5.

Ilyen volt s maradt Mohamed hivatásának elsőbb korszakában, életében egyszerű, vagyonában szegény, elveiben türelmes, szenvedéseiben alázatos és kitartó; térítéseiben fegyver mély hite s nyelvének ékesszólása volt. Csaknem a Megváltó jellemének magasságára emelkedett, kinek hatalma s ereje tisztán a szelídségben, tűrésben, alázatosságban állott.

Medinába érkezvén, egy számos párt élén látta magát, állva részint azokbul, kik vele Mekkából menekedtek ide, részint kik itt szövetkeztek hozzá, részint kik a pusztaság különböző részeiből naponkint csatlakoztak hitéhez. De bár tizenhárom évig folytonosan üldöztetett, csúfoltatott, sértegettetett, bár családja s nemzetsége miatta szegény, megvetett, bujdosó, ő maga száműzött lőn, s az ellenséges Abd Semz ág kapta magához Abdu Szofián vezérlete alatt Mekkában a hatalmat, talán tovább is, mint a szó prófétája s a hit mártíra folytatta volna békés szerepét: ha rögtön eszközök birtokába nem jut, mik az uralkodás s némileg a bosszú terére ragadják. Hozzájárul, hogy a puszták lakói, kik hozzá csatlakoztak, bátor, veszélyhez s harchoz szokott emberek lévén s a háborúkban alkalmat látván gazdag martalékokra, Mohamednek csaknem lehetlen volt őket bírni, igazgatni s megtartani másképp, mintha csatavágyaiknak néha enged. Azonban, ha nem lehet is tagadni, hogy a térítő helyét ekkor a hódító foglalta el, s a prófétát a vezér váltá fel, úgy látszik mégis, hogy állandó s végcélja vallásának nyomatékos terjesztése volt, s ő meg vala győződve lelkében, miképp Isten azért adá kezébe a hatalmat, hogy vele éljen.

Alig pihente ki magát Mediában, tüstént egy mosét építtetett, fala földből s téglából volt, s a lombokkal takart födelet frissen kivágott pálmák törzsei tartották fel. Mintegy 100 négyszög rőf tért foglalt el, három kapuval, melyből egy rész Szoffat név alatt, a hajléktalan szegények lakául szolgált. Sok ideig nem bírták elhatározni, isteni tiszteletre a hívők miképp hivassanak meg; harsonával e zsidók szokásaként? Vagy magas helyen rakott tűzfénnyel? avagy dobveréssel? Végre Abdallah, Zeidnek fia mondá, miképp ő égi kijelentést vőn, hogy élőszóval kellene a hívőket összegyülekeztetni. Ez idő óta egész keleten naponkint ötször, a négy világsark felé, ekképp kiáltoznak a magas minaretekről alá a muezzinok: "Nagy az Isten! Nagy az Isten! Nincs más Isten az Istenen kívül! Mohamed Isten követe! Jőjjetek imádkozni, jőjjetek imádkozni!" Melyhez este még ezt adják: "Édesebb az imádság az álomnál, édesebb az imádság az álomnál!" Ez igénytelen, sőt szegény moséban eleinte minden egyszerűen ment végbe. Este szilvafa-forgáccsal világíttatott meg, csak később olajjal. Mohamed a földön állva szónokolt, egyik oszlophoz vetvén hátát, később egy alacsony szószéket csináltak neki, melyre három lépcső vezetett. Innen ő hol ülve, hol állva beszélt, támaszkodva egy korláthoz. Úgy mondják, beszéde mindig egyszerű és mindig megható volt, szavai felebaráti szeretetet, békét, jóakaratot, türelmet, s igaz meggyőződést leheltek, s az ihlettség pillanataiban tökéletesen elragadta hallgatóit.

De a mosé volt tanúja a második korszakbeli változásnak is. Itt kezdte a hódosítást s a karduralmat hirdetni ama híres nyilatkozványában, mely röviden így hangzik:

"Több prófétákat külde Isten az ő különböző képességeiről tanuságot tenni: Mózes tanuságot tőn irgalmáról és gondviseléséről; Salamon bölcsességéről, fölségéről, dicsőségéről; Jézus igazságáról tiszta viselete, mindentudóságáról az emberi szívek titkainak ismerete, hatalmáról csodatételei által. De mind e képességek nem valának elegendők meggyőzni az embereket, még Mózesnek és Jézusnak csodatételei is hitetlenséggel találkoztak. Én tehát, az utolsó próféta karddal küldettem. Kik hitemet hirdetik, ne ereszkedjenek vitába s okoskodásba, de irtsák ki mindazokat, kik a törvénynek engedelmeskedni vonakodnak. Minden, ki harcol a hitért, essék bár vagy győzzön, bizonyos dicső jutalmát veendi... A kard kulcsa mennynek és pokolnak. Ki a hitért szenved, tűr, vagy hal, mindez ott fenn, imádságnál és alamizsnánál magasb érdemnek vétetik..." S hogy bátorságot öntsön kebleikbe, ismételve mondogatá, miképp: mi örök idő óta el van végezve, azt el nem lehet kerülni - senki nem élhet tovább, és nem halhat előbb, mint órája ki van jelölve, bár ágyában pihenjen, bár csatában vívjon - és e tan az, miből a nép a praedestinatio hitét szívta.

És bár Mohamed nem engedé bántatni a hitetleneket sem, ha adót fizettek s világi felsőbbségét elismerték; bár ő az így nyert kincset leginkább a hit terjesztésére fordítá: mindez nem gátolá meg a felállított új elv következményeinek kifejlését, mert minden elvnek megvan a maga élete, logikája, mely szükségképpen kifejti magát, mint az elvetett magnak csirája, és így lőn belőle, a szelid philantropbul, vérontó harcos, a békés apostolbul türelmetlen parancsoló, a meggyőző szónokbul törvényhozó fejedelem. S ez idő óta hívőinek száma még inkább szaporodott; rablás, martalékos harc mindig különös vonzalommal bírt az arab népre, mely gyermeksége óta majd védve magáét, majd támadva másét, majd ismét nemzetsége sérelmeért bosszút állva, vándor s némi haramia-életet élt. Ily szellemű népet még ő is csak úgy vezethetett, ha annak hajlamát egyben-másban követte.

Mohamed valóban csakhamar három ízben kísérté meg az ellenséges mekkaiak utazó karavánjait elfogatni, mikből csak a harmadikat koronázta siker. A hedzsira második évében meghallván, hogy Abu Szófián vezérlete alatt Szíriából ezer megterhelt tevéből álló karaván térne vissza Mekkába, ő 314 emberrel, de melyben csak két lovag s hetven tevés volt, elébe ment. Mit Abu Szófián megértvén, segedelemért Mekkába üzent, honnan 100 lovag és hétszáz tevés küldetett ki. Így történt köztük a csata Bedernél, mely Mohamednek első nagy csatája volt, s mely az ő diadalmával végződött. Elleneiből hetven hullt el, és ugyanannyi esett fogságba.

Ezután a Beni Kajnoka zsidók ellen mutatkozott szigorúnak, kiket Medinából ki is űzött, számra mintegy hétszáz férfiút, javaikat elkobozván.

Míg ez Medinában történt, a mekkaiak bosszút lihegtek, ingereltetve főképp Abu Szófiánnak erélyes neje, Henda által, kinek atyja s bátyja Bedernél elestek. A hedzsira harmadik évében Abu Szófián 3000 emberrel, kik közt 700 páncélos vitéz és 200 lovag vala, indula ki Mohamed ellen, ki csak hétszáz embert bírt összegyűjteni, s ezek közt lovag kettő volt, vértet csak száz viselt. A csatát sok ideig vonakodott is elfogadni, de valóban bízván istenében, s ki sem kerülhetvén az összeütközést, Ohodnál a csata megtörtént, s nemcsak serege megveretett, de maga is megsebesíttetett egy parittya által, mely ajkát hasítá ketté, s egy nyílvessző által, melynek feje arcában bennmaradt. Ellenei őt halottnak hívén, egy napon visszavonultak, később újra Medina elébe mentek, a várost megrohanni; de Abu Szófián megtudván, miként Mohamed még él, jobbnak látá, egy évre békét kötvén, diadalmasan Mekkába visszatérni.

E csata után Mohamed több apró harcmeneteket tett Tabuk vidékén és a sziriai határszélen némely fajok ellen, melyek a medinai karavánokat kifosztották; a Beni Nadher zsidók ellen, kik őt megölni akarták, s kiket lakhelyökből is kiűzött; továbbá a Beni Mosztalek nemzetség ellen, mely Ohodnál a mekkaiakkal ellene harcolt. Mindenütt dús martalékot nyert, ez utóbbiaktól 200 fogolyt, ötezer juhot, ezer tevét.

De a mekkaiakkal kötött egy évi fegyverszünet eltelvén, Abu Szófián ismét síkra szállt, s több tribusokkal szövetkezvén, Medina előtt tízezer fegyveressel jelent meg. Mohamed helyzete rendkívül nehéz volt; szemközt álla vele egy roppant számú tábor, benn a városban pedig a zsidók, különösen a Beni Koraidák, s egy más hatalmas arab nemzetség, (melyet ő ingatag hite miatt csak képmutatónak nevezett) valának titkos ellenei. Ezért egy perzsa eredetű tanítványának bölcs tanácsára a várost vízárokkal vétette körül, s habár arab szokás szerint egyes vitézek közt véres bajvívások történtek, úgy látszik Mohamed inkább titkos utakon igyekezett ellenének táborában a szövetkezett tribusokat meghasonltatni. Ekképp Abu Szófián nem tudván az arab harcvitelben egészen új és szokatlan vízgáton áthatni, s gyanú támasztatván elméjében szövetségeseinek hűsége iránt, türelmét veszté, s gúnyolván Mohamed félénkségét, ki bástya mögé búvik, Mekkába visszatért azon örök gondolattal, hogy később veend rajta bosszút.

Ekkor Mohamed haragjának egész súlya a szerencsétlen, bár hibás Beni Koraidákra szállott. Kegyelmet remélvén - mivel azzal kecsegteték - magukat nemsokára megadák, de a próféta által választott bíró, Szád Ibn Moad, őket egy lábig kegyetlenül kivégeztette. Igaz, hogy mint kezdetben a zsidók, leginkább hajlottak az új valláshoz, s kétkedve kérdezék: vajon nem Mohamed-e a hírül adott Messiás, úgy később mellékes szertartásbeli kérdések miatt végképp elidegenedtek tőle: igaz, hogy vele s követőivel hűtlenül bántak, s élete ellen nem egyszer vetettek hálót; igaz, hogy látszólag frigyet kötvén vele, titokban ellene áskálódtak; de az is igaz, hogy semmi tribus irányában nem vetkőzött ki Mohamed annyira prófétai nagy jelleméből. Őt ez ügyben nem annyira a kegyetlenség bélyegzi letörűlhetlenül, mint azon kislelkű, alattomos, mindenesetre őszintétlen modor, miként azt végrehajtatni engedte; mert bár nem ő tette, de tőle függött, hogy meg ne történjék. Mohamed ily kislelkűnek, ily embertelennek, ily bosszúállónak sem azelőtt, sem azután soha nem mutatkozott, élettörténetében ez a legfeketébb lap. S mondhatni, ez eredete azon kölcsönös gyűlölségnek, mely a muzulmánok és zsidók közt azóta folyvást firól fira száll.

Hat éve múlt el, hogy Mohamed Medinába menekült, s társai égő honvágyat éreztek meglátni szülőföldüket, Mekkát, annyival inkább, mivel e város még mindig minden arabnak szent volt. E vágyat Mohamed annál kevésbé akarta gyöngíteni, mivel ő az ősi vallást nem eltörölni, de megtisztítva helyreállítani óhajtá, melynek gyökere nemzeti hagyományoknál fogva Mekkában volt. Közeledvén tehát a szent hónap, midőn a búcsújárók bánthatlanok voltak, s ő kijelentést nyervén az égből: 1400 ember élén Mekkába indult. Ennek híre futamodván, a megfélemlett Koreisek lovagsereget küldtek ellene, de ezt Mohamed ügyesen kikerülte, s a hegyek járatlan szorosain sebesen és ügyesen áttörvén, Mekka előtt Hodeiba mellett tábort ütött s innen békés szándékáról a mekkaiakat értesítette. Célját ugyan nem érte el, mivel a Kábába be nem eresztetett, de a mekkaiak ez alkalmat jónak találván békét kötni egy oly férfival, kinek hatalma, tekintélye, befolyása egész Arábiában szakadatlanul növekedett, vele tíz évre szövetségre léptek, jogot adván neki és követőinek évenkint egyszer Mekkába jönni, ott három napig időzni, és kegyes búcsújárásaikat elvégezni.

A hedzsira hetedik évében Kaibar városa ellen ment, melyet környékével együtt zsidók laktak. Már ekkor zászlóval járt, kék zászlója volt, egyiken a nap, másikon egy fekete sas képe állt. Miután több apróbb erősített helyeket bevett volna, Kaibart szállotta meg, hol veje, Ali vitézségének csodajeleit adta. Sok idő múlva s csak tetemes veszteséggel vétetheték be az erős hely, s majdnem Mohamed maga is áldozatul esett, a zsidók neki mérgezett bárányhúst adván enni. Ekkor egyszersmind különbféle fejedelmekhez, mint II. Kozru perzsa királyhoz, Heraclius római császárhoz s az egyiptomi kormányzóhoz is követeket küldött, s felhívta őket vallását fogadni el, de süker nélkül.

Ezután, míglen ő Mekkába búcsút járni ment, 3000 emberből álló sereget külde a Mutai római kormányzó ellen, kinek alattvalója által Mohamed Sziriába küldött követe meggyilkoltatott. A később rettenetes hírű Khaled "Isten kardja" melléknévvel itt tüntette ki magát először, nehéz, de fényes győzelmet víván ki a római seregen.

De mit leginkább óhajta, az volt: bírni Mekkát, szülővárosát, nemzetségének ősi bőlcsőjét emlékezethaladó idők óta, a helyet, hol legszebb korát élte le, bírni a Kábát, Izmáel maradékai kegyességének legfőbb tárgyát, a szent szekrényt, melyet gyermeksége óta imádott -, és íme e várost még ellenei bírták, még a Kábát bálványok jelenléte fertőzteté meg. Itt tűzni ki az egy, Isten szellemi vallásnak zászlóját, e szent várost tenni az izlám székévé, a központtá, hol Arábia valamennyi népei találkozzanak, ez volt vágyainak végsője. S miért habozott volna? Parancsának sok ezer bajnok engedelmeskedett, puszták megedzett lakója mind, kik a napot, szelet, éhet, szomjat, esőt megszokták s a harcot inkább egy mulatságos vadászatnak, semmint veszélynek s fáradságnak nézték. Kedvelték ugyan a martalékot, de rendhez, fegyelemhez is szoktak, s bátorságuk nem fogyván, hadi tapasztalásuk öregbedett. Annyi győzelem után magukban s vezérökben erősen bíztak, bennök a katona vak engedelmességéhez a hívő tanítvány dühös fanatizmusa járult.

Igaz, a tíz évi békekötés még fennállt, de itt, hol utasok, pásztorok s karavánok közt mindennapi az összeütközés, Mohamed könnyen lelt ürügyet, ha ugyan szüksége volt rá, a frigyet felbontottnak nyilvánítani. Hatalma azonban Arábiában már oly félelmes volt, hogy a Koreisek siettek minden elégtételt megajánlani. Sőt maga a büszke, a hatalmas Abu Szófián jött hozzá követül, de bár mindent elkövetett, bár közbenjárásra Mohamed körében minden jelentékeny egyént felhívott, még nőit, leányait is - célt nem érhetett. Ő tehát maga a medinai moséban a béke megtartására újra megesküdött, de Mohamed nem járulván hozzá, őt az nem kötelezte.

Mohamed titkos terve lévén Mekkát véletlen meglepetés által keríteni birtokába, 10 000 emberrel útnak indult, megtiltva dob- s harsonaszót, minden lármát, tábori tüzet, s választva hegyek mellékes utait. Elébe nagybátyja, Al Abbasz jött, ki neki hív rokona volt mindig, de vallását csak ekkor fogadta el. Ekképp érkezék ő Marr Azzahranhoz, Mekka mellett, anélkül, hogy ellenei észrevették volna. Történt azonban, hogy egy éjjel Al Abbasz a város körül portyázván, két embert elfogott, kiknek egyike maga Abu Szófián vala. Omár, az erélyes, hős s fanatikus hívő, azonnal kardra akarta őt hányni, de Al Abbasznak sikerült foglyát Mohamed színe elébe állítani, ki részint nagylelkűség, részint fenyegetés által őt hívővé tette. Saját szemeivel alkalma lévén csodálni a próféta fényes, páncélba öltözött roppant hadát, Abu Szófián Mekkába siete, Mohamed nevében békét ígérvén mindazoknak, kik, bár hitet nem változtatnak, de ellen sem fognak állani.

Mohamed pedig levetvén piros bíbor öltönyét, fekete turbánt s durva zarándok-zubbonyt ölte magára, s napkeltekor imádkozva mene be Mekkába, nem mint hódító, inkább mint alázatos búcsújáró. Jelenlétében hajtatott végre életének nagy célja, ti. a Kábának mind a 360 bálványa irgalmatlanul ledöntetett. Innen a Zem-Zem szent forráshoz mene inni s megmosakodni; majd hitágazatait magyarázva, a gyülekezetnek szónokolt, végre Al Száfa halmán állást foglalván, a vallására tért összes mekkai nép előtte ünnepélyesen elvonult.

A tömeg már ekkor hajlandó volt őt mint isteni lényt tisztelni, de ő minden személyes hódolatot eltávolított magától. "Miért rettegsz színem előtt? - mondá egy embernek, ki félelemmel közelített hozzá. Én nem vagyok sem Isten, sem király, én szülötte vagyok egy Koreis asszonynak, ki napon szárított hússal élt." S midőn Abu Beker hozzá egy századot haladt aggastyánt vezetne, ki halála előtt a próféta ruháját illetni óhajtá, Mohamed mondá: "Miért mozdíták ki hajlékából e gyönge seiket? Én magam elmentem volna hozzá." És szőnyegére ültetvén, mellét kezével barátságosan illeté, s vele buzgón imádkozott.

Türelme s irgalma e napokban valóban nehéz próbákon ment át. Legdühösb elleneivel, kik őt szegénnyé, becstelenné, földönfutóvá tevék, rögtön szemközt találta magát. Hada, hívői s a medinaiak bosszút lihegtek s reményltek Henda a kegyetlen nő, Vakza a vitéz Hamzának gyilkosa, Abdallah Ibn Szád a próféta egykori tollnoka s a Korán meghamisítója ellen. Akármi volt legyen indító oka: szeretete kedves szülőfölde iránt, vagy vállalatának szerencséje enyhíté haragját, vagy Mohamed valóban irgalomra hajlott természeténél fogva; el kell ismerni, hogy ő nem bűntetett, csak megbocsátott. A történet szemére veti mint bűnt, hogy hitét karddal terjeszté; mintha a keresztyénség kardnak nem szinte igen sokat köszönhetne! Azonban, ha Mohamed jellemét jól megvizsgáljuk, alig szenved kétséget, hogy ha ő világi hatalomra jutása előtt Jézusként mint apostol, mint reformator, mint vértanú hal el, pályája minden folttul ment maradt volna. Hitvatása első időszakában ő hite, tűrése, magamegadása, végtelen kegyessége és a szó, az ige által volt nagy.

Mekkából egyszersmind apró hadcsapatokat küldött a szomszéd városokba s falvakba, a bálványokat ledönteni s lakóikat hitére téríteni.

Azon közben a thakefek, havazok, dzsozmok, szádok s a hegyes vidéken lakó több beduin tribusok részint buzgóságból hitök mellett, részint hogy Arábiát egy növekedő kényuralomtul megóvják, szövetségre léptek ellene. Mit Mohamed megértvén, 12 000 jól fegyverzett embert személyesen vezérelt ellenök. Az ellenség tábora 4000 edzett bajnokot számlálván, a csata Honein mellett sokáig kétes, sőt darab ideig ezeknek vala kedvező, de végre a diadal a prófétáé lőn. Azonban a vert sereg egy része Tajef erősített városba vonta magát, melyet Mohamed 20 napon át hasztalan vívott, úgy hogy utoljára is alku által jutott birtokába; - de a vezér, Malek és tribusa, hitére áttértek. Ilyen háborúkban serege mindig roppant martalékokkal gazdagodott, például ez alkalommal 6000 fogollyal, 4000 uncia ezüsttel, 40 000 juhval, 24 000 tevével.

De a havazoknak Mohamed mindent, mi tőlök elvéteték, visszaadatott. A közbenjáró Halémának, egykori dajkájának leánya volt. Midőn e nőt, tej-testvérét, a próféta megismerte, tiszteletül fölkele ülő helyéből és alája saját köpenyét teríté.

Efféle nagylelkűség, s különösen az, hogy jótéteményei által Mohamed a hitben még ingadozó mekkaiakat lekötelezni igyekezett, elégedetlenséget és féltékenységet gerjeszte a medinaiakban, mondván ők: íme, ő ellenségeit jutalmazza! Ő utoljára is el fog minket hagyni, s Mekkába menend. Mire ő előhívatván őket, mondá: Halljátok meg, medinaiak! Nem viszálkodtatok-e hon egymással s nem én hoztam-e a békét közétek? Nem jártatok-e a tévely ösvényén, s én nem vezéreltelek-e igaz útra? Nem voltatok-e szegények, és én gazdagokká tettelek? Mint kihiresztelt csaló érkeztem hozzátok, de ti hittetek nekem; üldöztek, és ti védőim lettetek; száműztek, és ti befogadtatok; gyámtalan voltam, és ti segéltetek. Azt vélitek, hogy én nem érzem ezt? Azt vélitek, hogy én lehetnék hálátlan? Panaszkodtok, hogy a Koreiseket ajándékokkal halmozom, s nektek semmit nem juttatok? Igaz, én nekik világi jókat adok, de mert csak így lehet világi szívöket megnyerni. Nektek, kik igazak, hívők vagytok, adom - magamat. Ők juhokkal és tevékkel térnek haza, de ti Isten prófétájával mentek vissza. Mondom annak nevében, ki Mohamed lelkét kezében tartja, hogy bár az egész világ térne egy oldalra, ti a másra, én veletek maradnék. Már most kérdem, melyik részt jutalmaztam meg jobban?

E beszéd a medinaikat könnyekre fakasztván, fölkiáltának: mi osztályrészünkkel megvagyunk elégedve; s miután Mohamed Mekkában még egy búcsút járt, s a város igazgatását elrendezte volna, Medinába visszatért -, nem feledvén el útjában anyjának, Aminának pusztai sírját fölkeresni, hol zokogva sírt, de mint hitetlen fölött nem imádkozott.

Híre Mohamednek villámgyorsasággal terjedt el Arábia legtávolabb tartományaiba, s naponkint új meg új tribusok követei érkeztenek, őt vagy mint prófétát elismerni, vagy adót ajánlani. Gondjai is meggyűltek, az apostolihoz az uralkodóéi járulván, és szerencséjével együtt növekedett mind terveinek nagysága, mind statusférfiui belátása és tevékenysége. Ez időbe esik Tajef városának teljes meghódítása, s a hatalmas Tai beduin nemzetség főnökének, Adinak megtérése.

Utóbb ő idegen országokba szánkékozott hitét átültetni, kivált miután meghallá, hogy a növekedő hatalmára féltékeny római császár, Heraclius, ellene sereget gyűjt. Erőfeszítéssel táborát Mohamed 20 000 gyalogra és 10 000 lovasra nevelé, s így indula meg Szíriába. Égető hőségben utazván az átkos hírű Hajaron át, csak Tabuknál üte sátort, honnan vezéreit hódítgatni a közel vidékekre kibocsátván, sok apró fejedelmet megtérített, de még több martalékot szerzett. Azonban a meleg évszak, a sereg fáradsága, tápla- s vízhiány, a római sereg nagysága, otthonról érkezett rossz hírek kényszeríték őt hadi útját tovább nem folytatni.

Közeledvén a szent hónap, s meggátolva köz- s magán dolgai által, ő maga a zarándoklást nem végezhetvén, Abu Bekert küldé Mekkába, de utána ment mihamar Ali egy új Korán-fejezettel, melyben a kard uralkodása a legszigorúbb értelemben kihirdettetett. Ez új kijelentés szerint a hitetleneknek a megtérésre négy hónap adatik, minek végével senki nem kap kegyelmet, ellenök minden módon, minden időben, minden helyen, nyiltan és titokban harc fog folytattatni, míg vagy megtérnek, vagy adót fizetnek, s még a szent hónap sem fog senkit a megtámadás ellen biztosítani. Szerinte ez év végével Mekkában hitetlen nem lakhatik, nemzetség- s vérbeli kötelék figyelembe nem vétetik, sőt a hívő minden közlekedéstől eltiltatik a bálványzókkal, legyenek bár legközelebb rokonai vagy legkedvesebb barátai.

Ekkor küldte a Veres-tenger vidékére s boldog Arábiába Alit, ki részint fegyverrel sok hívőket szerzett, és ez időtájban bukott meg Al Aszvad és Mozeilma, két ál-próféta is, kik kezdetben jelentékeny párt élén állottak.