ÚJ ÉLETET KEZDEK

A PILÓTA

A pilóta kinyújtotta testét, mely a drótok közé gubancolódott, és nyitva maradt szeme nagyra meresztve csodálkozott fel az égre.

Most hol vagyok, csodálkozott a velõ, mely lassan szivárgott egy repedésen. Ezek a felhõk feketék és sûrûek; még sohase voltam ilyen felhõk között, és nem hallom berregni a motort. Nem érzem a kezeim és a lábaim se; görcs állt a kezembe. Most hol vagyok?

Lássuk csak: Domodossolában indultam el reggel. Gépem úgy ragyogott a napfényben, mint valami drága, óriási ékszer. A kormányt igazgattam, és megszorítottam néhány csavart. Akik mellettem álltak, aggódva bámészkodtak az arcomba, de én rájuk nevettem. Hiszen én csináltam a gépet - mondtam nekik -, én csináltam az utolsó szegig, csak tudom, hogy kell vele bánni. Megveregettem a csavart, mint egy paripa lobogó sörényét. Aztán belepattantam az ülésbe. Két kezem a fogóra feszült. Elõttem a magassági kormány rézkupakja csillogott. Mereven figyeltem, hogy fordul el, mikor bal kezem letolta a fogót. Még láttam néhány kusza, elfolyó arcot, amint elcsaptak kétoldalt. Aztán csak két fehér lapot láttam már és magam elõtt egy áttetszõ, villogó korongot. Aztán elõrehajoltam, és láttam magam alatt szaladni a sárga földet, szembe egy fekete árnyfolttal, mely sötét volt és óriási és madár alakú.

A fogó sivított, és egyszerre nagyobbodni kezdett a távoli hegyoldal. Szédítõ sziklafal meredt elõttem néhány pillanatig; egyet csavartam, lefelé. A sziklafal erre zuhanni kezdett alattam, és összeszaladt. Csúcsba futott és eltûnt, mintha levágták volna. Messze, mérhetetlen kékség tárult ki végtelenül. Alattam apró, zöld dudorok dagadtak; kerestem az árnyékom, és megláttam: picike fekete pont volt; épp most kúszott lefelé egy lankás hegyoldalon, és beleringott a határtalan lapályba. Lassan úszott keresztül egy négyszögû rozsföldön; egy erdõ sötét lombjai fölött percre eltûnt, aztán az országút vékony, vakító pántlikáján pillantottam meg újra, amint áthúzódott.

A folyó azonban párás volt, és elõttem valami kék, messze ködbe folyt. Oldalt a fehér falu körbefordulni látszott; kis piros pontok tarkáztak, és az egész lassan ferdült át a másik oldalra. Följebb, mondtam hangosan, és taszítottam a fogót. A drótok sírva remegtek. Hallottam zihálni a dugattyút, át a pokoli berregésen. Folyó, országút, minden vonal egyszeribe szerteszaladozott, és végtelenbe kitágult. Elõrehajoltam, kinyúltam egészen, és a redõnyt fölcsaptam szájam elõl. A szél sivítva arcomba ütött.

Följebb, lihegtem. Oldalt dûltem, hogy a bal szárny felemelkedjék, mert balról hajrázó, sivalkodó szélrohamok dörömböltek a vászonlapon. A fogó mereven, sárgán, hidegen ragyogott szemeim elõtt. Zizegõ, éles zörejt hallottam, mintha reszelnék a levegõt.

Percekig egyetlen vonalat se láttam elõttem. Aztán hozzászokott szemem a közeghez. Most lágy, mérhetetlen kékség volt minden, szélén valami fehéres, lefelé görbülõ, óriási vonallal. És ez az egész tér telehintve apró, fehér pihékkel; ezek eltünedeztek és felbukkantak megint. A tenger forrongott alattam. Partot nem láttam sehol.

Órákig tartott ez, vagy napokig? Milyen furcsa. Csak az bizonyos, hogy valami remegõ karika szorongatta a torkom. Aztán mintha vékony, libegõ selyemlapba ütöttem volna a fejem, amit nem tudtam keresztülszakítani a fejemmel. Ez akkor volt, mikor a tenger eltûnt alólam, és tejszínû fehérség gomolygott keresztül köztem és a mélység között. Egyszerre sötét, kemény körvonalakban pillantottam meg újból az óriás árnyék-madarat: egy villogó, dunyhaszerûen dagadó felhõn feküdt, és lassan halványult. Aztán minden fehér lett.

Hohó, aztán minden fehér lett. Hogy is volt? Följebb, csak följebb, így táncolt a szívem, majd hirtelen elhallgatott. Akkor úgy tûnt fel, egy helyben állok. Hallgatóztam, hallok-e valamit a szívemben. Forgatni akartam a lapátot, de nem ment; valaki fogta a csuklóm. Makacskodtam, rángattam a kezem. Eressz el, mondtam, és rángattam, de õ nem hagyta: átnyúlt a vállam fölött, és a másik kezével simogatta a kezem. Langyos arcát odafektette az arcomhoz. Keblével könnyedén a hátamra dûlt. Csak most láttam meg fekete, suhogó ruháját. Nem is emlékeztem, hogy magammal hoztam, és a hátam mögött ült.

- Mit akarsz, ereszd el a kezem - mondtam kedvetlenül, mert langyos arca kábított.

- Mindjárt - nevetett -, csak megnézem, így, ahogy a sárga fogantyún fekszik. Milyen szép.

A kezemre néztem. Halványnak, hosszúnak és szépnek láttam.

- Ereszd el - mondtam fáradtan, de nem rántottam meg a kezem.

- Hiszen forgathatod - mondta -, csak hagyd, hogy rajta hagyjam a kezem. Miért vagy oly komor?

- Repülni akarok - mormogtam -, és nagyon langyos az arcod; kábítasz, kellemetlen.

Odaszorította a fejét.

- Hiszen repülsz - mondta. - Nézd, mindjárt repülünk...

Most elõrecsavarta a nyakát, és barna lobogással belelehelt az arcomba. Valami parfüm volt.

- Te szép - mondtam, és mosolyognom kellett. Eleresztette a kezem, és durcásan visszalendült.

- Nem - mondotta -, nem tetszem neked. Miért nem énekelsz nekem, híres, ha madár vagy?

- Te szép - mormogtam énekelve, és zavaros szemekkel, tévetegen nyúltam az arca után...

Egyszerre az ajkamra tapadt.

- Eressz - fuldokoltam.

- Nem, nem - lihegte -, te híres, te madár. Repülni fogsz... akarom, hogy repülj... velem...

- Repülök - hebegtem fuldokolva.

- Repülünk - sikoltott. - Fogd át a nyakam...

A csavar zakatolva villant el szemeim elõtt. Akkor nehéz ízeket éreztem a szájamban és egy fülledt valcert, ami hasonlított a motor forró berregéséhez. Majd puha szobát láttam és virágokat. Homályos zugot és egy csipkevánkost. Egy pillanatra anyám arcát, a tükörbõl.

A szárnyak háromszor fordultak, bukfencezve lihegtek. A hajó pörgött velem, mint az orsó.

- Most... most repülök! - kiabáltam bõsz diadallal, és csipkefelhõbe fúltam. - Most, most szabad vagyok!

De karjai torkomba szorították a szót. Nehéz, bús felhõk repedtek ketté alattam. Cikázva rohant fölfelé az elfeketülõ ég. Egy ásító szakadék bomlott fel, és félelmesen nagyobbodott.

- Ölelj - ordítottam rá, és öklömmel arcába ütöttem. Orra sárgán vigyorgott rám, amint elszalasztott öklöm belefutott pléhkoponyájába. Le akartam fejteni karjait, de vékonyak és szívósak voltak; húsz vékony, fekete kar, a hajó húsz vékony, fekete drótja, derekam köré csavarodtak. Lábamra csavarodtak, nyakamra hurkolódtak; az egyik mellembe törött. Lábai, a vaspántok, két lábamat hurkolták szorosra. Izzó gáz süvített elõ.

Aztán egy ideig üresség volt, és mintha sok könny zuhogott volna valahonnan. Aztán csönd volt; egy sötét lyuk. Meddig tart még ez a csönd?

Most hol vagyok? Ilyen sûrû és fekete felhõ közt még nem repültem... és miért nem hallom berregni a motort? És hol vannak az ünneplõk és a koszorúk? És hol van a puha és langyos arc az arcom mellõl? Jaj, mi tátong itt a fejem fölött? Jaj, miért nem hallom berregni a motort?

Így szivárgott a velõ egy széles repedésen, a megrepedt koponyából; s a nyitva maradt szemek felcsodálkoztak az égre. Éjszakán egy csillag szegte át az eget. Körös-körül aludtak a sziklák. A motor tíz méternyire, egy nehéz kõbe vágódva, összeroncsolva, még füstölgött. A szárny egyik vászoncafrangja beleakadt, és az északi szél, mint valami zászlót lobogtatta a roncsok fölött. Csak ez a zászló mozgott az éjszakában.