|
Utószó
Miért ír Magyar Bálint utószót egy olyan kötethez, amely
Szemere Bertalan keleti utazásairól szól? - kérdezheti joggal az olvasó, hiszen
sem keleti utazó nem vagyok, sem a XIX. század kutatásával nem foglalkozom.
Utószót azért írok, mert a szerkesztő megkért rá. De ez persze még mindig
nem elegendő ok, mert hiszen el is vállaltam, tehát ludas vagyok a
dologban. A szerkesztő vélhetően azért ajánlotta fel ezt a
lehetőséget, mert a főszereplő, Szemere Bertalan az ükapám volt.
Szemere Bertalan része a
családi legendáriumnak. Az ő tárgyi világa részben az én környezetem.
Öröksége szellemi tradíció. Alakja izgató, sorsa regényes.
Harminchét évesen lesz
Magyarország miniszterelnöke, ötvenhét esztendősen hal meg. Amikor
emigrációba kényszerül, lényegében politikai pályáját be is fejezte, hiszen az
emigrációs helyzet eleve leszűkíti a politikai mozgásteret s ráadásul
olyannyira megromlik a viszonya Kossuth-tal, hogy a szűk mozgásteren belül
is a perifériára kerül.
Így hát tulajdonképpen
igencsak kevés idő adatott meg neki ahhoz, hogy Szemere Bertalan legyen.
Ráadásul a család anyagi háttere sem a legjobb: mondhatnám ez az ág
meglehetősen szegény. Jogi tanulmányait követően - a család gazdagabb
ágának támogatásával - 1836-ban beutazta Nyugat-Európát, és olyan útinapló
kerekedik ki tolla alól, amely korabeli bestseller lesz. A napló lapjain már
ott van az a gondolkodásmód, amely azután a későbbiekben még tudatosabbá
válik: a polgári, liberális világkép, az emberi szabadságjogok és méltóság
tiszteletét tükröző nézőpont.
A népoktatás, a
politikai viszonyok, a szegényügy, a városrendezés, a sajtó és a börtönök
helyzete egyaránt helyet kap a napló hasábjain. A 40-es évek elején - megyei
tisztségviselőként - szót emelt a halálbüntetés eltörléséért, a
sajtószabadságért és - visszaemlékezve irodalmi téren tett kísérleteire - a
szerzői jogok védelméért.
Személyes példával is
bizonyítja elvei iránti elkötelezettségét: főszolgabíróként bottal,
korbáccsal, vesszővel nem büntet. Elég egyedülálló volt ez a reformkori
Magyarországon.
48-ban egy alig
harmincfős (!) belügyminisztérium élén kerül be a kormányba és a polgári
átalakulás, a liberális berendezkedés egyik legelszántabb hívének számít. Mikor
49-ben miniszterelnök lesz, a "demokrácia" és a
"respublika" mellett tesz hitet. Tudja, hogy részben a jövőnek
dolgozik; normát, magatartást teremt. Nem lehetnek kétségei kormánya sorsát
illetően, hiszen két nagyhatalom ármádiájával áll szemben a honvédsereg. A
leveretés réme nem taktikázásra, visszalépésre, hanem - éppen ellenkezőleg
- elszántságra ösztönzi. Közép-Európában először ő hoz nemzetiségi és
a zsidóság jogegyenlősítéséről szóló törvényt.
Ő az, aki Budából
és Pestből Budapest néven fővárost akar. Ő az, aki a vég
napjaiban sem kíván győztesként "jó pontokat" gyűjteni s
elássa a koronát - mentve a jövő jogfolytonosságának lehetőségét.
Az emigrációs lét
hányattatásai, az egzisztenciális gondok, a családi csapások - kislánya halt
meg -, a peremre sodródás összeroppantotta személyiségét. Felesége
közbenjárására 1865-ben hazatér, majd a kiegyezés után két esztendővel
meghal.
Sorsa amolyan igazi XIX.
századi történet. A semmiből emelkedik fel és a semmibe hull alá -
miközben a magyar politikatörténet, politikai kultúra maradandó értékeit hozza
létre.
Íróasztala ma az én
otthoni íróasztalom. Mögötte a falon a család XVIII. századi őseinek
festménye. Lánya - dédanyám - báli legyezőjén, 1896-ból ott vannak az
őt táncra kérő fiatalemberek szignói: Gárdonyi Géza, Heltai
Jenő, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán. A tárgyi világ közvetítette
személyesség mindennapi életem része.
S persze itt van velem a
legfontosabb: a szellemi tradíció, az emberi magatartás öröksége. A
Szemere-családban az évszázadok alatt - Szemere Bertalan esetében egy
emberéleten keresztül - minden megtörtént: volt fenn és lenn, volt siker és
kudarc. A "fenn" nem adhat okot önhittségre, a "lenn" nem
adhat okot kiábrándultságra. Tudom, hogy nem számít a szerencse forgandósága, a
vagyon, a név; a lényeg az őszinte értékválasztás. Az, ami magánéletben és
közéletben hitelessé teheti az embert - függetlenül attól, hogy csillaga
fényesebben, vagy halványabban ragyog-e.
Magyar Bálint
|