KÖNNYEK

- Igen, doktor úr.

- Igazán különös, sajátságos eset. Egészen józanul és okosan szeretném elõadni. Tudom, valamelyes ideg-diszpozíció az egész, tudományosan meg lehet magyarázni. Nem is vitatkozom én, hanem majd megpróbálom elmondani a szimptómákat úgy, ahogy én látom õket. Én ezen sokat gondolkoztam, és magam is csináltam elméletet a dologról.

- Ó, nem mintha azt hinném, hogy ön segíteni tud rajtam. Bár talán lehet ezen segíteni is, nem tudom. Hiszen az természetes, tisztában vagyok vele, hogy betegség. Amint itt ülök, szemben az állótükörrel, látom az arcomat: sápadt, békés és szelíd fej, vörösesszõke haj, enyhe és nyugodt szemekkel, és ezek a szemek olyan különös, idegen szomorúsággal néznek most rám... Igen, ezek a szemek...

- Persze, mondom, nagyon furcsa. Egészen egyszerû és szokott valaminek is nézhetné az ember, amiben semmi rendkívüli nincsen... Nos, éppen azt akarom megmagyarázni, doktor úr... hogy ez nem egyszerû és nem szokott... hogy mindennek mély és nagyon súlyos jelentõsége van - és hogy ez egy egészen új és titokzatos - titokzatos betegség -, bizonyosan betegség.

- Végre is - megpróbálok beszélni róla. Nézze, várjunk csak, objektív leszek. Tudom, idegbeteg vagyok, doktor úr, mondjuk ki nyíltan, idegbeteg - és tudom, milyenek az idegbetegek. Szigorúan és kíméletlenül, kívülrõl vizsgálom magamat, és megállapítom, hogy a hisztérikusok és kéjelgõk egy fajtájába tartozom, azok közé, akik az idegeik beteg érzékenységét valami állandó és zsibbasztó izgalommal kell, hogy narkotizálják. Az én fajtámból kerülnek ki, bizonyosan az én fajtámból kerülnek ki az ópiumszívók és hasisélvezõk is - az alkoholisták és játékosok -, és azok, akik a képtelenség és förtelem iszonyatos és eszeveszett õrületéig feszítik a szerelmet... Csakhogy õk a túlsó végleteken vannak.

- Míg én... Nézzen a szemembe, doktor úr, nyugodtan és búsan kiállják az ön erõs tekintetét. Ezek a szemek.

- Azt szeretném tudni, megállapította-e már az anatómia... hm, azt a csudálatos és érthetetlen kapcsolatot, ami a lelki jelenséget egyszerre és váratlanul testi jelenséggel köti össze. Íme, lelki bánatom van, lelki érzeteim... Valami elvont dolog. Aztán egyszerre szorongást érzek - összezavarodik és elhomályosul valami az érzetek között... s a következõ percben víz, igazi, tapintható víz árad belõlem - konkrét jelenség -, amit egy elvont, valótlan tünemény idézett elõ. Mintha gondolat és érzés térben és idõben anyagot formálhatna... a képzeletem - érti?

- Ön mosolyog. Ezt tudománytalannak és naivnak tartja, értem. Hát akkor másvalamit mondok. Nem gondolt-e még arra - nem vette észre ön... azt a sajátságos hasonlatosságot... a könnyezés és... és a szerelmi mámor között? Én régen, csodálkozással és elfogódva észrevettem. Mindkét esetben (no, milyen tudományos vagyok, így mondom: eset) mindkét esetben az életérzésnek nagyon erõs, borzasztó fokozásáról van szó - egyik esetben ujjongás és diadal -, görcsös fájdalom, görcsös félelem feszíti élettudatunkat a másik esetben. Görcs mind a kettõ: rettenetes, túlzott energiák kapaszkodnak az élet libegõ árbockötelébe - a hajót veszekedett tarajok forgatják -, táncol az élet, vagy ilyesvalami. A kéj és a gyötrelem görcse - érti ön? Fölzaklatott és riadt lelkünk tüdõnkbe, torkunkba, szívünkbe szorulva vonaglik. Valamit várunk: borzasztó és rémületes megoldást, valamit, ami a halálhoz hasonlít. A fejünket gránitsziklába fúrtuk bele, most halántékunk lüktetõ, irtózatos erõvel tartja szétfeszítve a sziklarepedést - de már nem bírja tovább -, a következõ percben lihegve elernyed majd, s az összecsukódó kõ szerteroppantja koponyánkat. S ekkor, a kéj, s a kín tetején egyszerre megszakad a görcs - hirtelen nyugalom áll be, és kihûlt szívünkbõl vér szivárog el. A láthatatlan kéz elereszti agyvelõnket, s halálos megkönnyebbülés remeg át a boldog idegek billentyûin. Megnyugszunk, és a halált érezzük. Most halk folyam indul meg belülrõl, elönti a partokat. Ez a kéj mindkét életjelenségnél ugyanaz: nedvek távoznak el a testbõl, nedvek a megszakadott görcs magvából, amik méreggé váltak volna s megfojtanának. A gyötrelem tetején duzzadt szemünkbe szökik fel a nedv... a szerelmi mámor teljében - igen, doktor úr.

- Ó nem, egészen nyugodt vagyok. Mosolyognom kell az ön aggodalmán. Azt akarom csak megmagyarázni önnek: ezekért a nedvekért volt a görcs, ez a megoldás, ez a megváltás, ez a felszabadulás - és ez a kéj. Hogy a lelki jelenség - ijesztõ vágy és rettenetes gyötrelem - testi jelenséget vált ki és belefúl -, boldog, végtelen és tragikus halállal eltemetkezik a testbe, megadja magát... Ez a lélek hódolata a test elõtt - ó százszor, százszor éreztem! A megfeszült, megfeszített lélek elhanyatlik - átöleli kacagó szerelemese lábait, és csiklandozó bõrét ájultan csókolja meg... Így képzelem.

- Nagyon köszönöm, doktor úr. Jobb is, ha így nevezem: mondjuk hát ez „a kéj pszichológiájának egy új elmélete”. Ön igen figyelmes, tudom, hogy kicsit kuszán beszélek. Igaza van, ez nem is tartozik ide.

- Én magam, hiszen én magam ismerem ezt a kérdést... én csak a véleményét jöttem kikérdezni... Mit gondol ön errõl? ... És hogy is kezdjem csak?... Petyhüdt és fáradt vagyok. Valami nagy, ostoba nyugalom van most bennem: egy csendes folyó árad, áradozik, messzirõl figyelem... Messzirõl hallom, amint beszélek... Nagyon csendesen és egyhangúan beszélek, nem fárasztja önt ez? Most ne szóljon közbe egy ideig, amit még elmondok, halkan és nyugodtan áradni fog belõlem, és én lassan behunyom a szemem.

- Szólottam eddig a kéjrõl, és beteg kéjelgõnek neveztem magam. Érti-e már: a fájdalom kéjence vagyok: nagyon furcsa, nagyon furcsa betegség, hm. Bizonyos, hogy csöndes és melankolikus természet vagyok, de nem ez a fõ. Nem, az igaz, nem járok emberek közé. Látja, ez a szobám: - szeretem. Szeretem a szürke függönyöket és a kályhát, mert félhomályban van, és konokul, makacsul hallgat, ásítozó ajtókkal. Nem, már régen nem zongorázom - de ülni szeretek a zongora elõtt, fél kezem a billentyûkön pihen, és hangtalanul rémítgetem a csöndet. Várom, alkonyodik-e már - lassan homályosul, a falak ráncosok lesznek, s mint két kimerült szem árkában: a két ablak alatt fekete gyûrûk torlódnak fel az árnyból. Még néhány percnyi szünet - érzem már, némán s boldogan indul szívem felé a néma bûn. Valamit közbe kell vetnem, mielõtt a folyamatról, kéjelgésem processzusáról beszélnék. Nem vagyok szentimentális, és gyûlölök minden pátoszt. Ezt tudnia kell, hogy megértsen. Ami az én lelkemben végbemegy, mikor szemeimmel bûnözök: annak nincs köze életemhez, kudarcaimhoz, apró és ostoba körülményekhez, melyek körülvesznek. Nem életemet siratom s nem dolgokat - ostobaság. Ez egy folyamat, amit elõidézek magamban - mámor és kéjelgés, öntudatos pszichikai mûvelet. Figyeljen - most érzem, el tudom mondani önnek, hogyan történik -, most egyszerre tisztán és világosan érzem. Látja, amint itt a zongora elõtt ülök - sokszor az az érzésem van, hogy hangokat kellene megütnöm - cis, cis, dé -, és világosabban, érthetõbben szólanék ezekkel a hangokkal. Nem gondolt-e még erre? Az agyunk szintetizáló, spekulatív produktumait, szóval értelmi gondolatokat nagy nehezen körülírunk még szavakkal - de szervetlen és merev, formálhatatlan kérgek a szavak, mihelyt arról van szó, hogy egy ad hoc, önmagából fakadt és külön lelkiállapotot, szóval érzelmi állapotot magyarázzak. Persze, ha meggondoljuk, ez nem is lehet másképp... A szavaknak történelmi fejlõdésük van, s megállapodott általános fogalmak fûzõdnek mindegyikhez - hiszen a legtöbb szó eredetileg egészen mást jelentett, mint ahogy én most szeretném... Szerencsétlen küszködés... De homályosan érzem, hogy száz és száz év múlva, mikor majd egészen pontosan és elhatárolva megkülönböztetik majd az emberek az agy érzelmi és értelmi mûködését, s mindkettõnek célját tisztán látni fogják -, hogy akkor a társalgás nyelve zenei hangokból fog állani, mert érzelmi és hangulati szuggesztió lesz az emberek érintkezésének a célja - és ennek a célnak ama zenei nyelv felel majd meg, mely akkor világos és érthetõ lesz, s minden érzésre félremagyarázhatatlanul egyetlen árnyalattal felel. Szavakkal írni fognak csak - ó, plebejus szavak, durva és csökevényes fegyverei most egy harcoló s végsõ boldogságáért küzdõ, még meg nem állapodott társadalomnak. Szavak, szavak... most egyszer hadd bíbelõdöm veletek, összecsomózlak, raklak, rendezlek titeket. Hadd veszek egy hosszú, nehéz lélegzetet... Figyeljen, én is figyelni fogok.

- Mikor kezdõdött s hogyan fejlõdött ennyire betegségem - nem tudom. S ha tudnám is, nem ez a fontos. Most már annyira vagyok, hogy jól ismerem ennek az állapotomnak természetét s a roham egész lefolyását, úgy, amint elõidéztem tisztán tudom elõre. Íme, ahogy mondottam, itt ülök a zongora elõtt, s kezeim a billentyûkön pihennek. Alkonyodik. Ravaszul és óvatosan figyelek: odakünt elhalkul a lárma, s néma vizek kezdenek kopogni; tik, tak. Tik, tak, mondja az óra is. Tik, tak, tik, tak, mondom, s zúgatom fejembe a szót, mintha telefonkagyló zúgna a fejemben. Most, most: érzem, hogy közeledik. Egyetlen, nehéz hangot ütök le a zongorán, s a meglökött húr felmordul, odabent az öbölben. Még nem jelentkezik? Tüdõm lassan szivárogni kezd: a két tüdõszárny megereszkedik - már nehezül, lassul a lélegzet. - Most, most. - Még nem. - Még kell valami: egy szó, akármi ez: „nyomorúság” - de értse meg, ez a szó csak kisegítõ, irritáló eszköz: ezt a szót mint valami fájdalmas, kemény tárgyat óvatosan és kegyetlenül lenyomom tüdõmbe, hogy a lélegzet nehezebb, lihegõbb lesz: - most gyorsul a vonaglás, s torkomon már szorulni kezd - arcizmaim megnyúlnak, s alsó ajkamat elõre, kéjelegve, görcsösen mozgatom immár -, orrcimpáim remegve tágulnak - halk hörgés bugyog fel a mélybõl - ó, nyomorúság! élet nyomorúsága! -, és most kifordult szemeimbe égõn szökik fel s jajongva zuhog le a könny. Ó most érzem, zizegve, virgonc szaladással lefut az arcomon -, ó boldog nyugalom, rettenetes gyönyör. Érti-e már?

- Érti-e már? Esténkint, ha megnõ ablakom elõtt ennek az utcalámpának az árnya, és felfut a falon - nesztelenül felszedelõdzöm és leosonok. Kerítések vonulnak fel sorban, és gyanakodva, összehúzott szemekkel sandítok be üres telkekre, hol rozsdás kölöncök lustálkodnak. Ostoba, pállott üresség. Még nem jött el az én órám. Elhagyott utcákon úgy bánt a csönd, mintha óriási kagyló bongana, keresztülfutom õket, és ismert tájakat keresek. Most százszor átélt utcák következnek, gyûlölt és gyilkos vidékek, melyek kikoptak már lábaim alól. Tessék elhinni, alapjában hideg és érzéketlen vagyok: élet és halál iránt egészen megbénult érdeklõdéssel, ezek közönyös dolgok nekem. Mi van még? Még néhány üres utca - most boulevard-ok következnek -, most szép nõk suhognak elõ mindenütt. Ohó, értse meg, már dagad és nõni kezd egy gondolat, amibe megkapaszkodhatom. Ez itt: nõk, nõk. Szép, szép, szép nõk. Igen, ez talán az egyetlen lehetséges dolog - gondolom újra meg újra. Szép nõnek születni - igen, ez lett volna talán egyetlen esélyem. Doktor úr, keserû haragot érzek a nõk iránt, irigylem õket. Gyermekkoromban, emlékezem, dühös mérget fojtottam magamba, mert gyöngédségrõl s udvariasságról beszéltek nekem, s intettek irányukban - már akkor meggyûlöltem õket. Nem akarok jó lenni hozzájuk - érzem, hogy fölénnyel kell megvetniök az én bús férfimivoltom. Õértük van minden s mi, mellékterményei a fajnak, csak arra, hogy õket megtermékenyítsük: - az élet gyümölcsei õk, létrehoztak bennünket, mint egy szervet, amire az õ testüknek szüksége van. Leválasztottak örökké élõ testükrõl - s mi gyötrõdõ, pusztuló szervek, nyüzsögve hízunk körülöttük, s várjuk az áldozatot -, hogy aztán lerohadjunk a földbe, ha koponyánk átkozott tartalmát, görcsös vágyak kocsonyáját, nyomorult agyunkat kilövelltük az õ testükbe. Érti-e, doktor úr, mi halunk csak meg, levelek porzók - a fa, a nõ halhatatlan. Borzasztó. Kötéllel a nyakunkon mélységekbe ugrunk utánuk - velük vagy nélkülük -, mindig miattuk halunk meg. Egyszer nyavalyásan, vonagló görcsökkel a tüdõmben, vágytam egy nõt - s irtózatos kínokat csomózott torkomba az irigység, hogy szeretem, s hogy oly szép, s hogy nem én vagyok õ. Ki szerettem volna tépni a száját - s rettenetes volt, ahogy betelt s önmagát csókoló szemei öntudatosan s borzasztó fölénnyel borultak el a kéjben, mikor áldoztam neki, s azt hittem, én fogok gyõzni. Aztán hihetetlen levertséget éreztem, és elsötétültem, mint az éj - mikor úgy nyújtotta felém csókra a kezét, hogy éreznem kellett: erre a mozdulatra a természet tanította õt. Egyszer ájult düh fogott el, egyenesen s nyugodtan állott egy kerítés elõtt és én valamirõl beszéltem. Akkor láttam, nem figyel rám, és szájszögletében kihívó és bódítóan szép mosoly jelent meg. A kezében valami könyv volt, odakaptam, kitéptem a kezébõl, és odavágtam szoknyái elé. Õ nyugodtan; egyenesen állt tovább, és ugyanazzal a mosollyal mutatott a könyvre: „vedd fel” - így szólt. Sötétséget éreztem, egy pillanatra elállt bennem valami - s amint görbült háttal lehajoltam a könyvért, esküszöm önnek, a halál süket szele volt az, ami akkor a hajam közé fújt. A súlyosan omló szoknyák mintha rettenetes magasságban elzárták volna a világot, és én valami ürességbe zuhantam. Behunyt szemekkel átadtam a könyvet, elmentem onnan, mint az alvajáró, s akkor a lelkem is üres volt, mint a temetõ. Abban az idõben, szerelmem egész korszakában, nem tudtam sírni - de ezen az estén magamra maradtam és rájöttem, hogy gyûlölöm õt, reménytelen és veszett irigységgel gyûlölöm. S nyomorult férfiember, hosszan és elvadultan bolyongtam - este kábultan mentem föl, s kongó fejjel feküdtem ágyamban, és fuldokoltam órákon át. Ájult álom következett: éjfélben tompa és halálos álmomban jöttek csak meg a könnyek, és én hanyatt fekve, hangosan, sípolva sírtam föl álmomból. Akkor két órán át úgy patakzott szemembõl a könny, nyirkos tócsa maradt a padlón. Rettenetes kéj volt: azóta nem szeretek nõt.

- Igen... aztán nem találkoztunk - miért kérdi? Nem mentem többé hozzá, vagy õ nem akart látni többé - mindegy, nem emlékszem. Most már tisztán látom: nem õreá volt akkor szükségem, mikor vacogva vágytam rá hónapokig ez éjszaka után - hanem az emlékére, amit felhasználtam, hogy egy igazabb s hozzám méltóbb, magános kéjt formáljak belõle: az én gyötrelmem kéjét. Hordoztam magamban, csörömpölve jött utánam. Esténkint, a második felvonásban föllopakodtam s behúzódtam páholyok sötétjébe. S akkor megmerevedett s kinyúlt arccal és csukott szemekkel tûrtem, hogy átgázoljanak testemen a vad futamok. Mint valami paripák, úgy gázoltak a futamok, és én egészen dermedten és sötéten szóltam le a szívemnek: erek a borzasztó, dagadó jajgatások. Ezek a szabadulni vágyó, ágaskodó paripák, zûrzavaros, gonosz és kábító káosz, ami szétpattantja az agyvelõm eresztékét: ez az én gyûlöletem iránta. Ezek a szorongató és kérlelhetetlen daganatok - ez õ. Õ nyomorgatja, döfködi, kínozza odalent a húrokat - õ bugyborékol gúnyos nevetéssel a triangelek között, és õ búg és nyög és jajong fel hozzám az oboákból. Egész szavakat vettem ki néha egy elvont hangban: hihetetlen. Három hang egymás után - cis, cis, dé - és ez egy szót jelent, átcikázik az agyamon. Akármit, ezt: jaj: mi lesz, jaj, jaj: - de azért mindig ez lappang benne: nyomorúság. Ilyenkor úgy lövell ki szemembõl a könny, mint valami égõ zsarátnok: - de nem tökéletes a kéj -, a duzzadt szem hirtelen megszikkad, és nem tudja kilökni jól a vizeket.

Dehogy... hiszen mondottam, hogy elfeledtem aztán... Mondom, nem õ maga volt fontos... késõbb elmosódott ez a kép, és csak a készség maradt meg. Opera se kellett már: hozzászoktam, hogy egy verkli is megtegye ugyanazt a szolgálatot. Estefelé, elsötétült és nyomorúságos kapuk homályában keresem: egy tûzfal mögött megállok, és sóvárogva lesem, mi vár rám. Népligetek körhintája mellett különösen szeretem: - vidám nyekergés, tetszik tudni, valami külvárosi népdal, ilyen: „Mikor tavasszal, enyhe napsugárban mosolygott ránk vasárnap reggele... Várjon, csak eldúdolom... lalalla-lala... így, emlékszik? A verklik rendesen vidáman játsszák és sebesen, pedig lassú és szomorú a melódia, andante Õ come triste - mit mosolyog? Akkor az elsõ és második sor között megállok, és nyitott torkomon engedem lefolyni e dallam gyûlölt szentimentalizmusát. Sikátorok sötét és lappangó árnyékában várok rá sercegõ utcalámpák alatt. A hold visszaszalad elõlem, és kisebb lesz - azután akkora már csak, mint egy kis csillag... Most megint azt a sort - ohó, liheg már, vonaglik már - ...folyjatok csak, zuhogjatok csak, átkozottak... nincs kegyelem...

- Éjfélben café-chantant-ok lármájába vonszolom ezt a magános testemet. Képzelje csak, a dobogón festett arcú nõk hegedülnek... úgy tépik a reszelõs húrokat, mintha sajgó és viszketõ, idegszálaikat tépnék ki rozoga testükbõl - feketét rendelek, és így megy ez órákon át. Akkor meg így szólok magamba: csönd. Vigyázz, az éj közeleg; - mi van még?

- Egyszer, még novemberben, kint jártam a törvényszéki boncintézetben is. Sziszegõ gázlámpák alatt néhány orvosnövendék dolgozott, barna, szétvagdalt hullákat metéltek. Hátul, a homályban egy nagy láda állott: ide dobálták be a már feldolgozott részeket - s a homályban karok és lábak és törzsek kavarogtak a láda bûzös fenekén -, s alul, egészen alul néhány vigyorgó és leszikkadt fej, teljesen kiszáradt szemekkel... Akkor hazamentem, s otthon órákon át ültem a tükröm elõtt, és néztem az arcom. Elferdült szájam húzogattam és gyötörtem, lefelé, az állam felé... nem akartak jönni... a fogamat csikorgattam... két ujjal fojtogattam a nyakamat... átkozott... átkozott szemeim... dögöljetek meg... muszáj...

- Máskor emlékszem, simán és szépen sikerült. Temetés, ilyesvalami, egy katolikus temetõben. Sok ember, a pap unottan gajdolva hadarja: „requiem aeternam...” Csatakos ködben a hosszú, hosszú jegenye... allék... Furfangosan várok, míg elmegy mindenki, s egyedül maradok. Akkor oly édesen és nyugodtan közelgett... a puha és borús, süppedt homokon hangtalanul mozgattam a szájam, és mellemen át daloltam: Isten! Isten! milyen kevéssé fontos mindez! Istenem, miért csúfoltál meg bennünket! S némán folydogáltak akkor Utána halálos nyugalom következett, mely napokig tartott.

- Néha, de ez ritkábban, váratlanul s hirtelen jön; nem számítok rá, fél perccel elõbb nem is tudom még. Egyszer fényes nappal a vásárcsarnokhoz közel siettem, az utca másik oldalán hajlott hátú és nagyon vén ember jött; õsz, hosszú szakállal. Nem látott, egyszerre egy uborkát szedett ki, megállt, nem bírta tovább, beleharapott. Szemeit behunyta, és ráncos pofáján két oldalt lecsurgott a lé, mintha zöld könnyek zuhogtak volna. Ádámcsutkája ráncosan mozgott, míg gyötrõdve lenyelte. Mintha a szívembõl szakadt volna fel, úgy szökött szemeimbe a rettenetes szánalom. Nem tudom, hogy történt, világosfejû és hideg vagyok s túl minden gyerekes szuggesztión, szánalomról, öregségrõl.

- Továbbmegyek. Hozzászoktattam magam, hogy parancsszóra szinte s akkor ömöljön túl fájdalmam mámora, mikor én akarom. Vannak helyzetek és körülmények, melyek közt mámor-állapotom szinte feltétlenül beáll - érti? S ezeket a helyzeteket most már ismerem, s elõ tudom idézni. Vannak szavak, amelyeket el kell csak mondani... és vannak emlékek és arcok és tárgyak, amiket magam elé kell csak tenni... És vannak hangok, két hang a zongorán ... És fõleg, ó, ez a legfõbb, vannak könyvek és gondolatok... Elhiszi-e? Vannak könyvek, amiknek lapját felütöm... Ezt hallgassa meg. Kérem... hajoljon közelebb... nem kopognak?

- Hát aztán... no, mi van még. Nekem nagyon sok könyvem van... Nagyon jól ismerem a könyveimet... egyet többször elolvasok... sokat kívülrõl is tudok. Itt feketéllenek az üvegablak fenekén, látja? Végtelen, meddõ sétáim után hazajövök, bezárom a kandi, kíváncsi ajtókat és bereteszelek mindent. Akkor lefekszem, a lábaim reszketnek még a járástól - és akkor körülveszem magam velök. Körülnézek. Zárva vannak az ajtók? Nem közelednek alattomos, nevetõ nõk a kulcslyuk felé? Egyedül vagyok. Egyedül hagytak minket. Még egyszer, lopva nézek körül - aztán kéjelegve lapoznak ujjaim a simuló lapokon. Ismerem már a lapot, és ismerem a mondatot, és tudom, milyen szóval kezdõdik... Kérem, ne szóljon... ezt már meg kell hallgatni... ez igazán furcsa... Nézze, találomra kiveszek egyet... Dosztojevszkij Raszkolnyikovja... Akárhány olyan sor van benne, látja, ami nekem kell. No ez... nézze. Mikor Raszkolnyikov azt mondja Porfirnak, maga elé nézve, elfeledve mindent, rettegését, a büntetést, egész riadt, szorongó, szûkölõ életösztönét - azt mondja: „az igazi nagy emberek már itt e földön nehéz bánattal járnak”. Ezt csöndesen és ravaszul olvasom el; s elfojtok minden gondolatot. Akkor már árad, dagad görcsös szemeimben a süket könny. Most átfordítok... ide a végére... Raszkolnyikov Szibériában a fásult közöny és gõgös életmegvetés egy éve után, egyszerre meglátja fegyenctársait, kikkel egész nap együtt volt: - s kinyílván agya az ájulás után, mint valami villámcsapás, úgy döbbenti meg az elsõ gondolat „hát olyan nagy dolog ezeknek az a tenyérnyi folt, az ablak rácsai közt - s az a forrás, melyet naponta egyszer látnak, munkába menet, hogy érdemesnek látják élni miatta”? Ezeket a sorokat sohasem olvastam még el áradó, boldog, nyomorult zokogás nélkül.

- Igen, doktor úr, a könyvek... Ó, ínyencfalataim, drága könyvek. Ó, csemegéi nyomorúságomban kéjelgõ szívemnek. Nézze, itt vannak mind: - hozzászorítom õket a szemeimhez - nincs egyebem náluk. A büszke, tragikus Hamlet... s azok a sorok, mikor Ofélia elé ül... Vagy Zarathustra, az a rettentõ vers, a zokogó visszatéréssel végsoraiban: „Még sohasem találtam asszonyt, akitõl gyermeket szerettem volna... ha csak nem ez az a nõ, akit szeretek... mert szeretlek, ó, örökkévalóság! Mert szeretlek, ó, örökkévalóság!” Két mondat Schopenhauerbõl... Nézze, nehéz, ujjnyi betûkkel, berámázva, itt a falon. „Das Leben ist etwas, dass nicht sein sollte” meg ez: „Úgy látszik, nem érdemelünk jobbat e kettõnél: »élet és halál« - mint valami képet, egy böcklini misztikus jelet, hosszan és mereven nézem e két keretet innen... Remegõ, hangtalanul vonagló szájam hosszan, nehezen gyötri szemeim... borzasztó... már jön... akkor hirtelen átdobom testem a vánkoson... arcomnak két petyhüdt árka buján, mohó vággyal érzi már csurogni a vidám vizeket... igazán... higgye el... ugye furcsa?... Nagyobb ez minden szerelmi kéjnél... ezekkel az eszmékkel... ezekkel a szavakkal kéjelgek buján, reménytelenül, meddõ gyönyörökben... magános férfiember, akit a bárgyú természet megtagadott, meggyûlölt. Üres és tátongó eszmék... igazság... igazság... igazság... itt vagyok borús szemeimmel... én nyomorult, fölösleges élet... ölj meg, igazság, tedd lábad a fejemre... eszmék, egy más dimenzió testei ti... forró testek, amiket lihegve ölelek magamhoz, amiket összeszorított szemeim közé ölelek, míg elfullad öntudatom a gyötrelem gyönyörétõl... Lábam, kezem, sárga, riadt arcom a tükörben... gyûlölöm, elhányom õket magamtól... nem kellenek... nyögve, kapkodva meredek rátok... jaj, jaj, csavarjátok ki a testemet, mint a haszontalan és vizes ruhákat... fonódjatok a nyakamra... gyûrõdjetek a szemeimbe... gyúrjatok ki belõle minden szemetet... én idegen testem... gonosz pántok... zuhogjatok csak...

- Eh mit, nem akarok megnyugodni... Hagyjon... Mit akar? Hogy mondta?

- Hogy én azt nem értem... Hazudom, én?... Hogy a tudomány...

- Nem értem... hogy ez mind vízió... hogy egy elnyomott érzékiség... hogy magamat...

- Hogy magamat siratom?... Hogy egy lefojtott szerelmi csalódás... ön ostoba...

- ...mit bánom én!... Ön nem értheti meg soha... Hogyan? A boldogságom csõdje... boldogtalan szerelem!... nyomorúság... hazugok és gonoszok... nem azt mondtam én...

- Hiszen õk se kellenek már nekem... eszmék koporsói, néma kötetek... Igen, leszek még boldog, ó, leszek még boldog, tudom jól. Odakünt, szorongó szívû utcák, remegõ füstgomolyokon túl, mezõk alusznak, érti-e - mezõk alusznak, a szürke és ködös, lágy hegyek alatt. Az én lelkem elvisz engem oda, és lefektet engem a nyirkos és puszta és szörcsögõ homokra, és pára párolog ki a földbõl, magános, kihûlt csillagzatok felé. Kihûlt bolygócsillagok, érett gyümölcsök az égen, lógtak le fölébem: titeket megedzett a sós lé, és én boldog vagyok veletek. Szelíd temetõ szitáló ködében fekszem, és jegenyék sora beléfoly a temetõ ködébe. Nem... ne menjen még... no látja... a cirpelõ rengetegbõl egy arc nyúlik felém, és elkékült, nyitott szájamra tapad - távoli tüzek sziszegnek még a dombok lankái fölött, és akkor megindul szívembõl, szemeimbõl, tüdõm minden rekeszébõl megindul a könny, és akkor úgy fogom kilökni magamból, öklõdve, rángatózva, úgy fogom okádni magamból a könnyet, mint a megroggyant gleccserek, és a könnyek fortyogó szennye lebugyog a dombok lankáin, és ködbe kuszál minden vonalat. Két kezem átszorítja a drága, tiszta rögöket, és könnyekké szétömlött testemet az öblös, fekete föld szörcsögve beszívja. Tengerek és felhõk felszívnak - tengerek és tiszta felhõk, érti-e, érti -, mert nem szabadott volna elhagynom õket... és emberré sûrûsödni nem szabadott volna soha... És akkor szertefolyt testem fölött egy tiszta és erõs hangot ismerek meg ujjongva, amint kábultan bukik ki fejem a fullasztó vizek tetején - egy hang dübörög végig tisztán és szilárdan, felszabadult bércek falai közt: ébredj föl, merülj ki, ne sírj - a borzasztó álom véget ért.