HOGY VAN?

- Hogy van?

Ó, hányszor próbáltam felelni rá, könnyedén és elfogulatlanul, behatóan, meghatva, gúnyosan, közönyösen, élesen, fenyegetõen, zavartan, újszerûen, eredetien, hûvösen, tréfásan, és hányszor szellemesen, mert hát az embernek egyebe sincs, mint az a kis világhírneve, hogy õ egy eredeti ember, egy nem közönséges, egy társalgó. Tetszik látni, nagyságos asszonyom, mondta a barátom, engedje meg, hogy bemutassam barátomat, a legszellemesebb embert Pesten, na most beszélj a nagyságos asszonnyal. És a nagyságos asszony várakozó mosollyal nézett rám, és így szólt:

- Hogy van?

Hogy vagyok? Én Istenem.

Tizennyolc éves koromban Descartes-ot olvastam, a lét és nemlét problémája volt a legkisebb bajom. És ha kérdeztek, hogy hogy vagyok, elmélyülve mondtam:

- Hogy vagyok? Vagyok-e egyáltalában? Gondolkozom hogy vagyok-e, tehát vagyok.

Késõbb, mikor megnõsültem, rájöttem, hogy abból, hogy az ember gondolkodik, legfeljebb az következtethetõ, hogy a felesége van - mert mibõl lenne felesége, ha õ nem gondolkodna valamin, amin keresni lehet. Descartes nagy mondását azóta így látom helyesnek: A férjem gondolkodik, tehát vagyok. Magam használatára egyéb válaszokról kellett gondoskodnom. És kipróbáltam mindent: voltam elmés, voltam gúnyos, voltam röpke, voltam fellengzõ.

- Köszönöm jól - mondtam röviden.

- Na, na, szo, szo - mondtam kedélyesen.

- Lassan, lassan - mondtam savanyúan.

- Ezer forinttal lehetne segíteni rajtam - mondtam epésen.

- Egy koronáért megmondom - mondtam gorombán.

- Nem tudom - mondtam rejtélyesen.

- Mint szegény ember gazdag városban - eszeltem ki.

- Most nem tudom - mondtam -, de majd megtelefonálom, mihelyt engem értesítenek.

Vagy:

- Visszafelé ugyanennyiért.

Vagy ijedtemben:

- Mint Krisztus a vargát - de ez nem volt jól.

Semmi se segített. Egy nap groteszk ötletem támadt. Elhatároztam, hogy magára a kérdésre fogok felelni, ez még senkinek se jutott az eszébe. Mikor a legelsõ „hogy van” eldördült, megragadtam ellenfelem kabátját és ekként nyilatkoztam:

- Hogylétem összetevõje több eredre bontható, melyeknek némelyike még gyermekkoromra vezethet vissza. Kedélyállapotom nyilván nemcsak a körülmények hatása alatt alakult ilyenné, hanem bizonyos diszpozíciók folytak be e hatások tompítására, illetõleg élénkítésére. Valószínûleg ennek tudható be, hogy ma oly rendkívüli benyomást gyakorolt rám nagyanyám halála, aki egy vasúti összeütközés alkalmával életét vesztette. Ezzel egyidejûleg arról is értesültem, hogy összes pénzemet elvesztettem a tõzsdén, most pedig alig egy fél órája közölte velem orvosom, hogy néhány nap múlva baloldali gutaütést kapok.

Barátom udvariasan végighallgatott, s többször résztvevõen bólintott. Majd megrázta kezem, s barátságosan tette hozzá:

- Különben hogy vagy?

Különben? Különben nagyon jól vagyok.

Akik ezek után még érdeklõdnek hogylétemrõl, azokat tisztelettel értesítem, hogy beléptem a Hogylétellenõrzõ Intézetbe, mely a sóhivatallal párhuzamosan mûködve állandóan figyeli a beiratkozott elõfizetõ hogylétét egy tartozik és egy követel rovattal: egyikbe beírja a bajokat, a másikba az örömöket, amik percrõl perce érik az embert, és minden félórában leszámolja az eredményt: hogylétemet. Aki ezután kérdezõsködik a hogylétemrõl, azt a megfelelõ szám alatt utasítom a Hogylétemellenõrzõbe, ahol kívánatra bárkit szívesen értesítenek hogylétemrõl, mert õk jobban tudják, õk már azt is tudják, hogy én csak hiszem azt, hogy most jól vagyok, mert még nem tudom, hogy éppen most indul el hazulról az ember, aki egy fél óra múlva kölcsön kéri tõlem azt az összeget, amit én kocsira szántam, hogy meglátogassam azt az urat, akitõl kölcsön akarom kérni azt a csekélységet, amivel még segíteni lehetne rajtam.