NEVETÕ BETEGEK

Utóbb derült ki, hogy reggeli tíz óra körül járhatott az idõ, mikor a mûtét után magamhoz tértem a narkózisból. Az álomtalan eszméletlenség végtelenjébõl érkezve, sejtelmem se volt, hol tart azóta az élet, amibõl tökéletesen kikapcsolt a kloroform: nyafogva és nyûgösködve folytattam valami zavaros mondatot, amit a számolás közben vágott ketté a hirtelen lecsapó sötétség, néhány órával elõbb - hogy fogjon már hozzá a tanár úr, úgyse tudok aludni, egyre hevesebben dobog a szívem, valahol külön a szobában, vagy effélét.

Aztán világosodni kezdett, jött az öklendezés, és keservesen vettem tudomásul, a homokzsákról, ami leszorította hasamat, hogy túl vagyok a mûtéten, de vajon hogy sikerült? s túl vagyok-e a veszélyen is? és tanácstalanul igyekeztem meghatározni helyemet a térben és idõben. Jobbról és balról két ágy lecsüngõ lepedõje fehérlett, sütött a nap, s már hangok is hallottam. Most néhány percnyi töprengés következett, ugyan mi lehet, asztalka, jobbról, leterítve, színes tárgyakkal szabályszerûen kirakva, középen feszülettel? Boldog isten, villant át rajtam a rémület, végem van, az utolsó kenetet készítették elõ, de hiszen... s végre teljesen felébredtem.

Az asztalkán csakugyan, kegyszerek voltak, de nem a számomra: a szomszéd ágyban termetes, barátságos arcú pap feküdt, az teríttetett magának, reggeli áldozásra. Másnapra már tudtam, hogy ez pontosan tíz órakor mindig bekövetkezik. A csendes és intim szertartást befejezve, elvitette az asztalt, s rögtön felém fordult. Szerencsét kívánt a jól sikerült mûtéthez, biztosított róla, hogy ma értem is imádkozott, és ellátott tanáccsal, hogy viselkedjem az elsõ órákban, hogy mozogjak, hogy vegyek lélegzetet, hogy a kellemetlen émelygés minél kevésbé fárasszon ki.

Hárman voltunk a kórteremben, a harmadik betegre már nem is emlékszem. A vizit s a tanár szerényen önérzetes szavai után - melybõl kiderült, hogy komplikációtól nem kell tartania annak, akit õ személyesen operál - felderültem, s magam kezdtem barátkozni a tisztelendõ úrral. Jó húsban levõ, tömpe orrú, mosolygó szemû, nagyon kedves ember volt. Elmondta, hogy õ bizony, sajnos, több mint fél esztendeje nyomja itt az ágyat, valami makacs csontszú támadta meg, amihez sipoly járult, s a gyógyulás elég nehezen megy. Most már én kezdtem vigasztalni, a könnyebb büntetésre ítélt börtöntárs fölényével (nekem legfeljebb tizenkét napot kell feküdnöm), hozzáértésemmel is elõhozakodtam, hogy ezek a sipolyok milyen jóindulatúak és a többi. Újabb öklendezés vetett véget tudákos magyarázatomnak, mintegy figyelmeztetésül, hogy törõdjek egyelõre tulajdon felvágott hasammal.

A rokoni látogatások közben csak egyszer figyeltem a tisztelendõ úr ágya felé, oda kellett fordulnom, mert hangosan felnevetett. Ágyfejéhez támaszkodva, keszeg, kicsi, rókaképû emberke állt, mankóval a hóna alatt. Ritkás, szõke bajuszán, hunyori képén, sunyin somolygó, leszegett tekintetén rögtön megismerszett a politikus csizmadia, vagy másmilyen fifikus iparos. Csak az ádámcsutkája mozgásán látszott, ha nevet vagy haragszik, keskeny szája mindig egyformán ravaszul bújt meg hosszú, hegyes orra alatt.

A tisztelendõ úr fuldokolt a nevetéstõl, kezével kergette az embert.

- Menjen már! istentelen zsivány, mit nevettet folyton, menjen vissza... háhhá... a vackára... háhhá... az való beteg embernek, mint maga...

A rókaképû megmarkolta a mankót, és sunyi alázattal hátrált az ajtó felé.

- Jó, jó, tisztelendõ uram... hiszen csak úgy mondtam... nem venném a lelkemre, ha megneheztelne rám, hogy én tudtam a dologról, mégse figyelmeztettem idejében... hát csak azért, hogy ne mondhassa...

- Háhhá... hagyja már abba... inkább gondoljon az üdvösségére... ne mászkáljon, mint az Orbán lelke... menjen má...!

A rókaképû vállat vont, mint aki sajnálja, nem tehet róla, ha nem veszik komolyan, õ minden felelõsséget elhárít magáról - aztán elég fürgén kibicegett a szobából. A tisztelendõ úr még percekig fújt és lihegett a nagy nevetéstõl.

Ebéd után eszembe jutott, megkérdeztem, ki volt a délelõtti látogató. Kérdésemre csaknem megint rájött a nevetés a tisztelendõ úrra.

- Vagy úgy, az a zsivány?... Hát nem mutatkozott be? pedig tud tisztességet, a betyár! A Fityó Gáborra tetszik gondolni - itt fekszik, a hármasban, mindig átjön hozzám, bolondozni. Pár hónappal ezelõtt, mikor még tudtam járni, én is meg-meglátogattam... most csak õ jár át hozzám... Pedig még nálam is régebbi beteg... olyanféle baja van neki is, mint nekem... a betyárnak... de fürgébben bírja. Egyébként asztalosság a mestersége...

Ahogy fölragyogott az arca, mikor Fityó szóba került, ahogy enyelegve szidta a távollétében, csak úgy áradt belõle valami különleges, meleg szeretet, abból a fajtából, amelynek a megtért vagy veszélyben tántorgó bárány a legkedvesebb az egész nyájban, még a szentírás szerint is. Érezni lehetett, hogy rögtön védelmére kelne, ha valami rossz emberismerõ, felbátorodva az õ szavain, rosszat mondana rá. Én is elhallgattam, bár most már kíváncsi voltam rá, mi az, amivel ilyen éktelen derültségre tudja hangolni a soha nem mosolygó, komolykodó, ravasz asztalos ezt a kedves, jóságos papot.

Hamar megtudtam ezt is.

Estefelé, viziteken és látogatásokon túl, mikor a szoba elcsendesedett, s a harmadik ágyban már szunyókálni kezdett a beteg, megint megjelent Fityó mester. Elõbb csak az orrát dugta be, óvatosan, aztán mankóját markolászva bebicegett, rögtön betette maga mögött az ajtót.

- Nem alszik még, tisztelendõ úr? - súgta erõltetett állihegéssel, mint aki sürgõs és titkos dologban osont be.

Ahogy a tisztelendõ úr megismerte õt a félhomályban, rögtön felélénkült. Piros lett az arca, s máris bugyborékolni kezdett torkából a nevetés.

- Mi az, vén bûnös? Már megint mászkál? Még este sincs nyugta? Mit akar már megint?

Fityó mester egész közel jött, és titokzatosan, fontoskodva hadarni kezdett.

- Hát üssön agyon, tisztelendõ úr, de két perccel ezelõtt a saját fülemmel hallottam megint... Itt süllyedjek el, ha nem igaz, a két orvos, a tanár meg az adjunktus úr végigmentek a folyosón, azt hitték, nem hallom, és a tanár azt mondta...

- Háhhá... Háhhá... ne káromkodjék, akasztófáravaló... háhhá... ó, a selyma... hát mit mondott a tanár úr?

- Azt mondta, szóról szóra, így, ahogy mondom: „No, kedves Szigeti adjunktus úr, kámpec ennek a mi szegény papunknak is, a hatosból... nem hinném, hogy még két napig elhúzza... oda van egészen... ugye, megmondtam magának, hogy õ lesz az elsõ a csontbajosok közül, aki elpatkol...

A tisztelendõ úr úgy nevetett, hogy meglepetésemen túl komolyan aggódni kezdtem, pirospozsgás arca elkékült, levegõ után kapott, köhögött és krákogott, nagy testét csak úgy rázta a vidámság. Nehezen tért magához.

- Háhhá... jaj, az oldalam, na megálljon, lókötõ... hát ezt mondta rólam a tanár úr?

Fityó mester szomorúan bólogatott.

- Ezt bizony, tisztelendõ uram. Ugye mondtam magának, vegye végre komolyan a figyelmeztetésem.

- No, és - háhhá... no, és magáról nem mondott semmit?

- Énrólam? De bizony, ha már így eszembe juttatja, rólam is beszélt. Látja, adjunktus úr, aszongya az adjunktusnak, egészen másképp áll a dolog ezzel a Fityó Gáborral. Ugyanaz a betegsége, csudadolog ez, mégis egyre jobban van, egyre erõsödik - istenuccse, nem csudálkoznék, ha holnap elhajítaná a mankót, és kitáncolna a klinikáról.

- Nem hiszem én azt, Fityó Gábor. Én inkább olyasmit hallottam, hogy rosszul áll a maga szénája. Nagyon rosszul áll. A maga helyében én inkább csak a lelkemre gondolnék, nehogy a sátán vigyen el, mikor rákerül a sor. Nagyon beteg maga, Fityó Gábor.

Fityó mester tanácstalanul vonogatta a vállát, körülnézett, és felém fordult.

- Hát tessék már nézni, nem hisz nekem - bocsánatot kérek, Fityó Gábor asztalosmester -, pedig a vak is látja, ki megy el elõbb kettõnk közül. De hiába magyarázom hónapok óta, nem hiszi el. Tessék már megmondani, ahogy így megnéz kettõnket, tessék saccolni, melyikünk hal meg elõbb? Ugye, hogy nem én?

S még hunyorgatott is felém, hogy neki adjak igazat.

Csodálkozva és zavartan nevettem ezen a furcsa enyelgésen, amiben mégsem volt semmi kellemetlen vagy kínos, olyan természetesen áradt a két ember kedélyébõl. Jó félóráig mókáztak még, aztán Fityó mester fontoskodva kijelentette, hogy neki most már mennie kell, sejteni engedte, hogy valami gáláns és diszkrét ügy van a dolog mögött, a szõke ápolónõre célzott kacskaringósan, hogy nem tud szabadulni, folyton üldözi õt a szerelmével... ezen megint fuldokolni kezdett a tisztelendõ úr, szidta irgalmatlanul az asztalost, azt ajánlotta neki, inkább a végrendeletét írná a sok bolondság helyett, amiket összebeszél. Mikor végre elment, a pap még sokáig mosolygott, láthatóan felüdülve.

Bár nyilvánvaló volt, hogy a tréfa egyiküknek se árt, kóválygó gondolataim közt nyugtalanság bujkált, a dolog lélektani hátterét illetõen. Elvégre mégiscsak beteg az én kedves szobatársam, s ha mulattatja is a viccelõdés, a halálra való célzás mégiscsak rosszul esik az embernek, akár komolyan, akár tréfásan történik - vajon nem valami mélységes szorongást leplez ez a túlzottan kitörõ nevetés? Akármennyire tudják mindketten, hogy játék az egész, az öregúr szempontjából mégiscsak durva játék. El is határoztam, hogy valahogy figyelmeztetem az asztalost, hagyja abba, találjon ki valami egyebet, a tisztelendõ úr végre mégis megunja a dolgot, talán már most is unja, csak nem akarja õt és önmagát elszomorítani.

Másnapra kiderült, hogy nyugtalanságom oka merõ képzelõdés volt. Tizenegy óra felé, mikor már kezdtem remélni, a tisztelendõ úr érdekében, hogy Fityó mester látogatása elmarad, vagy délután jön csak, s nem a rendes baljós programmal, jobb oldali szobatársam türelmetlenkedni kezdett, mint akinek hiányzik valami. Többször hívta az ápolónõt, mindenféle ürüggyel. Végre nyíltan kipakolt.

- Mi van azzal a Fityóval, hogy nem jön, csak nincsen rosszul? Nézzen csak be, lányom, a hármasba, ne mondja, hogy kerestem, csak nézze meg, ott van-e.

Tíz perc múlva megjelent Fityó mester, bicegve, mankóját markolászva, sunyi rókafejével. Szóval se említette, mintha tudomására jutott volna a reklamálás (pedig az ápolónõ biztosan szólt neki), rögtön rákezdte a rendes mókát.

- Protekcióért jöttem volna, tisztelendõ úr, ha nem volnék alkalmatlan...

- Miféle protekcióért, háhhá... mit eszelt ki már megint?...

- Hát csak arra gondoltam, hogy mivel a tisztelendõ úr úgyis elkerül nemsokára oda, ahol... hogy is mondjam csak - nagyobb rangja lesz, mint itt, ezen a sárvilágon... hogy szólna egy jó szót szegény bûnös lelkem érdekében, hogy aszongya, még én úgyse értem meg a kegyelemre, adjanak még nekem húsz-harminc kis esztendõ szolgálati idõt, itt a megpróbáltatások völgyében - megbeszéltük a szõke ápolónõvel, hogy tavaszra a Dunántúlra utazunk együtt...

- Háhhá... vén bûnös... még mit nem?... a Dunántúlra?... minek az magának?

És így ment ez aztán, mindennap, délelõtt és estefelé, tíz napon keresztül, amíg a klinikán voltam. Összebarátkozva a tisztelendõ úrral, akiben a legjóságosabb, legtisztább lelket ismertem meg, a végén kiderült, hogy egyáltalán nem untatott már az egyhangúnak látszó témakör, ami ezt a két régi bajtársat összekötötte - néhány nap múlva már magam is izgatottan vártam, mit sütött ki Fityó mester a mi kedves papunk mulattatására. Egyébként azt is megtudtam, hogy a kórházban nem volt senki, a kedves nõvérek közt se, aki megütközött volna a két ember játékának furcsa tónusán - megszokták és megszerették, mindenki tudott róla, a komoly orvos urak is mosolyogtak. Az ápolónõ elmesélte, hogy hónapok óta megy így ez az ugratás, a vetélkedés, hogy melyikül éli túl a másikat, mindenki tud róla, s egy kis mértékben részt is vesz benne.

Tíz nap múlva igazán meghatottan búcsúztam el a tisztelendõ úrtól. Melegen szorította meg a kezem, megáldott, s egyáltalán nem látszott lehangoltnak, amiért neki maradnia kell.

A kötözésre bejárva, kétszer-háromszor még bementem hozzá. Vidám és derült volt, érdeklõdött az állapotom iránt, s a magáéról is bizakodva beszélt.

Két év múlva, véletlenül tudtam meg a kórház egyik orvosától, hogy öt hónappal késõbb egy nyári napon, közvetlenül a tízórai áldozás után, csendesen, derülten elszenderült. Mégis õ halt meg elõbb, de - mondta az orvos - aki látta az asztalost keservesen zokogni a tisztelendõ úr temetésén, soha többé nem jutna eszébe a legtávolabbról is feltenni róla, hogy örült, amiért neki lett igaza. Én nem láttam, de gondolkodás nélkül elhiszem, hogy nem örült, mert nekem is könnybe lábadt a szemem a régen porladó szívre gondolva, mikor így elkésve értesültem róla, hogy megszûnt dobogni és szeretni.