokat, egy kígyóval s egy macskával zsákba kötve a tenger hullámiba taszíták. Hány ilyen kecses testnek volt e nyílás utolsó útja! Jobbra emelkedik a víz közepén Leander tornya, mely mint egy fehér alabástrom-oszlop kél a kéklő habok mélyéből; túl az ázsiai oldalon, a festői Szkutari háta mögött egy új roppant katonai laktanya tűnik föl száz meg száz ablakával, izmos tornyokkal szögletein, mik fölött a félholdas zászlók veres színben lobognak; tovább a tenger rezgő hullámain a fejedelmi szigetek csoportjai leszállt felhőkkint úsznak, és messze, igen messze a bithyniai Olymp hegycsúcsok hóval borítva tündöklenek, a kelő nap sugáraitól rózsaszínt kapva; balra, az európai oldalon hajónk vitorlája csaknem érinti a fekete kőfalat, mely még a rómaiak korábul való, sorából búsan tekint le ránk rovátkos falaival a barna Héttorony, hova egykor a követek zárattak; lábait a vén épületnek a mormogó tenger nyaldossa, míg hátával egy emelkedett halomnak dől. A törökök Jedi-kulénak, a görögök Heptapurgonnak nevezik. Öreg már, még Zeno császár építé, tehát omladozó félben van, de váralakú, nehéz sötét tekintete annyival szebb hatású, mivel feltűnő ellentétet képez azon lebegő, ragyogó kúpokkal s gyertyaszál könnyűségű minaretekkel, melyek mögötte Sztambulból ifjú életben s mosolygó színben emelkednek.

Azonban hajónk haladt, haladt, s aszerint távozott, vonult vissza Sztambul is. De még órákig csodálhatám szépségeit; aszerint, amint ösvényünk fordult, változék a kilátás is, s minduntalan egy új kép volt az, mi szemeimnek mutatkozék. Ha egy része eltűnt, más tűnt elő, az egésznek rajza majd közeledett, majd távozott, most kinyílt egy öböl, majd egy fok emelkedett föl, s az egész egy színpadi tetszős diszítmény volt, mely felvonáskint változik. De apródonkint szemeim elől elvesztém a kedves kioszkokat, mik a tengerben fürödnek, a halmokat függő kerteikkel, a platán, orgona, fige s jázmin borította hegyoldalokat, a márvány mosékat napfényben égő érc kúpjaikkal, a magas fehér minareteket, a komoly ciprusokat körülbúgva galambok seregétől, a tarka színű házak amphiteatrumát, s végre a galatai s új szeráji torony is eltűnt a távolban - a szép álomnak puszta emlékezete élt lelkemben.

Utazóink legnagyobb része muzulmánokbul állt, kik nem örömest búvnak szobába, hanem inkább kedvelnek a hajófödelen puha szőnyegekre letelepedni. S miután pogyászaikat nem adják a kapitánynak át, hanem tanyáik körül felhalmozzák, képzelhetni, hogy annyi láda, kosár, nyereg, lószerszám, bútor, fegyver, szőnyeg közt sétálni mi tér sem marad. Kivált ha még hárem is van, mely körül egy sátort vonnak fel, s ajtajánál egy szerecsen rabszolga fegyveresen ül, ki vad tekintettel kerget el mindent, ki a sátorhoz csak közeledik is.

Sétálásom közben a nagy árboc tövénél egy dervist vevék észre, ki éppen arcra borulva imádkozott. Ez volt oka, hogy arcát nem láthatám. Csak később veték ismét történetesen rá egy pillanatot, s szeme enyimmel egyszerre találkozván, Ali barátomat ismertem föl benne.

Nem mondhatom, mennyire megörvendeztetett e véletlen találkozás. Huszonnégy óra óta az egyedüllét terhe iszonyúan nyomta keblemet. Soha nem éreztem ennyire a közlekedés szükségét, s hiába tekinték körös-körül, nem találtam embert, kit ismertem, vagy ki engem ismert, avagy akivel megismerkedni kívántam volna. Valóban rohanva ugrottam hozzá, s oly szenvedélyesen öleltem magamhoz, mintha apám lett volna. Ő is nagy örömet nyilvánított, bár komoly méltóságát nem vesztette el, csak szemei lángoltak ősz szemöldjei alatt. A körüllévők pedig bámultak, midőn látták, hogy egy keresztyén s egy dervis oly forrón összeölelkezik.

- Örömmel látom, hogy találkozásunk önnek is kedves - mondám én -, de hogy van az, hogy önt e véletlen kevésbé lepi meg?

- Mert én meg voltam győződve - felelé ő -, hogy mi még az életben találkozni fogunk. Hol és mikor? Azt nem tudtam, de hely és idő a dologban nem az, mi figyelmet érdemel. Tudja ön miért kellett nekünk a földön találkoznunk?

- Mert szeretettel viseltetünk egymás iránt.

- Nem.

- Mert a sors úgy akarta.

- Ez oly felelet, mely mindenre illik, de semmire sem áll.

- Mert a végzet könyvében így volt megírva.

- E válasz egy az előbbivel, ön csak a szót változtatta. Különös, hogy önök nyugotiak, mindent, mi nem az emberi akarattól függ, vagy a véletlennek tulajdonítanak, mintha történnék egy magasb ok nélkül valami, vagy pedig azoknak keresésében a földi élet anyagi viszonyain túl nem mernek menni. Hiszen az élet e földön csak egy oly tünemény, melynek szülő okai Istenben, a lelki világ örök törvényeiben keresendők. Az anyag a földön támad s enyész is el; majd elválik, majd összerokonul, és így módosul bizonyos törvények szerint, miket az ész, ha búvárkodik, képes mind kitalálni, mind meghatározni. De nem ez az eset a lélekkel és szívvel, a gondolattal és érzeménnyel. Ezeknek természete túlvilági, melyek valódi ismeretére elvont szemlélődés vezethet. A lelki dolgokhoz a kulcs az égben van, ki itt kezdi vizsgálódásait, csak az fogja a lelki embert érteni, s megmagyarázni, benne mi másoknak homályos. Azt gondolja ön, hogy például szeretet s gyűlölség az emberekben a földön támad? Csalatkozik. A lélek ezeket s egyéb tulajdonait magával hozza onnan, honnan ered. A lelkeknek sokféle seregei vannak; melyek ott rokonok, azok itt alant is rokonszenvet éreznek egymás iránt, s ha távol vannak is, nincsenek elválva, ha nem látták is egymást, nem ismeretlenek egymásnak, de akik ott elkülönözvék, azok itt a földön is mint idegenek haladnak el egymás mellett. Ezért midőn én önt először megláttam, úgy fogadtam mint lelkileg régi ismerőst a túlvilágból, kitől elválni mindig fájdalmas, de találkozni vele nem meglepő, hanem természetes, mint természetes, ha két ismerős utas ugyanazon ösvény különböző fordulatain hol itt, hol ott találkozik. Én tehát, ha nem reményltem is önt látni, de soha nem ütközöm meg, ha embert látok ugyanazon lélek-családból, melyhez én is tartozom.

E pillanattul fogva én nem menék le hajószobámba. Csendesen a dervis mellé telepedém a puha szőnyegre, s ő mint egy szíves házi úr illatos kávéval, dohánnyal, báránycombos rizzsel ellátván, míg a hajó lágyan haladt a nyugalmas tengeren, mi folyvást beszélgeténk, úgy hogy álom szemeinkre egész éjjel nem jöve. Ő Smyrnába, onnan Bayruthba, innen Bagdadba szándékozék, hol a szerzetnek, melyhez tartozik, hat hét múlva nagy gyűlése fog tartatni.

Szórakoztatni óhajtván bánatomat, minek borongását arcomon mihamar észrevette, nemzetünkről s hazánkról tudakozódott, úgy hogy ezeknek csaknem egész történetét el kellett neki beszélnem. Ő türelmesen hallgatott mint egy néma szobor; a török igen tud hallgatni, csak néha-néha, midőn előadásom lankadt, szóla közbe, s oly mély és messze vágó kérdéseket tőn, mik nem egyszer zavarba hoztak. Ki veheti rossz néven, ha az ember dícséri nemzetét? Ha lángoló ecsettel rajzolja szenvedéseit? Ha okát ezeknek másokban, és nem nemzetében keresi? A török szomszédság gyászos s vég következményeiben eldöntő lévén hazánk múlt és jelen sorsára nézve, alkalmasint többször túlcsordult panaszom keserv-pohara, s lehet, hogy éppen a török nemzetre is kiömlött. Mint egy hív őr, ki gondosan felügyel a kincsre, melyet rábíztak, ő rendesen ekkor szólonga rövid kérdéseivel közbe. És én siettem azokra válaszolni; csak később vevén észre, hogy minden kérdése egy csel, egy hurok volt, hogy mindenik egy szókratesi mesterfogást rejtett magában, úgy hogy nem egyszer képtelen valék szegény nemzetem s hazám roppant politikai hibáit elpalástolni.

"Igaz -, mondá a dervis -, mi török és magyar, századokon keresztül sokat ártánk egymásnak kölcsönösen, s mi nektek többet, mint ti nekünk. De miért? Nem mivel katonánk vitézebb, a vezérlet okosabb volt, hanem a hadviselés gondolata volt jobb. Mi mindig az ellenség földén hadakozánk, ez roppant előny, mert mindig azon nemzet szenved többet, melynek országában a háború folytattatik, megveretve visszavonulánk és ti nem űztetek, győzve uralkodánk nálatok.

- Polgári és műveltségi fejlődéstöket megzavarhattuk, de bizony nem mi vagyunk okai, ha mind értelmileg, mind politikailag nagy nemzet nem levétek. Ti már öt század óta valátok keresztyének és tagjai az európai státuscsaládnak, midőn mi Európába jövénk helyet foglalni. Szabadok valátok igaz, de ezen kívül az ipar, művészet, szorgalom mi kincseivel bírtatok? Mi nagy művek s emlékek pusztítását vethetitek szemünkre? Becses képtáraitokat égettük össze? Érc szobraitokat s nagy embereitek márvány emlékeit romboltuk le? Királyi lakokat, fényes palotákat dúltunk szét? Nevezd meg ama híres egyházakat, miket sajnálva emleget a romjain ülő utókor! Valóban, dicső épületekkel hazátok soha sem ékeskedett. Hegycsúcsok tetejét számos lovagvár koronázta, de ha ezek nem állnak többé, jól tudod, hogy nem a mi vétkünk. Virágzó édent sem találtunk mi országtok földén, hogy annak elpusztításával vádolhatnátok. Sárbúl épült, s náddal és szalmával fedett falvakat találtunk mindenütt, melyek, ha ma leégnek, másnap hasonló alakban könnyen felépülnek.

- De ha ma eltűnne, ha pár század előtt eltűnt volna a török a földrül, hol élt, fényesb létnek hagyná nyomait maga után. Mi a keresztyén egyházakat mindenütt kíméltük, csak Görögországban s egyebütt a szobrokat mint bálványokat, a templomokat mint a bálványozás szentségtelen helyeit nem. Népünk lelkében oly szenvedélyesen él az egy isten tisztelete, hogy az a bálványokat semmi alakban nem tűrheti. Rombolván azokat, nem a művészeti szépet, de az otromba bálványimádást gyűlölte, öltözte legyen fel ez bár a görög ízlés kellemteljes alakait.

Távol legyen tőlem nemzetemnek érdemet tulajdonítani, mellyel nem bír, vagy birodalmunkat műveltség, épületek, emlékek pompájára s nagyságára nézve a rómaihoz s a görög ó világhoz hasonlítani. Én a mienket csak a magyarhoz hasonlítom. Szerény válasz ez önnek vádjaira. Én Magyarország minden részeit átutaztam, s meglepett benne nem az a mije van, de ami benne hiányzik. Miért nincsenek nagyszerű emlékei? Az érdem hiányzik, vagy művészek nincsenek? Hol vannak a kór- s tápházak s más jótékony intézetek? Szűkölködő, beteg nincs, vagy a gazdagok szívtelenek? Magyarországnak egykor hatalmas fejedelmei voltak, de akárhova tekinték, nyomaikat nem találtam. Hol vannak a fényes paloták, mikben laktanak? Hol a királyi sírboltok? Hol amaz óriás épületek s intézetek, nagy elmék vagy nagy szeszélyek bámulatos művei? Megfoghatlan, hogy egy oly dús ország kincse annyi századokon keresztül semmi nagyot nem teremtett, hanem nyomtalanul elpárolgott mint köd és felhő.

Mi legalább egy eszme, a vallás eszméje által nagyok valánk. Sztambul nemcsak tündéri kiessége, hanem templomainak pompája és sokasága által is világváros. Nézzen ön vissza reá, még innen jól látni ama lebegő kúpok s sugáregyenes minaretek házait, mik egy nép élő hitéről tesznek dicső tanubizonyságot. De nem Sztambult választom én összehasonlítási tárgyul az önök honával, maga Brussza, Adriánopol, Bagdad, Damaszk egyenkint több fölséges épületet s számosb iskolát és jótékony intézetet mutat föl, mint a keresztyén Magyarország összesen. És önök minket neveznek barbároknak, önök, kik történeti s építészeti emlékekben sem mérkőzhetnek velünk, és minket, kik sok becses hagyományt szétrombolánk, igaz, de sok újat, sok jelest, sok nagyszerűt is alkotánk..."

Itt a dervis elhallgatott, mert a napra föltekintvén, észrevette, hogy a második könyörgés ideje elérkezett. Tehát megmosakodván, imádkozott s valamennyi török, kik a hajón voltak.

Ezt elvégezvén, reggelizénk s utána kávézván és illatos dohányunk kék bodrait mélázva eregetvén a légbe, egy görög zenekar édes dalai mulattattak. Ezek nemcsak hangszeren játszanak, de egyszersmind énekelnek is, sőt utóbb néhány közülök átöltözik s mindenféle buja mozdulatú táncokkal szórakoztatják a nézőket.

Bár nyílt tengeren soha sincs tikkasztó meleg, a zúgó hullámok hűs fuvalma folyvást mérsékelvén a léget, azonban délután a legtöbb török azon szendergő boldog létnek adá át magát, mit ők kifnek (=dolce far niente) neveznek. Csak mi ketten beszélgeténk folyvást majd egy, majd más tárgyról, míg végre a társalgás a török nemzet történetére fordula.

Kíváncsi valék hallani, mint ítél magokrul egy oly tapasztalt s tudós ember, mint e dervis volt. Szmirnába érvén, első dolgom volt röviden naplómba írni föl ezt úgy, amint ő nekem elbeszélte.

"Ti azt hiszitek nyugaton - mondá a dervis többek közt -, hogy a török nemzet a puszták méheihez hasonló, melyek történetesen összegyűlnek, megszaporodnak s az erdőt és mezőt elborítják?

Ó nem, birodalmunk alkotása nemcsak sok vért, de sok eszélyt, sok értelmi erőt is kívánt.

Tekints arra kelet felé Ázsiában, oda, hol ama szép hegyeket látod kékelleni, ott van Brussza, az a mi ősvárosunk, sőt, nemzeti értelemben az a mi szent városunk. Ott fekszik az első hat szultán, és körültök huszonhat fejedelmi herceg, sok régi vezérek, begler-bégek, basák pompás mauzóleumokban, és kívülök még sok száz tanár, bíró, tudós, orvos, zenész, költő, szónok, s a leghíresb hittudók, kik nálunk mint szentek tiszteltetnek. Nem hiszem, hogy nemzet bírna várossal, mely annyi földi és szellemi, s hazai értelemben hozzá tartozó nagyság emlékeit így együtt bírná.

A vándor, ki messzirül jő, megdöbben, midőn ennyi nagy név, nagy érdem mellett elhalad. Brusszán még túl van egy nyílt mező, a hajdani Bithynia déli részében, a mostani szultán-őni kerületben; e mezőt Jenicsernek hívják.

Itt történt 1280-ban, hogy török deli ifjú, neve Ozman volt, 444 lovaggal utazék, visszamenőben lévén oda, honnan ősei egykor kiköltöztek. S amint utazék, ama mezőn két sereget láta csatázni, melyek közül az egyik sokkal kisebb volt a másiknál. Ozman nem ismervén a feleket, sokáig habozott, mit tegyen, végre egy nemes érzésnél fogva a gyöngébb részhez állott, és beavatkozása a csatát ennek javára dönté el. Kit diadalra segíte a mongolok ellenében, Aleddin, a szeldzsukok szultánja volt.

E szolgálatáért Aleddin neki a szultán-őni mezőséget ajándékozá, e térke most a török birodalom egy falucskáját alig teszi.

Ez vala ama kis pont, honnan a növekedő török nép a földet helyében megingatta.

Igaz, egymásután következő tizenegy nagy szultán kormányozta 258 éven keresztül az ozman birodalmat, szerencsés és ritka tünemény, milyen alig fordul elő valamely nemzet történetében.

Ozman és utódai előbb egy váracskát foglaltanak el, aztán többet, aztán tartományokat, aztán nevezetes városokat, utóbb a fehér (mostani Marmara) tenger partjáig terjeszkedének ki, készítének talpakat és töredékeny sajkákat, s ezeken egyes szigeteket rohanának meg, rajtok átevezének a Boszphoron s ott hódítgatának, később várakat építgetének a tenger mellékein, s mindezt fokonkint, lépésenkint, egymásután hajták végre, és rövid 172 év múlva azon Ozmannak, ki nem is saját birtokán legeltette juhait, utódja II. Mohamed Constantinápolyban, a görög hit és hatalom omladékain, mint császár székelt.

És nem telék bele összesen harmadfél század, egyik táborunk, több mint 20 000-ből álló, Bécset vívta, hajóhadunk Marseilles-t; az afrikai part északi vonala Gibraltartól a piramisokig a félholdat uralta, Jerusálem és Bagdad falain zászlónk lengett, három világrész legszebb része mienk volt, s kik tőlünk nem függtek, azok is rettegtek hatalmunktól.

De hol vette e marok nép ama roppant sereget? Hol e szegény nemzet a kincset hozzá? Hol e tudatlan pásztornép a képességet e nagy dolgokra? Éppen e kérdések bizonyítják, hogy a török világbirodalom alapítása s fenntartása nem pusztán durva, hanem nagy értelmi erővel volt eszközölhető.

Amely tartományt a nemzet meghódított, annak népét rabbá tevé. A nőket kiosztá a férfiaknak, mi a népességet szaporítá, a férfiakat dolgozni kényszeríté, mi a közgazdaságot nevelé, az ifjakat s figyermekeket fegyverviselésre oktattatá, mi által hadiereje növekedék. És a meghódított országok lakosait, részint hogy vegyíttessenek, részint, hogy ekképp össze ne forrhassanak ellene, egyik helyről a másikra átülteté, az ázsiaiakat Európába hozá át, a keresztyéneket pedig Ázsiába vivé: így a keresztyén s muzulmán népesség számított összeelegyítésével erejét, a központi hatalom irányában, mindkettőnek megtörte, egyszersmind a keresztyénség megszakadozását is eszközölvén.

Gyakran nem bírta a szultán a meghódított tartományt megtartani, ekkor úgy bánt vele, mint a kincses ládával a rabló, kiüríté, azaz népét magával elhurcolta s mint egy hasznos növényt a birodalom belsejébe átültette. Ezáltal azon másik célt is elérte, hogy a néptelenült tartomány ellenállani jövendőre is tehetetlenné lőn. Kegyetlen, barbár rendszer? Nem tagadom. De kérdem, melyik hódító nem kegyetlen, s melyik hódítás nem barbár? Napóleon hódításai Európában, az angoloké Indiában, mérve az új kor nézeteihez, nem voltak kevésbé kegyetlenek. Csak azt akartam bebizonyítani, hogy a török eszélyesen haladt elé dolgaiban, nem volt elég népe, tehát nemző, szülő, munkás, hadképes népet gyűjtött, ugyanaz által szomszédait s elleneit is meggyöngítvén egyszersmind. Így szerzénk mi népet.

És pénzt, kincset hogy? Mely országot legyőzénk, abból mindent elhordánk, mi értékes volt -, csak hűlt helyét hagytuk ott. Békét és frigyet soha nem köténk nagy ajándékok biztosítása nélkül, ezt megkívántuk, még ha vesztettünk is. Midőn valamely országot megtartani képesek nem valánk, legalább adózóvá tevők. Magától az országtól nem követelénk sokat, fejedelmétől annál többet, hogy ekképp a nép haragja ne ellenünk, hanem ellene forduljon. A távol eső országok helytartói többnyire kiszívták a népet, e visszaélést lehetetlen vala meggátolni, részint a távolság, részint az örökös háborúk miatt, de a zsarolás ritkán használt a bűnösnek; ha a pohár megtelt, a pióca tele szívta magát, eljött a lakolás órája, s a kincshalmaz az álladalom tárába folyt. Ez utóbbi eljárás csaknem állandó kormányszabállyá vált, a basák e veszélyt mindig reménylték kikerülni, és mindig beleestek. Egy-egy ilyen kincsgyűjtelék, tíz-húsz évi zsarolás gyümölcse -, néha egész hadjáratok költségét fedezte, melyek viszont a birodalmat új hódításokkal növelték. Mindez ugyanannyi csatorna volt, melyen a legyőzött nemzetek pénzereje nem szabályosan, nem pontosan, nem biztosan, de csalhatlanul folyt be a köztárba.

Egész Európa nem viselt akkor annyi háborút mint mi magunk, és pénzben soha sem fogyatkoztunk meg, pedig szultánaink csaknem mind tékozlók voltak. De vagy így kelle pénzt gyűjteni, vagy el kelle az új birodalomnak vesznie, mert folytonos hadaink közepett a föld műveletlen hevert s így attól adót várni nem lehetett, mert kinek azt szántania, vetnie, művelnie kellett volna, az összes nép télben pihent, nyárban pedig táborba szállt. Így szerzettünk mi pénzt.

Még azon politikai s hadviseleti képességet kelle ügyeink viteléhez megszereznünk, melyben a keresztyénség minket felülhaladni látszott. Ezt úgy eszközölte a török faj, hogy a görög, magyar, örmény, szerb, albán ifjak s gyermekek, nem mint heréltek, hanem mint muzulmánok fegyverben s hadviselésben oktattatván, s a basák udvaraiban alkalmazást nyervén, nekik úgy a kormányban, mint a seregben nyitva állt az út a legmagasb hivatalokra. Míg szokásban volt keresztyén gyermekeket adó fejében szedni, mindaddig ez volt az iskola, melyből a birodalom legnagyobb kormányemberei s hadvezérei kikerültek. De átjöttek a keresztyének közül nagy elméjű emberek is. Önöknek keserű igazság, de úgy van, hogy mi a keresztyénséget saját szülöttei által győztük le; van ebben, erkölcsileg tekintve, valami undorító, mint a fiú tettében, ki atyjának gyilkosává lesz, de ha önöknél Macchiavelli nagy status-ember, úgy nem tagadhatják, miképp e modor nagy politikai bölcsességre mutat. E férfiak állása nemzetünk körében sajátságos volt. Tekintéllyel bírtak a török nép előtt, mivel ez a keresztyéneket tudományos embereknek hitte; ők gyűlölettel viseltettek a keresztyének iránt, kik által apoztaziájok miatt megvettettek; mivel nem voltak rokonságban török családokkal, aszultánok bíztak bennök, és mivel a törökök irígységgel viseltettek ellenök, nagy dolgokat kellett véghez vinniök, s erős, vas karral kormányozniok, ez lévén az egyetlen mód, hogy egyrészről magokat fenntarthassák, és hogy másrészről családaikat megalapíthassák. Mahomed, nagyvezére II. Mohamednek, Ibrahim a nagy Szolimáné, és sok más, mind idegen származású volt, és hírök nem volt kisebb a szultánokénál, mint érdemök sem a birodalomra nézve. Orbán, a magyar ágyús, biztosítá II. Mohamednek az európai oldalon épített első várát, Rumeli-Hisszárit, s 600 fontos követ egy mértföldnyire vető ágyúi nélkül talán Constantinápolyt be sem vettük volna. Ekképp sikerült a török politikának a meghódított keresztyén népeknek nemcsak karjait szolgálatába kapni, hanem eszét s fejeit is, az elme keresztyén volt, a tudomány is - csak a szív volt török, a cél volt török, a szellem volt izlami.

De mi keresztyén elméket nemcsak úgy bírtunk, hogy sok kitűnő ember szolgálatunkba állt, de úgy is, hogy azokat az idegen fejedelmek tanácsaiban megvesztegettünk. A pápa keresztes háborút hirdetett, bűneiket megbocsátá azoknak, kik ellenünk fegyvert fogtak, de mindennek néha nem volt sikere, miért? Mert a cardinálok is, a pápa is elfogadták a szultán ajándékait. Húszezer aranyat küldött nektek Róma, hogy támadjatok meg, tőlünk az százezeret kapott, hogy mit szóval hirdetett, alattomban gátolná meg.

Hogy szultánunk a haderőt föl tudá használni, azt mutatja a roppant eredmény: e roppant birodalom, területileg oly nagy mint: Francia-, Angol-, Poroszország és Ausztria együtt. Kellvén hazát szerezni, országot alkotni, nemzetet képezni, a tábor mindig az egész népből állott. Igaz, nagy áldozatokba került így a háború, de részünkre a nagy szám többször eldöntötte a csatát, semmint elleneink részére a válogatott, de kis sereg. És azután néha a mongol, tatár s más vad népfajokkal is szövetkeztünk, melyeknek neve rettenetesb volt mint bajnoksága. Az adózó országok mindig tartoztak seregeket küldeni, melyek a csatában úgy állíttattak fel, hogy elsőkként hulltak el, hogy rajtok fáradt ki az ellenség dühe, s ekképp a török csapatok a fő pillanatban vezettetvén a harcba, azok lettek az áldozatok, s mienk lőn a bajnokság dicsősége s e végeredménynek nagy hatása volt mind elleneinkre, mind frigyeseinkre. Midőn a Boszphoron túl Ázsiában néhány népet legyőztünk, azokkal átjövénk Európába, s velök a bolgárokat, ezekkel együtt az oláhokat, ezekkel is egyesülve, a szerbeket, bosnyákokat, albánokat hódítánk meg, s valamennyivel együtt titeket magyarokat tiportunk le, ámbár ez legnehezebben ment. Hadjáratunk nagy titka volt tehát a kiesebb népeket meghódítani, ezeket magunkhoz csatolni erővel vagy másképp és így folytatni fegyveres foglalásainkat.

De hadunk mindjárt kezdetben szerveztetett is. Már Ozman utóda, Urkhán alatt, tehát 1326 táján, földbirtok adaték tömérdek népnek azon kötelezettséggel, hogy bármikor harcba menni tartoznak. S ez intézvény mindinkább fejlett, terjedt, szilárdult. Ez a híres szpáhik - török lovasaink, eredete. Hasonló eszme szerint alapíttatott, de századokkal későbben, a magyar határőrség rendszere, mely egykor tábortokat 100000 emberrel szaporította. Ugyanazon eszme ez, melyet a muszka zsarnok a cserkeszek ellen újabb korban alkalmazásba vett. Már Urkhán alatt vetteték meg az állandó sereg alapja is, tehát egy századdal előbb, semmint azt VII. Károly francia király behozta. Mi sokban mesterei valánk egykor Európának, kivált a hadviselés terén, nem csoda hát, ha rendesen mi győztünk. Urkhán alapítá a janicsárokat is keresztyén gyermekekből. Ez is egy ravasz, csaknem erkölcstelen eszme, mit a szív kárhoztat, de a politika csodál. Kezdetben e sereg kevésből állt, mint nálatok az udvari testőrség, de mindig lényegesen különbözött tőle abban, hogy a janicsárok mind vallásra, mind vérre nézve különbféle eredetű emberekből választattak, és abban hogy mihamar e testület nem egy kis osztálykát, de egy tábort képezett.

A szultánok uralma, kétségkívül, zsarnoki és tisztán katonai volt, annak kellett lennie; hódításra számított hatalomnak csak egy arisztokráciára, a katonaira lehetett támaszkodnia, és ez volt a janicsárok serege. Később a római praetoriánusok szerepét játszotta ez. Mely szultán ezt bírta, az mindent tehetett. Eredete a többi törökökétől különböző lévén; elszigetelve volt a néptől, melyhez családi viszony által nem köttetett, a hatalomhoz sem kötötte egyéb a kincsen kívül, mellyel elárasztott, és a kiváltságon kívül, miknél fogva a kormányhatalom valóságos részesévé vált. S addig bírta a szultán, míg képes volt fizetni vagy vezetni, vagy míg nagy tettekkel tündöklött maga; egy roppant buzogány volt, hasznos fegyver egy óriás erejű fejedelem kezében, de haszontalan, sőt veszélyes gyönge marokban. Valóban, midőn a megholt szultán őket lemészároltatta, saját jobb karját vágta le, mely az embernek nélkülözhetlen tagjai közé tartozva, meg kell gyógyítani, de elmetszeni nem szabad, mivel kipótolni nem lehet."

Itt a vén dervis elhallgatott. Sokáig gondolkodott magában. Ősz szempilláin mint fényes gyöngy pergett le néhány könnycsepp.

"Egykori derék bajtársimra emlékezem - mondá néhány pillanat múlva. Áldott legyen emlékezetök. Ők voltak a mi birodalmunk hősei, oszlopai. Ha bánni tudtak volna velök, a jövendőnek meg lehetett volna őket tartani. Ha a nemes vérű mén szilaj, meg kell-e azért ölni? Nem gazdájában van-e a hiba?... Ifjú éveimből tizenkét esztendőt tölték velök. Mi gyönyörű élet volt táborukban! Maga a nemzet szíve dobogott, vére lobogott benne. E lelkes sereggel éneklő, táncoló dervisek, imádkozó, buzdító papok jártak, zenészek dobbal és furolyával, és költők, a türkik, szavalók szerelmi és elmés dalokat, az ilahik (=isteniek), kik szent himnuszokat zengedeztek. Ti keresztyének a fanatizmus jeleit, a keresztet, melleiteken, mi a fanatizmust szíveinkben hordozzuk. Ha az összes török nemzet egy tábort képezett, e tábornak lelke a janicsár volt. Ő képviselte leghűbben azon két nagy eszmét, mi által nemzetünk akkor minden más európai nép fölött állt: a hitet és a nemzetiséget. Ezért győztünk mi hajdan mindig, mert csak mi bennünk élt elevenen ama két nagy eszme, és mindig az elv, a lelkesedés győz, soha nem a puszta fegyver.

Különben, a török nemzet helyzete veszélyes is volt. Európában ő a Fekete-, a Marmara- és az Archipel-tenger szélein telepedett meg, Afrikában a Közép-tenger partjain, Ázsiában is a tengerre eső vidékeket foglalta el. Attól tarthatott mind a három világrészben, hogy a beljebb lakók rohama által a habokba fog tolatni. Hasonlítván e szerint helyzete azon emberéhez, ki egy mély víz partján ül, és beléje szorongattatik; a török háborúk föladata volt nemcsak az elfoglalt helyet megtartani, de terjeszkedni is, mivel, ha nem terjeszkedett, ha nem erősbödött, minden pillanatnyi gyöngülése annak elvesztét is, mi már birtokában volt, fogta maga után vonhatni.

Természetes azonban, hogy térbeli terjeszkedése mit sem használt volna az épület belső erősítgetése nélkül.

A szultánok belátták, hogy miként a testnek élete a lélek, állodalomé a vallás és tudomány. Fejedelmeink hosszú sorában nincs egy sem, mint nincs szultánanya, s kevés van nagyvezér, ki az ország különböző részeiben mosékat s akadémiákat nem építtetett volna. Brussza, Adriánopol, Bagdad, Jeruzsálem s több más városok elborítvák ezekkel, maga II. Mohamed, a hódító tizenkét pompás mosét s ugyanannyi iskolát alapított. Ugyan, vallja meg ön, hogy - bár keresztyén, de istenhívő, ki mindnyájunk istene - nem érezte-e lelkét emelkedni, midőn Sztambult megpillantván, benne szemlélte azon számtalan jótékony épületeket, s ama pompás mosékat, melyek a város fölött uralkodva kélnek? Igaz hitről s őszinte vallásosságrul tesznek azok tanúbizonyságot. Ki tudja, egy városban a nép mikor imádkozik? Ajkárul a könyörgés elröppen, mint a szellő, mi csekély az ember! De e fölséges épületek, arcra borulva, örökös s állandó imádkozó képei a földnek.

S minthogy az izlam tanai szerint a szó jó tettek nélkül puszta hang, a fejedelmek teljesíték mindazt, mit hatalmuktól méltán várt a nép. Nem volt fejedelem, ki mosékon, iskolákon kívül ne épített volna közfürdőket mindennek, imareteket (=tápintézet) a szegényeknek, kórházakat a betegeknek. Utazzátok be e nagy birodalmat, s látni fogjátok, hogy nemcsak városaink el vannak látva kőboltozatos vízcsatornákkal, de ékes kutak vannak falvainkban, mezőinken, az utak szélein is, mi itt keleten kimondhatlan jótétemény, s épp oly szükséges, mint a lég. A hegyek oldaliban gyalog kőutak vannak, s mindenféle hidak, révek, várak, erősségek, őrtornyok, paloták, s itt-ott a szaracén építészet s kőfaragás oly remekművei tündöklenek, mik a szemlélőt, ha az művész is, bámulásra ragadják. Igaz, ez inkább szeszély, mint rendszer eredménye: egyik fejedelem, mint Orkhán, minden építéseit Brussza körül emelte, másik mint Amurát Adrianopol körül, II. Mohamed Sztambult dicsőíté műveivel, Szolimán pedig az ázsiai városokat, Jeruzsálemtől Mekkáig. Jobb, hogy így történt, mert így a sor minden vidékre s városra rákerült, s egy sem lőn elfelejtve.

Fejedelmeink nem idegenek, ők a török faj igazi tulipánjai voltak. Mind szokás, mind nyelv, mind nemzetiség, mind vallás, mind tudomány tekintetében, szóval jóban és rosszban, a néppel egy rokon testet s lelket képeztek. Közülök tíz maga is költő volt, s csaknem valamennyi a költők és tudósok pártfogója. És e példát követték nagyjaink és gazdagaink is. A fejedelmek a nappalt hadban tölték, az éjjelt olvasásban, költői és vallásos munkák írásában, és keleti s nyugati tudósokkali levelezésben. II. Mohamed és II. Bajazid 30-40 költőt díjaztak rendesen, s nemcsak honi, de indus és persa írókat is gazdag nyugdíjjal láttak el, mint hodzsa Dzsihamot Indiában, korának legnagyobb stilisztáját, mint molla Dzsamit, Persia nagyhírű dalnokát, kinek évenkint ezer aranyat küldöttek. A mosék szószéke sem volt szolgaság tribünje nálunk, papjaink bátor szava a fejedelmeket sem kímélte, ha a birodalom veszélyben forgott. Az epigrammok s gúnyversek sem voltak ismeretlenek, néhány éles sorocska képes volt egy nagyvezért megbuktatni, mi arra mutat, hogy az észnek nemcsak becse, de hatása is vala. Azt sem mulaszták el fejedelmeink, hogy minden időnek története híven megírattassék, s az európaiak előtt többnyire ismeretlen történészeink száma több százra megy, mint eposzainké is. Ha nem minden fejedelemnek is, de minden dicső hadjáratnak, minden nevezetes ostromnak, minden nagy hősnek emlékezete megénekeltetett s fenntartatott költőink által. Az udvarnak az is szokásai közé tartozék, hogy irodalmi versenyeket tartatott, azon véleményben lévén bölcseink mondása szerint: miképp a tudomány növény, mely a tudós vita által öntöztetik. Összehivatott az udvar 20,50,100 tudóst, költőt, papot, ezeket ünnepileg megvendégelte, s miután több napokon folyt az elmék érdekes párviadala, gazdag ajándékkal és nagy megtiszteltetésben részesülve bocsáttattak el. A legjelesb költő szultán nevezetet kapott s viselt, a szellemvilágban ő volt a fejedelem, mint a birodalomban a padisa. A hodzsa (=tanár) egyik állandó udvari hivatal volt, rangra egyenlő a nagyvezérivel, s az mindig a legtudósb férfiakkal töltetett be. A tábori bíró, egy neme a tudósnak, a nagyvezéren kívül minden basák felett állott. Idegen fejedelmekhez követekül rendesen tudományos emberek küldettek; a karlovici béke, bár nem szerencsésen, három jeles költőnk közremunkálásával köttetett meg. Mikusdzsi, ama híres csillagász, kinek művét mind e napiglan egy keleti íróé sem haladta felül, II. Mohamedet táborozásiban mindenütt kísérte, s jeles munkáját is csaták éjjeleiben írta. Ugyane fejedelmek hét nagyvezére volt tudós. Átalában magas hivatalra biztosan embereinket csak a tudomány vezérelte, úgy hogy mi elmondhatjuk: a nép harcolt, a bölcsek által vezéreltetett.

Nem annyira a hit, mint inkább a tudomány képviselőiként tettek szert oly határtalan tekintélyre ulemáink. Tetteikből több nagyszerű vonást említhetnék. Midőn Ibrahim szultán egészen a bujaságnak, henyeségnek, tékozlásnak adta magát, az ulemák voltak azok, kik egy moséban összegyűlvén, a népet és katonaságot egybehívták, kijelentvén, hogy a birodalom veszélyben van, ha a szultán le nem tétetik. Mit használ nektek utódja, a hét éves Mohamed? - szóla ennek anyja Hanefihez, az anatoliai nagy bíróhoz. És ez határozott méltósággal felelé: "Írástudóink kimondása szerint nem uralkodhatik egy nagykorú sem, ha az bolond, de igen a gyermek, ha ez okos." És midőn Hanefi és Abdulasis a nagymufti a szultánhoz elmentek s ez trónjáról lemondani és az ablaktalan tömlöcbe bemenni vonakodott volna, a nagymufti komoly szilárdsággal mondá neki: "Nem, te nem vagy többé padisa, mivel a jogot s hitet semmibe vetted, a világot pedig megrontottad, te idődet kéjben és játékban töltéd, a közpénzt hívságokra tékozlád, helyetted a birodalmat megvesztegetés és kegyetlenség igazgatták." És néhány kínos nap múlva a két törvénytudó a szultánt saját bakója által fojtatta meg. Ki és mi adta nekik e szörnyű hatalmat? Azon hazafiúi s tudós tekintély, mellyel a nép előtt bírtak. Ilyen nagy forradalmak gyakoriak történetünk évlapjain; eszerint öregeink s értelmeseink intézkedtek, s a nép, mint egy országos tanú, hallgatva nézte, mit bölcsei tőnek.

A török álladalomnak alapja a demokráciai elv: minden muzulmán egyenlő, nincs sem nemesség, sem kiváltságos osztály. Egykor Omár, Mohamed után a második kalif, a szószékbe lépett, s a híveket háborúra hívta fel. De egy arab felszólalt, mondván: mi neked nem engedelmeskedünk. És miért? - kérdé Omár. - Mert te köztünk és közted különbséget tevél. Nem te osztád-e el köztünk a yémeni vásznat? De magadnak belőle két részt tartál meg, különben lehetlen, hogy ruhája olyan óriás embernek, milyen te vagy, egy részből kitelt volna. Omár, fiához Abd Allahhoz fordulván, mondá: - Felelj ez embernek. Ki is így felelt: - Midőn a kalif a neki jutott vászonrészből ruhát akarna varratni, úgy találta, hogy az abból nem telik ki. Én tehát a magaméból engedtem neki át egy darabot. Ha így van, válaszolá a felszólalt - jól van, s így mi készek vagyunk neki engedelmeskedni.

Ez átalános egyenlőség elve alól csak a fejedelmi ház van kivéve, miután a Korán mondja: engedelmeskedjetek Istennek, a prófétának és azoknak, kik tekintéllyel felruházvák kormányozni. De a fejedelem nálunk nem valami isteni jognál fogva uralkodik, a Koránnak ő is épp úgy alá van vetve mint bármely más muzulmán, ki mind feljogosítva van tőle számot kérni. Természetes is, hogy a Korán szerint maga az Isten levén az úr, s kezében egyenlően puszta eszköz minden halandó, ezek közt társasági különbség nem ismertethetett el, s minden rang, méltóság személyes, mely az egyénnel kezdődik s végződik.

Innen érthető, miképp nálunk nemzetségi neve csak a fejedelmi háznak van; különben Törökországban minden ember csak személyes, mint ti nevezitek, keresztnevet kap, mely vele elenyész. Ez oly általános szabály, hogy alóla kivételt alig tesz négy nemzetség, mint Küprüli, Dars Zade, Piri Zade, Damat Zade. Ha a születési arisztokrácia tökéletes hiánya egy álladalom demokratikus jellemére mutat, a török államtól ezt nem lehet megtagadni, hol a név az emberrel együtt elenyész, hol minden hívő egyenlő, hol nemzetségek, az aristokrátiának ez elemei nem képződtek. Itt mindenki csak személyes érdeme és kedvező szerencse által juthat rangra és hatalomra, nagy emberektől származni nem érdem, bizonyos nemzetséghez tartozni nem előny.

Tekintéllyel bír az, ki vagy polgári vagy udvari, vagy katonai hivatalt visel. De ez nem politikai elem, mert sem nem örökös, sem nem állandó; minden hivatalnok puszta eszköz a fejedelem kezében, melyet ez használ vagy széttör, tetszése szerint. Innen van, hogy a kalifok és szultánok a legújabb időkig a hivatalbelieket rabszolgáikból választották; miért? Mivel ezek felett ők élet és halál urai voltak, ellenben a legutolsó koldus muzulmán hajszálát nem illethették törvénytelenül. Ez magyarázza meg, hogy a török, ki magáéból vagy bár napszámból él, megvetve tekint le a legnagyobb basára is, mert ezt mint rabszolgát nézi ma is, kinek ura van, magát ellenben szabadnak, ki csak a törvénynek engedelmeskedik. Akkor is, midőn a nagyvezérek fejei évenkint hulltak le, a legszegényebb muzulmáné nyakán teljes biztosságban állt.

Pénz-arisztokrácia sem fejlődhetett ki nálunk. Sok nagy basa roppant kincset gyűjthetett, de kevés adhatta fijának át, unokájának egy sem. Mit a helytartók az alattvalóktul zsaroltak, nem tarthatták meg sokáig, bűneikért halállal lakolván, vagyonuk a kincstárba folyt. Ha valami, fináncrendszerünk volt igen hiányos, de csak közgazdászati szempontbul -, mint politikai gép ügyesen volt alkotva, mert muzulmán keveset, a keresztyén sokat fizetett, s ha végre a népszopó helytartó kivégezteték, a haszon a kincstáré lőn, a gyűlölség a zsaroló helytartóé maradt.

Ha az arisztokrácia egy neme az értelmiség testületi tekintélye, úgy nálunk csak ilyen értelmi arisztokrácia volt. Értem az ulemák testületét, mely az adómentességen kívül, egyéb kiváltságokkal is egyedül bírt. Ez annyiban hasonlított az európai arisztokráciákhoz, hogy folytonos volt, de annyiban különbözött tőle, hogy az összes muzulmán népből különbség nélkül ujoncozta magát. Mindennek nyitva állt, ki tanult; belé a tudomány útja vezetett, tagjai változtak az egyénekkel, szóval, ez nem egy polgári osztály, hanem az értelmiség hatalma volt. Ez egy testület volt az, mi birodalmunkban az állandóság eszméjét képviselte, körülte minden egyéb változott. Kétségkívül sokat köszönhetünk neki, kivált míg a törvényt, melyet őriz, a kor túl nem haladta; de most, úgy látszik, az idő rohanó kerekét fel akarja tartóztatni! Ha mi Ázsiában laknánk, ott alkalmasint ma is megélhetnénk a Koránnal, de Európában nem; ha vallásos létünket nem is, de mindenesetre politikai életünket idomítani kell e világrész fejlődése kivánataihoz, különben el fogunk tiportatni. Attól tartok, miképp ulemáink az új kor e szükségét nem fogják föl; a Korán, józanul magyarázva, minden reformot megenged, hiszen abban örök igazság csak egy van: az, hogy egy az Isten, s az a mindenség istene.

Ez alapon mi már, különböző korban, különböző törvénykönyveket alkotánk. Már II. Mohamed, a hódító, részletesen intézkedett a polgári élet mindenféle viszonyairól. Szolimán, a nagy, kit történetíróink törvényhozónak neveznek, a XVI. században egy teljes törvénykönyvet íratott.

Ő abban részletesen rendelkezik a fajtalanság, verekedés, vallás, rágalom, részegség bűneiről; s ha ön átolvassa rendeleteit, melyek a rézedények cinezéséig, a közfürdőknél a szobák hévmértékéig, s vásároknál a népnek szükséges cikkek árának gondos megszabásáig kiterjednek, és kiterjednek odáig, hogy a koldus csak ünnepeken kéregethessen, hogy a fekélyesnek utcákon koldulnia tilos, hogy a lopásért a község összes népsége felelős: el fogja ön hinni, hogy azon korban a nép anyagi érdekeiről egy kormány sem gondoskodott inkább atyailag. Ha pedig még azokat is átnézzük, mikben a teherhordó állatok kímélése parancsoltatik, s mik szerint alig van bűn, melyért halálbüntetés rendeltetnék: meg kell vallani, miképp a mi büntető kódexünkkel, humanitás tekintetében, egy európai akkori törvénykönyv távolrul sem állja ki az összehasonlítást. Hiszen az angoloknál még egypár tized év előtt is öt shilling értékű lopott jószágért az ember halállal lakolt; hisz a boszorkányság képzelt bűneért Franciaországban, Szolimán koránál sokkal későbben, hány százan égettettek meg elevenen, homlokaikra tüzes korona illesztvén. Sőt, tudom, hogy keresztyén országban azon nyúl elejtéseért, mely a gazdag úr parkjábul kiszökött, s a földműves kevés veteményét pusztítá, akasztófa volt nemrégiben is a szegény pór büntetése. Párisban még Lajos Filep alatt is bitófához kötötték ki az embereket, s testeikre a gyalázat letörölhetlen bélyegét sütötték. Ilyesmit törvényeink nem ismernek. Nálunk bűnt elkövetni szégyen, de az ember gyarló lévén, ki bűnéért meglakolt, nem marad örökre becstelen. Expiatio után régi helyét a társaságban elfoglalja. Ha Isten, a kegyelmes, megbocsát, hogy ne bocsátana meg tagjának a társaság? Ezért a kivégzettnek sírkövére családja szégyen nélkül véseti, hogy az igazság pallosa által múlt ki. E szelíd humanitás, mely összes törvényeinken átleng, a Korán érdeme, mely a világ fölébe állítván egyedül a mindenható egy Istent, az embereket egymás irányában szabadoknak, egyenlőknek, testvéreknek jelenté ki. S ön fogja tudni, hogy a Korán elvei nálunk a polgári társaság alapjai is.

A mi állodalmi szervezetünket is többnyire fonákul fogjátok fel ti nyugatiak. (Az öreg hol második, hol harmadik személyben beszélvén hozzám, e kettőt, előadását ismételve, magam is összetévesztem). Mivel sok igazságtalanság történt nálunk, kormányformánkat deszpotiának mondátok; mivel szultánaink a kalifok utódai, ezek a prófétáéi, azt hiszitek, fejedelmünk egyszersmind pápánk is; mivel nem láttok törvényhozó testületet, azt gondoljátok, korlátlan autokrácia alatt nyögünk; mivel fejedelmeink ugyanazon törzsbül valók, azt vélitek, uralkodásaikat isteni jogbul származtatják. Mihelyt egy vagy más vonást észrevesztek, mi politikai rendszertek valamelyikéhez hasonlít, azonnal kész a név, melyet reánk alkalmaztok. Pedig mint nyelvünk, szokásunk, erkölcsünk a tietektől különbözik, úgy házi, s még inkább politikai életünk is. Ez egy keleti, sajátságos szerkezet, melyre egyik európai elnevezés sem illik, új dolognak új név kell, az ismeri, ki leírja, nem az, ki pusztán elnevezi. Ki ismerne keleti növényeinkre, ha azoknak növényeitek ismert nevét adná? Igaz, a mi cédrusaink s pálmáink szinte fák, hasonlítanak tölgyeitekhez s csereitekhez, de azért nem cédrus a tölgy, nem pálma a cser.

Tudjátok meg, miként a Korán mind világi, mind egyházi fölséget kárhoztat. Mohamed nem ismert el semmi autokráciát az izlamban, a mindenható Istenén kívül. Ő maga sem állt fölségkint a nép felett, csak mint próféta, hol kijelentve a törvényt, hol mint bíró alkalmazva azt.

Egyházi fölséget még kevésbé akarhatott. Hiszen ő utolsó kijelentésnek mondá a Koránt, s mi leendett ebből, habár kinek jogot adott volna magyarázatára? Éppen ez Mohamed eszméjében az eredeti és fő, dogmát és törvényt összecsatolt, hogy azt senki ne illethesse soha.

Ő nem akart utódot, ki hivatásának folytatójául tekintessék, ő csak helyettest, (=kalif) akart, ki törvényeit alkalmazza. Ez a kalifságnak igazi jelentése. S helyettesét nem ő nevezte ki, bízta a népre, hogy ez azt szabadon válassza, mondván: "tanítványaim, tanácsba összegyűlvén, rosszul nem választhatnak." Tehát ő a szabad választás elvére utasítá a hívőket. Az első négy kalif valóban a nép által választatott is, ezért nevezik őket tökéletes kalifoknak, ellentétben a későbbiekkel, kik tettleg, de jogtalanul, mert nem szabad választás folytában uralkodtak. Ali, a negyedik megöletvén, az Ummejek, ezek után Abbasz ivadéki ültek a kalifaszékben 1258-ig, s bár fejedelmi hatalom nélkül, de még élt 1517-ben Egyiptomban, az utolsó, ki I. Szelim török szultánnak jogát a kalifsághoz és címeit, ti. a prófétai zászlót, kardot és köpenyt átengedte. Innen származtatják szultánaink jogukat ez általános hatalomhoz a hívők felett. Azóta nevezik magokat első imámnak. De ha a kalifok nem bírtak egyházi dolgokban fölségi, pápai hatalommal, természetes, hogy ezt a szultánokra sem ruházhatták át. Kiváltságuk mindössze abból áll, hogy pénteken és a két Beiram ünnepén az imádságnál elnökölnek, és hogy kötelességök a Korán törvényeit megtartatni. Nem pontifex tehát a szultán, hanem első szolgája a törvénynek, mely fölötte is van, ellene ő sem tehet semmit, sőt, ha tenne, minden hívőnek joga van ellenállani, mi több, ez kötelessége. Nagy jog ez, s olyan, miről minden töröknek, a legutolsónak is, tudása van.

Isteni jogot sem következtethetnek szultánaink¹⁶ a kalifságbul, mivel csak az volt törvényes kalif - a Korán szerint - ki választatott. Örökösödést sem, mivel ezt szükségképpen kizárja a szabad választás. A Korán tanának szempontjábul nálunk az uralkodásbeli örökösödés nem jog, hanem ennek ellenében egy történeti tény, s valóban, csak mint ilyent ismerték el törvénytudóink. Ezzel is az történt, mint annyi mással a világon, a tény joggá nőtte ki magát, különben, ki veheti a népnek rosszul, ha nem felejti el, miként az Ozmán ház műve az ozmán birodalom? Úgyis birodalmunkban minden változik, rang, név, hatalom, kincs, egyedül a fölségi hatalom örökségi az uralkodó családban.

Neszefi, híres törvénytudós így szól a fölségi hatalomrul, és ez mint jogalap tekintetik:

"Az imámnak (szultán) joga s hatalma van a törvények megtartására felügyelni, a törvényes büntetéseket végrehajtatni, a határokat védni, seregeket gyűjteni, a tizedet beszedni, a zendülőket és haramiákat elnyomni, mondani pénteken és a két Beiram ünnepén a nyilvános könyörgést, a polgárok felett ítélni, a pörös ügyeket elintézni, tanúkat kihallgatni, a kiskorú két nembelieket, ha gyámjok nincs, házasságilag egybekötni, s a hadi martalékot felosztani.

"Az imám látható legyen; ne vonja el magát a nép szemei elől, sem ne várakoztasson magára.

Az imám a Koreis nemzetségből való legyen (a szultánok a fölebb érintett adoptio által tartatnak e vérbelieknek), de nem szükség, hogy Hasem vagy Ali ágából származzék. Elég, ha nem más nemzetségbeli.

Az imámság méltósága nem igényli, hogy az imám teljesen igazságos, erényes, feddhetetlen, sem pedig, hogy azon kor legjelesb embere legyen; de kell, hogy a hivatalához szükséges tulajdonokkal bírjon, s ügyességgel és képességgel a törvények megtartására felügyelni, a muzulmán határokat védni, és az elnyomók ellen az elnyomottakat támogatni."

A Multeka újabb törvénykönyv még hozzá adja: "Ne merészeljen a kanonikus (koránbeli) törvényeken semmit változtatni, kivált ha ez által a gondjaira bízott nép sorsa súlyosbíttatnék."

És ez a fölségi hatalom nagy határa. Nemcsak szigorú törvény van nálunk, de ez a legfőbb, ez az egyetlen hatalom. Nevében és általa kormányoz fejedelmünk. Rendelkezéseinek nagy tere van, de a cél ellen nem mehet veszély nélkül. Törvényhozási joggal a nép nem, de a fejedelem sem bír, az a Korán által ki van merítve; a nép joga, az ulemák által a törvényt magyarázni, a fejedelemé a hiányt pótolni rendeletek által és ezeket végrehajtani. A szultán mint végrehajtó bír nagy hatalommal. Mohamed e mondását: "Hívők, engedelmeskedjetek Istennek, a prófétának és azoknak közületek, kik hatósággal bírnak;" a törvénytudók, mint Beidhavi, ezzel pótolják: "De a hatóságoknak, melyek a prófétainál későbbiek, mint a kádiknak, kalifoknak, vezéreknek csak addig kell engedelmeskedni, míg a jó úton maradnak (azaz, a Koránon túl nem mennek)." E politikai axiomát, mint elemit a muzulmán országokban, Szádi a persa költő így fejezé ki: "Minden hatalom felett, szükségképpen, egy más hatalom van, mely azon uralkodik s melyből az ered: a kádi a vezérnek engedelmeskedik, ki őt nevezte, a vezér a szultánnak, kitől méltóságát kapta, a szultán a törvénynek, mely által viszont neki a nép engedelmeskedik."

Úgy látom, mosolygasz - mondá a dervis s valóban igaza volt, ajkamra mosoly vonult. - Bizonyosan emlékeztetni akarnál ama sok kegyetlenségekre, mérgezésekre, elkobzásokra s önkényekre, mik évlapjainkon hol híven, hol nagyítva előadva sötétlenek. Először megjegyzem, hogy ha sok nagyjainknak könnyen ontatott vére: ők, az akkori szokás szerint, a fejedelem rabszolgáiból emeltettek föl, szeszély vitte magasra, szeszély buktatta le, de a nép fölött mindig csak törvény ítélt. Aztán, én nem azt állítom, hogy nem voltak borzasztó visszaélések, hol nem voltak? Hogy a jog megtartatott, hol nem tiportatott ez? Hanem, hogy a Korán szerint mi elveken kellene alapulnia s mi határok közt mozogni a fejedelmi hatalomnak. Mindenesetre, ha itt-ott az írott törvény meggyöngült is, él szelleme s állnak az erkölcsök, s minden polgári társaság értéke nem a törvény betűje, hanem élő szelleme s az erkölcsök ereje szerint megítélendő. Ez áll mindenütt, de kivált áll nálunk keleten, hol szokás, erkölcs, hagyomány fontosabbak a parancsnál.

Szóval, amely elveket, ti alkotmányos monarchiák és demokratikai reszpublikák alapjainak hirdettek, adván nekik különbféle neveket, mint: népfölség, általános szavazat, egyenlőség, kiváltságok, osztályok s egyedáruságok hiánya, szabad kereskedés, szabad szó és írás, isteni jog nem léte az uralkodásban, egyházi fölség el nem ismerése senkiben a Koránon kívül; mindezen becses eszme, többé vagy kevésbé kifejlett állapotban, a Koránban, hiedelmünkben, nemzeti erkölcsünkben, önhagyományainkban föltalálható, s nem kellene csak egy nemzeti jellemű lángész, mely e sok határozatlan eszmének alakot s kellő testet adjon.

De attól tartok, egészen nyugati kaptára akarnak minket ütni. Ez utánzás lesz, és nem újjászületés. Kelet népe csak keletileg, keleti modorban alakítható újra, különben..."

Itt félbeszakítá beszédét az öreg dervis, mert észrevevé, hogy az imádság órája megérkezett. Utána mihamar a Dardanellák első várából öt ágyúdörgés hallatszott felénk, mi a hajónak jel volt megállania. A hajó megállapodván, többen kiszálltak s bejöttek, és ezek közt volt egy dervis is, ki Alinak egy levelet nyújtván át; elolvasása után ő mondá nekem, miképp hivatalos dolgai miatt kénytelen partra lépni, és szívesen, de megindulás nélkül búcsúzott el tőlem - ő bizonyosan ismét azt hitte, hogy újra találkozunk, pedig én érzem: mi nem látjuk egymást többé az életben.

Engem e véletlen elválás kellemetlenül lepett meg. Először azért, mivel magamban eltökéltem vele menni Beyruth-ba, s innen Syrián keresztül Bagdádba; másodszor, mivel szerfölött érdekelt volna hallanom, mi egy felvilágosodott, de honához s vallásához hű török véleménye a török birodalom jövendőjérül? Mit értett ő egy keleti lángész s keleti alakú reform alatt?

Két óra múltával hajónk újra elindult, a gép malomkerekei zúgtak, a vitorlák árbocainkon puffadozva dagadtak, vész nem volt, de bőgött a tenger, balra az ázsiai, jobbra az európai partok várai hátra felé futni látszottak, s én ábrándokba merülve dőltem a hajóoldal karzatára, beszélgetésünk fonalát folytatva gondolatban ott, hol az megszakadt.

Tehát e gyönyörű, a teremtés minden javaival megáldott birodalomnak napjai csakugyan meg volnának számlálva? Nem állhat fenn sokáig, sem ha régi marad, sem ha újjá alakíttatik? Igaz, legjobb barátai s leghűbb védői is fenntartását csak az európai egyensúly szempontjábul indokolják. Én nem vagyok diplomata, szegény bujdosó vagyok, tehát a diplomaták nyelvét nem értem, nem lévén bele avatva. De én nem bírok e szóban látni sem elvet, sem eszmét, csak egy puszta képet. Pedig Európa e kép ürügye alatt három század óta folytat háborúkat, s köt békéket anélkül, hogy valaha célját érni tudná. Mert hogyan van az, hogy fejedelmei mindig erre törekednek s még sincs nyugalom, a népek mindig mozognak?! Különös egyensúly, mely örökké libeg! Avagy e politikailag szent szó csak ellenkező érdekeket takargatna? Világos, miként az egyensúly palástja alatt épp úgy meg lehet tartani a török álladalmat, mint holnap fel lehet darabolni.